A korszerű tüzérség a XXI. század elején

VEZETÉS - FELKÉSZÍTÉS

2005.12.05.

A XX. században kilőtt lőszerek és ledobott bombák nagy része nem talált célba. A tüzérség mind az első, mind a második világháborúban jelentős szerepet játszott az ellenség nagy értékű céljainak pusztításában. Ez igen jelentős lőszerfelhasználással járt. Az elmúlt század utolsó két évtizede azonban minőségi változást hozott a tüzérfegyvernem életében. Ekkor kezdték a mikroelektronikát, a lézertechnológiát ötvözni és széleskörűen alkalmazni a különböző tüzéreszközökben és -fegyverrendszerekben.

A tüzérség életében ez a technológiai fejlődés azt eredményezte, hogy napjainkra a tüzérség olyan nagy pontosságú lőszerekkel rendelkezik, amely nemcsak az ellenség puha céljainak, hanem a mélységben lévő páncélozott eszközeinek pusztítására is képes. Itt a mélységen természetesen a teljes hadműveleti mélységet értem. Ez a minőségi változás azt eredményezte, hogy a múlt század utolsó évtizedeiben lezajlott konfliktusokban a tábori tüzérség megosztott irányzású tüzével, illetve a lövegek és sorozatvetők harckocsi elleni aknák tüzével több harckocsit semmisítettek meg, mint a szemben álló felek harckocsiijai az egymás ellen vívott harcaiban. Így a tüzérség továbbra is a háború istene maradt!

Az Öböl-háború, illetve a „Szabadságot Iraknak” háborúk alapvetően  különböztek egymástól. Már az első Öböl-háború is különbözött az összes azt megelőző háborútól. Ekkor alkalmazták tömegesen a csúcstechnológiát a felderítésben – a harci tevékenységet megelőző időszakban és a háború alatt folyamatosan. Ott használták megbízhatóan a számítógépes és a digitális adatátviteli rendszereket. Ez a háború mutatott rá a tűztámogatás igazi jelentőségére. Az első Öböl-háború volt az első digitális háború. A „Szabadságot Iraknak” viszont a hadtörténelem első hálózatos vezetésű háborúja volt. A hadműveletek vezetése a számítógépes hálózatokkal összekapcsolt vezetési pontokról történt. Másik igen fontos tanulsága ennek a háborúnak az, hogy a manővererőket csak akkor alkalmazták, ha az integrált felderítő és nagy pontosságú, „precíziós” tűztámogató rendszer révén az ellenség harci szellemét megtörték, vezetését dezorganizálták, lényegében a harci képességeitől megfosztották. A másik jelentős változás a nagy pontosságú rakéták, lövedékek és bombák nagyszámú alkalmazása volt. E hadműveletben a használt rakéták és lövedékek 70 százaléka már precíziós eszköz volt.

IRAKI ÉS AFGÁN TAPASZTALATOK

Mind az iraki, mind az afganisztáni tapasztalatok rávilágítottak a precíz tűztámogatás szinkronizálásának problémáira is. Ezek a konfliktusok rávilágítottak a közvetlen légi támogatás problémáira. A közvetlen légi támogatást megvalósító repülőgépek egy része nem a kellő időben pusztította a célt, ami felesleges áldozatokhoz vezetett. Ennek kapcsán felmerült a szárazföldi csapatok (dandárok, harckocsik, tüzéreszközök) arányának kérdése is. A probléma valódi lényege a fejlesztési erőforrásokhoz történő hozzájutás, méghozzá a „Ki kap többet a költségvetésből” elv alapján.
Mit bizonyítanak a béketeremtő és válságkezelő műveletek? Azt, hogy az adott terület birtokbavételét és tartós ellenőrzését csakis szárazföldi csapatokkal lehet megoldani! A probléma megoldásában lehet, hogy egyre jobban körvonalazódik az az összhaderőnemi felfogás, amelyben a képességalapú fejlesztéseket valósítják meg. Ez azt jelenti, hogy egy konfliktusban nem a részt vevő haderőnemek és fegyvernemek mérete, hanem a valós harci képességek lesznek a mérvadóak, és a hadműveletek során mindegyik haderőnemnek és fegyvernemnek önálló feladata lesz. A tervezőknek pedig össze kell hangolniuk, hogy a haderőnemeknek és fegyvernemeknek mikor lesz a „legnagyobb igénybevételi időszakuk”. Komoly viták léteznek még a közvetlen légi támogatás és a szervezetszerű kísérő tüzérség szerepét illetően.

