E tanulmánynak a célja, hogy – szinte összefoglaló jelleggel – egyrészt általában a katonaságra jellemző irányítási (vezetési) viszonyokon keresztül, annak figyelembevételével áttekintse az elöljárói intézmény történetét és elemezze annak változásait, másrészt részletesen elméleti alapon rendszerbe foglalva vázolja a Magyar Honvédség (a továbbiakban: honvédség) jelenleg hatályos elöljárói intézményrendszerét.

Bízom abban, hogy a katonai jog, a katonai élet- és szolgálati viszonyok (katonai rendtartás) elméleti és gyakorlati művelői, valamint a személyi állomány számára nyilvánvaló és különösebb bizonyításra nem szorul, hogy a honvédség működésének – jogszabályok által is körülhatárolt – az egyik fontos területét éppen a hierarchikus rendjéből fakadó irányítási (vezetési) viszonyok alkotják. Ezért a jelen tanulmány tárgyát képező téma megközelítésénél nem lehet figyelmen kívül hagyni a honvédségnél kialakított irányítási (vezetési) viszonyokat, mivel az elöljárói intézményrendszer vizsgálata csak ezzel együtt, ennek alapján, illetve részeként képzelhető el.

Napjainkban a tanulmány címében
szereplő kérdéskör jelentőségét és aktualitását az adja, hogy a stratégiai védelmi felülvizsgálatok eredményeként megalkotott jogszabályok alapján a közelmúltban alakult ki egyebek mellett a haderő nemzeti és szövetségi kötelezettségeivel harmonizáló szervezeti struktúra és az annak megfelelő irányítási (vezetési) rend. A téma időszerűségét adja az is, hogy az új típusú kihívások és követelmények alapján létrehozott katonai szervezetek rendeltetésének és feladatainak meghatározásánál milyen mértékben kerültek a figyelem központjába az irányítási (vezetési) viszonyok, valamint az azzal összefüggő elöljárói intézményrendszer. A téma vizsgálatának további aktualitása azzal is bővíthető, hogy az irányítási (vezetési), elöljárói viszonyokat szabályozó jogszabályok milyen mértékben felelnek meg az elméleti és gyakorlati, illetve a katonai követelményeknek, továbbá milyen szinten tükröztetik a kibontakozó új hadseregképet.
A témával összefüggő jogszabályok és irodalmak tanulmányozása során tapasztaltam, hogy az egyes fogalmakat pontatlanul, nem megfelelő értelemben használjuk, amely olyan intézménynél, mint a honvédség, jelentős zavart okozhat. Mint ismeretes, minden tudománynak, szakmának, így a katonaságnak is évszázadok óta kifejezett törekvése, hogy megteremtse, illetve továbbfejlessze a saját fogalomrendszerét. Nap mint nap tapasztalható, hogy a katonai szakkifejezések azonos értelmezése, a katonai szaknyelv harmonizációja a katonai szervezetek együttműködése szempontjából is milyen fontos. Ezért az egyes kérdések taglalásánál a szerző erre is különös figyelmet kíván fordítani.
Mindezek előrebocsátása mellett a szerző ezen tanulmány keretében foglalkozni kíván az elöljárói intézmény történetével és az idők során végrehajtott változtatásokkal, az elöljárói intézmény struktúrájának a hatályos jogszabályok szerinti bemutatásával, az elöljárók irányítási (vezetői) jogosítványaival és felelősségével, az elöljárókkal, a hivatali és szakmai felettesekkel szemben támasztott fontosabb követelményekkel és az elöljárói intézmény védelmével, tekintélyének biztosításával.

AZ ELÖLJÁRÓI INTÉZMÉNY TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE
Már itt és most meg kell mondanom, hogy a hatalomról, az elöljáróságról, az alá- és fölérendeltségről több tudományágnak is van mondanivalója éppen a téma történetisége miatt, mivel ezek az intézmények – különböző célok megvalósítása érdekében – a társadalmi fejlődés állandó velejáróiként, kísérő jelenségeként jelentkeztek. A szerző a téma katonai megközelítése miatt a hagyományosan kialakult és nemzedékről nemzedékre átöröklő évszázadok katonai tapasztalatait összegző és gazdagító hadművészet megállapításait követi. A következőkben a régebbi korok elöljárói, parancsnoki intézményeivel csak vázlatosan, a XIX. századtól pedig valamivel részletesebben kívánok foglalkozni.
1. Az őskorban a közhatalom és benne a katonai hatalom még nem vált külön a néphatalomtól. A hadsereg azonos a néppel, a hadvezérek a törzsfőnökkel és a nemzetségi főkkel, akik akkor még a hadi vállalkozásokat csak alkalmi meghívásként vezetik.1 Az ókori Egyiptomban a fáraó helytartói szolgáltatták az egy-egy hadjáratra kirendelt katonai kontingenst, amelyet ők maguk vezettek a harcban. A társadalom hierarchiája egybeesett a katonai hierarchiával. Az asszír birodalom korában (i. e. 8–7. században) a nagy létszámú hivatásos hadseregben a különböző névre hallgató parancsnokok magas szintre emelték a kiképzést, a fegyelmet és a fegyverzetet. A perzsa seregben a teljhatalmú helytartóktól (satrapák) a katonai parancsnokok jelentős önálló fegyveres erőket is kezükbe kaptak.2 Az ókori Görögországban a demokrácia követelményeként a katonai vezetés az évenként választott 10 tagú hadvezéri testület kezébe került, amely kollektíven vezette a sereget. Ennek ellenére a marathoni csatában (i. e. 490-ben) Miltiádésznek sikerült rábírnia a hadvezéri tanács tagjait, hogy egyedül neki engedjék át a csata vezetését. Az ókori Róma hadseregében a vezéreknek jelentős szerepük volt a szigorú fegyelem kialakításában. A seregben nem volt a vezér tevékenységét és felelősségét korlátozó szerv, teljes mértékben érvényesült a hadvezéri önállóság.
2. A római birodalom romjain Európában a III–VIII. században egy új társadalmi rendszer alakult ki, a feudalizmus. Ezen időszak katonaságáról leginkább a megalkotott szabályzatokból és törvényekből nyerhetünk ismereteket. A XII–XIII. század jelentős forrása a templomos lovagrend szolgálati szabályzata, amely viszonylag magasrendű szervezési, fegyelmi viszonyokat mutat pontosan körülhatárolt jogkörrel bíró vezetői tisztségek esetében. Ebben a korszakban megnőtt a közvetlen katonai tapasztalatokon alapuló szolgálati szabályzatok száma is. Az új haditechnika megjelenése, valamint a gyalogság szerepének megnövekedése új feladatok elé állította a hadvezetést. A XV–XVII. században jelentős törekvések tapasztalhatók a modern hadseregek kialakítására. Nagy gondot fordítanak a XVIII. században már kialakult hivatásos tisztikar továbbképzésére, megjelentek, illetve értelmezést nyertek a rendfokozatok is.3
3. A történelmi hűség kedvéért néhány mondatban meg kell emlékeznem a honfoglaló magyarok (895–900) által vezetett hadműveletek vezéreiről is. Bárminő szűkszavúak is a forrásanyagok, annyit kétségtelenül elárulnak, hogy a honfoglalás katonai és politikai mestermű volt. Árpád fejedelem és a törzsek élén álló vezérek kemény kézzel tartották a harcosokat. Árpád bámulatra méltó bölcsességgel tervezte és irányította az egyes hadműveleteket. Zalán seregének legyőzésénél megmutatta, hogy nemcsak tanáccsal és utasítással tudja ellátni alvezéreit, hanem ha kell, ő maga is kiválóan vezeti csatába a hadsereget. El nem múló érdeme, hogy kitűnő emberismerettel válogatta össze alvezéreit, akik az ő iskolájában nőttek fel. Nem csupán a késői krónikák szava, hanem a jól megalapozott és előkészített honfoglalás egész menete és tartós eredménye bizonyítja, hogy Árpádban nemcsak első fejedelmünket, hanem első nagy hadvezérünket is tisztelnünk kell.4
4. Az elöljárói (parancsnoki) intézmény néhány modern értelemben vett jogi szabályozásának története:
l Az 1887. október 1-jén hatályba léptetett Szolgálati Szabályzat szerint a fölé- és alárendeltségi viszonyban elöljáró az, akit a szerves tagozás, a szolgálati utasítások vagy külön rendeletek értelmében a parancsadás joga megillet mindazokkal szemben, akik parancsaihoz utalva vannak és ezáltal neki alárendeltek. A fegyveres hatalom és a csendőrség minden tagja följebbvaló mindazokkal szemben, akik ugyanazon állománycsoportba nálánál alsóbb rendfokozatban (rangosztályban) állnak.
A szabályzat értelmében a függelem a feltétlen engedelmességre való kötelezettséget foglalja magában, mellyel a szolgálat érdekében minden alárendelt elöljáróinak és minden alattos (a rangban ifjabb) följebbvalóinak (rangban idősebbnek) engedelmességgel tartozik, mihelyt ezek a parancsadást átveszik. Lényegében a függelem megköveteli, hogy az alárendelt elöljáróinak minden parancsát feltétlenül, készséggel, kellő időben, amint erejéből telik, jól teljesítse. A parancsnak való engedelmességet megtagadni csak akkor lehetett, ha a parancs világosan és nyilvánvalóan az esküvel fogadott kötelesség, az állam vagy a szolgálat érdeke ellen irányult.
