Honvédelmi Minisztérium

A Kercs-félszigethez közeli vizek aknamentesítésérõl

2007.08.27.

A második világháború végeztével a Szovjetunió területén – annak nehéz örökségeként – maradtak olyan területek, melyek nemcsak a helyi lakosságra (illetve a posztszovjet területeken kialakult új országok lakosságára) nézve jelentettek veszélyt, hanem a világ más országaira nézve is. Az ilyen kiemelt veszélyességû területekhez sorolhatók a Fekete- és az Azovitengerek Kercs-félszigethez közeli vizei.

Ukrajna, amely örökölte ezeket a vizeket és a hozzá tartozó szárazföldeket, az érvényben levõ nemzetközi jogi normák alapján köteles volt biztosítani a hajózás biztonságát a vizein. A második világháború során elsüllyesztett mintegy 45 hajó, a szétszóródott több tízezer lõszer azonban a 90-es évek végéig halálos fenyegetést jelentett a nemzetközi hajózásra. A Kercs városában található, a tengeri közlekedést felügyelõ központ hivatalos adatai szerint a Kercsi-öblön keresztül a Fekete-tengerrõl az Azovi-tengerre és vissza naponta, idegen zászló alatt átlag 28, orosz zászló alatt átlag 30, és Ukrajna zászlaja alatt mintegy 28 hajó közlekedik. A 2006-os évben más állam öszszesen 10 220 hajója, az Oroszországi Föderáció 10 585 hajója és 6935 ukrán hajó, összesen 27 740 hajó haladt át a Kercs-félszigethez tartozó vizeken, melyek egy része – a Kercsi-öblön való áthaladáshoz várva a révkalauzt – az öböl bejáratánál kialakított horgonyzóhelyeken várakozott. Ezen hajók mindegyike – kisebb vagy nagyobb mértékben – ki volt téve annak a veszélynek, hogy a manõverezés alatt összeütközik egy aknával, vagy a horgonyát egy robbanásveszélyes tárgyra veti ki.
Maga a Kercs-félsziget már önmagában is halálos veszedelmeket rejtegetett az ott élõ lakosság számára, amit ékesszólóan bizonyítanak a statisztika szörnyû számai: 1992-ben Kercs város körzetében robbanástól 3 ember halt meg, megsérült 4, 1993-ban 2 ember halt meg, 1994-ben robbanás következtében hatan sérültek meg, 1995-ben négyen meghaltak, négyen megsérültek, 1996-ban 4 ember meghalt, 3 megsérült, és – sajnálatos módon – ez a nyomasztó statisztika ezzel nem zárult le (lásd a mellékletet).
Ukrajnában egy sajátos feladatokkal bíró tárca, a Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma (RHM) lett ebben a régióban az aknaveszély mérséklésének felelõse. Az olvasónak érdekes lesz megismerni annak a történelmi hátterét, hogyan alakult ki az egyik legsûrûbben hajózott területen a rendkívüli helyzet, és hogyan próbálták azt felszámolni az utóbbi 60 évben.

