2006.06.27.
A terrorizmus alapvetően nem új jelenség, de új típusú kihívást jelent a nemzetközi közösség számára. A kifejezést, amely a latin terrere, illetve deterre (megrémíteni, illetve elrettenteni) szóból származik, először Edmund Burke használta a XVIII. század végén a francia forradalom elleni vitairatában. A jelenség általános, mindenki számára elfogadható definíciója azonban mind a mai napig nem született meg. Ennek legfőbb okát az a jól ismert kijelentés foglalja össze legjobban, amely szerint „aki az egyik embernek terrorista, a másik embernek szabadsághős”. A továbbiakban „munkadefinícióként” a NATO által elfogadott meghatározást kívánom alkalmazni: „A terrorizmus erő vagy erőszak személyek vagy vagyontárgyak elleni törvénytelen alkalmazása, illetve azzal való fenyegetés abból a célból, hogy kormányokat vagy társadalmakat befolyásoljanak vagy félemlítsenek meg valamilyen politikai, vallási vagy ideológiai cél elérése érdekében.”1
A terrorizmus, amit gyakran „a gyengék fegyvereként” is emlegetnek, az erőszak legegyszerűbb, minden csoport és rezsim számára rendelkezésre álló eszköze. Aszimmetrikus kihívásnak is nevezhetjük, hiszen aránylag alacsony költséggel és kockázattal potenciálisan nagy „hozadék” érhető el általa. A terroristák általános céljai viszonylag könnyen meghatározhatók:
- szélsőséges félelem keltése, amelynek jelentőségére már az ősi kínai stratéga, Szun-Ce is felhívta a figyelmet („Ölj meg egyet, és félemlíts meg tízezret!”);
- a nyilvánosság széles körű figyelmének magukra vonása, amelyben a média segítő és kölcsönösen érdekelt partnernek bizonyul;
- további követők és szimpatizánsok inspirálása (ami egy bizonyos ponton túl azonban könnyen ellentétes hatást válthat ki);
- a törvényes hatalom túlreagálásának kiprovokálása, amely során politikai előnyt lehet kicsikarni;
-
a hatóságok zsarolása, amellyel bizonyos engedmények kényszeríthetők ki;
- a közösségek közötti gyűlölködés és konfliktusok szítása;
- a kormányokba és a biztonsági szervezetekbe vetett közbizalom rombolása.
A terroristák céljainak elérését megkönnyíti, hogy kihasználhatják a modern demokráciákra jellemző szabadságjogok biztosította előnyöket, amely a kormányok számára időről időre felveti a „biztonság” és a „szabadság” együttes megteremtésének problematikáját.
A 2001. szeptember 11-i Egyesült Államok elleni terrortámadás ráébresztette a világ országait, hogy mára jelentősen megváltoztak a terrorista szervezetek céljai, felépítésük, valamint az általuk alkalmazott eszközök és módszerek jellege is. Általános jelenség, hogy a korábban államokon belüli agresszió egyre inkább országoktól függetlenné válik, és a különböző országokban tevékenykedő terrorszervezeteket a közös ideológia köti össze. Nehezíti az ellenük való fellépést, hogy a terrorszervezetek száma nagy, ugyanakkor kisebb csoportokra, sejtekre bomlanak, célzott, nehezen bemérhető csapásokkal operálnak, felhasználják a technika legújabb vívmányait és hatásos kampányt folytatnak elsősorban az iszlám vallású lakosság körében.
Globalizáció
és terrorizmus
Az elmúlt évtizedekben egyre nagyobb teret nyerő globalizáció a terrorizmusra is rányomta bélyegét. Az eltérő gazdasági fejlődés, a szegényebb régiók még erősebb lemaradása jelentősen megnövelte a fejlett országokba történő migrációt. Nem véletlen, hogy a fejlett országokba érkező bevándorlók 70%-a muszlim. A megnövekedett pénzforgalom elősegítette a pénzmosás erősödését, amely a kábítószer-termeléssel és -kereskedelemmel kiegészülve a terroristák elsődleges pénzforrásává vált. A nyugati technológia térhódítása lehetővé tette új, korszerű fegyverek és technológiák beszerzését, az internet pedig lehetőséget biztosít az egymástól elszigetelt sejtek közötti kapcsolattartásra, új tagok toborzására, műszaki ismeretek, információk beszerzésére.