A szabályzat az elöljáró és a parancsnok között nem tesz tartalmi különbséget, a két fogalmat szinonimaként használja. l Az 1931. május 14-én hatályba lépett Szolgálati Szabályzat rendelkezései szerint a fölé- és alárendeltségi viszonyok tartalma azonos az előző szabályzatban foglaltakkal, csupán a följebbvaló esetében a szabályzat hatálya a csendőrségre nem terjed ki.
l Az 1949. szeptember 15-én hatályba lépett Ideiglenes Szolgálati Szabályzat a fölé- és alárendeltségi viszonyokban jelentős változást hozott. Az egyik változás abban jelentkezett, hogy az elöljárói státust kiterjesztette a rendfokozatokra is. Nevezetesen a katonai rendfokozatnak és szolgálati beosztásnak megfelelően a honvéd egyének egymáshoz való viszonyukban elöljárók vagy alárendeltek lehetnek. A szabályzat felsorolja részletesen, hogy az egyes rendfokozatot viselő honvéd egyének kiknek az elöljárói. Például a vezérezredesek elöljárói minden tábornoknak, tisztnek, tiszthelyettesnek, tisztesnek és honvédnak.
A szabályzat értelmében az elöljáróknak jogukban állt alárendeltjeiknek parancsokat adni, és azok végrehajtását kötelesek voltak ellenőrizni. Az alárendeltek kötelesek voltak elöljáróiknak feltétlenül engedelmeskedni. Nem fogalmazták meg, hogy a katonák mely esetekben tagadhatják meg a parancsot.
A másik változtatás az, hogy az általánosan megfogalmazott elöljárói minősítés mellett meghatározták a szolgálati elöljáró fogalmát is. Szolgálati elöljáró az az elöljáró, akinek a honvéd egyén, hacsak ideiglenesen is, szolgálatilag alá van rendelve. Az alárendelthez beosztás tekintetében legközelebb álló szolgálati elöljárót közvetlen szolgálati elöljárónak minősíti a szabályzat. A szolgálati elöljárói minősítést ettől az időszaktól kell számítani. A szabályzat meghatározza a szolgálati elöljárók és az egyes beosztást ellátó parancsnokok kötelességét is. Például az ezredparancsnok az ezred egész személyi állományának szolgálati elöljárója.
A szabályzat hagyományosan megtartja a följebbvalók, illetve az alattosak fogalmát is. Ezek szerint azok a honvéd egyének, akik katonai rendfokozatuk és szolgálati beosztásuk alapján más honvéd egyénekhez való viszonyukban azoknak nem elöljárói, nem alárendeltjei, följebbvalók vagy alattosak lehetnek.
l Az 1951. június 11-én hatályba lépett Szolgálati Szabályzat a fölé- és alárendeltségi viszonyok tekintetében átvette az előző ideiglenes szabályzat rendelkezéseit.
l Az 1961. augusztus 22-én jóváhagyott Szolgálati Szabályzat az általános elöljárói minősítés mellett megtartotta a szolgálati és rendfokozat szerinti elöljárói, továbbá a feljebbvalói és az alattosi, illetve a rangidős megfogalmazást.
l Az 1975. január 1-jén hatályba léptetett Szolgálati Szabályzat lényeges változásokat hozott a fölé- és alárendeltségi viszony szabályozása terén. Azon túl, hogy ezeket a viszonyokat pontosabban és szakszerűbben fogalmazták meg, bővült az elöljárói köre, és egyéb kérdéseket is pontosítottak. A szabályzat rendelkezése szerint: „Minden katona a fegyveres erőknél fennálló függőségi viszonyok rendszerében köteles szolgálatot teljesíteni. E rendszer keretében az a katona, akinek joga és kötelessége más katonák tevékenységének irányítása – elöljáró, akikre pedig hatásköre kiterjed – alárendeltek.”5 Új rendelkezés, hogy: „Az általános jellegű elöljáró a szolgálati elöljáró, a neki alárendelt katonák szolgálati alárendeltek, az az elöljáró pedig, aki csak a saját szakterületén rendelkezik a szolgálati elöljáró akaratának megvalósítása érdekében intézkedési jogkörrel, szakmai elöljáró, azok, akikre ez a jogkör kiterjed, szakmai alárendeltek.”6

A szabályzat továbbra is szabályozza a rangidős és a rangban fiatalabb katonák, továbbá a följebbvaló és a rangban fiatalabb katonák jogállását. Itt az alattosok helyett a szabályzat a rangban fiatalabb fogalmat használja.
A szabályzat szerint a parancs a katonai tevékenység irányításának, a feladatok megszabásának alapvető eszköze, a katonai életet szabályozó előírások, normatívák érvényre juttatása. A parancs az elöljáró kezébe adott törvényes szolgálati hatalom folytán az alárendeltre olyan kötelezettséget ró, amelyet annak minden akadályát leküzdve teljesítenie kell. A parancs az megfellebbezhetetlen, bírálata tilos. A szabályzat kivételes esetekben megengedi a parancs teljesítésének megtagadását. „A katona az engedelmességet köteles megtagadni, ha számára nyomban és világosan kitűnik, hogy a kapott parancs az esküvel fogadott kötelesség, az állam érdeke vagy alapvető szolgálati érdek ellen irányul, vagy ha egyéb módon bűncselekmény elkövetését követeli.”7 Akkor is problémát okozott, hogy minden elöljáró adhat-e parancsot a katonának.
A szabályzat a szolgálati személyek között szabályozza általában a parancsnoknak, valamint az ezred-, a zászlóalj-, a század-, a szakasz-, a raj- és a szobaparancsnok hatáskörét és feladatait. A parancsnokok szolgálati elöljárói az adott katonai szervezet egész személyi állományának.
l Az 1988. március 1-jén hatályba lépett Szolgálati Szabályzat a fölé- és alárendeltségi viszonyokat az előző szabályzatban meghatározottak szerint rendezi. Azonban a honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény (a továbbiakban: Hvt.) – a jogállamiság követelményei alapján – a Szolgálati Szabályzatból eléggé szakszerűtlenül a parancs, a parancsadás joga címszó alatt – kibővített tartalommal átvette a fölé- és alárendeltségi viszonyokra vonatkozó rendelkezések jelentős részét. Az elöljáró hatásköre azzal bővült, hogy a törvény szerint: „Az elöljáró egyedi és normatív rendelkezések (parancs, intézkedés) kiadásával érvényesíti akaratát.”8 A törvény egyértelműen rendezi, hogy a parancs az eseti jellegű, míg az intézkedés normatív tartalmú. „A szolgálati elöljáró alárendeltjeinek bármely hatáskörébe tartozó és jogszabály által nem tiltott parancsot kiadhat.” 9 A Hvt. nem szabályozta, hogy a katona mikor tagadhatja meg a parancsnak való engedelmességet.
A Hvt. furcsa módon az intézkedések címszó alatt taglalja a szakmai elöljáró jogállását.
A Szolgálati Szabályzat módosításáról szóló 22/1997 (X. 3.) HM-rendelet szakszerűen határozza meg a parancsnok jogállását. „A katonai szervezet élén egyszemélyi felelős parancsnok áll, aki gyakorolja a szervezetre ruházott összes jogosítványt és hatáskört.”10
Az elöljárói (parancsnoki) hatalom, a fölé- és alárendeltségi viszonyok eddigi összegzéseként is felfoghatjuk, hogy az az emberi társadalom és a sajátos katonai tevékenység állandó velejárója, természetesen különböző tartalommal és formában jelentkezik a hadművészet fejlődésének egyes szakaszaiban. Általánosságban azt is rögzíthetjük, hogy enélkül nem létezik a kor követelményeinek megfelelő katonai tevékenység.

AZ ELÖLJÁRÓI INTÉZMÉNYRENDSZER A HATÁLYOS
JOGSZABÁLYOK SZERINT
A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény (a továbbiakban: Hvt.) a honvédség irányítása és vezetése címet viselő IX. fejezetében, és azon belül a honvédség függelmi viszonyairól szóló alcímben rendelkezik a honvédség elöljárói intézményéről. A törvény szerint: „A katonák a szolgálatukat a Honvédségnél fennálló függelmi rendszerben teljesítik. E rendszerben az a katona, akinek joga és kötelessége más katonák tevékenységének irányítása: elöljáró vagy felettes, akikre pedig ez a jogkör kiterjed: alárendeltek.”11 „Az elöljárói és felettesi, illetve alárendeltségi viszonyban az egyszemélyi felelős vezetés (parancsnoklás) elve, a szolgálati és szakmai elöljárói, illetve a hivatali és szakmai felettesi irányítás és vezetés során érvényesül”.12
A Hvt. rendelkezése szerint a honvédségnél a katonai tevékenység irányítása kétfajta elöljárói rendszerben valósul meg:
Nevezetesen:
1. A szolgálati elöljárói, illetve a felettesi rendszer.
A Hvt. szerint: „Az általános hatáskörű elöljáró, illetőleg felettes: a szolgálati elöljáró, illetve a hivatali felettes, a neki alárendelt katonák: szolgálati, illetve hivatali alárendeltek. Szolgálati elöljáró az eseti szolgálati feladat teljesítésének irányítására, vezetésére kijelölt katona is.”13
Ez a rendelkezés már kisebb-nagyobb magyarázatra szorul, éppen a honvédség személyi állományának összetétele következtében, ugyanis a Hvt. szerint egyebek mellett a honvédség személyi állománya tényleges szolgálatot teljesítő katonákból, köztisztviselőkből, közalkalmazottakból és a munka törvénykönyvének hatálya alá tartozó munkavállalókból áll.14
A katonai szervezet élén álló parancsnok a neki szolgálatilag alárendelt katonának szolgálati elöljárója, az ott tevékenykedő közalkalmazottaknak, illetve munkavállalóknak pedig felettese.
