Tény, hogy a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) nem azonos a „magyar tudománnyal”. Ugyanakkor a jelenlegi törvényi szabályozás szerint az MTA-nak különleges felelõssége van az egész magyar tudományosságért, miközben mégsem azonos vele. Az MTA közgyûlése 2006 májusában intenzív önvizsgálatot kezdeményezett önnön mûködésérõl. 1 Ezt indokolta az is, hogy 1990 óta az Akadémia mind a tudományos képviseleti megjelenítés értelmében, mind pedig saját kutatóhálózatának szervezõdésében állandó átalakulásban van.

1994-ben megszületett az akadémiai törvény, amely egyfelõl kiteljesítette, másfelõl alapvetõen megváltoztatta az akadémia tudományos képviseleti szerepét. Ennek nyomán konstruálódott az a köztestületi kör, ami összességében most már 12 000 tagot számol. A 90-es évek közepétõl kezdve az akadémiai kutatóintézeti hálózat konszolidációs szakaszon ment keresztül, melynek során számos hatékonyságnövelõ változás történt. Miért van szükség újabb változásokra? Az Akadémia vezetésének megítélése szerint Magyarország tudományos helyének megõrzéséhez a rendelkezésre álló erõforrások növelésére van szükség. Ennek pedig finom részletei vannak – amint erre Török Ádám több publikációban, legújabban pedig könyvben is rámutatott.2 A források növelése mellett persze igen fontos azok minél hatékonyabb elosztása is. Az tudniillik, hogy az elosztás minél átláthatóbban, minél világosabban történjen, továbbá, hogy ne az egyéni érdekeket, hanem a magyar tudományosság egészének érdekét szolgálja.
Miért olyan fontos a magyar tudományosság? A reformfolyamat két szempontból gondolja ezt védhetõnek és ugyanakkor újragondolandónak. Egyfelõl „több tudományra” van szükség a társadalom egészében és különlegesen középpontba érdemes helyezni a hazai tudomány és K+F nemzetközi helyének megtartását. A modern világban nemcsak politikai jelszó a tudásalapú társadalom alakulása, terjedése. Valójában arról van szó, hogy a tudomány jelentõsége egyre nagyobb a teljes innovációs ciklusban. Ha egy ország ebben elmarad, akkor nem tud igazából elõrelépni, kreatív lenni.
A másik mozzanat, hogy az utóbbi húsz évben nagyot változott a világ tudástérképe: a korábban kicsit leereszkedõen, „fejlõdõnek” nevezett országok (például India és Kína) ma már igen intenzíven részt vesznek a nemzetközi tudományos életben (alapkutatásokban is, nemcsak alkalmazott kutatásokban!); számos dél-ameri- kai ország helyzetében megváltozott a tudományos kutatások finanszírozása.
Egy-egy ország versenypozíciójának megítélésére más-más számokat jelölnek meg a különbözõ mutatók, ennek nyomán pedig óriási viták keletkeznek a tudománymetriában arra nézve, hogy melyik a „jó szám”. Ugyanakkor minden szám valahol a huszonvalahányadik és a harmincvalahányadik hely közé helyezi Magyarországot. Mindezek nyomán hazánk is új módon kerül versenyhelyzetbe. A részletek számunkra most nem érdekesek, ahhoz azonban, hogy ezt a helyet megõrizzük, új erõfeszítésekre van szükség.
Az Akadémia által kezdeményezett reformfolyamatot valójában két mozzanat motiválja: többet kell egyrészt hozzátenni a társadalmi tudás bõvített újratermeléséhez és ezzel az egész magyar társadalom versenyképességéhez, másrészt valahogy meg kell õrizni nemzetközi helyünket. Nemcsak azért, mert a jó helyezés szép dolog. Valami másról van itt szó: ez a hely egyben egy hozzáadott érték abból a szempontból, hogy az ország iránti bizalmat is alapvetõen befolyásolja és meghatározza.