Néhány példa az említett hadműveletekből: 2003. április 25-én Skhin lakott település mellett települt tűztámogató csoport adatainak alapján leadta első lövéseit két M119 típusjelű 105 mm-es tarack. Az ügyeletes lövegek a bázistól 9 km-re őrjáratozó szakaszt lesből támadó tálib erőkre vezettek tüzet. A tűz pontosságának és időbeniségének eredményeképpen több tálib harcos is életét vesztette, és így beszüntették a járőr támadását. A 15. tüzérezred 2. tüzérosztálya 2003 márciusától vett részt az Irak északi részén folytatott hadműveletekben. A légi úton szállított tüzérosztály az „Iraki Szabadság” hadműveletekben az iraki Kirkuk város körüli harcokban vett részt. A terület-ellenőrzés feladatait bázisüteg-rendszerben, ügyeletes tűzalegységek alkalmazásával szervezték és hajtották végre. A tüzérosztálynak a tűztámogatást 150x100 km-es területen kellett megoldania.
Igen érdekesek a 319. légi szállítású tüzérezred 3. vegyes tüzérosztályának alkalmazási tapasztalatai. Az egymástól több száz kilométerre harcoló erők tüzérségi tűztámogatása nagy kihívást jelentett a tüzérosztály törzse számára. A különböző irányokban tevékenykedő ütegek tüzét az ütegparancsnokok (egyes esetekben az ütegeket megosztva a szakaszparancsnokok) vezették. Az osztálytörzs alapvetően a célok elosztását és a logisztikai támogatást szervezte.
További tapasztalatokkal szolgál a tengerészgyalogság 1/10. tüzérosztályának (155 mm-es M–198 típusjelű tarackok) harci alkalmazásai az „Iraki Szabadság” hadműveletben. A tüzérosztály a hadműveletben több mint 700 km-en keresztül támogatta és követte a manővererőket. Március 23–29. között Nasszíria város bevételéért vívott harcok során az osztály ütegei 112 tűzfeladatot hajtottak végre, melynek során 2100 db lövedéket lőttek ki, átlagosan 18 db-ot lövegenként.