A nem katonai szolgálati viszonyban álló szolgálati elöljárói hatáskörrel rendelkező vezető a hozzá beosztott katonának, illetve a már említett egyéb állománycsoporthoz tartozó személyeknek (köztisztviselő, közalkalmazott stb.) hivatali felettese. 2. A szakmai elöljárói, illetve a szakmai felettesi rendszer. A Hvt. szerint: „Az olyan elöljáró, illetőleg felettes, aki csak a saját szakterületén van felruházva rendelkezési jogkörrel: szakmai elöljáró, illetőleg szakmai felettes, akikre vonatkozóan rendelkezési jogkörrel rendelkezik – állományviszonyuktól függetlenül – szakmai alárendeltek.”15 „A különböző vezetési szinteken a szakmai elöljáró gondoskodik az elöljárói döntéseknek megfelelő szakmai feladatok végrehajtásáról. A szakterületi vezetők vezetői jogosultságait hatásköri szabály, illetve a szolgálati elöljáró állapítja meg.”16
Néhány gondolat a katonai szervezetek parancsnokainak jogállásáról. A Hvt. szerint: „A katonai szervezetek élén a parancsnok, vezető (a továbbiakban együtt: parancsnok) áll, aki a jogszabályok és az elöljárók által meghatározott keretek között vezeti a katonai szervezetet. A parancsnok szolgálati hatásköre kiterjed az általa vezetett katonai szervezet működésének minden területére. A parancsnok a katonai szervezet szolgálati viszonyban álló állományának szolgálati elöljárója, a más jogviszonyban álló állományának felettese.”17
A Hvt.-ben az elöljárók számára meghatározott jogosítványok (hatáskörök) egyfajta sajátos szolgálati hatalmat biztosítanak számukra, megadják számukra azt a lehetőséget, hogy a honvédség különböző szintű szervezeteiben folytatott irányítói és vezetői tevékenységük során az alárendeltek számára kötelező erejű rendelkezéseket adjanak ki. Ez a hatalom lényegében kifejezi a fölé- és alárendeltségből eredő követelményeket. Ugyanis olyan katonai elöljárói intézmény (parancsnoklás), amely nem az uralmi viszonyokon alapszik, nem létezik. Ezt azért kell hangsúlyoznom, mert a szakirodalomban számtalan esetben előfordul olyan anarchista jellegű irányzat, amely általában támadja a hatalmat, a tekintélyt. Tekintély és hatalom mindig lesz, mert minden szervezetben alapfeltétel, hogy az uralkodó akarat egységesen érvényesüljön, és teljesen közömbös ebből a szempontból, hogy ezt az akaratot egy meghatározott személy, vagy az érdekeltek többsége döntésének a végrehajtásán megválasztott bizottság képviseli-e.
A katonák között megvalósuló függelem a katonai szolgálati rend és fegyelem alapja, biztosítja az elöljáró és más szolgálati közeg, illetve feljebbvaló jogát a parancs és egyéb rendelkezés adására, és meghatározza az alárendeltek kötelezettségét a parancs teljesítésére.18
A Hvt. szerint az elöljárói és felettesi egyszemélyi felelős vezetés (parancsnoklás) megköveteli a feltétlen és legszigorúbb akarat és cselekvés egységét, a szervezetek belső rendezettségét, biztosítja az intézményes szervező és szabályozó tevékenységet. Ez az egyszemélyi vezetés, figyelemmel arra, hogy a honvédség hierarchikusan szervezett és centrálisan irányított szervezet, lehetővé teszi – a korszerű harc követelményeinek leginkább megfelelő – gyors elhatározások, döntések meghozatalát, biztosítja az operativitást, a változó helyzetekhez és eseményekhez történő alkalmazkodás stb.
Nem hagyhatjuk megválaszolatlanul azt a kérdést sem, hogy honnan ered ez az elöljárói, parancsnoki hatalom, mi az alapja? Csak jogi, avagy más társadalmi, nevezetesen politikai alapja is van-e az elöljárói, parancsnoki hatalomnak? Ezek olyan kérdések, amelyek felmerülnek mindenkinél, aki a témával foglalkozik, bár a katonai irodalomban – ismeretem szerint – nagyon kevés használható anyag található erről a kérdésről.
Az elöljárói, parancsnoki hatalom közvetve a Magyar Köztársaság védelmi funkciójából ered. Az alkotmány szerint: „A Magyar Köztársaság állama védi a nép szabadságát és hatalmát, az ország függetlenségét és területi épségét, valamint a nemzetközi szerződésekben rögzített határait.”19 Az állam létének, biztonságának védelmét önmaga látja el elsősorban fegyveres szervek útján. Erre szolgál a honvédség is, melynek az alkotmány szerint alapvető kötelessége a haza katonai védelme és a nemzetközi szerződésekből eredő kollektív védelmi feladatok ellátása.20
A honvédség állami szervezet, alkotmányos alapintézmény, amely feladatait alapvetően állami eszközökkel oldja meg. Az elöljárók (parancsnokok) pedig, akiknek a honvédség irányításában, vezetésében, a folyamatos és rendeltetésszerű működtetésének biztosításában elsődleges, ezáltal meghatározó szerepük van – mint állami alkalmazottak közvetlenül az államot képviselik, és tevékenységük is állami szervező, végrehajtó, rendelkező tevékenységnek minősül. Az elmondottak alapján egyfajta összegzésként megállapítható, hogy az elöljárói, parancsnoki hatalom forrása az állami hatalom, az állam védelmi (katonai) jellegű feladatainak megoldásában való közvetlen részvétel. Tehát az elöljárók, parancsnokok törvényes felhatalmazásukat a Magyar Köztársaság államától kapták azért, hogy a honvédség különböző szerveiben maradéktalanul juttassák érvényre az állami akaratot, illetve célkitűzéseiket. Meg kell azonban jegyeznem azt is, hogy általában a politikai hatalom transzformálja az állami hatalmat.
A Hvt. előírja, hogy a vezetés folyamatossága érdekében a parancsnokot távolléte esetén a szervezetszerű helyettes, annak hiánya vagy távolléte esetén az arra kijelölt személy helyettesíti.21 A Szolgálati Szabályzat a szervezetszerű helyetteseket minden esetben szolgálati elöljárónak minősíti. Az ellentmondás évek óta az, hogy a parancsnok az általános hatáskörű elöljáró, melynek szolgálati hatásköre kiterjed az általa vezetett katonai szervezet működésének egész területére. Ebben az összefüggésben a parancsnok helyettese csak korlátozott szolgálati elöljáró lehet, mert a teljes hatáskört csak a parancsnok távollétében gyakorolhatja. Megítélésem szerint a parancsnokhelyettesek jogállásának a megállapítása nem pontos, mivel ők nem szolgálati elöljárók, hanem csak a parancsnok helyettesei. Lényegében a helyettes hatáskörben a parancsnok után következik, annak helyettesítésére jogosult, tehát helyettes hatáskörű vezető.
A következő problémát – megítélésem szerint – a szakmai elöljárók körének szükségtelen kiterjesztése jelenti. A szakmai elöljárói intézmény túlzott kiterjesztése jelentős mértékben sérti a parancsnokok egyszemélyi vezetését és felelősségét. Sem a Hvt., sem a Magyar Honvédség irányításának és felső szintű vezetésének rendjéről szóló 2008/2005 (1. 25.) kormányhatározat, de a szakirányítás rendjéről szóló 97/2005 MH-utasítás sem szól a szakmai elöljárók felelősségéről. Ezzel szemben a parancsnokok felelőssége az általuk irányított (vezetett) szervezet tevékenységéért fennáll. Ismereteim szerint a NATO sem támasztott ilyen irányú követelményt a szakirányítás tekintetében.
