A NATO-transzformáció Magyarországra, a Magyar Honvédségre gyakorolt hatásának vizsgálata több szempontból is aktuális. Az ebbõl következõ várakozásoknak a magyar hadtudomány 2006-ban megpróbált eleget tenni.1 A 2006 évi kormányváltás, a kontinuitás jegyében zajló haderõ-átalakítás, a vissza-visszatérõ NATO-kritikák és szövetségi tagságunk tanulságai elemzésének hiánya egészséges pezsgést idéztek elõ a hadtudományi gondolkodásban és kutatásokban.

A NATO (a továbbiakban: szövetség) mint politikai és katonai szervezet vizsgálata, a NATOintegráció hatása a magyar biztonság- és védelempolitikára, a honvédségi reformokra és átszervezésekre olyan interdiszciplináris témakör lehet, amely méltán tarthatna számot az MTA IX. Osztály sok szempontú tudományos érdeklõdésére. A szövetség történetének, mûködésének és fejlõdésének vizsgálata ugyanúgy megköveteli számos tudományágazat és terület (politikatudomány, nemzetközi jog, közgazdaságtudomány, hadtudomány, logisztika stb.) együttmûködését, mint az európai uniós kutatások.
A NATO-transzformáció magyar hatásai feltérképezésének közvetlen indokát a szövetség 2006 novemberében tartott rigai csúcstalálkozója szolgáltatja, hiszen minden legfelsõbb szintû NATOtalálkozó – még ha változó súllyal is – hoz új döntéseket, megerõsít bizonyos folyamatokat, kezdeményezéseket tesz és iránymutatást ad a közeljövõre. A nemzeti hadtudománynak pedig elemi érdeke, hogy figyelemmel kövesse ezeket a változásokat és javaslatokat, ajánlásokat fogalmazzon meg a politikai és katonai gyakorlat számára.


A TAGSÁGI PARADOXON

A transzformáció átalakulást, állandó változásokat jelent, amely a szövetségben folyamatosan jelen van, de markáns figyelmet a hidegháború után kapott. A szövetség legújabb kori története 1999- tõl vette kezdetét. A jelen tézisszerû írásban az azóta eltelt idõszakot szeretném áttekinteni. A vizsgálódás fõképpen arra irányul, hogy a szövetség változásai hogyan hatottak a magyar biztonság- és védelempolitikára, a Magyar Honvédségre, mindennapi katonai életünkre. Tézisem szerint a szövetség egyrészt az „open door” politikával, a bõvítéssel gyökere- sen átalakította hazánk biztonságpolitikai környezetét, másrészt pedig a tagsággal „saját képére” formálta haderõnket.
Azok a tények, hogy egyfelõl valamennyi szomszédunk vagy tagja a szövetségnek, illetve az Európai Uniónak (esetleg baráti együttmûködésre törekszik azokkal), másfelõl, hogy tagjai vagyunk a kollektív védelmi rendszernek – politikai szempontból lehetõvé tették az elmúlt évtizedben a hadsereg jelentõs csökkenését. A NATO viszont állandó kezdeményezéseivel, javaslataival, követelménytámasztásaival mégis bizonyos „féket” jelent politikai szempontból: a haderõt – így – nem lehet olyan mértékben leépíteni, mint ahogyan azt egyes hazai politikai erõk szeretnék. Ezt a kettõs, ellentétes hatást nevezhetjük NATO-tagságunk paradoxonjának, aminek belsõ logikáját, hatásmechanizmusát, érvényesülési módjait fel kell tárni a szövetség és Magyarország kapcsolatrendszerben.