Komoly viták vannak a közvetlen légi támogatás és a szervezetszerű kísérő tüzérség szerepét illetően. Több fórumon is felvetődött, hogy a mai korszerű harcban már nem kell a manővererők parancsnokának a közvetlen támogató erő, mert az általános támogató erők és a légierő „elsöpri” az ellenséget. A konzervatív „reformerek” és a „karosszék-stratégák” a légierő mellett kardoskodnak. A szárazföldi parancsnokok viszont a tüzérséget preferálják, amelyet bármikor és bármilyen időjárási viszonyok között igénybe lehet venni.
Erre is sorolhatunk néhány példát: 2003. március 24-én az amerikai 3. gyaloghadosztály 1. dandár harccsoportja több mint 100 km-re állt Bagdadtól. Ezen a napon óriási homokvihar tombolt, és a látótávolság nem volt több néhány száz méternél. A dandár új, szervezetszerű COLT-szakaszának két lézeres raja és két mozgócél-felderítő lokátoros raja ilyen időjárási viszonyok mellett kezdték meg a célok felderítését.
A dandárparancsnok a mozgócél-felderítő lokátoros rajokat az előretolt alegységek „szemeinek”, a lézeres rajokat a megosztott irányzású tűz igénylésének és megfigyelésének fő szerveként nevezte meg.
Nem véletlen, hogy az amerikai hadsereg megkezdte a könnyű terepjáró (HMWV) gépkocsi alvázán kialakított, „Knight” elnevezésű tűztámogató és tűzmegfigyelő jármű tesztelését. Ezt a korszerű tűztámogató és tűzmegfigyelő járművet a könnyűfegyverzetű erőknél 2005 végétől kívánják rendszeresíteni.
A jármű tetejére szerelhető kombinált felderítőműszer három műszeres egységből áll. Az első egy elektronoptikai csatornával rendelkező felderítő műszer, amelynek segítségével a célok nappal és éjjel is megbízhatóan felderíthetőek, éjszaka 5-6 km-es látótávolságot biztosít. A műszeregyüttes másik eleme a giroszkóppal ellátott, 10 km-es méréstávolságú lézertávmérő. Ez a műszer háromlábú állványon is alkalmazható, tehát a járműből kiszerelhető. Ugyancsak alkalmas lézeres célmegjelölésre, besugárzásra is.
A felderítő rendszer harmadik eleme, a mozgócél-felderítő lokátor csak a járműre telepítve alkalmazható.

Miért kell a szervezetszerű tűztámogatás?

Nagyon érdekesek a 4. gépesített hadosztály parancsnokának tapasztalatai. A hadosztály a Bagdadtól északra (Sammara–Kirkuk–Kanaqin) háromszögben vívott hadműveletekben vett részt. Az amerikaiak a hadműveletek kezdetén megnövelték a röppálya-felderítő lokátorok számát. A hadosztálytüzérségnél rendszeresített (3 db Q–36 és 2 db Q–37) lokátorok helyett 6 db Q–36 és 8 db Q–37 lokátort alkalmaztak. Ez azt eredményezte, hogy az ellenség aknavetői általában egy vagy két gránátot lőhettek ki, mert tudták azt a tényt, hogy ha tovább tevékenykednek, mint 30 (!) másodperc, az a halálukat jelenti. A hadosztály harcát 7 tüzérosztály és az aknavetők támogatták. Ezenkívül egy sorozatvető osztály általános támogató feladatokat hajtott végre. A hadosztály parancsnoka, Raymond T. Ordierno vezérőrnagy elismerően szólt a tűztámogatás hatékonyságáról, és értékes tapasztalatokkal szolgált a tüzérség és manővererők együttműködésének kérdéseiről.
A másik nem elhanyagolható előny, hogy a közvetlen tüzérség állandóan kéznél van. A közvetlen légi támogatás kérésének átlagos ideje 15-20 perc, míg a tüzérség 2-3 percen belül képes reagálni az eseményekre. Háborúban két fontos dologból van kevés: lőszerből és időből.
Mindezekből az következik: a tűztámogatás továbbra is igen fontos feladat, összhaderőnemi kategória, melynek végrehajtása során nem lehet haderőnemeket vagy fegyvernemeket preferálni és másokat elsorvasztani, mert ez felesleges áldozatokhoz vezet. A felderítőképességet feltétlenül szükséges tökéletesíteni, és azt a felderítési lehetőségek teljes spektrumában folytatni kell.
Még egy igen fontos tanulsága van a már említett háborúknak. Nevezetesen az, hogy az irreguláris és „gerillatámadások” nagyon veszélyesek a fejlett technikára és a jól felszerelt katonákra. Itt szintén a felderítés a meghatározó, mert az erre a célra kiképzett ellenség az összpontosító és szétszóródó jellegű és ugyanakkor igen mobil gerillaharcászatot könnyen tudja váltogatni. Ezzel jelentős veszteségeket képes okozni a jól kiképzett és felszerelt haderőnek is.

