Úgy gondoljuk, nem kell túlzottan bizonyítani, hogy mennyire fontos a pozitív érzelmi légkör, az oldott hangulat kialakítása az alá- és fölérendeltek viszonyában, különösen a csapatgyakorlatok idõszakában. Ha sikerül pozitív hangulatot kialakítanunk a gyakorlatokon, partnerré tesszük a vezetett állományt. Így elérjük, hogy szabad akaratukból is hozzájáruljanak döntéseink kivitelezéséhez és a gyakorlat sikeresebb végrehajtásához. A csapatgyakorlatokon a parancsnokok tapintatos, humánus magatartása tehát nélkülözhetetlen feltétele a jó közérzet kialakításának. Rendkívül fontos ugyanis, hogy a katona jó közérzettel tartózkodjon a számára kijelölt katonai szervezetben.

Mindenekelõtt azzal kell tisztában lennünk, hogy a pozitív érzelmi légkör hiányában a beosztott katona nem azonosul az élethelyzetével és az ilyen környezetben folytatott katonai tevékenységekkel sem. Ennek következtében sokszor – talán nem is tudatosan – ellenáll az általunk közvetített hatásoknak, követelményeknek, és ellenérdekelt az egész kiképzési-nevelési tevékenységgel, de gyakran a katonai pályával szemben is. Emiatt kiképzése, oktatása, alacsony hatásfokú.
Egy lényeges pedagógiai törvényszerûséget célszerû figyelembe vennünk a parancsnoki nevelõi munkánkban: minden élethelyzetnek, így a katonai szolgálatnak is van úgynevezett pozitívumszintje és negatívumszintje. A pozitívumszint a katona számára nyújtott elõnyökbõl, a negatívumszint az õt ért kedvezõtlen, sértõ és bántó hatásokból tevõdik össze.
A beosztott katona olyan szituációkban érzi jól magát, amelyek pozitívumszintje némileg meghaladja a negatívumszintet. Ennél még fontosabb számunkra, hogy ilyen helyzetben nyitottabbá válik kiképzõ-nevelõ befolyásunk számára. Ezzel szemben a beosztott a magas negatívumszintû helyzetekben kényszerjellegûnek érez minden követelményt. Belsõ ellenállással fogadja követelményeinket, emiatt az általunk megkívánt színvonalú katonai magatartás és tevékenységi formák csak nagyon nehezen és lassan alakulnak ki nála. A túl magas negatívumszint további következménye, hogy nem válnak szokásszerûvé a helyes magatartásformák, sõt a megkívánt ismereteket is alacsony szinten és nem teljes értékûen sajátítja el.
A magas negatívumszintû élethelyzet törvényszerûen váltja ki a katonában az úgynevezett menekülési tendenciát. Ez nem jelenti feltétlenül azt, hogy az élethelyzetet ténylegesen elhagyja (például munkaviszonyát megszünteti). Jelenti viszont azt, hogy önszántából a lehetõ legkevesebbet tartózkodik a számára kényelmetlen szituációkban, átmenetinek tekinti az ilyen körülményeket. Nem törekszik arra, hogy baráti kapcsolatokat alakítson ki, sõt maga is elutasító magatartást vesz fel a közösséggel szemben. Ezáltal az ilyen katona személy szerint is negatív, a csoport szellemét és közérzetét rontó tényezõvé válik.
Honnan ismerhetjük fel az ilyen magatartást környezetünkben? Onnan, hogy a negatív élethelyzettel szemben álló katona hajlamos saját sérelmeinek felnagyítására. Ezeket gyakran hangoztatja panaszkodás formájában a katonai közösségen belül, de az elöljárók elõtt is. Azon túl, hogy a saját csoportjának közvéleményét kedvezõtlenül befolyásolja, a civil életben is a valóságosnál sötétebb képet fest önmaga helyzetérõl, illetve a katonai szolgálatról egyaránt. Ez a mentalitás a továbbiakban kedvezõtlenül hat a civil és a katonai szféra kapcsolatára is, rontva a közvélemény értékítéletét.
Tudnunk kell, hogy valamely katonai élethelyzet vagy kiképzési szituáció negatívumszintjét jelentõs mértékben növelik a közösségen belül lejátszódó bántó, sértõ, durva személyközi megnyilatkozások. Ez különösen érvényes a katonai szolgálatra, hiszen – az életkori sajátosságok folytán – éppen a fiatal felnõtt korosztály a legérzékenyebb az ilyen hatásokra. Ezért magától értetõdik, hogy rendkívüli jelentõsége van a sérelmezhetõ megnyilatkozásoktól mentes katonai életvezetés kialakításának. Mint parancsnokok, hatáskörünknél fogva képesek vagyunk fokozott körültekintéssel és gondoskodással, valamint a bántó megnyilvánulások visszaszorításával pozitív hatásokat elõidézni, és így aktívan növelni a katonai szolgálat mint sajátos élethelyzet pozitívumszintjét.
A továbbiakban olyan egyszerû nevelési módszereket mutatunk be, amelyek segítségével a katonákkal közvetlenül foglalkozó vezetõk növelhetik környezetükben a pozitívumszintet. Ehhez át kell tekintenünk a személyközi kapcsolatokat alakító pedagógiai és pszichológiai feltételrendszert. Minden területen – fõképpen a parancsnoki munkában – az ember annak ellenére meghatározó tényezõ, hogy a technika egyre korszerûbbé és magas színvonalúvá válik. A parancsnok-beosztott kapcsolatok pozitív irányú alakítása – vagyis áthangolása – tehát végsõ soron az emberi tényezõ fokozottabb figyelembevételét jelenti a kiképzés, a katonai nevelés és a katonai szolgálat egész területén.
A katonai szolgálat során kutatva a durva, agresszív megnyilvánulások okait, láthatóvá vált, hogy azoknál jelentkezik, akik az ilyen viselkedést imponálónak vélik, illetve tévesen a férfiassággal azonosítják. Megjelenhetnek továbbá azoknál a katonáknál is, akik az értelmes életcélok és katonai tevékenységek hiányában – mintegy pótcselekvésként – produkálják az agresszív megnyilvánulásokat. Az ilyen vagy hasonló okokból kialakuló durva magatartásformák a katonai közösségekben gyakran viharos gyorsasággal, mintegy fertõzésszerûen terjednek el. Ezért érdemes megismerni az agresszív magatartásformák terjedésének pedagógiai törvényszerûségeit, hogy gátat vessünk ennek a kedvezõtlen folyamatnak.