A nyugati technológia átvétele azonban nem jelentette a nyugati technológiát tápláló, fenntartó kulturális normák átvételét, ami egy sajátos társadalmi rend létrejöttét eredményezte, amelyben a modernség jobbára szűk keresztmetszetű képződmény, és a hatalmi elit javát szolgálja. Nem nehéz ezért a fejleményért is a Nyugatot okolni, jóllehet ez az ok-okozati összefüggés csak korlátoltan fogja érdekelni az elkeseredett, jobb világot kereső radikálisokat. Ezek a radikálisok dühösen visszautasítják a nyugati értékeket, visszanyúlnak az iszlám vallás leszűkített olvasatához, és felhasználják a nyugati technológiát a Nyugat ellen. Ebben a viszolygásban benne van a nyugati világgal való találkozás kulturális sokkhatása is: a tehetetlenség a domináns amerikai kultúrával szemben megteremti a radikális választ.
A nemzetközi békét és biztonságot leginkább fenyegető iszlám szélsőséges terrorista csoportok végső stratégiai célja a nyugati befolyás teljes kiszorítása a Közel-Keletről, és a közel-keleti iszlám kalifátus restaurálása. Ennek érdekében vissza akarják szerezni az Afganisztán feletti hatalmat, el akarják érni Musar
raf „nyugatbarát” pakisztáni elnök és a
szaúdi rezsim megbuktatását, jelentős befolyást szerezve ezzel a világgazdaság és a világpolitika alakítására.
David Claridge szavaival élve egyfajta „szuperterrorizmus” kialakulásának lehetünk szemtanúi, ami magában foglalja a kémiai, biológia, nukleáris és radiológiai fegyverek esetleges jövőbeni alkalmazásának a lehetőségét, valamint az informatikai rendszerek elleni potenciális terrortámadásokat. Az új típusú terrorizmus figyelmen kívül hagyja azt a Brian Jenkins, a modern terrorizmus szakértője által megfogalmazott aforizmát, amely szerint „a terroristák azt akarják, hogy sok ember lássa és hallja őket, nem azt, hogy sok ember meghaljon”. A „posztmodern” terrorista új játékszabályok szerint játszik, általában vallásilag motivált, kevésbé kiszámítható és racionális, és nincs tekintettel sem mások, sem pedig saját életére. Tipikus megtestesítője az öngyilkos merénylő, amivel a Nyugat semmit sem tud kezdeni, ugyanakkor sokan ezt tekintik a hadviselés egyetlen módjának, mivel olcsó, hatékony, demoralizáló és lehetőséget biztosít a végrehajtó számára, hogy saját közössége mártírjává váljon.
A fentiek alapján reális veszély, hogy a terroristák előbb-utóbb tömegpusztító fegyvert is alkalmazni fognak. Erre eddig egyetlen alkalommal, 1995-ben került sor, amikor az Aum Shinrikyo japán vallási szekta szaringázt engedett a tokiói metróba, 12 ember halálát és 3500 sérülését okozva ezzel. A tömegpusztító fegyver bevetésének valószínűségét több tényező is valószínűsíti:
- a volt Szovjetunió területén felhalmozódott nukleáris fegyverek, hasadóanyagok nem megfelelő tárolása, őrzése;
- a nukleáris erőművek által előállított hatalmas mennyiségű plutónium;
- bizonyos vegyi fegyverek előállításához szükséges alapanyagok beszerzésének lehetősége;
- az információs forradalom (internet), valamint a hozzáértő tudósok nagy száma jelentősen növelte a tömegpusztító fegyverek készítéséhez szükséges alapvető információkhoz való hozzájutás valószínűségét;
- a szervezett bűnözés bekapcsolódása a nukleáris anyagok, vegyifegyver-alapanyagok beszerzésébe és továbbításába;
- viszonylag kis méretüknél fogva a tömegpusztító fegyverek egy részének elrejtése és szállítása könnyen megoldható;
- a nagyfokú urbanizáció jelentősen megnövelte az egy támadás alkalmával elérhető áldozatok számát;
- egyes vegyi és biológia fegyverek azonosítása meglehetősen nehéz, és sok esetben nem áll rendelkezésre megfelelő ellenanyag.