Fejlesztési irányok a két Öböl-háború után

A szövetségesek tüzérsége jól vizsgázott az 1991-es Öböl-háborúban is. Harctéri körülmények között itt alkalmazták először a Copperhead félaktív önirányított SADARM-lövedékeket és a kettős hatású harci elemmel szerelt kazettás lőszereket is. Az ellenség pusztításában nagy szerepet játszottak az M270 típusjelzésű MLRS sorozatvetők is, amelyek a hagyományos lövedékeken kívül ATACMS (Block I) rakétákat is indítottak a mélységben elhelyezkedő célokra. Az első Öböl-háború után több új tűzeszközt is – többek között az M109A6 Paladint – rendszerbe állítottak. Ugyanakkor megnőtt az igény a könnyű tömegű tüzérségi eszközök iránt, amelyeknél a tűzerő megőrzése mellett a légi szállíthatóság is igen fontos követelmény!
Napjainkban az igazi áttörés az irányított tüzérségi lövedékek és rakéták területén tapasztalható. Az irányított tüzérségi lövedékek és rakéták megjelenésével, a lövészet és a tűzvezetés előkészítési hibáinak csökkentésével a tüzérségi tűz pontossága és ezáltal a hatásossága is lényegesen növekedett. A tüzérség reakcióideje az autonóm, automatizált tűzvezetési rendszerek alkalmazásával drasztikusan csökkent.
Megfigyelhető az a tendencia is, hogy az ezredforduló óta a 105 mm-es lövegrendszerek „észrevehetően” visszanyerték elismertségüket. A 105 mm-es tüzérségi eszközök „újbóli felfedezésének” számos oka van. Ilyen tényező például az, hogy a 155-es rendszerek lőszereivel összehasonlítva a 105 mm-es szórása kedvezőbb képet mutat, illetve a közelharcban sokkal jobban használhatóak, ahogy azt a tapasztalatok a saját csapatokhoz közeli tűzfeladatok végrehajtásával bizonyítják. Az sem elhanyagolható szempont, hogy az új feladatok megoldásában (terület-ellenőrzés, terrorizmus elleni küzdelem) is előnyösebbek, hiszen a járulékos pusztításuk kisebb, könnyebben szállíthatóak (légi szállítás). Elsősorban a békeműveletek tapasztalatai alapján megnőtt az igény a nem halálos (rádiózavaró, propaganda) tüzérségi lövedékek fejlesztése iránt. Ráadásul paradox módon a kisebb űrméretű gránátokkal nagyobb hatékonyság érhető el mind a költségek, mind a lövészet gyakorlati oldaláról vizsgálva a problémakört! A 105 mm-es lövegek és lőszerek legújabb kutatási és fejlesztési programjai, mint az ausztrál Megosztott Irányzású Fegyverrendszer (Land 17), az amerikai hadsereg többcélú fegyverzeti és lőszerrendszereinek második blokkja (MRAAS), a brit Könnyű Tüzérségi Fegyverrendszer (LIMAWS) egyértelműen a kisebb űrméretű tüzérségi eszközökre koncentrál.