A KIINDULÓ HELYZET

A Nagy Honvédõ Háború idején a Fekete-, valamint Azovi-tengerek Kercshez tartozó vizein és a Kercsi-öbölben – a hadtörténeti adatok alapján – mindkét harcoló fél oldaláról elpusztult és elsülylyedt közel kétszáz hajó és hajózási esz- köz az elõírt hadiellátmánnyal, illetve tengeri úton, rakományként szállított hadianyag-utánpótlással. Az elsüllyedt jármûvek többsége kisebb méretû hajó volt: naszádok, folyami és tengeri halászhajók stb. Mindkét fél elvesztett hajóinak nagy része két deszanthadmûvelet, az 1941. 12. 25-tõl 1942. 01. 02-ig tartó kercs–feodosziai és az 1943. 10. 30-a és 12. 11-e közötti kercs–eltigenszki mûveletek alatt süllyedt el.
A Szovjetunió minden hadiflottájának a háború elõtti terveiben szerepelt – háborús tevékenységek kezdete esetére – a saját bázisok megközelítési útvonalainak védelme, a parti állások lefedése védelmi célú aknaakadályok telepítésével. Ezen terveknek megfelelõen a Fekete-tengeri Flotta ezeket a munkálatokat már 1941. június 23-án elkezdte, és már ugyanezen év július 20-ára be is fejezte. Ugyanakkor az aknatelepítések folytatódtak 1942- ben is a tuzlai földnyelv vízmosásainak mentén, a csuskai földnyelvnél és más térségbeli helyszíneken. 1943-ban a tengeri aknamezõk további kialakítását a Fekete-tengeri Flotta hajói és repülõgépei hajtották végre februártól májusig.
Német oldalról a szovjet állásokat legaktívabban a légierõ bombázta és szórta meg aknákkal. Ez elsõsorban 1942 tavaszán, a Kercsi-öbölben, továbbá a Tobecsinszki-tónál valósult meg. A kisebb hajókból álló szovjet flotta számára nagy veszélyt a kis – 20–100 kg töltetû – horgonyos tengeri aknák jelentettek. Ezeket levegõbõl, kis mélységre, a partvonal mentén, olyan helyen telepítették, ahol egy kis merülésû flotta összeállhatott. Ilyen aknákat találtak a Zsukovkához közeli, mesterségesen elzárt kikötõt a tengerrel összekötõ kanális bejáratánál, valamint a Kercsi-öbölhöz vezetõ hajózási útvonalon. Egyazon aknaakadály- rendszerbe a lehetõ legkülönbözõbb fajtájú és típusú aknákat telepítették: horgonyos aknákat, fenékaknákat, antennával vagy akusztikai érzékelõkkel ellátott aknákat. Visszavonulásuk során a németek aláaknázták a réveket, kikötõket, repeszaknákat (gyalogsági aknákat) és bombákat raktak le a kikötõi építményeknél, rendszertelenül szórták a vízbe a lõszert. Az öblöt és az öböltorkot négyszer aknázták alá mind a németek, mind a szovjet haditengerészet: csak a Kercsiöbölben a német légierõ és flotta 1848 aknát rakott ki. Az aknamezõk száma és sûrûsége nem maradt el a Baltikumban kialakított aknamezõkétõl, az 1943. nyári csapatmozgások idejére pedig a hajózási útvonalakon telepített deszantellenes aknaakadályok és aknamezõk sûrûségéhez ténylegesen nem volt semmi fogható. A félszigeten végrehajtott szárazföldi hadmûveletek szintén hozzájárultak a fent említett vizek gyakorlatilag egybefüggõ aknamezõvé változtatásához. A Kercshez vezetõ partvonalszakaszon egy komoly mûszaki akadályrendszer létesült, ebbe a rendszerbe tartoztak a különbözõ típusú tengeri aknákból kiépített aknamezõk is. Ráadásul mind a német, mind a mi tengerparti védelmi állásaink helyén több százezer fel nem használt lõszer maradt, melyek egy részét megsemmisítették, más részét pedig a tengerbe dobták.
Meg kell jegyeznünk, hogy az esetek többségében – mindkét fél részérõl – az aknatelepítés sietõsen, nemritkán ellenséges tûz alatt, vagy éjszaka történt. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az aknaakadályok elhelyezkedésének dokumentációja rendkívül pontatlan.
Ennélfogva a Fekete- és az Azovitengerek vizein, valamint a Kercs-félszigethez tartozó területeken fennálló aknaveszély egyik összetevõje a két harcoló fél által létrehozott tengeri és szárazföldi akna- és robbanóanyag- szennyezettség. A másik összetevõt a lõszerellátmánnyal vagy a rakományként szállított lõszerutánpótlással elsüllyedt hajók adják.
Ma a Kercsi-öböl hossza egyenes vonal mentén 43 km, a hajózási útvonal mentén pedig 48 km. Maximális szélessége 42, míg a minimális – az öböl északi részén – 3,7 km. A legmélyebb pontja az Azovi-tenger felõli bejáratánál 10,5, a Fekete-tenger felõli kijáratánál 18 m. Az öböl területének nagy részén, a hajózási útvonal kivételével, a vízmélység nem haladja meg az 5 métert. Az öböl felszínének területe 805 km2, míg víztérfogata 4,56 km3. Ez majdnem 20-szor, illetve 3- szor meghaladja a Boszporusz-öböl hasonló adatait.