A nukleáris fegyverek beszerzésének, illetve előállításának bonyolult és költséges volta miatt a terrorista csoportok a vegyi és biológia fegyverek mellett legnagyobb valószínűséggel radiológiai fegyvereket, úgynevezett „piszkos bombákat” vethetnek be, amelyek sugárzó anyagok szétterítésével fertőzik meg a környezetet. Ugyancsak fel kell készülni nukleáris létesítmények elleni, hagyományos robbanóeszközökkel elkövetett támadásra, illetve eltérített repülők tömegpusztító fegyverként való alkalmazására (ahogy az 2001. szeptember 11-én is történt).
Az új terrorizmusra adott válasz
A szeptember 11-i merényletek sokként érték nemcsak az Amerikai Egyesült Államokat, hanem szinte a világ valamenynyi országát. A terrortámadások hatására amerikai vezetéssel világméretű koalíció bontakozott ki a terrorizmus leküzdésére, amely magában foglalta az arab és iszlám országok jelentős részét is. Az összefogás ellenére már 2001-ben, Afganisztánban láthatóvá vált, 2003-ban, Irakban pedig komoly nézeteltérésekhez is vezetett, hogy a terrorizmus elleni fellépés amerikai és európai értelmezése között jelentős különbségek vannak. Európa nem véletlenül beszél terrorizmus elleni küzdelemről (fight against terrorism), ahol a rendvédelmi, belügyi, jogi, hírszerzési, diplomáciai és pénzügyi tevékenység elsődleges, míg a hagyományos katonai erő csupán kiegészítő szerepet kap. Az európaiak szerint a terrorista szervezetek döntő többsége államoktól függetlenül, azok támogatása nélkül is működőképes, így az ellenük való katonai fellépés nem jelenti a probléma megoldását. Ezzel szemben Bush elnök az első pillanattól kezdve háborút hirdetett a terrorizmus ellen (war on terrorism), megengedve akár a megelőző csapást is a terrorista csoportokat támogató, azoknak menedéket nyújtó államokkal, rezsimekkel szemben, amint azt az Egyesült Államok Afganisztánban és Irakban is tette. Bármelyik értelmezést is nézzük, a terrorizmus csak az azt kiváltó okok (többek között a működésképtelen államok, a fundamentalizmus, a szegénység, a források egyenlőtlen elosztása, az alulfejlettség) orvoslásával oldhatók meg, és a problémát csak diplomáciai, jogi, politikai, pénzügyi, humanitárius és katonai szempontokat egyaránt figyelembe véve közelíthetjük meg.
Szeptember 11-e hatására a fejlett világ országaiban számos terrorizmus elleni jogi és pénzügyi intézkedést hoztak a pénzmosás megakadályozásától a tömegpusztító fegyverek terjedését korlátozó megállapodásokig az élet számos területén. A terrorizmus elleni fellépés leglátványosabb elemei azonban kétségtelenül a katonai válaszlépések voltak. A NATO története során először életbe léptette az Észak-atlanti Szerződés kollektív védelemről szóló V. cikkét, amelynek következményeképpen rövid ideig szövetségi AWACS felderítő repülőgépek felügyelték az Egyesült Államok légterét, és a Földközi-tengeren megkezdődött a hajóforgalom ellenőrzésére és felügyeletére indított „Aktív Törekvés” művelet (Operation Active Endeavour, OAE). Ez utóbbi művelet 2001. október 26-i elindítása óta a benne részt vevő hajók közel 70 000 vízi járművel vették fel a kapcsolatot, és több mint 100 hajó átvizsgálására került sor. A kezdetben csak a Földközi-tenger keleti részén járőröző hajók mandátumát 2003. február 4-től 2004. május 29-ig (kisebb megszakítással) a Gibraltári-szoroson áthaladó kereskedelmi hajók kíséretére is kiterjesztették, 2004. március 4-től pedig az OAE műveleti területét a Földközi-tenger egésze képezi. A 2004. júniusi isztambuli csúcstalálkozón a szövetség a partnerországok, valamint a mediterrán dialógusban részt vevő országok számára is lehetővé tette a műveletben való részvételt. Oroszországgal és Ukrajnával már lezárultak a részvétel feltételeiről szóló tárgyalások, de Algéria és Izrael is élénken érdeklődik a művelethez történő hozzájárulás lehetőségeiről. Az OAE missziója mindeközben kibővült a tömegpusztító fegyverek, valamint hordozóeszközeik terrorizmus céljából történő csempészetének felderítésével.