A jogszabályok által kialakított elég bonyolult elöljárói intézményrendszer gondot okoz a gyakorlatban. A Hvt.-ben biztosított jogosítványok sok esetben formálisak, mivel lehetővé teszik, hogy a valós hatásköröket alsóbb szinten állapíthassák meg. Megítélésem szerint az irányítási, vezetési viszonyok szabályozása nélkülözi az elvi alapokat, hiányosak és sok esetben követhetetlenek. Az elöljárói intézményrendszert leginkább az tette bonyolulttá, hogy kialakításánál nem határozták el kellő mértékben a katonai és a közigazgatás irányításának intézményrendszerét. A szabályozás terén gyakori megoldás, hogy a jogalkotó csak deklarálja egy-egy elöljáró jogosítványát anélkül, hogy a megvalósítás feltételei biztosítottak volnának.

AZ ELÖLJÁRÓ IRÁNYÍTÁSI (VEZETÉSI) JOGOSÍTVÁNYAI ÉS FELELŐSSÉGE
Korábban említettük, hogy az elöljárói hatalom a szabályozottság és a rend biztosítása végett irányító, szabályozó tevékenységet végez, tehát ebből kiindulva kijelenthetjük, hogy az elöljárói hatalom lényeges alkotóeleme az irányítás, a vezetés. Sok esetben a napi jogalkalmazási, de a szabályozási gyakorlat sem tesz különbséget az irányítani, vezetni főnévi igenevek között, gyakran még a szakirodalom is szinonimákként, de az is előfordul, hogy eltérő tartalommal használja. Ezért nagyon fontos az egységes terminológia kialakítása, illetve egyezményes értelmezésének a használata. Ma már általában elfogadott, hogy az irányítás a külső szervezeten kívüli hatalomra épülő, szervező tevékenység, melynek legfontosabb feladata a cél, a stratégia meghatározása. A vezetés pedig a konkrét szervezethez kötődő, szervezeten belüli tevékenység, melynek legfontosabb feladata az irányítás által meghatározott cél, stratégia végrehajtása.
A honvédség különböző szervezeteinek élén álló elöljárók (parancsnokok) és az állomány is egymással a legkülönbözőbb viszonyban és kapcsolatban állnak. Ezek a szervezetek, az elöljárók és az állomány egymásra gyakorolt hatásának egyik alapvető fajtája az, amikor az egyik hatalmat gyakorol a másik felett, vagyis a szigorú fölé- és alárendeltség. Ez a lényegében a már említett függelmi viszony. Mint ismeretes, a honvédség egyes szervezetei és az elöljárók is szigorúan szervezett hierarchikus rendszert alkotnak, amelyek a fennálló hierarchikus hatalmon: az alá- és fölérendeltségen (függelmen) alapulnak. Ebben az összefüggésben beszélünk „elöljáró szervről”, „elöljáró parancsnokról”, illetve „alárendelt szervekről” és „alárendelt parancsnokokról, elöljárókról” is. Az elöljárók által végzett irányítói, vezetői tevékenységben mindig meghatározóak a jogi eszközök, vagyis a jogi hatású cselekmények, annak ellenére, hogy ezt sokan tagadják, illetve ellentétes gyakorlatot folytatnak. Irányításról, vezetésről – jogtudományi értelemben – csak akkor beszélhetünk, ha az elöljáróknak jogszabályok vagy egyéb rendelkezések biztosítják azokat a jogi eszközöket: irányítási, vezetési jogokat, amelyekkel megvalósítható az irányítás, vezetés, illetve az alárendeltek befolyásolása. Az irányítás és a vezetés (parancsnoklás) során az elöljáró és az alárendelt között olyan tartós jogviszony alakul ki, melyek tartalmát az elöljáró oldalán az elöljárói jogok adják. Az irányítási, vezetési (parancsnoklási) jogviszonyban természetesen az elöljárók befolyása dominál: az elöljárók magatartásának hatására az alárendeltek rendszerint másképpen cselekszenek vagy éreznek, mint ahogy egyébként tennék.
Az eddigiek alapján joggal merül fel a kérdés, hogy melyek is azok az elöljárói jogok, miben nyilvánulnak meg, illetőleg meddig terjednek? Ezzel kapcsolatban elmondhatom, hogy az elöljárói hatalom mindenekelőtt azoknak az elöljárói jogoknak a foglalata, summázata, azokban az elöljárói jogokban nyilvánul meg, amelyek az irányítása, a vezetése alatt álló szervezetek zavartalan és eredményes működésének biztosításához, valamint a működés feltételeinek megteremtéséhez szükségesek. Tehát az elöljárói hatalom nem terjed és nem is terjedhet túl egy-egy szervezeti egység alaprendeltetéséhez szükséges jogosítványokon. Lényegében ez szabja meg az elöljáró alapvető szolgálati hatalmának terjedelmét.22
Az elöljárók szolgálati hatalma a Hvt. szerint lényegében az alábbi irányítói, vezetői (parancsnoklási) jogosítványban nyilvánul meg:
A szolgálati elöljáró (parancsnok) egyik alapvető parancsnoklási jogosítványa, hogy a honvédség szervezeti rendszerében elfoglalt beosztásánál fogva a vezetése alá tartozó katonai szervezet tevékenységére és a szervezet személyi állományára vonatkozóan a jogszabályokban és a hatásköri szabályokban megállapított rendelkezési jog illeti meg.23 A parancsnok rendelkezési jogkörében parancsot és intézkedést adhat ki.24
l A parancsnoklás legáltalánosabb és leggyakrabban használt jogi eszköze a parancs, amely meghatározott tevékenység vagy feladat végrehajtására vonatkozó, szóban vagy írásban kifejtett akaratnyilvánítás (rendelkezés).25 A parancsnok (szolgálati elöljáró) alárendeltjeinek a hatáskörébe tartozó és jogszabályba nem ütköző parancsot kiadhat.26 A parancs az mindig eseti jellegű aktus lehet, amely az elöljáró által az alárendelt személy vagy személyek számára egyszeri végrehajtásban megvalósuló feladatot, követelményt vagy egyedi ügyben hozott döntést tartalmaz, illetőleg egy adott ügyben vagy ügycsoportban a feladat végrehajtásának módját határozza meg. A szolgálati parancs – jogilag védett hatalmi eszköz –, amellyel a parancsnok konkrét szolgálati feladatok végrehajtására utasítja az alárendelteket.
l A következő rendelkezési jogosítvány az intézkedés, amely általános érvényű (normatív tartalmú) rendelkezés, a katonai élet és tevékenység folyamatos, többször ismétlődő vagy időben állandóságot mutató szabályait állapítja meg. Intézkedésben állapíthatók meg a különböző tevékenységek végrehajtásának szakmai, technikai vagy eljárási szabályai. Így a katonai szervezetek működési rendjének és a személyi állomány mindennapi tevékenységének szabályai stb.
l A parancsnok jogköre kiterjed továbbá az alárendelt parancsnokok parancsainak és intézkedéseinek a felülvizsgálatára, az alárendeltek ellenőrzésére, illetve a jogszabályban meghatározottak szerint az érdemek elismerésére és a fegyelmi jogkör gyakorlására. A parancsnok – ha jogszabály kivételt nem tesz – rendelkezik a neki alárendelt parancsnokok hatáskörével.27 Ha a szolgálati elöljáró egyben állományilletékes parancsnok is, akkor például fegyelmi, kártérítési stb. ügyben határozattal dönt. Nem hagyhatjuk megjegyzés nélkül, hogy sajnos, az irányítás és a vezetés szempontjából irányadó rendelkezések és kiadványok a szolgálati elöljáró fogalmát tévesen vagy éppen pontatlanul határozzák meg. Nevezetesen a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonáinak jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény 2. § (5) bekezdése szerint szolgálati elöljáró az, aki az állomány tagjával szemben a magasabb szolgálati beosztásánál fogva parancs, intézkedés kiadására vagy egyes munkáltatói jogkörök gyakorlására jogosult. A Honvédelmi Minisztérium Szervezeti és Működési Szabályzata is ezt a fogalmat használja. A 2004-ben kiadott Katonai Kislexikon még csak említést sem tesz a szolgálati elöljáróról. Véleményem szerint a Hvt. vonatkozó rendelkezéseire alapozva szolgálati elöljáró az a parancsnok (vezető, főnök), aki hatáskörében a neki szolgálatilag alárendelt katona számára parancsot és intézkedést adhat ki.
A szakmai elöljáró a különböző vezetési szinteken gondoskodik az elöljárói döntéseknek megfelelő szakmai feladatok végrehajtásáról. A szakterületi vezetők vezetői jogosultságait hatásköri szabály, illetve a szolgálati elöljáró állapítja meg. A szakmai elöljáró a Hvt. szerint szakmai irányítási jogkörében intézkedés és szakutasítás kiadására jogosult.28
† Az intézkedés, mint már jeleztem, csak általános érvényű (normatív tartalmú) lehet. Ez azonban nem sértheti a közvetlen szolgálati elöljáró (parancsnok) parancsnoklási jogkörének tartalmát, nem terjedhet túl az érdemi döntés meghozatalának előkészítésére vagy végrehajtására vonatkozó tevékenység szakmai végrehajtási szabályainak megállapításán.
† Szakutasításban kell meghatározni a honvédség szakmai feladatai ellátásának alapvető szabályait. A szakutasítás is csak általános érvényű (normatív tartalmú) lehet. A részletes és a technikai szabályokat meghatározó szakutasítás kiadására a Honvédelmi Minisztérium illetékes szakmai elöljárója jogosult.29
† A szakmai elöljáró a szakmai alárendeltek számára sem parancsot, sem eseti utasítást nem adhat.