A KERCS–ELTIGENSZKI DESZANTHADMÛVELET

Figyelembe véve a háborús idõk dokumentumainak pontatlanságát, valamint a veszteségek összeszámlálásának bonyolultságát, a szovjet fél vízijármû-vesztesége a deszanthadmûveletek, illetve a személyi állomány tengeren történõ szállítása során 149 egységet tett ki.

A szovjet flotta veszteségei

A NÉMET FLOTTA VESZTESÉGEI

1943 novemberére a fekete-tengeri hadszíntéren folytatott hadmûveletekben Kercs vizein a német haditengerészet alábbi egységei voltak jelen:

A Kercs-félszigethez tartozó vizeken a németeknek a legnagyobb számban a gyorsreagálású tengeri deszantuszály hajói voltak jelen.
A Fekete-tenger irányából az 1. Német Flottilla torpedónaszádjai tevékenykedtek, a járõrözést pedig a 30. Flottilla tengeralattjárói látták el.
A légierõ tevékenységének, a parti ütegek mûködésének, valamint a Fekete- tengeri Flotta és az Azovi-tengeri Flottilla hadihajói támadásainak eredményeképpen az 1943-as évben a szovjetek elsüllyesztették a következõ mennyiséget:

Összességében a Kercs-félsziget vizein a németek 1941-tõl 1943-ig körülbelül 22 hajót vesztettek.
Így, mire Kercs vizein befejezõdtek a harci cselekmények, a víz alatt körülbelül 180 hajó volt található, melyek nagy részének fedélzetén ott volt a hadi ellátmány lõszerbõl és fegyverbõl, vagy amelyek rakományként szállították a hadianyag- utánpótlást.

HÁBORÚ UTÁNI AKNAMENTESÍTÉS

A háború után hosszú évekig az öböl hajózási útvonalai, valamint a Fekete- és az Azovi-tengerek Kercs-közeli vizei egybefüggõ aknamezõnek számítottak. Ezeknek a területeknek a hajózás számára történõ megnyitása csak a háborús cselekmények befejezését követõ sokéves munkának köszönhetõen vált lehetõvé, amelyben részt vettek a Feketetengeri Flotta aknakeresõ naszádjai, valamint más flották és flottillák naszádjai. Az aknaveszély három lépcsõben csökkent:
Az 1944–1946 közötti aknamentesítõ tevékenységek következtében, amikor is felszedték a horgonyos aknákat és felszámolták az ismert aknamezõket.
Az 1949–1954 és az 1955–1957 között végrehajtott aknamentesítéseknél aprólékos tengerfenéki aknakeresést hajtottak végre, mélytengeri búvárok részvételével. Az aknamentesítés második és harmadik lépcsõjében a lehetõ legrészletesebb aknakeresési munkálatok folytak, de az aknaveszélyt teljesen elhárítani így sem sikerült.
Napjainkig is azokon a térképeken, melyek tartalmazzák a hajózási útvonalak változásait – ezeket a Kercsi Vízrajzi Állami Intézet tanulmányozza és ellenõrzi – a Kercsi-öböl azok közé a vizek közé sorolható, melyek aknaveszély szempontjából kiemelten kockázatosak. A Kercs-félsziget mentén, a Csaud-foktól az Arabat-földnyelvig a víz mélysége nem haladja meg a 4–10 métert, közelebb a Fekete-tengerhez, a Kercsi-öböl hajózási útvonala mentén a 20 métert, az Azovi-tenger pedig a déli és délnyugati részén nem mélyebb, mint 10 méter. Ezért a különálló, kis aknakeresõ naszádok – ilyenek alkotják az utászegységeket – kis mélységû vizekben végzett munkájának példáján nyomon követhetjük a „moszkitó-flotta” harci tevékenységeket követõ munkáinak minden nehézségét.
A háború utáni idõkben a kisméretû szovjet aknakeresõ naszádok számára az aknamentesítési munkálatok tárgyaként csak a horgonyos aknák jöhettek szóba. Ugyanakkor a flotta gyenge technikai lehetõségei – mely számára nehézséget okoz a tengerfenéki, nem ütközésre robbanó aknák mentesítésének problémája, valamint a nagy hibaszázalék az aknakeresési sávok meghatározásánál – komolyan közrejátszottak abban, hogy többször vissza kellett térni egyazon vízfelület aknamentesítéséhez. A nem hajózható, part menti, kis mélységû vizek tervszerû aknamentesítése 2001-ig gyakorlatilag nem történt meg. Ezért a Kercsi-öböl, valamint a Fekete- és az Azovi-tengerek közelebbi részeinek vizei napjainkig rendszeresen vetnek partra olyan, a háborúból visszamaradt lõszereket/ bombákat, melyeket a háború utáni idõk kapkodó aknakeresési munkálataiban nem derítettek fel, és amelyek miatt teljes biztonsággal nem szavatolható a nemzetközi hajózás. Ezt a problémát csak egy komplex formátumú, lõszernemenkénti és -rétegenkénti mentesítéssel – mind a víz alatt, mind a szárazföldön – lehetett volna megoldani. Ugyanakkor még a mentesített területeken is fennáll a veszélye az ott maradt aknáknak, amit a tények is alátámasztanak – a mai napig a halászok találnak a hálóikban fel nem robbant lövedékeket, aknákat, lõszereket és légi bombákat.