Az Egyesült Államok és szövetségesei által szintén közvetlenül szeptember 11-e után megindított „Tartós Szabadság” hadművelet (Operation Enduring Freedom, OEF) eredményeként Afganisztánban néhány hét alatt megbukott az amerikai terrorakciókért felelőssé tehető al-Kaida terrorszervezetet támogató tálib vezetés, és jelentősen meggyengült maga a terrorista hálózat is. Az azóta is tartó katonai műveletek ellenére azonban a szervezet vezetőjét, Oszama bin-Ladent, illetve a tálibok vallási vezetőjét, Omar mollát azóta sem sikerült kézre keríteni.
A koalíciós műveletekkel párhuzamosan még 2001. december 22-én megkezdődött a nemzetközi biztonsági
erők (International Stabilization and Assistance Force, ISAF) Kabulba telepítése. A kezdetben 14 nemzet alkotta, 4800 fős egység legfontosabb feladata a demilitarizálás, valamint a felállításra kerülő afgán nemzeti fegyveres erő magját képező csapatok kiképzése volt. A NATO által a koalíciós erőktől 2003. augusztus 11-től átvett művelet mandátumát fokozatosan kiterjesztették. A szövetség először az északi Kunduzban működő, a stabilitás biztosításáért, valamint az újjáépítésért és fejlesztésért felelős Tartományi Újjáépítési Csoport (Provincial Reconstruction Team – PRT) vezetését vállalta magára, majd további északi és nyugati PRT-k átvételével fokozatosan kiterjesztette befolyását Afganisztán területének mintegy 50%-ára. A 2006-os déli kiterjesztést követően a 9000-ről 15 000 főre bővülő NATO-erők műveleti területe le fogja fedni az ország közel háromnegyedét. Fontos hangsúlyozni, hogy az ISAF nem folytat az országban tevékenykedő terrorista és talibán erők elleni hadműveleteket, az továbbra is kizárólag az OEF feladatkörébe tartozik.
Nézeteltérések
A szintén a terrorizmus elleni harc jegyében Szaddám Huszein iraki rezsimje ellen 2003 márciusában az Egyesült Államok által indított háború jelentős konfliktusokhoz vezetett a transzatlanti szövetségesek, elsősorban Németország és Franciaország, valamint a többi tagállam között. A gyors lefolyású, alacsony szövetséges és iraki áldozatokkal járó hadműveletet követően sem találtak a koalíciós erők bizonyítékokat arra nézve, hogy Irak tömegpusztítófegyver-programot folytatott volna, illetve bármilyen kapcsolat lett volna a szeptember 11-i támadások és Irak között. A háborút követően is tartósan rossz biztonsági helyzet, a demokrácia megszilárdításának nehézségei, az új iraki hadsereg felállításából származó kihívások azonban a transzatlanti kapcsolatokban bekövetkezett feszültségek ellenére is arra ösztönözték a NATO-t, hogy aktív szerepet vállaljon a stabilizációs folyamatban. Az iraki kormány kérésére, több mint egyéves előkészítő folyamat eredményeként, 2005 szeptemberében megkezdte működését a bagdadi kiképzőközpont, ahol 2005 folyamán az új iraki hadsereg közel 700 tisztjét képezték ki a szövetség által biztosított kiképzők.
A NATO tehát az ezredfordulón jól ismerte fel, hogy a megváltozott biztonsági környezetben csak úgy őrizheti meg relevanciáját, ha képes reagálni a felmerült új kihívásokra, elsősorban a nemzetközi terrorizmusra. A szövetség állam- és kormányfői által az 1999-es washingtoni csúcstalálkozón elfogadott stratégiai koncepció is már a következő utalást tartalmazta: „… a szövetség biztonsága szempontjából figyelembe kell venni a globális környezetet is. A szövetség biztonsági érdekeire hatással lehetnek más, szélesebb körű kockázatok is, mint a terrorizmus, a szabotázs-cselekmények, a szervezett bűnözés és a kulcsfontosságú erőforrások forgalmának akadályozása.”