A hivatali felettes a különböző irányítási, vezetési szinteken hatáskörének megfelelően intézkedést és egyedi utasítást adhat ki. † Az intézkedés – mint már jeleztem – csak általános érvényű (normatív tartalmú) lehet.
† Az egyedi utasítás eseti jellegű aktus, egyszeri feladat végrehajtására irányul. A hivatali felettes a hivatali alárendelt katona számára parancsot nem adhat.
A szakmai felettese különböző irányítási, vezetési szinteken intézkedés és bizonyos területen szakutasítás kiadására jogosult. † Az intézkedés csak általános érvényű (normatív tartalmú) lehet.
† Szakutasítást a Honvédelmi Minisztérium illetékes szakmai felettese adhat ki, amely szintén csak általános érvényű (normatív tartalmú) lehet.
† A szakmai felettes a szakmai alárendeltek számára egyedi utasítást nem adhat.
A Hvt. alapvetően rendezi a honvédségnél fennálló függelmi viszonyokat, és elrendeli, hogy: „A katona szolgálatteljesítése során köteles végrehajtani az elöljáró parancsát, a felettes rendelkezését kivéve, ha azzal bűncselekményt követne el.”30 Ezzel a rendelkezésével a Hvt. A mérsékelt engedelmesség elmélete alapján áll. A katona a bűncselekmény elkövetésére vonatkozó parancsot megtagadhatja, ugyanakkor a jogszabálysértő parancsot, rendelkezést nem tagadhatja meg. Bár, ha a jogellenesség felismerhető számára, arra haladéktalanul köteles az elöljáró figyelmét felhívni.
Addig, amíg a Hvt. csupán a függelem kereteit adja meg, a Szolgálati Szabályzat 29. pontjának 3. bekezdésében részletesebben foglalkozik a függelem tartalmi elemeivel. Ezek szerint a katonák között megvalósuló függelem a katonai szolgálati rend és a fegyelem alapja, biztosítja az elöljáró és más szolgálati közeg, illetve feljebbvaló jogát a parancs és egyéb rendelkezés adására, és meghatározza az alárendelt kötelezettségét a parancs teljesítésére. A függelem lényegében magában foglalja a katonai szolgálati rendből fakadó azon követelményt, hogy a szolgálati elöljáró irányában a katonának engedelmességet kell tanúsítani, a szolgálati tekintélyt tiszteletben kell tartani. A szilárd katonai fegyelem érdekében minden katonának az egyéni érdekeit alá kell rendelni a haza, a közösség érdekeinek, és személyes felelősséget kell éreznie annak védelméért.
A hangsúlyokat a Hvt. elsősorban arra helyezi, hogy a parancsot adónak milyen követelményeket kell betartani parancsának kiadásakor. Így a parancsot adó katona felelős a kiadott parancsáért, a parancsadás jogával visszaélni tilos. A parancsot adónak biztosítani kell a parancsvégrehajtás feltételeit, a parancsnak összhangban kell lenni a jogszabályokkal és egyéb rendelkezésekkel, a parancs nem irányulhat az alárendelt indokolatlan zaklatására és emberi méltóságának megsértésére. Tilos továbbá olyan parancsot kiadni, amely bűncselekmény elkövetésére irányul, vagy a törvényben foglalt kivétellel a katona életét, egészségét, testi épségét súlyosan veszélyezteti, vagy ha a katona magáncélú igénybevételét valósítaná meg. A Szolgálati Szabályzat az elöljáró (feljebbvaló) tekintetében azt is rögzíti, hogy személyes helytállásával, állhatatosságával mutasson példát alárendeltjeinek a rendelkezések végrehajtásában, és támasszon magas követelményeket saját magával, illetve alárendeltjeivel szemben.
Mint azt már korábban röviden említettem, a törvény védi a szolgálati parancsot. A büntető törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvény (a továbbiakban: Btk.) 354. §-ában megfogalmazza a parancs iránti engedetlenség tényállását. Alapesetben kimondja, hogy aki a parancsot nem teljesíti, vétséget követ el, és egy évig, csoportos elkövetés esetén bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. A parancs iránti engedetlenség jogi tárgya – mint azt a törvény magyarázata jelzi – a szolgálati rend és fegyelem alapját képező parancsok teljesítése. A katonák ugyanis szolgálatukat – mint azt korábban jeleztem – a részletesen szabályozott függelmi rendben látják el, mivel csak így biztosítható a katonai szervezet rendeltetésszerű működése. A törvényi tényállás alkalmazásában parancson mindig az arra jogosult katona által kiadott és tartalmilag a szolgálati feladatok ellátásával kapcsolatos tevékenységre irányuló rendelkezés értendő. Ennyit az elöljárói, parancsnoki hatalommal összefüggő rendelkezéseknek való engedelmességről.
Korábban már említettem, hogy amíg a szolgálati elöljárók, parancsnokok felelősségi rendszere részletesen szabályozott, addig a szakmai elöljárók, illetve feletteseké nem. A Hvt. ugyanis egyértelműen meghatározza, hogy: „A parancsnok teljes és oszthatatlan felelősséggel tartozik a katonai szervezet hadrafoghatóságáért, a működés mindenoldalú biztosításáért, az állomány fegyelméért, a neki alárendelt katonai szervezet eredményes tevékenységéért az elöljáró parancsainak végrehajtásáért és a törvényesség betartásáért”.31 Ezért itt és most a szolgálati elöljárók (parancsnokok) eseti és az eredményért való felelősségégel bővebben is foglalkozni kívánok. De az itt elmondottak mintául szolgálhatnak a szakmai elöljáró, illetve szakmai felettes felelősségi rendszerének kidolgozásához is.
Gyakran hallunk arról, hogy manapság társadalmunkban a jogi szabályozás „reneszánszát” éli. A különböző vezetői szinteken folyó széles körű szabályozó tevékenység egyik központi kérdése mindig az, hogy az egyes személyek és szervezetek feladata és hatásköre milyen arányban álljon a felelősséggel, illetve a szolgálat különböző területén hogyan növekedjék az állomány tagjainak az egyéni és a közösségi felelőssége. Némi túlzással elmondhatjuk, hogy alig van a katonai életviszonyoknak olyan területük, ahol a felelősség problémái fel ne merülnének. Ezért bátorkodtam ezzel a nagyon izgalmas és aktuális kérdéssel is foglalkozni.32 Maga a felelősség szó jelentése általában arra utal, hogy minden katona magatartásának, cselekedeteinek és mulasztásainak következményeit viselni köteles, illetve azokért helyt kell állnia. Mint ismeretes, a katonák felelőssége egységes rendszert képez. Mindenekelőtt, mint alapvető felelősségi formák, az erkölcsi és jogi felelősség jelentkeznek.
Mivel tanulmányom tárgyához elsődlegesen a jogi felelősség kapcsolódik, ezért részletesebb taglalása is indokolt. A jogi felelősség intézményeinek a régi múltra visszavezethető tradíciói vannak, és a legismertebbek az alábbiakban foglalhatók össze:
l büntetőjogi felelősség;
l szabálysértési felelősség;
l polgári jogi felelősség (anyagi, kártérítési);
l fegyelmi felelősség stb.
A vázolt jogi felelősségi formák közös vonása, hogy jogellenes, mégpedig vétkesen, illetve felróhatóan jogellenes magatartáshoz fűződnek. További közös vonásuk az, hogy általában eseti magatartásnak a következménye a felelősségre vonás. Ezért a szakemberek, mint az eseti felelősség elvének érvényesüléseként foglalják össze.
A továbbiakban – a vizsgálódásunkkal szoros összefüggésben – a kérdés úgy merül fel, hogy a katonai szervezetekben az eseti felelősség elvének egyedüli fenntartása és érvényesülése, továbbá a kialakult gyakorlat milyen mértékben biztosítja a hatékony felelősségre vonást, a felelősségtudat és az önállóság növekedését. Tulajdonképpen ezekre a kérdésekre kívánok majd választ keresni.
A már vázolt eseti felelősségi formákkal kapcsolatban alaptétel az, hogy mindenki a saját magatartásáért felel. Természetesen a parancsnokokra (vezetőkre) is érvényes ez annyiban, hogy azok is csak saját magatartásukért viselik a büntetőjogi, fegyelmi, kártérítési stb. felelősséget. Ugyanakkor részben már kialakult, részben kialakulóban van – bár még nem eléggé tudatosodott – a parancsnokok (vezetők) felelősségének az említett eseti felelősségi formákon túlmenő, azoktól eltérő, speciális alakja is az úgynevezett parancsnoki (vezetői) felelősség.
A parancsnoki felelősség lényege abban foglalható össze, hogy a parancsnokok (vezetők) nemcsak saját magatartásukért felelnek, hanem a nekik alárendelt szervezetért is. Természetesen nem úgy, hogy például egy beosztottjának a fegyelemsértéséért a parancsnokot is fegyelmileg felelősségre vonják, hanem a szerv fogyatékos működéséért a parancsnok akkor is felelős, ha az egyes beosztottaknál nem mutatkozik kötelességszegés és jogellenes magatartás.