A NATO-TRANSZFORMÁCIÓ DIMENZIÓI

A szövetségi transzformációnak két dimenziója van: a politikai és a katonai. Hazánkban kevesebbet beszélünk a politikai transzformációról, a NATO-politika átalakulásáról, a fejlõdési trendekrõl, a jövõt feszítõ vitákról – pedig ez talán fontosabb, mint a katonai transzformáció. A szövetség politikai vitái, az új NATO- stratégia megfogalmazásának igénye, a globalizációs törekvések, a rigai csúcstalálkozó által jóváhagyott politikai iránymutatás (CPG) ugyanis meghatározzák a szövetség katonai fejlõdését.
Sokan leegyszerûsítik a transzformációt katonai képességfejlesztésre, pedig az átalakítás ennél jóval több: kiterjed a NATO szervezetének és mûködésének szinte valamennyi területére. Ez még akkor is igaz, ha a figyelem – Lord Robertson híressé vált kijelentése (a NATO lényege: képességek, képességek és képességek) nyomán – sokszor a katonai oldalra tevõdik át. Nem nehéz belátni ugyanis, hogy valódi politikai konszenzus és akarat, fõleg azonban erõforrások biztosítása nélkül a katonai képességek fejlesztése nem lehet olyan, mint amilyennek szeretnénk látni.
A rigai csúcstalálkozó talán legfontosabb vitája akörül bontakozott ki, miszerint a NATO politikai értelemben az Európa- központúságtól a globális irányba mozdul el. Bár a vita ezen a téren nem hozott politikai áttörést, a szövetség fejlõdésének tendenciája kétségtelenül az euroatlanti térségen túlmutató irányba hat.
Mint tudjuk, minden csúcs fontos. Minden találkozón vannak olyan vélemények és szándékok, amelyek képviselõi gyorsabb haladást szeretnének, és vannak olyanok, amelyek a megszokottabb és lassúbb tempót képviselik (netán másképp gondolkodásra utalnak). A konszenzusos döntés az, amely a széttartó véleményeket egységbe fogja és irányt, tendenciát ad a haladásnak és fejlõdésnek. A katonai dimenzióban egységesebb a közösségi vélemény, hiszen szinte minden tagország hasonlóan vélekedik az új biztonsági és katonai kihívásokról, a fenyegetettségek mibenlétének megváltozásáról, az aszimmetrikus hadviselésrõl, a bevethetõséget, fenntarthatóságot és a felhasználhatóságot megcélzó mûveleti követelményekrõl.
A katonai képességfejlesztésre azért is szükség van, mert a mûveleti igények folyamatosan változnak. Ha a mai NATOmûveleteket vizsgáljuk, látható, hogy egészen más igények vannak Afganisztánban az ISAF-nál, mint Koszovóban a KFOR-nál, megint más típusú katonai erõk kellenek a Földközi-tengeren zajló antiterrorista mûvelethez. De mások az elvárások a NATO kiképzési missziójában, Irakban vagy az Afrikai Uniót támogató darfuri, stratégiai szállítást, kiképzést nyújtó támogató tevékenységben.
A NATO mûveletein belül széles tartományban jelentkeznek a képességkövetelmények, amelyeket a szövetség szeretne kielégíteni. A képességfejlesztést azért is folytatni kell, mert az igények megfogalmazása általában mindig a valóság elõtt jár: van egy rés az igényelt, szükséges képességek, valamint a meglévõ haderõ-potenciál között, ami aztán az állandó átalakítást motiválja. Az átalakításoknak folyamatosnak és evolúciós jellegûnek kell lenniük, hiszen a szervezeti, öncsonkító jellegû, idõszakonkénti nekibuzdulásokból álló transzformáció inkább képességcsökkenéssel, mint kapacitásnövekedéssel jár.


A WASHINGTONI KIINDULÓPONT

A transzformáció legújabb korszakának elsõ állomása az 1999. áprilisi washingtoni csúcstalálkozó volt, ahol elfogadták a NATO jelenleg is érvényben lévõ új stratégiai koncepcióját. A szövetségi stratégiában megfogalmazódott az euroatlanti térségen kívüli mûveletek megvalósításának igénye. Az amerikai Richard Lugars szenátor 1993-as híres megállapítása szerint ugyanis, ha a NATO nem vállalja a felelõsségi körzeten kívüli mûveleteket, akkor elveszíti politikai relevanciáját („out of Area or out of mission”).
Lényegében az új stratégiai koncepciónak alárendelve dolgozták ki a képességfejlesztési tervet (amit aztán 2002- ben a külügyminiszterek találkozója Reykjavíkban megerõsített). A találkozón hagyták jóvá a tagállamok a védelmi képességek kezdeményezés (DCI) programját, amely öt nagy katonai képességcsoportra fókuszálta a fejlesztéseket.