A szeptember 11-ig a terrorizmussal szemben tanúsított viszonylag csekély érdeklődés nagyrészt annak tudható be, hogy nem jött létre konszenzus a NATO szerepéről azon kérdések tekintetében, amelyeket a legtöbb szövetséges belső biztonsági problémának ítélt. Ennek eredményeként nem, vagy csak elvétve folytattak eszmecserét a terrorizmus természetéről, erőforrásairól, vagy a szövetség koncepcióit, politikáit, struktúráit vagy képességeit érintő kihatásairól. Szeptember 11-e hatására azonban az alapvetően belföldi, bűnüldözési problémának tekintett terrorizmus nemzetközi biztonságpolitikai kérdéssé vált, amely ha kielégítő megoldást akarnak rá találni, széles körű politikai, gazdasági és bűnüldözési intézkedéseket, valamint katonai lépéseket igényel.
A szövetség állam- és kormányfőinek 2002-es prágai csúcstalálkozóján elfogadott Prágai képesség kötelezettségvállalás (PCC) már szinte teljes egészében a terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek terjedése elleni küzdelmet célozta meg. Az intézkedés- és kezdeményezés-csomagot úgy dolgozták ki, hogy javítsa a NATO terrorizmussal kapcsolatos képességeit, valamint általánosságban gondoskodjon arról, hogy a szövetség haderői alkalmasak legyenek a gyorsabban, nagyobb távolságokra történő bevetésre és fenntarthatóságra.
Szintén Prágában fogadták el a NATO terrorizmus elleni védelemről szóló katonai koncepcióját, amely jelentős mértékben megkönnyíti a tagországok katonai jellegű együttműködését a terrorizmus kezelését illetően. A dokumentum a lehetséges katonai lépéseket négy csoportba sorolja: terrorizmus elleni védelmi jellegű intézkedések (anti-terrorism), terrorizmus elleni támadó jellegű intézkedések (counter-terrorism), következménykezelés, valamint katonai együttműködések. A szövetség hasonló jellegű dokumentumot dolgozott ki a partnerországokkal való együttműködés vonatkozásában és kiemelten Oroszországgal is. Ez utóbbi, a NATO–Oroszország Tanács égisze alatt kidolgozott Terrorizmus elleni akcióterv három fő fejezete a megelőzés, a terrorizmus elleni harc és a következménykezelés. Annak ellenére, hogy az akciótervhez – a felelősöket és a határidőket tartalmazó – végrehajtási melléklet is kapcsolódik, a dokumentum eddig a terrorizmus elleni együttműködés terén nem hozott valódi áttörést; az e területen folyó, igen szerteágazó együttműködési programok koordinálásának hasznos, bár igen bürokratikus eszközének bizonyult. A mediterrán párbeszéd keretében, a NATO és a hét észak-afrikai, illetve közel-keleti ország (Algéria, Egyiptom, Izrael, Jordánia, Marokkó, Mauritánia és Tunézia) egyre szorosabb együttműködést alakít ki a terrorelle
nes harc területén. Az együttműködést
a NATO hírszerző összekötő részlege (Terrorist Threat Intelligence Unit, TTIU) koordinálja.
Védelmi koordináció
A terrorfenyegetettség miatt a NATO számos esetben biztosított légtérvédelmet NATO- és EU-találkozókat megrendező szövetségesek részére, illetve a szövetség AWACS gépei garantálták az athéni olimpia, valamint a portugáliai labdarúgó Európa-bajnokság biztonságos lebonyolítását is. Az új kihívásoknak megfelelően a NATO egységes légtérvédelméről szóló dokumentumát is felülvizsgálták, amelyhez szorosan kapcsolódik a polgári repülőgépek fegyverként történő alkalmazásáról szóló Renegade-koncepció elfogadása is. A NATO Ipari Tanácsadó Csoport (NATO Industrial Advisory Group, NIAG) jelentést készített a VIP, illetve szállító repülőgépek, valamint helikopterek vállról indítható rakéták elleni védelméről, ezen belül a különböző irányított infravörös zavaró (Directional Infrared Countermeasures DIRCM) rendszerek alkalmazhatóságáról. A NATO Repülőgép-fedélzeti korai előrejelző és vezetési program igazgatási hivatal (NATO Early Warning
and Control Programme Management Agency NAPMA) követelményeket dolgozott ki a tagországok fenntartásában üzemeltetett AWACS repülőgépek infravezérlésű rakéták elleni védelmének biztosítására.