A felelősségi rendszerünk revíziójának – témánkkal összefüggésben – kulcskérdése az, hogy milyen módon tudjuk az eseti felelősség elve helyett az eredményért való felelősség elvére építeni a felelősségi rendszert. Gyakran – éppen az eseti felelősség egyoldalú érvényesülése mellett – azt tapasztaljuk, hogy vannak parancsnokok (vezetők), akik egyébként becsületesek, nem követnek el bűncselekményt, fegyelemsértést, nem okoznak anyagi kárt, eleget tesznek a formális előírásoknak, és ezzel elkerülik a felelősségre vonást, annak ellenére, hogy a vezetésük alatt álló szervezet nem teljesíti a feladatát, eredménytelenül tevékenykedik. Tehát azzal, hogy a parancsnok eseti felelőssége nem áll fenn, még nem bizonyítja be a vezetésre való alkalmasságát. A parancsnoki (vezetői) beosztásra való alkalmasságát – megítélésem szerint – csak az tanúsítja, ha vezetése alatt a szerv eredményesen tevékenykedik, betölti rendeltetését. Tulajdonképpen ez a kiindulópont a parancsnokok felelősségének megítélésénél.
Az esetleges félreértések elkerülése végett azonban az elmondottakhoz mindjárt szeretném hozzátenni, hogy a parancsnokok eseti felelősségét nem lehet mellőzni. Sajnos, akadnak parancsnokok, akik bűncselekményt, fegyelemsértést, szabálysértést követnek el. Ezeket akkor is felelősségre kell vonni (meg kell büntetni), ha egyébként a vezetésük alatt álló szervezet kiváló eredményeket ér el. Ebben az esetben csupán arról lehet szó, hogy a kiváló eredményeket mint enyhítő körülményt, lehet figyelembe venni. Az eredményért való felelősség és az eseti felelősség elvét úgy célszerű összekapcsolni, hogy a parancsnokok felelősségében az előbbi legyen az elsődleges, az utóbbi pedig a másodlagos szereppel bíró.
Ahhoz, hogy a két felelősségi elv helyes összekapcsolásának fontosságát még jobban kiemeljük, a parancsnoki (vezetői) tevékenység folyamatát kell megvizsgálnunk. Elsősorban abból kell kiindulni, hogy a parancsnoklás a döntések folyamata. A parancsnoki felelősség pedig megköveteli, hogy a parancsnokok jó döntéseket hozzanak, idejében hozzák meg azokat, ne tartózkodjanak a döntésektől, de ne is késlekedjenek velük. A kérdés természetesen úgy is felmerül, hogy milyen az eljárás a parancsnokokkal szemben. Abszolút kifogástalan parancsnoki működést várunk el tőlük, vagy – éppen a felelősség kellő objektivizálódása érdekében – elismerjük, hogy a szolgálat közben hibát is lehet véteni. Én azon a véleményen vagyok, hogy a parancsnokok felelősségének helyes megítélése csak akkor lehetséges, ha elismerjük, hogy időnként a tevékenység folyamatában hibákat is lehet elkövetni. Honvédségünk fejlődésének eredményei, a fokozottabb követelmények és a minőségi színvonal növekedése alapján ma már elvárható a parancsnokoktól, hogy jól vezessenek. A felelősségük mértéke pedig az, hogy a vezetésük alatt működő szervezet milyen eredményeket ér el. Amennyiben ezt a mércét nem fogadjuk el, akkor a parancsnoki posztokon hagyhatnak olyan parancsnokokat, akik becsületesen, jóindulatúan ugyan, de vezetésre való alkalmatlanságukat a szervezet eredménytelensége, kudarca a napnál is jobban megvilágítja.
Az elmondottakból mintha valamilyen ellentmondást lehetne felfedezni. Ugyanis azt mondjuk, hogy a felelősség mértékének az eredményt fogadjuk el, és ugyanakkor hangsúlyozzuk a parancsnokoknak a kötelesség helyes gyakorlásáért való felelősségét is. Itt arról van szó, hogy az előbbi az eredményért való felelősség, az utóbbi pedig az eseti felelősségnek minősíthető. A két felelősségi formát összekapcsolja, és egyben az ellentmondásukat is feloldja az, ha a parancsnokok (vezetők) tevékenységét folyamatnak, azaz döntési sorozatnak fogjuk fel.
Ismeretes, hogy a döntések meghozatalánál különösen a korszerű harcban, de a békekiképzés idején is igen nagy és sok a bizonytalansági tényező, a kockázat. Ha ez így van – márpedig ehhez semmi kétség nem fér –, akkor feltehetően megtaláltuk a megoldást. Abban az esetben, ha a parancsnokok sorozatos helyes döntései között egy hibás, kárt okozó van, akkor az eseti felelősség elve mellett ezért felelnie kell. Az eredményért való felelősség elvének alkalmazása mellett pedig – nézetem szerint – tűrnünk kell, hogy a sorozatosan meghozott helyes döntések között hibás is adódik, ugyanakkor az eredmények ezzel együtt is kielégítőek. Ezt úgy lehetne összefoglalni – ha furcsán hangzik is –, hogy valamilyen áldozatot kell hozni az eredményekért.
Előfordulhat azonban ilyenkor is olyan eset, amikor a hibás parancsnoki döntés miatt – az eredmények mellett is – felelősségre kell vonni a parancsnokot. Feltehetően ennek csak akkor lehet alapja, ha a káros döntéshez bizonyíthatóan a parancsnok szándékos magatartása vagy súlyos gondatlansága járult hozzá.
A parancsnokok eredményért való felelősségének szankciórendszere nagyon kidolgozatlan, olyannyira, hogy az egyes szabályozó munkálatoknál, mint „kényes kérdések”, teljesen háttérbe szorultak. Az eredményért való felelősség legismertebb szankciója az áthelyezés és a leváltás. Gyakran elhangzanak kritikai megjegyzések azzal kapcsolatban, hogy egy-egy parancsnoki szinten felül a sikertelen parancsnokokat egyik beosztásból a másikba helyezik az illetményük változatlan meghagyásával, vagy éppen magasabb fizetéssel. Természetesen az áthelyezés ilyen alkalmazásának nincs kellő ösztönző hatása a felelősség növelésére.
A parancsnoki beosztásra való alkalmatlanság miatt az illetékesek – egyébként kifogástalan magatartás esetén – elvétve alkalmazzák a leváltás intézményét. Ritkábban úgy, hogy a leváltásra kerülő parancsnokkal történt megbeszélés alapján kerül alacsonyabb beosztásba. Sajnos, ennek kapcsán elterjedt az a helytelen szemlélet, hogy a parancsnokok ilyen értelemben vett felelősségének érvényesítése büntetés és megszégyenítés. Pedig nem erről van szó, megítélésem szerint ez többnyire nem büntetés, nem fejez ki erkölcsi rosszallást, hanem csak annak a ténynek a leszámítolása, hogy az adott parancsnoki beosztás ellátására nem bizonyult megfelelőnek. Meg kell jegyeznem azt is, hogy az eredménytelenség miatti felelősségre vonás ismereteim szerint a honvédségnél aránylag ritkán fordul elő.
A parancsnoki (vezetői) beosztás – megítélésem szerint – nem „örökös állás”. Ha egy parancsnok már nem képes úgy dolgozni, eredményt felmutatni, ahogy azt a hadsereg ügye, a feladatok megkövetelik, ha sem tudásban, sem tapasztalatban nem áll a beosztottak felett, akkor célszerűnek mutatkozik annak leváltása. Amennyiben ez nem történnék meg kellő időben, a mulasztás felmérhetetlen károkat okoz. A lehetőségekhez mérten arra kell törekedni, hogy tanult, művelt, kezdeményező szellemű embereket állítsanak parancsnoki beosztásba. Olyan parancsnokokra van szükség, akik friss levegőt tudnak vinni a munkába, javítani tudják a szolgálat szervezettségét és kulturáltságát.
Természetesen a két felelősségi elv helyes arányainak kialakítása a gyakorlati életben nagyon bonyolult, mint ahogy a parancsnoklás folyamata is az. A legtöbb problémát az okozza, hogy ma még nincsenek kellően kidolgozva megbízható mutatók egyrészt a szervezetek, másrészt a parancsnokok teljesítményének mérésére. Éppen ezért a megítélésben nagyon sok a szubjektív elem, ami igen sok tévedés forrása lehet.