AKNAMENTESÍTÉSI TEVÉKENYSÉGEK NAPJAINKBAN

Kercs város, valamint a Kercs-félsziget lakossága veszélymentes életkörülményeinek, valamint a Fekete- és az Azovitengerek Kercsi-öbölhöz tartozó vizein a nemzetközi hajózás biztonságának garantálása érdekében 2001. január 31-én Ukrajna kormánya elfogadott egy „Programot a 2001–2005 évekre azon robbanásveszélyes tárgyak megsemmisítésére, melyek Szevasztopol és Kercs város közelében megmaradtak” (a továbbiakban: program). Ennek végrehajtására a Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma (RHM) kidolgozott egy tervet a Kercs-félsziget és a hozzá tartozó vizek aknamentesítésére és a robbanásveszélyes tárgyak megsemmisítésére. Az aknamentesítõ szárazföldi és tengeri csapatok állományának megszervezése ezen a területen a minisztériumra hárult – ez lett az Ukrajna Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma Polgári Védelmi Szolgálatának Speciális- tengeri Mentõkülönítménye (a továbbiakban: különítmény).
A 2006 végéig tartó idõben a különítmény erõivel felderítettek és megsemmisítettek több mint 50 000, a Nagy Honvédõ Háború idejébõl származó robbanásveszélyes tárgyat, melyek közül mintegy 5500 darab a Kercsi-öböl, valamint a hozzá csatlakozó tengerek vizeibõl került elõ. A lõszerek nagy része közvetlenül a hajózási útvonal, valamint a kercsi bevezetõ csatorna mellett került elõ, ami napjainkra biztosította ezeken a vizeken a veszélymentes nemzetközi hajózást.