A NATO Nemzeti Fegyverzeti Igazgatók Testülete (Conference of National Armaments Directors CNAD) által kezelt új fegyverzeti programcsomagja is igyekszik megalapozni a terrorizmus elleni védelem képességét. A programcsomag tíz fő területet ölel fel:
- nagy kiterjedésű géptörzzsel rendelkező repülőeszközök sebezhetőségének csökkentése és vállról indítható légvédelmi rakéták elleni védelme;
- kikötők és hajók vízfelszíni és vízfelszín alatti támadásokkal szembeni védelme;
- helikopterek sebezhetőségének csökkentése a földfelszínről indított támadásokkal szemben;
- házi készítésű robbanóeszközök elleni védelem;
- különleges erők ejtőernyővel történő nagy pontosságú célba juttatásának technológiája;
- vegyi, biológiai és nukleáris fegyverek felderítése, megsemmisítése, valamint az ellenük való védelem;
- terroristák elleni hírszerzés, felderítés és célmeghatározás új technológiája;
- robbanóanyagok és -eszközök megsemmisítése, valamint ezek következményeinek semlegesítése;
- műveleti területen lévő csapatok aknavetőkkel végrehajtott támadásokkal szembeni védelme;
- kiemelt fontosságú infrastrukturális létesítmények védelme.
A 2004. március 11-i spanyolországi események, valamint a 2005. július 7-én és 21-én Londonban elkövetett, 56 ember halálával végződött merényletek és merényletkísérletek az Európai Uniót is fokozottabb szerepvállalásra ösztönözték. Az Európai Tanács 2004. március 25-i ülésén elfogadta a terrorizmus elleni küzdelemről szóló nyilatkozatot és az ahhoz kapcsolt felülvizsgált akciótervet (az eredeti akcióterv kidolgozására a 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat követően került sor), amelyek összefoglalják a terrorizmus elleni harccal kapcsolatosan megtenni szükséges lépéseket. Az akcióterv uniós és nemzeti szintű végrehajtását az Európai Tanács 2004 decemberétől félévente ellenőrzi és értékeli.
2004 márciusában életbe lépett az európai alkotmány úgynevezett szolidaritási klauzulája, amelynek értelmében terrorista támadás esetén a tagállamok kölcsönösen segítséget nyújtanak egymásnak, beleértve a katonai támogatást is. Tovább folytatódik a közösségi polgári védelmi segítségnyújtás módozatainak kidolgozása, amely magában foglalja az EU gyorsreagálású polgári védelmi csoportjának (EU-FAST: EU First Aid Support Team) felállítását is.
A holland Gijs de Vries személyében 2004-ben terrorizmus elleni koordinátort neveztek ki, 2005 végén pedig elfogadták az EU terrorizmus elleni stratégiáját, amely a megelőzésre, a személyek és infrastruktúra védelmére, a terroristák kézre kerítésére és tevékenységük megakadályozására, valamint a terrorista támadásokra adandó hatékony válaszadás lehetőségeinek kidolgozására helyezi a fő hangsúlyt. Ennek érdekében tovább folytatták a tagállamok közötti bel- és igazságügyi együttműködés elmélyítését (ami azonban továbbra is elsősorban nemzeti hatáskör maradt) és a hatékonyabb információcsere érdekében megerősítették a Solana főképviselő alárendeltségében működő, a tagállami hírszerző szolgálatokat tömörítő műveleti központot (SitCen).
Civil–katonai képességek
Az európai biztonság és védelempolitika (European Security and Defence Policy, ESDP) keretében is egyre nagyobb hangsúlyt kap a terrorizmus elleni küzdelem. Az e területen született dokumentumok alapján az ESDP négy területen járulhat hozzá a jelenség leküzdéséhez: megelőzés, védelem, következménykezelés, illetve a harmadik országok terrorizmus elleni küzdelmének támogatása. Létrehoztak egy adatbázist is azokról a katonai eszközökről és képességekről, amelyek felhasználhatók a civil lakosság védelme érdekében egy esetleges terrortámadás (beleértve a tömegpusztító fegyverek alkalmazását is) esetében, és megkezdődött az e téren rendelkezésre álló katonai és civil képességek közötti interoperabilitás kialakítása.