Ezek a következõk:

mozgékonyság és telepíthetõség;
fenntarthatóság;
a hatékony harci alkalmazás;
a túlélõképesség;
a hatékony kommunikáció.

Mivel a NATO már az ezredfordulón felismerte, hogy a biztonsági konfliktusokat, problémákat és válságokat ott kell megoldani, ahol felmerülnek, ehhez a stratégiai felismeréshez alakította a katonai fejlesztési terveit. A DCI katonai képességfejlesztési program lényegében azóta sem változott. Bár bizonyos területeken szûkült, a hangsúlyok eltolódtak (ld. terrorizmus elleni harc), de összességében az expedíciós jelleget szolgálta – így napjainkban is aktuális, hiszen a fejlesztések nem fejezõdtek be.
Az 1999-es washingtoni csúcson Magyarország már teljes jogú tagként vett részt és komoly haderõ-átalakítási, -fejlesztési célokat és feladatokat vállalt. Ettõl kezdve a Magyar Honvédség fejlesztését, feladatrendszerét, szervezeti struktúráját, kiképzését, vezetés-irányítási rendszerét jelentõs mértékben a NATOelvek és a vállalások határozták meg.
A tett vállalások következményei nyomán gyakran már csak nagyon tudatos tervezéssel lehet megtartani a nemzeti fejlesztési célokat, területeket a védelmi tervezési rendszerben. Az elmúlt nyolc évben gyakran találkozhattunk olyan megoldásokkal, amelyek – túlhangsúlyozva a NATO fejlõdés-irányító követelményeit – a nemzeti körülmények figyelmen kívül hagyásával próbáltak szövetségi követelményeket Magyarországon érvényesíteni.
1998 végén – még a NATO-csatlakozás elõtt – a magyar parlament jóváhagy- ta a biztonsági és védelempolitikai alapelveket, amelyek még ma is meghatározzák a biztonság- és a védelempolitika kapcsolatrendszerét. Ennek nyomán jelentõs változások történtek a jogrendben: az országgyûlés alkotmánymódosításokat eszközölt és új törvényeket fogadott el. A washingtoni csúcs hatása tehát gyakorlatilag egy magyar NATO-tagság, a NATO-mûveletekben való magyar részvétel és a NATO irányába ható, NATOkövetelményeknek megfelelõ magyar haderõ-átalakítás volt. Ennek szellemében zajlott már az 1999–2000-es stratégiai védelmi felülvizsgálat, amely egy NATO- kompatibilis haderõ hosszú távú létrehozását célozta meg.