A TERVEZÉS ALGORITMUSA, A SZERVEZÉS ÉS A MENTESÍTÉS VÉGREHAJTÁSA

A Kercsi-öbölben, valamint a Fekete- és az Azovi-tengerek Ukrajna határain belüli vizeiben a robbanásveszélyes tárgyak és elsüllyesztett hajók feltalálási helyeit az alapvetõ partraszállási területek történelmi adatai, valamint a Szovjetunió Hadiflottája Központi Parancsnokságának és a Fekete-tengeri Flotta Vízrajzi Szolgálata archívumának adatai alapján határozták meg. Ezeket a partraszállási területeket és az elsüllyesztett hajókat a késõbbiekben külön vizsgálták, miután elõterjesztették a megfelelõ korrekciós javaslatokat, melyek a hosszú távú mentesítési tervbe kerültek. Az aknaveszélyes területek lehetõ legteljesebb feltérképezésében a legnagyobb segítséget napjainkig is a halászok és a tengerészek robbanásveszélyes tárgyak fellelésérõl szóló bejelentései nyújtják. Az aknamentesítés végrehajtását egy tavaszinyári mûveletre tervezték, májustól szeptember végéig. Hetekre lebontva határozták meg a mentesítési pontok részleteit. A tervezés abból indult ki, hogy egyetlen búvárhajó és a fedélzetén lévõ búvár-tûzszerészek sem tartózkodhatnak egyhuzamban három napnál többet a tengeren. A maradék két napot – a halászok, tengerészek és a helyi lakosok bejelentései alapján – a nem tervezett mentesítések végrehajtásával, valamint a vízi jármûvek technikai kiszolgálásával, a felszerelések karbantartásával és az elvégzett mentesítési munkálatok dokumentálásával töltik. Meg kell említeni azt a tényt is, hogy a tervtõl való legtöbb eltérést a rossz idõjárási viszonyok okozták: amikor a hullámzás ereje meghaladta a hármas fokozatot, az állomány kénytelen volt várakozni a jó idõre.
A mentesítési pontokon a területet 50 méter hosszú és maximum 20 méter széles sávokra osztották fel. A vizsgálatot (felderítést) a búvárok vizuálisan és a „Pulzus–8X” fémkeresõ segítségével végezték. A feltalált elsõ kategóriájú robbanásveszélyes tárgyakat kiemelték, és kiszállították õket a partra a pirotechnikai csoportnak megsemmisítésre. A maradék lõszert a helyszínen, a vízben, elektromos úton semmisítették meg. A helyszíni robbantások után ezeket a helyszíneket újból átvizsgálták, és a mentesítés eredményérõl vizsgálati jegyzõkönyv készült, helyszínrajzokkal. A mentesítési helyek vonatkozási pontjainak meghatározásánál a GPS-rendszert használták.
2001-ben a program végrehajtásához tervbe vették a Kercsi-öböl vizének és Kercs erõdjének a robbanásveszélyes tárgyaktól való megtisztítását az alábbi kerületekben (lásd a mellékelt térképet):

A különítmény erõivel felderített és megsemmisített robbanásveszélyes tárgyak:

Hasonló módon a 2002–2005 közötti idõszakban is évi bontásban tervezték meg a mentesítési pontok ellenõrzését, és ugyancsak évi bontásban összesítették – típusonként – a felderített és megsemmisített robbanásveszélyes tárgyakat. Statisztikailag egy-egy évben több ezer ilyen tárgy szerepelt a kimutatásban, különösen a gyalogsági lõszerek emelték a mennyiségi mutatókat (például 2004-ben közel 18 000 gyalogsági lõszert semmisítettek meg).
2004-ben és 2005-ben az aknamentesítési munkálatokat a különítmény az „Ukroboronszervisz” Állami Vállalattal közösen végezte, és közös terv készült a robbanásveszélyes tárgyaktól megtisztított területek hasznosítására is.
2006-ban a program végrehajtása során azon a területen, melyért a speciális tengeri különítmény a felelõs, felderítettek és megsemmisítettek 11 020 db robbanásveszélyes tárgyat:

A program végrehajtásának teljes ideje alatt a különítmény felderített és megsemmisített 61 834 db robbanásveszélyes tárgyat:

A Rendkívüli Helyzetek Minisztériuma a Kercs-félsziget, a Fekete- és az Azovi-tengerek vizeinek aknamentesítésérõl szóló kormányprogram végrehajtásával a lehetõ legrövidebb idõn belül jelentõs módon képes volt csökkenteni a rendkívül magas aknaveszélyt és ezzel növelni a nemzetközi hajózás biztonságát a régióban. Véleményem szerint a mentesítés választott módja, tervezése és végrehajtása az ilyen, robbanásveszélyes anyagokkal példátlan sûrûségben beterített, iszapos fenekû vizeken, valamint a hozzájuk tartozó szárazföldön példaként szolgálhat a rendkívüli helyzetek felszámolásánál, a mentõcsapatok tevékenységénél a válsághelyzetekkel terhes régiókban.

A Kercs-félszigeten bekövetkezett
lakossági halálesetek és sérülések

OLEKSZANDR ALEKSZANDROV