Az elmúlt években a nemzetközi szervezetek, elsősorban az ENSZ, a NATO és az Európai Unió által elért eredmények ellenére nyilvánvaló, hogy a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelem nem tekinthető befejezettnek. El kell fogadnunk, hogy Európa már rövid távon is a terrorizmus színterévé válhat, mivel az iszlám terrorszervezetek szándéka, hogy európai célpontok elleni merényletekkel megoszszák az iraki és az afganisztáni műveletekben érintett országok politikai döntéshozóit és közvéleményét. Fennáll a veszélye, hogy egyes európai iszlám szélsőséges csoportok (a londoni elkövetőkhöz hasonlóan) az al-Kaida ideológiájával azonosulva radikalizálódnak és önálló terrorszervezetekké alakulnak. Madridban és Londonban bebizonyosodott, hogy a modern nagyváros sebezhető, törékeny, az infrastruktúrát ideiglenesen meg lehet bénítani, és nincs olyan biztonsági rendszer, amely az elszánt merénylőkkel szemben ezt meg tudná akadályozni.
Európában a terrorakciók és merényletek célpontjai elsősorban azok az országok lehetnek, amelyek tevőleges szerepet vállalnak az iraki és afganisztáni rendezésben. Az elmúlt időszakban Európában elkövetett terrorcselekmények, illetve az al-Kaida terrorhálózat vezetőinek hazánkra nézve is fenyegető megnyilatkozásainak hatására szakértők és politikusok körében időről időre visszatérő vitatémát jelent Magyarország terrorfenyegetettségének megítélése is. Egyes elemzők szerint Magyarország számára nem a terrorizmus jelenti az elsődleges fenyegetést, ennek kihangsúlyozása és az erre való felkészülés csupán nemzetközi elvárás. Mások NATO- és európai uniós tagságunkra hivatkozva hazánk számára is a nemzetközi terrorizmus elleni fellépést jelölik meg elsődleges biztonság- és védelempolitikai prioritásként. Valóban, mind a nemzeti biztonsági stratégia, mind pedig a nemzeti katonai stratégia a terrorizmust jelöli meg az ország biztonságát veszélyeztető elsődleges kihívásként. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy nemzetközi szövetségi rendszerek tagjaként Magyarország is szélsőséges terrorszervezetek potenciális célpontja lehet. Mindazonáltal kérdéses, hogy egy hazánkhoz hasonló „puha célpont” megtámadása mekkora politikai „hozadékot” jelenthet, figyelembe véve Magyarország nemzetközi jelentőségét, a terrorista szervezetek korlátozott helyi műveleti lehetőségeit, illetve az iszlám közösség csekély létszámából fakadó humán erőforrásbeli korlátokat. Annak ellenére azonban, hogy hazánk területe nem tekinthető elsődleges célpontnak, nem szabad elfelejtenünk, hogy a nemzetközi missziókban, különösen az iszlám szélsőségesek menedékéül szolgáló válságrégiókban szolgálatot teljesítő katonáink potenciális terrorfenyegetettsége reális alapokon nyugszik.
Összegzésképpen megállapítható, hogy a nemzetközi terrorizmus jelentette új típusú, globális kihívásra csak globális válasz adható. Ez az egyes regionális politikai, gazdasági és katonai szervezetek tagállamai közötti együttműködés előmozdítása mellett megköveteli a világpolitikát alakító legjelentősebb tényezők: az ENSZ, az Európai Unió, a NATO és az Egyesült Államok közötti koordináció elmélyítését, valamint az egységes fellépést. A terrorizmus elleni nemzetközi küzdelem aktualitásának tükrében nagyon látványos, hogy ezen a területen nincs hajlandóság többek között a NATO és az EU tevékenységének a jelenleginél fokozottabb mértékű összehangolására, amely elsősorban néhány tagállam egyértelmű elutasításának köszönhető. A világszerte szinte hetente bekövetkező sajnálatos merényletek tükrében talán érdemes lenne ezt újragondolni.