A PRÁGAI VÁLLALÁSOK

A transzformációs fejlõdés következõ állomása a 2002. novemberi prágai csúcstalálkozó volt. Ezen a döntéshozók elsõsorban a koszovói események, illetve a szeptember 11-ei terrorista támadás tapasztalatai fényében próbálták javítani a NATO politikai-katonai képességeit. Az Észak-atlanti Tanács prágai, legfõbb testületi ülésén új képességeket, új partnerségeket és új küldetéseket fogalmazott meg a NATO részére.
A prágai döntés eredményeként 2004 márciusának végén hét országgal bõvült a szövetség. Közülük a három, hazánkkal szomszédos ország (Szlovénia, Szlovákia, Románia) felvétele alapvetõen befolyásolta Magyarország biztonságpolitikai környezetét.
A 2002–2003-as védelmi felülvizsgálat egyik központi célja is az volt, hogy minõségi hozzájárulást célozzon meg az euroatlanti partnerséghez, a szövetség mûködéséhez. Az akkori új haderõ-fejlesztési koncepció bevezette az ún. komplementer haderõépítés elvét. Ez azt jelentette, hogy a két haderõnem megtartása mellett néhány fegyvernemi területen (amelyek feladatrendszere és forrásbiztosítottsága háttérbe szorult), a Magyar Honvédség nem akart teljes képességrendszert kiépíteni és ezeket a feladatokat – adott esetben – a NATO-val közösen tervezte végrehajtani. Emlékezzünk csak: amikor beléptünk a szövetségbe, hetvenötezer fõs haderõnk volt. Ez a létszám a védelmi felülvizsgálat kezdetére negyvenezer fõre csökkent! A védelmi felülvizsgálat a szakosodás, illetve különbözõ résképességek kiépítésével próbálta a honvédség katonai képességeit fejleszteni, a NATO feladataihoz való hozzájárulás lehetõségét növelni.
A felülvizsgálati elvek és módszerek számos vitát indukáltak 2003–2004-ben. A végrehajtás eredményeképpen a honvédség egyértelmûen a missziós irányba fordult: elõtérbe kerültek a külföldi feladatok, növekedett a külföldön szolgáló katonák száma (2003 végén már megközelítette az 1100 fõt).
Magyarország szerepet vállalt a prágai képességfejlesztési kezdeményezésekbõl (PCC): 2004-tõl hozzájárul a NATO reagáló erõkhöz, részt vesz a stratégiai szállítóképességet (légi, vízi) célzó projektekben, a szövetségi földi felderítõ rendszer (AGS) tanulmánytervének finanszírozásában, a terrorizmus elleni védelem céljára felállított közös vegyvédelmi zászlóalj munkájában. Az erre szánt, mintegy 30 milliárd forintos csomag számos fejlesztést tett lehetõvé a Magyar Honvédségben (biológiai labor stb.), amit azóta is a „prágai” szellemben folytatunk. Az egyik legutóbbi sikerünk a NATO repülõgép-fedélzeti korai riasztási és elõrejelzési rendszerbe (NAPMO) való 2006. évi belépésünk volt.
A missziós külföldi szolgálat lényeges változásokat hozott a jogalkotásban is. Emlékezetes a 2003. decemberi alkotmánymódosítás, amikor a parlament a NATO-mûveletekkel kapcsolatos hatáskört a kormányhoz delegálta. A honvédelmi törvény 2004 végén történt módosítása nyomán a Magyar Honvédség új, tíz összetevõbõl álló feladatrendszert kapott, amelynek legalább 60 százaléka nemzetközi jellegû. 2004. november 3- ától a Magyar Honvédség önkéntes haderõvé vált. Ez javította a hadsereg miszsziós képességeit, hiszen sorkatonákat nem lehetett külföldre vezényelni. Megszûnt tehát az a gyakorlat, hogy állandóan „mesterségesen” kellett missziós alegységeket létrehozni a külföldi feladatokra, mert nem lehetett szervezetszerû köteléket külszolgálatra vezényelni.
A prágai csúcs komoly hatást gyakorolt a magyar „NATO-környezetre” is. Csupán a 2%-nyi, GDP-arányos védelmi költségvetési vállalást nem tudtuk teljesíteni (2004-ben 42 milliárd forintos csökkentés volt, 2005-tõl kezdve pedig – az európai uniós csatlakozás követelményei miatt – látványosan háttérbe szorult a finanszírozás). 2007-ben a GDP 1 százalékát kitevõ nagyságú katonai költségvetésünk van. Ma már tapasztaltabbak vagyunk: a kormány csupán annyi többletfeladatot vállalt, hogy ha a NATO reagáló erõk alkalmazására, vagy az európai uniós harccsoport bevetésére kerülne sor, akkor ennek finanszírozása nem HMköltségvetésbõl, hanem a kormányzati tartalékból valósulna meg. Az alkalmazást tekintve tehát egy felül nyitott költségvetési struktúra jönne létre.