Valódi áttörést jelent a dél-afrikai Denel cég LEO ballisztikai megoldása a 105 mm-es lövegek terén. Az 57 kaliberes 105 mm-es cső, illetve a 60 százalékos hatásfokot elérő 5 kaliberes, huzagolt csőszájfék együttese, 12 literes töltőűr-térfogattal 24 km-es lőtávolságot ért el hagyományos lőszerrel, 30 km-t póthajtású lőszerrel. Jelentősen növekedett a páncélátütő képessége is, a nagyobb töltőűr, ebből fakadó nagyobb kezdősebesség miatt. A dél-afrikai LEO-csőhöz kifejlesztett Igala típusú lőszercsalád hatásfoka imponáló. A családba az M2019 hagyományos repeszgránát, az M2020 javított aerodinamikájú, növelt repeszhatású gránát és az M2019a lőtéri gránát tartozik. A kísérleti XM21 töltettel az Igala lőszerek 950 m/s kezdősebességet értek el, ami 24 km-es lőtávolságot, illetve a javított aerodinamikájú lőszerrel 30 km-t jelent. Ezzel szemben az L118-as (155 mm-es) tarack az M200-as teljes töltettel 17,2 km-t (693 m/s) és 20,7 km-t képes teljesíteni. Jelenleg már fejlesztés alatt állnak az Igala gázgenerátoros és szárnystabilizált változatai is, amelyek vélhetően ennél is impozánsabb eredményeket érnek majd el.
Az Israel Military Indutries (IMI) az M116 kettős működésű gránátját kínálja a 105 mm-es tüzérségi eszközökhöz. A korszerűsített változat már gázgenerátoros és szárnystabilizált változatban is elkészült. A hagyományos változattal 18 km-es lőtávolság érhető el, míg a gázgenerátoros hatótávolsága 21 km.
A korszerű tüzérségi eszközökkel szemben a legfontosabb kritériumok: költséghatékonyság; magas fokú készenléti szint és túlélőképesség fenntartása; gyors tűzkiváltás és áthelyezés lehetősége; pusztítási lehetőségek széles választéka; a tüzérségi tűz nagy pontossága; hosszú idejű harctevékenység megvívásának képessége; intenzív tűzcsapások gyors kiváltásának lehetősége.

A tüzérség további fejlesztésének főbb irányait a vezetési rendszer korszerűsítése, a könnyűlövegek és sorozatvetők hadrendbe állítása, az irányított lőszerek és a pilóta nélküli repülőgépek további fejlesztése képezi. Az általam felsorolt példákból is látható, hogy felértékelődött a manővererők támogatása és különösen a mélységben elhelyezkedő „nagy értékű” célok pusztítása. Ezért igaz: „Never send a man when you can fire around”. Soha ne küldj oda embert, ahova lőni is tudsz! A tüzérség részére előírt feladatok teljesítéséhez meg kell semmisíteni az ellenséget, illetve reteszelő vagy feltartóztató tűzzel akadályozni kell a manőverét, illetve el kell szigetelni a harctevékenységi körzettől. Ezért napjainkban a tüzérségnek képesnek kell lennie a célok pusztítására:
l 40 km-ig a célok minden fajtáját,
l 70 km-ig harcálláspontokat, nagy hatótávolságú tüzérséget, tartalékokat és a követőerőket,
l 150 km-ig nagy értékű célokat (vezetési rendszereket, logisztikai erőket, tartalékokat).
A tüzérkötelékeknek (tüzérosztályoknak), különösen a NATO-államoknak, ezeket a feladatokat a jövőben közös, nemzetközi hadműveletekben kell megvalósítaniuk. Ehhez a különböző szintek interoperabilitása kell. Csak az interoperabilitás maximalizálásával lehetséges a vegyes nemzetközi kötelékek hatékony alkalmazása a legkisebb ráfordítások mellett.