Az eredményért való felelősség szélesebb körének elterjedését nagymértékben akadályozza, hogy a közvélemény gyakran a társadalmi igazságtalanság forrását látja benne. Ez abból a nézetből táplálkozik – amit a beosztottak gyakran vallanak –, hogy a beosztottakat kisebb mulasztásért is felelősségre vonják, míg a parancsnokokat nem terheli ilyen felelősség. Nem feladatom a parancsnokok (vezetők) felelősségének csökkentése, de a magam részéről elfogadhatónak tartom azt az álláspontot, hogy a felelősségi rendszer akkor igazságos és akkor töltheti be társadalmi funkcióját, ha a különböző jellegű tevékenységet végző katonákra különböző értékelési mutatókat foglal magában. A parancsnoki tevékenység, a különböző kérdésekben való döntés sokkal több hibalehetőséget, kockázatot hordoz magában, mint a végrehajtás. A végrehajtás, a kivitelezés nagyon gyakran rutinjellegű, a felelősség szempontjából nem hasonlítható össze a parancsnoki felelősséggel. Úgy gondolom, ez is alátámasztja a parancsnoki felelősség sajátos formájának életszerűségét és gyakorlati érvényesítésének, szélesebb körű elterjesztésének szükségességét. A mondandóm első részében főleg a parancsnokok (vezetők) vonatkozásában vizsgáltam az eredményért való felelősség és az eseti felelősség viszonyát. Ezzel nem arról van szó, hogy az eredményért való felelősség elve a beosztottak vagy szakmai elöljárók, illetve felettesek vonatkozásában nem alkalmazható. A beosztottaknál, illetve a szakmai elöljáróknál, feletteseknél is – a parancsnokokhoz hasonlóan – az eseti felelősség mellett érvényesíteni kell és lehet az eredményért való felelősséget.

AZ ELÖLJÁRÓKKAL,
A HIVATALI ÉS SZAKMAI
FELETTESEKKEL SZEMBEN
TÁMASZTOTT
KÖVETELMÉNYEK
Általában az elöljárókkal (szolgálati és szakmai), a hivatali és szakmai felettesekkel szemben támasztott követelmények – jogállásuknak megfelelően – differenciáltak. Ez azt jelenti, hogy:
l a szolgálati és szakmai elöljárók általános kötelezettségeit a Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses katonák jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény (a továbbiakban: Hjt.), a Hvt., a Szolgálati Szabályzat, az állami irányítás egyéb jogi eszközei, belső rendelkezések, a szervezeti és működési szabályzatok határozzák meg;
l a hivatali és szakmai felettesek – akik lehetnek köztisztviselők és közalkalmazottak – általános kötelezettségét egyrészt a köztisztviselők jogállásáról szóló 1992. évi XXIII. törvény, másrészt a közalkalmazottak jogállásáról szóló 1992. évi XXXIII.
törvény, rájuk vonatkozó mértékben a Hvt. és a Szolgálati Szabályzat, valamint a szervezeti és működési szabályzatok határozzák meg.
Mint az a fentebb leírtakból megállapítható, az elöljárókkal, a hivatali és szakmai felettesekkel szemben támasztott követelményeket – éppen a többfajta jogviszony alapján tevékenykedő állomány jelenléte miatt – a jogalkotó igen bonyolultan határozta meg. A helyzet igazi okainak kiderítése, megítélésem szerint, önmagában is megérne egy alapos elemzést. Itt és most csupán arra vállalkozhatom, hogy elsősorban a szolgálati elöljárókkal (parancsnokokkal) szemben támasztott fontosabb követelményekkel foglalkozom.
Tekintettel arra, hogy a szolgálati és szakmai elöljárók a hivatásos és a szerződéses jogviszony alapján tevékenykednek, így a rájuk vonatkozó általános kötelességeket a Hjt. határozza meg. Ezek a kötelességek, amelyek az állomány tagjával szemben jelentkeznek, elég általánosak, csupán felszínesen jelzik a katonai szolgálatból eredő kötelezettségeket.34 Ezek a kötelezettségek, mivel az állomány tagjára vonatkoznak, nem érintik az elöljárók sajátos kötelezettségeit.
A Szolgálati Szabályzat35 a parancsnokok számára előírja, hogy feleljen meg a beosztásával szemben támasztott követelményeknek, melynek érdekében:
l legyen aktív és minden körülmények között intézkedésre képes, egyben tudja mozgósítani alárendeltjeit a katonai szervezet előtt álló feladatok megoldására;
l legyen képes következetesen élni szolgálati hatalmával a rábízott katonai szervezet eredményes vezetése érdekében;
l mutasson személyes példát alárendeltjeinek a katonai erények és magatartás területén, legyen erkölcsileg feddhetetlen;
l legyen határozott parancsnoki fellépése, legyen magával és alárendeltjeivel szemben igényes, szavaiban, tetteiben következetes, megfontolt, uralkodjék indulatain, alárendeltjeinek tetteit mindenkor higgadtan és igazságosan ítélje meg, ne legyen velük durva, emberi méltóságukban ne sértse meg őket, legyen hozzájuk türelmes, emberséges;
l fizikai erőnlétét, gyakorlati készségeit, egészségi és mentális állapotát tartsa megfelelő szinten.
A fentieken túl a Szolgálati Szabályzat részletesen kötelmeket ír elő általában a parancsnok, illetve a csapatok nagyságrendjének megfelelően, konkrétan az egyes katonai szervezetek élén álló parancsnokok számára. Meg kell jegyeznem, hogy a Szolgálati Szabályzat 11. pontja sajátos módon a tisztek és tiszthelyettesek számára is olyan jellegű feladatokat határoz meg, amelyek tartalmukat illetően parancsnoki feladatok. Nevezetesen: Minden katonai szervezetnél a tisztek kötelesek megtervezni, megszervezni alárendeltjeik tevékenységét, biztosítani a végrehajtáshoz szükséges feltételeket, valamint irányítani az alegységek felkészítését és a tiszthelyetteseket. A tiszthelyettesek kötelesek példát mutatva megvalósítani a legénységi állományú katonák és a kisebb alegységek felkészítését, biztosítani a rendet, fegyelmet, a tevékenységhez szükséges eszközöket, anyagokat. Ebben az esetben jogom van feltételezni, hogy a jogalkotó (a szerkesztők) felületesen ismerve a honvédség belső struktúráját, nem tudták, hogy nem minden tiszt, illetve tiszthelyettes parancsnok.
A továbbiakban a teljesség igénye nélkül – összhangban a katonai felső vezetés törekvéseivel is – ismereteim alapján a parancsnokok (vezetők) rendkívül alapos kiválasztási rendszerének további tökéletesítésére hívnám fel a figyelmet. Ennek alapján a jelenleginél jobban számba kellene venni a potenciális parancsnokjelölteket, és a felkészítésükre is nagyobb gondot kellene fordítani. Megítélésem szerint többlépcsős, strukturált eljárás keretében kellene megvalósítani a parancsnoki posztra való felkészülést és kiválasztást, biztosítva a megfelelő szelekciót. A haderő professzionális jellegének erősítésére való tekintettel indokolt lenne a kiválasztási rendszert tovább szigorítani, illetve megalapozottabbá tenni, hogy ténylegesen a legmegfelelőbbek köréből kerüljenek ki a legjobb parancsnokok, vezetők.
Megjegyzem, hogy a parancsnoki (vezetői) beosztás elnyerése csak a hatalom gyakorlásának lehetőségét teremti meg, ez önmagában nem biztosítja a hatékony parancsnoklást, ha nem párosul megfelelő szakismerettel és személyiségjellemzőkkel. Tehát a parancsnoki beosztás eredményes ellátásához megfelelő szakmai ismeretek szükségesek. A professzionalizmus alapja – mint azt a Honvéd Vezérkar főnöke is kijelentette – a magas fokú szakmaiság és szakszerűség, amelyet folyamatos képzéssel, továbbképzéssel és kiképzéssel lehet elérni.36 Ezeknek a továbbképzéseknek, amelyek a parancsnoki (vezetői) ismeretek, készségek és képességek továbbfejlesztésére hivatottak rendszeresnek, szisztematikusan felépítettnek, folyamatosnak, kötelezőnek, valamint fakultatívnak is kell lennie. Ezeknek természetesen a gyorsan változó új igényekhez és a szövetségesi követelményekhez is igazodni kell.
Már évek óta új követelmény – elsősorban a NATO különböző szerveivel való együttműködés kapcsán – az idegen nyelven tárgyalóképes parancsnok (vezető). Ebben az összefüggésben a parancsnokoknak képessé kell válniuk arra, hogy az együttműködés során a magyar érdekeket érvényesíteni tudják. Lényegében az idegennyelv-tudás és -ismeret a szövetségesekkel való együttműködés alapfeltétele.
Olvasva a Honvédelmi Minisztérium Humánpolitikai Irányelveit a 2005–2006-os személyügyi évre, abban a személyi állomány teljesítményértékelésével összefüggésben nem szerepel az elöljárói (parancsnoki) teljesítményértékelés, csupán summázottan a tisztekről, zászlósokról és tiszthelyettesekről van szó. Ez a megoldás – megítélésem szerint – hibás, mivel a feladatok alapvetően nem az állománycsoportokra vannak szabva, hanem a szolgálati beosztásokra. A hangsúlyt, megítélésem szerint, a tevékenységek értékelésénél a szolgálati beosztások irányába kellene érzékeltetni.
Végül megemlítjük a sok országban bevált gyakorlatot, hogy a határozatlan időre való kinevezések mellett be kellene vezetni a parancsnokok (vezetők) esetében a határozott idejű kinevezést. Ez elsősorban magasabb parancsnoki (vezetői) szinten volna alkalmazható.