A NORFOLKI KÖVETELMÉNYEK

A NATO-transzformáció következõ fejezetét nem NATO-csúcs, hanem a NATO újonnan létrejött transzformációs parancsnokságán lezajlott, katonai típusú átalakítással foglalkozó norfolki konferencia írta, amit már Jaap de Hoop Scheffer fõtitkár vezényelt. Norfolkban három területre koncentrált a szövetség politikai és katonai vezetése: a védelmi tervezés komplex jellegének kialakítására, egy hosszabb távú, mûveleti haderõgenerálási, haderõ-tervezési értekezlet meghonosítására, valamint a közös finanszírozási rendszer megváltoztatására.
A Magyar Honvédség annyiban alkalmazkodott az említett három területen, amennyire a NATO fejlõdött. A tárca védelmi tervezési rendszere teljesen átalakult: a HM 2004-tõl új, tízéves rendszerre tért át. 2005-ben befejezõdött a katonai integráció elsõ szakasza, amelynek sikeres végrehajtásáról jegyzõkönyvet írtak alá a nápolyi JFC parancsnoksággal.
A békemûveletek hosszú távú tervezési megoldásait a szövetség – a rigai döntés alapján – már a NATO reagáló erõkre (NRF) is ki fogja terjeszteni. Egyedül a közös finanszírozás átalakításában nem született új megoldás, mert nincs egyetértés a tagországok között. Talán a békemûveletek és az NRF finanszírozásában is egy kicsit nagyobb mozgástere lesz a jövõben a NATO-nak, de az alapfinanszírozási elv (ti. ott – vagyis annál a nemzetnél – kell fizetni, ahol a költség keletkezik) nem változott. E tekintetben a szövetség nem tudott a sokat bírált helyzettõl elszakadni. A valóságban arról van szó, hogy több pénz kellene a NATO-nak, de a tagországok nem lelkesednek, ha a védelmi kiadások növelésérõl van szó.
A közös finanszírozás az egyik gyengesége a szövetségnek, hiszen – a tervekkel ellentétben – Rigában még csak napirendre sem tûzték a GDP 2%-ának megfelelõ (több ország által szorgalmazott) költségvetési szint elõírását. Ezt a nagy- ságrendet jelenleg hét tagország éri el. Magyarország a költségvetési „versenyben” – a Strategic Balance adatai szerint – a huszonkettedik helyen van a tavalyi 1,2 százalékos GDP-vel. Az alapprobléma tehát az, hogy a katonai képességfejlesztéshez szükséges források Magyarországon rendkívül korlátozottak.


AZ ISZTAMBULI CSÚCS

A transzformációs átalakítás következõ stációja a 2004. júniusi isztambuli csúcstalálkozó volt. A tagállamok itt a felhasználhatóságot, illetve a mûveletekhez való alkalmazhatóságot helyezték elõtérbe. A NATO által jóváhagyott követelmények szerint a szárazföldi haderõ 40 százalékának kellene bevethetõnek lennie 2010-ig, 8 százalékának pedig állandóan külföldi mûveletben kell részt vennie.
A mûveleti részvételi arányok tekintetében Magyarország jó helyzetben van, hiszen közel 1000 fõ szolgál különbözõ külföldi missziókban (ezen belül is 70 százalék NATO-mûveletekben). Ahogy a szárazföldi csapatok létszáma az átalakítás során változik (esetünkben csökken), úgy javul ez a mutató magyar relációban. A haderõ bevethetõsége tekintetében a hivatalos HM-statisztika körülbelül 12 százalékos mutatóról beszél, tehát jelentõs lemaradásaink vannak. Felzárkózás csak akkor lehetséges, ha több pénz jut a fejlesztésekre.
Az isztambuli csúcs másik témája a felhasználhatóság volt. A szövetség a tagországi teljesítményeket a lehetõ legkomplexebb módon próbálja mérni. Vagyis nem csupán a szárazföldi hozzájárulást veszi figyelembe, hanem a haditengerészeti és a légierõ kontribúciót is, kombinálva mindezt az NRF- és más NATO-feladatok beszámításával. Tendenciájában a NATO egyre árnyaltabb mérõrendszert alakít ki és e megoldással próbálja az országok hozzájárulását értékelni, illetve nagyobb hozzájárulásra ösztönözni azokat.