A sorozatvetők és rakéták fejlesztésének irányai

Az elmúlt két évtizedben a leglátványosabb fejlődést kétségkívül az MLRS-rendszer szolgáltatta. Minden egyes MLRS-vetőnek saját navigációs és tűzvezető rendszere van, így megvan a lehetősége a teljesen autonóm tevékenységre. A rendszer rugalmassága többek között abban is megmutatkozik, hogy az MLRS-rendszert használó minden ország be tudta integrálni a saját tűzvezető és kommunikációs rendszerébe. Jelenleg 10 NATO-tagország hadseregében rendszeresítették. Az autonóm tűzvezető rendszer a cél és a sorozatvető koordinátáiból kiszámítja a cél irányszögét és az emelkedési szöget, majd az irányzóberendezés ennek megfelelően beirányozza a vetőt a célra. A lövés kiváltása előtt a tűzvezető rendszer egy tápkábelen keresztül beprogramozza a rakéták gyújtóit. A rakétákat egyesével, vagy 12 rakétáig össztűzzel is lehetséges indítani. A tűzvezető rendszer minden rakéta kilövése után újra beirányozza az LLM-et azért, hogy a megkövetelt pontosság teljesíthető legyen. Természetesen sorozatlövésnél több irányzási pont megadása is lehetséges. Az utóbbi 15 évben szerzett bevetési tapasztalatok alapján a rendszeren egy sor modernizálást és fejlesztést hajtottak végre. Ugyancsak felerősödött a saját befolyási körleten kívüli területeken – „out of area” műveletekben való alkalmazáshoz – a légi úton történő szállíthatóság igénye. Ezt a követelményt teljesíti az MLRS egyik modifikációja,
a HIMARS (High Mobility Artillery  Rocket System), azaz egy könnyű kerekes járművön kialakított változat, amely csak egy rakétatartályt (6 db rakéta) szállít. A HIMARS egy 5 tonnás tehergépkocsira épült. A navigációs és tűzvezető-berendezése az M270A 1 rendszerrel teljesen azonos felépítésű. A HIMARS mérete és súlya belül maradt azon a határon, hogy egy C130-as repülőgéppel szállítani lehessen. Már az első Öböl-háborúban is hatékonyan alkalmazták az MLRS-rendszert. Konkrét tények láttak napvilágot a sorozatvetők hatékonyságáról. Az amerikai 24. gépesített hadosztálynak Bászra irányába a Köztársasági Gárda által megszállt területet kellett elfoglalnia. A hadosztály 4 M–109 A2, 1 M110 A2 tüzérosztállyal és 2 MLRS-üteggel rendelkezett. A 20 perces tüzérségi előkészítés elegendő volt ahhoz, hogy a beásott és álcázott iraki páncélosok túlnyomó részét megsemmisítsék. A támadás folytatása során egy D–30-as lövegekkel felszerelt iraki tüzérezredet fedeztek fel. Ezt egy MLRS-üteg össztüzével megsemmisítették, még mielőtt az iraki ezred egyetlen gránátot kilőtt volna.

A sorozatvető lőszerekről

A sorozatvető alaprakétája 644 db kazettával rendelkezik, amelynek a lőtávolsága 35 km. Az M–26-os alaprakétának létezik két variánsa, melyek közül a nagyobb hatótávolságú az A1/A2. Különbség csak az allőszerek gyújtója között van. Az A1 önmegsemmisítővel az A2 a nélkül van szerelve. Az M26A rakéták 510 kazettás lőszerrel 45 km-es lőtávolságot értek el. Teljesen új fejlesztésű a GMLRS-rakéta, ami 404 db kazettás lőszert képes 60 km-es távolságra eljuttatni. Ez a rakéta egy tehetetlenségi és egy GPS navigációs rendszerrel ellátott irányító rendszerrel rendelkezik. A célban elért pontosság rendkívül magas: a tehetetlenségi rendszernél 3 vonás, GPS-szel 0,5 vonás. Az MLRS-rendszerhez kifejlesztették az ATACMS (Army Tactical Missle System) rendszert. Ez a rendszer kazettás lőszerrel szerelt Block I, a végfázisban irányított BAT (Brillant Anti Tank) Block II és az egységes harci fejjel ellátott Block IV variánsokból áll. A lőtávolság 140 km-től 300 km-ig terjed.

Az általam vázolt példák alapján látható, hogy a napjainkban lezajló hadműveletek egyre elkeseredettebb „tűzütközetek”jellegét öltik. A nagy pontosságú fegyverekkel mért első tömeges csapás következtében lehetőség van arra, hogy meghatározott irányokban kivívják a tűzfölényt a szemben álló csoportosítások hadműveleti felépítésében, és harcrendjében olyan rést ütnek, amely kedvező feltételeket teremt a hadműveleti kezdeményezés megragadásához. Látható, hogy a tüzérség részt vállal a terrorizmus elleni küzdelemben is, valamint a békekikényszerítés és -fenntartás, valamint a terület-ellenőrzés feladataiban is.