AZ ELÖLJÁRÓI INTÉZMÉNY
VÉDELME ÉS TEKINTÉLYÉNEK
BIZTOSÍTÁSA
Az eddig elmondottakból minden bizonnyal egyértelműen kiderült, hogy egy olyan fegyveres állami szervnél, mint a honvédség, szükségszerűen nagy jelentősége van az elöljárói (parancsnoki) intézmény jogszabályok által is körülhatárolt védelmének. Ezt a fokozott, többirányú védelmet az elöljáróknak, parancsnokoknak éppen a honvédség egyes szerveinél, az irányításban és a vezetésben kulcsszerepet betöltő kivételes jogállásuk igényli. Ezt a védelmet az állam jogszabályi úton két irányból is igyekszik biztosítani. Nevezetesen:
A katonai tevékenységet és a katonai élet- és szolgálati viszonyokat rendező jogszabályok a katona számára a jogi norma természeténél fogva bizonyos előre motivált feladatokat, követelményeket írnak elő a magatartás befolyásolására. Ezek a normák (jogszabályok) olyan magatartást írnak elő a katona számára, következésképpen olyan viszonyokat akarnak létrehozni a katonák között, ami még nem létezik, de éppen a jogszabállyal egyező magatartás következtében válik valósággá.
A témánkkal összefüggő jogszabályok33 – a szolgálati rendből fakadó követelmény alapján – előírják, hogy a katonának a szolgálati elöljáró irányában engedelmességet kell tanúsítania, a szolgálati tekintélyt tiszteletben kell tartania. Ezen túl számos részletszabály biztosítja az elöljáró rendelkezési jogosítványait és az alárendelt engedelmességi kötelezettségét. Tehát a jogszabályi rendelkezések a tiszteletre és az engedelmességre helyezik a hangsúlyt.
A tekintélynek, az elöljáró iránt tanúsított tiszteletnek a katonai parancsnoklásban mindig kitüntetett szerepe volt, van és lesz.
A tekintélynek az irodalom szerint három típusát szokás megkülönböztetni:
l a hivatalos (formális) tekintélyt, amely személytelen, tehát független hordozójától, a hatalom hatáskörétől függ;
l a szakmai tekintély, amely kifejezi a személyiség kvalitását;
l az erkölcsi, amelynek megszerzéséért mindenki sokat tehet. Ezek az elöljárók és alárendeltek viszonylatában együtt, egymást erősítve vagy gyengítve fejtik ki hatásukat.37 A hivatalos vagy szolgálati tekintély fenntartása a katonaság életében szükséges, elismertetéséért, fenntartásáért és védelme érdekében igen sok és szerteágazó feladatot kell megoldani.
Az elöljárók intézményes védelmét az állam büntetőjogi eszközökkel is biztosítja. A Btk. szerint a törvény bünteti az elöljáró vagy szolgálati közeg elleni erőszakot és a szolgálati tekintély megsértését.
l A Btk. 355. § (1) bekezdése értelmében, aki az elöljáró ellen, a feljebbvaló, az őr, vagy más szolgálati közeg ellen, szolgálatának teljesítése közben, vagy emiatt erőszakot alkalmaz, azzal fenyeget vagy tettleges ellenállást tanúsít, bűntettet követ el és három évig, háború idején egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A bűncselekmény általános jogi tárgya – a törvény indokolása szerint – a szolgálati rend és fegyelem, a közvetlen jogi tárgy pedig a nevesített sértetti kör élete és testi épségének védelme.
l A szolgálati tekintély megsértésének tényállását a Btk. 356. §-a szabályozza. A törvény (1) bekezdése szerint, aki az elöljáró, a szolgálatát teljesítő feljebbvaló, őr vagy más szolgálati közeg tekintélyét más előtt vagy feltűnően durván megsérti, vétséget követ el, és egy évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A bűncselekmény általános jogi tárgya ezen függelemsértő bűncselekménynél is a szolgálati rend és fegyelem, annak közvetlen jogi tárgya pedig a szolgálati tekintély. Tehát ezen bűncselekmény elkövetői általában az elöljárói tekintélyt és az általuk képviselt szolgálat méltóságát támadják.

Összegzésként végiggondolva az elmondottakat, azok tükrében megállapítható, hogy a történelem során a társadalmi, technikai és a fegyveres harc követelményei szerint változó elöljárói intézmény fenntartására szükség van. Úgy ítélhető meg, hogy a jelenlegi hazai szabályozás – kisebb-nagyobb igazításokkal – alkalmas az elöljárói intézménnyel szemben támasztott követelmények teljesítésére. A jövő feladata az lenne, hogy a szolgálati és a szakmai elöljárók rendelkezési jogosítványainak jelenleg kialakult arányán a szolgálati elöljárók javára változtatás történne. Fel kellene számolni azt a szabályozási gyakorlatot, mely szerint az egyes jogszabályok pusztán csak deklarálják az elöljárók irányítási, vezetési jogosítványait, azoknak tartalommal való megtöltését általában megfelelő garanciák nélkül alsóbb szintekre adják. A szerző nézőpontjából úgy tűnik, hogy amíg a jogalkotó profi szinten tevékenykedő hadsereget kíván kialakítani, illetve fenntartani, addig az elöljárói hatalommal kapcsolatos követelményeket elég szemérmesen, a követelmények szintje alatt határozta meg. A honvédség egyes szervezeteinek irányításában és vezetésében kulcsszerepet betöltő elöljárói intézmény követelményarányos tökéletesítésére – megítélésem szerint a jövőben az egymást váltó kormányoknak is nagy gondot kell fordítani.


JEGYZETEK, IRODALMAK
1. A hadművészet ókori klasszikusai: Hahn István által szerkesztett gyűjtemény. Zrínyi Katonai Kiadó, 1963., 15. oldal.
2. uo.: 31. oldal.
3. A hadművészet középkori és újkori klasszikusai. Zrínyi Katonai Kiadó, 1974., 46. oldal.
4. A magyar katona. Vitézségünk ezer éve című kiadvány. Franklin Társulat kiadása, Budapest, 1933., 17. oldal.
5. A 2/1974. (VI. 6.) HM-rendelettel kiadott Szolgálati Szabályzat 19. pont első bekezdése.
6. uo.: 19. pont második bekezdése.
7. uo.: külön rendelkezések 11. pontja.
8. A honvédelemről szóló 1993. évi CX. törvény 25. § (1) bekezdése.
9. uo.: 27. § (1) bekezdése.
10. A 22/1997. (X. 3.) HM-rendelettel megállapított Szolgálati Szabályzat 72. pontjának első bekezdése.
11. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 92. § (1) bekezdése.
12. uo.: 92. § (2) bekezdése.
13. uo.: 93. § (1) bekezdése.
14. uo.: 79. § Meg kell jegyezni, hogy a felsorolás nem teljes, mivel csak az elöljárói intézmény magyarázatához szükséges fontos állománycsoportokat vette figyelembe.
15. uo.: 94. § (1) bekezdése.
16. uo.: 94. § (2) bekezdése.
17. uo.: 103. § (1) bekezdése.
18. A 24/2005. (VI. 30.) HM-rendelettel kiadott Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzata 29. pont 3. bekezdése.
19. A Magyar Köztársaság alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 5. §-a.
20. uo.: 40/17. § (1) bekezdése.
21. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 103. § (4) bekezdése.
22. Dr. Kassai László alezredes: A parancsnok jogállása és szolgálati hatalma. Honvédelem, 1978. 10. szám, 70. oldal.
23. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 93. § (2) bekezdése.
24. A 24/2005. (VI. 30.) HM-rendelettel kiadott Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzata 20. § 4. bekezdése.
25. A honvédelemről és a Magyar Hadseregről szóló 2004. évi CV. törvény 105. § (1) bekezdése.
26. uo.: 106. § (2) bekezdése.
27. A 24/2005. (VI. 30.) HM-rendelettel kiadott Magyar Honvédség Szolgálati Szabályzata 20. pont 4. bekezdése.
28. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 110. § (1)–(2) bekezdése.
29. uo.: 110. § (1) bekezdése.
30. uo.: 108. § (1) bekezdése.
31. uo.: 103. § (2) bekezdése.
32. A szerző a felelősség egyes kérdéseinek kifejtéséhez felhasználta a Honvédelem 1973-as év 5. számában megjelent tanulmányát.
33. A honvédelemről és a Magyar Honvédségről szóló 2004. évi CV. törvény 92–94. §-ának és a 24/2005. (VI. 30.) HM-rendelettel kiadott Szolgálati Szabályzat 29. pont 3. bekezdése.
34. A Magyar Honvédség hivatásos és szerződéses állományú katonák jogállásáról szóló 2001. évi XCV. törvény 25. §-a.
35. A 24/2005. (VI. 30.) HM-rendelettel kiadott Szolgálati Szabályzat 23. pontja.
36. Párbeszéd 2005. évi kiadvány. Megjelent a Magyar Honvéd című folyóirat mellékleteként.
37. Molnár Károly: A tekintély mibenléte, formái és forrásai című tanulmánya. Honvédelem, 1989. 4. szám.