A MÜNCHENI KONFERENCIA

Politikai transzformáció szempontjából nagyon fontos NATO-átalakítási (meg nem valósult) javaslat fogalmazódott meg a 2004. februári müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az akkori német kancellár, Gerhard Schröder, a NATO politikai szerepének olyanfajta felülvizsgálatát vetette föl, amely szerint a stratégiai biztonsági tárgyalásokat nem elsõsorban a szövetségen belül kellene folytatni, hanem az Európai Unió és az USA közötti relációban; a NATO-nak pedig inkább fegyveres erõként (military toolbox-ként) kellene szolgálnia, mint politikai-diplomáciai szervezetként. A javaslatok heves ellenállást váltottak ki számos tagországban. Mindennek folyományaképpen 2005 februárjában, az informális brüsszeli csúcson (amikor Bush elnök kibékült Európával) a tagországok megerõsítették, hogy a szövetség marad továbbra is a legfontosabb stratégiai biztonságpolitikai konzultációs és koordinációs szervezet.
Szintén konszenzus volt annak megítélésében, hogy több figyelmet kell fordítani a politikai transzformációra, a politikai párbeszédekre, a politikai konzultációkra. Ekkor született az a megállapodás, hogy a NATO kifejleszt egy átfogó politikai iránymutatást (CPG), amelynek dokumentumát egyébként Rigában jóvá is hagyták. A CPG politikai dokumentum tartalmazza az átalakítás politikai céljait, rendszerét, a NATO új katonai ambíciószintjét, képességeit, illetve meghatároz bizonyos mûveleti koncepciókat is. A szövetség tavaly eldöntötte azt is, hogy megváltoztatja az ambíciószintjeit: az eddigi három nagy mûvelet (MJO) helyett kettõ lesz csak, de mellette rendelkezni kell hat további kisebb (szárazföldi, légi, tengeri) mûvelet (SJO) megvívási képességével.
Ez az ambíciószint-változás bátoríthat bennünket arra, hogy Magyarország is felülvizsgálja a már egy évtizede meglévõ alkalmazási elképzeléseit. Bár az elmúlt években kisebb-nagyobb mértékû módosítások, korrekciók történtek már, a vállalások koncepcionálisan a régiek maradtak. A honvédség helyzetét és a tízévi forráslehetõségeket figyelembe véve reális lehetõség lenne a dandár- (illetve ezzel arányos repülõkötelék-) szintû felajánlást alacsonyabb szintre helyezni és a csökkent forrásokat valós, kisebb képességfejlesztésre fordítani.