A 2006. október 30-án megtartott rendkívüli közgyûlésen az akadémia májusban létrehozott reformbizottságának javaslatait a közgyûlés elsõ olvasatban elfogadta. Egyidejûleg felkérte, illetve felhatalmazta az Akadémia vezetését, hogy folytassa tovább a 2007. májusi közgyûlésig a reformfolyamat koncepcionális kereteinek alakítását, az Akadémia vezetõi pedig tegyék meg a kompetenciájukból következõ szükséges lépéseket. Az Akadémia vezetõi az utóbbi néhány héten elkészítettek egy cselekvési tervet. Ez a terv valójában számos kérdésben megfogalmazza azokat az akciókat, amire az elnöknek és fõtitkárnak joga van. Az egyik, hogy az Akadémia – megfontolva saját értékeit, továbbá a belterjesség állandó veszélyét – törekedni fog arra, hogy néhány hónapon belül kialakítson egy nemzetközi bírálói testületet. Egy olyan plénumot tudományos kölcsönösségi alapon, amely képes lesz arra, hogy a pályázatoknál (legyen ez igazgatói pályázat, legyen ez tudományos kutatócsoport és így tovább), valóban a nemzetközi tudományos kompetenciákat bevonva segítse az elbírálást. (Azért hangsúlyozom itt a segíteni szót, mert az Akadémia vezetése nem akarja a külföldiekre hárítani a felelõsséget a döntésekért. Ugyanakkor szeretne olyan helyzetet létrehozni, ahol egy olyan bíráló pool, tehát nem egy testület jönne létre, ami állandóan mozgósítható. Az osztályok, majd a bizottságok felkérést kaptak arra, hogy a saját szakterületükön térképezzék fel: hol vannak olyan nemzetközi tudományos testületek, amelyek „aktivizálhatók”. Az Akadémia külsõ és tiszteleti tagjainak bevonásával és egyéb személyes kapcsolatok mozgósításával ez biztosítható.) Olyan kompetencia jön itt létre, amely hajlandó és képes is kölcsönösségi alapon, viszonylag ingyenesen együttmûködni. Ezek azért viszonylag ingyenesek, mert ha ide kell utazni valakinek, és megnézni a „gyárkéményeket”, az nem ingyen van. De az írásos szakmai vélemények ingyenesek lesznek. Ez az egyik gyorsan megvalósítható lépés.
Hasonló, gyorsan megvalósuló lépés lehet, hogy a tényleges akadémiai intézeti hálózatban újítsák meg (ahol nincs, hozzák létre) a valódi külsõ tudományos tanácsokat. Megpróbáljuk kerülni a szemantikai vitákat. A reform eddigi folyamatában sok fölösleges szótári vita volt ebben a kérdésben (mindenki azt mondta, nálunk már van ilyen, de az a belsõ vezetés; nem szabad ugyanazon a néven még egyet üzemeltetni). Mi nem azt akarjuk, hogy sze- mantikai viták legyenek, hanem azt, hogy az intézetek javasoljanak olyan tanácsokat, amelyek képesek valódi objektív szemmel – külföldi kompetenciákat és hazai külsõ kompetenciákat bevonva – idõnként áttekinteni, hogy az intézetnek van-e stratégiája. Nem az intézetvezetés helyett kell kialakítani a stratégiát, hanem értékelni, valóban követi-e a stratégiát, valóban elég érzékenyen reagál-e arra, hogy hogyan változik a tudomány.
Ez csak két példa arra, hogy milyen konkrét lépéseket fog bevezetni, kezdeményezni a közgyûlésen kapott felhatalmazás és felszólítás alapján az Akadémia vezetése.
Ezen túlmenõen folyik tovább az MTA honlapján is megjelent koncepció alakítása is. Ebben a tekintetben a 2007. májusi közgyûlésen terjeszti elõ elgondolásait az Akadémia vezetése. A reformbizottság újító javaslata révén különbözõ teamek jöttek létre, amelyek újra kidolgozzák ennek részkérdéseit.
A reformbizottság munkája során, augusztus végén elõkészítettünk hét különbözõ elõterjesztést. Akkor az akadémia vezetése azt mondta: ez túl sok, csináljunk belõle egyet! Csináljunk még rövidebbet – hangzott a következõ kérés.
Jómagam már augusztusban mondtam, hogy a végén azt fogjátok kérdezni: hol vannak a részletek? Most elõvesszük a hét elõterjesztést, de már nem én személyesen vagy a teljes bizottság, hanem kis munkacsapatok. Igyekszünk a felelõsséget megosztani, és sok helyrõl meríteni a javaslatokat.
Tartalmilag olyan albizottságok fognak javaslatot tenni, amelyek témákat kapnak (például az intézeti irányítás vagy az intézeti kutatói humánpolitika átgondolása; az akadémiai testület optimális mûködésének átgondolása és így tovább). Ezek a csapatok megkapták az összes eddig beérkezett javaslatot. Sok javaslatról van szó. A reformbizottság 150 komolyan veendõ javaslatot dolgozott fel az Akadémia különbözõ mozzanataira. Teljességében tekintve pedig 270 különbözõ propozíciót, amelyek néhol részletekbe menõ jogászkodások.
Mindenesetre ezek a teamek meg fogják kapni az eddigi összes anyagot. A feladatuk az lesz, hogy – valójában alulról felfelé dolgozva, együttmûködve, megkérdezve az osztályokat, az intézeteket, amikor azok érintettek stb., – dolgozzanak ki határozati javaslatokat márciusra. (Remélhetõleg az Alapszabály Módosító Bizottság menet közben együtt fog mûködni ezeknek a javaslatoknak a megfogalmazásában és világosan végiggondolja, hogy hol lesz szükség a jogi környezet újragondolására). A jogi környezet újragondolása – azt hiszem – elég semleges kifejezés arra, hogy milyen lépésekre lehet szükség.
Mik a döntõ kérdések? Az egyik kérdés a mobilitás. Az Akadémiának mind a testület rendszerében, mind kutatóhálózati rendszerének mûködésében meg kell szüntetni azt az illúziókeltést és gyakorlatot, hogy egy szigorúan zárt rendszerrõl van szó. Az akadémiai intézethálózatnak meg kell találnia a módot arra, hogy bizonyos sávokban ki-be járható rendszer legyen; hogy ne olyan legyen a világ, hogy valaki oda bekerül 25 éves korában, vagy ott marad egész életében, vagy kiesik, de új ember nem kerül be. Valahol nyitottabbá kell tenni a rendszert.
Sorsdöntõ kérdés az életkor kérdése. Furcsa módon két olyan intézményrendszer van Magyarországon, amelyik világosan elkötelezett a fiatalításban: az egyik a honvédség, a másik az egyházak. Furcsa módon a tudományban sokkal nehezebben lehet ezekben a kérdésekben lépni. Õszintén remélem, hogy a honvédség mintáját a jövõben követni tudjuk a tudományban is.

PLÉH CSABA

1 Az azóta eltelt félév fejleményeit jól bemutatja az MTA honlapja. Ld.: Köztestületi vita az akadémiai reformról. http://www.mta.hu/index.php?id=1632, Közgyûlési hozzászólások reformhoz. http://www.mta.hu/index.php?id=634

2 Török Ádám: Stratégiai ágazat stratégia nélkül? A magyar kutatás-fejlesztés teljesítménye és versenyképessége nemzetközi összehasonlításban. Savaria University Press, Szombathely, 2006