RIGA

A 2006. novemberi rigai csúcs valódi transzformációs találkozó volt, mert a napirenden számos képességfejlesztési kérdés szerepelt. Az átmeneti idõszak átmeneti csúcstalálkozójaként aposztrofált találkozó valódi munkaértekezlet volt, hiszen a partnerek nem vettek részt a konferencián.
A várakozásoknak megfelelõen új tagot nem hívtak meg a szövetségbe, de három ország (Szerbia, Montenegró, Bosznia- Hercegovina) felvételt nyert a békepartnerségi programba (PfP). (Ennek magyar biztonsági szempontból pozitív jelentõsége van.) A tárgyalások során egyetértés volt abban, hogy bõvítés csak 2008 tavaszán lesz legközelebb a szövetségben. Az országok felvételében (jelenleg három ország: Horvátország, Albánia, Macedónia rendelkezik speciális MAP-státussal) megoszlanak a vélemények, de olyan álláspont kezd kialakulni, hogy a teljesítmény legyen a megítélés alapja. Egyetértés körvonalazódik abban is, hogy az átfogó politikai iránymutatás (CPG) alapján lehetõség lenne a stratégiai koncepció átdolgozására, egy új stratégiai koncepció elfogadására. A legkitûnõbb alkalom erre a 2009-re tervezett berlini csúcs lenne, amikor a NATO fennállásának 60. évfordulóját fogja ünnepelni.
A NATO rigai csúcsán nagy politikai ambíciójú döntések nem voltak. Makropolitikailag nem is nagyon kedvezett a csúcs ideje a nagy elhatározásoknak, hiszen Bush elnök helyzete megrendült, Blair brit miniszterelnök és Chirac francia elnök távozóban van a hatalomból, Merkel német kancellár figyelmét pedig elsõsorban az EU-elnökség köti le. Rigában tehát gyakorlatilag azokat a kérdéseket tárgyalták meg, amiben sikerült a minimális konszenzust megteremteni.
Változatlanul fontos téma volt a miszsziós tevékenység, elsõsorban Afganisztán, ahol a NATO 2006-ban átvette a teljes ország feletti biztonsági koordinációs és segítõ szerepet. A katonai és biztonsági feltételek megteremtése mellett nagyon fontosnak tartja a szövetség, hogy elmozdulás legyen a civil képességekkel való együttmûködés irányába, illetve, hogy minél több eredmény szülessen a gazdasági-társadalmi stabilitás szempontjából. Az úgynevezett tartományi újjáépítõ csoportok számának gyarapításával, illetve az Európai Unió és más nemzetközi szervezetek erõfeszítésének fokozásával próbálnak újabb és újabb eredményeket elérni.
Tudjuk, hogy Magyarország 2006. október elsejétõl hivatalosan elvállalt egy tartományépítõ csoportot (ami ma már nemzetközi jelleget visel, hiszen néhány bolgár, szlovák és horvát résztvevõje is van). Jó lenne, ha tovább tudna folytatódni a magyar PRT civilesítése. Magyarország két évre vállalta el ezt a feladatot. Hazánk évente 500-500 millió forintot fordít civil újjáépítési feladatokra az elkövetkezõ idõszakban és próbálja erõsíteni az átalakítás gazdasági, társadalmi hátterét.
Rigában azt is megtárgyalták, hogyan lehetne a nemzetközi szereplõk, kormányzati tényezõk munkáját jobban összehangolni. Hatékonyságot növelõ programot (EBAO-koncepció) azonban csak elvileg fogadtak el, Afganisztánra pedig nem is dolgozták ki. A koncepció a mûveletek integrált megközelítését szorgalmazza, függetlenül attól, hogy civil vagy katonai részt vevõ erõkrõl beszélünk.
A rigai új békepartnerségi meghívásokkal Szerbia is az Euroatlanti Partnerségi Tanács tagja lett – így lényegesen javulhat Magyarország biztonságérzete a déli határokon. Ez egy újabb biztonsági fejezet, ami lehetõvé teszi – ahogyan ezt a kormányprogram is megfogalmazza – a haderõ egyre inkább expedíciós-jellegû átalakítását és a külföldi missziók legfontosabb prioritások közé emelését. A célok megvalósításához szükség van a katonai képességek fejlesztésének folytatására.
Katonai vonatkozásban Rigában jóváhagyták a NATO reagáló erõk teljes mûveleti képességének elérését. A csúcstalálkozón áttekintették a prágai képességfejlesztési követelményeket is. Megtárgyalták a különleges mûveleti erõk doktrinális kérdéseit, kiképzését. Középtávon felállítani tervezték a NATO különleges mûveleti parancsnokságát. Elõrelépés várható a stratégiai szállítási programban is, amelyhez korábban Magyarország is csatlakozott.
A rigai csúcstalálkozó tematikájának áttekintése azt mutatja, hogy a kezdeményezett katonai képességfejlesztési ügyeket tekintve Magyarország relatíve jó helyzetben van: a megtárgyalt témaköröket tekintve a magyar hozzájárulások, programok elõrehaladott állapotban (vagy legalábbis folyamatban) vannak. Nagyon fontos, hogy ezeket az átalakítási irányokat, képességfejlesztéseket a késõbbiekben is tudja a tárca finanszírozni.
A rigai csúcs tehát hosszú távú fejlesztési terveinkben nem kíván gyökeres átalakítást. Ebbõl az is következik, hogy a mostani haderõ-átalakítások nem elsõsorban NATO-elvárásokból vagy más nemzetközi követelményrendszerbõl fakadnak, hanem forráshiányból, megtakarítási kényszerbõl táplálkoznak.

A NATO-transzformáció teljes mértékben megváltoztatta a Magyar Honvédség biztonsági környezetét, magát a haderõt és annak mûködési feltételrendszerét. A szövetség a maga részérõl maximális mértékben próbál jelen lenni a követelmények érvényesítésében.
Magyar vonatkozásban a NATO-tagság és a transzformációs igények befogadása ellentmondásos volt. Békemûveleti hozzájárulásunk stabil, a képességfejlesztés, az integráció végrehajtása – elsõsorban a források hiánya miatt – lassú, a haderõ további átalakítását elsõsorban fiskális tényezõk motiválják. A honvédség egyre kisebb, aránytalanabb haderõnemi és fegyvernemi struktúrában, képesség-öszszetételben fejlõdik tovább, kiegészítõ haderõként azonban hasznos hozzájárulásokat nyújthat a szövetségnek.

SZENES ZOLTÁN

1 Nem véletlen, hogy a Magyar Hadtudományi Társaság 2006-os, éves konferenciája a NATO helyzetének, jövõjének vizsgálatát helyezte tanácskozásának középpontjába. ld. Hadtudomány, 2006/4. szám.