AZ AZONOSULÁS TÖRVÉNYE A KIKÉPZÉSBEN

Mindenekelõtt az azonosulás alapján terjedõ durva, agresszív viselkedést kell megvizsgálnunk. Az azonosulás a pedagógiában nem más, mint valamely szuggesztív hatású katona (esetleg éppen egy vezetõ) által érvényesített magatartási modell utánzása. Amennyiben a parancsnoki modell agresszív, durva magatartásformákat mutat, akkor ilyen megnyilvánulásokat terjeszt maga körül, és ezt veszi át a környezete.
A mi szempontunkból itt vetõdik fel az a kérdés, hogy kik azok, akik szuggesztív befolyással bírnak, és így magatartási modellként szolgálhatnak a környezetük számára. A közhiedelem szerint a parancsnok szuggesztív hatása vele született sajátosság. Ez azonban közel sincs így, mert a szuggesztív hatásnak külsõ feltételei vannak. A legfõbb feltétel az, hogy a parancsnok fölényhelyzetben legyen a beosztott katonákkal szemben.


A DURVA BÁNÁSMÓD REAGÁLÁSI KÉNYSZERE

Az említett durva, agresszív magatartásformák azonban nem csupán az azonosulás törvényszerûsége alapján terjednek. Jelentõs szerepet játszik ezen a területen egy pszichológiai törvény is, amelyet az agresszív, durva bánásmód által keltett feszültség reagálási kényszerének nevezünk.
Tudnunk kell, hogy az agresszív, durva, bántó magatartás erõs feszültséget, rossz érzelmi közérzetet vált ki abban a katonában, aki azt elszenvedi. Ez az erõs feszültség (stressz) arra indítja a katonát, hogy erre a feszültségre hasonló durva magatartással reagáljon, hogy azt másokon levezesse. Keres tehát a katonai környezetben olyat, akinél ezt különösebb következmények nélkül megteheti, aki tehát nála is kiszolgáltatottabb, gyengébb, vagy tõle valamilyen vonatkozásban függõ helyzetben van, és így nem kell részérõl retorziótól tartania.
Természetesen a durva agresszív bánásmódnak ez az újabb szenvedõ alanya megpróbál reagálni a durva bánásmód által keltett feszültségére, és ehhez további szenvedõ alanyt keres a környezetében. Ilyen módon tehát a durvaság, az agresszió közvetítõdik és kialakul egy folyamatosan mûködõ agressziós lánc. Ez az agressziós lánc folyamatosan életben tartja a durva magatartásformákat, mintegy begyakoroltatja, szokásszerûvé teszi, megerõsíti azokat a beosztott állomány körében. A következmény az lesz, hogy a katonák számára már fel sem tûnik saját durva magatartásuk, és ez lesz számukra természetes.
Az agressziós lánc kialakulásának azonban van egy további súlyos következménye is: azt a katonát fenyegeti, aki az agressziós lánc végén helyezkedik el, aki tehát nálánál gyengébbet, kiszolgáltatottabbat nem talál, s így a társai durva magatartása által benne keletkezett feszültséget nem tudja „továbbadni”. Az ilyen katonát a folyton megújuló, reagálatlan feszültség egy idõ után pszichésen összeroppanthatja és olyan rövidzárlatos cselekvésre (például öngyilkosságra) indíthatja, ami önmagára nézve tragikus, de közvetlen környezetére is veszélyes lehet.
Téves tehát az a hiedelem, hogy a durva, bántó bánásmód a katonát megpuhítja, kellõképpen megtöri. A tapasztalatok azt mutatják, hogy rövid távon látszólag való- ban alkalmazkodásra kényszeríti, de belül a katona elkeseredést, bosszúvágyat, feszültséget, majd hevesen kirobbanó agresszív magatartást él át. Fontos ennek a törvényszerûségnek a figyelembevétele a parancsnoki munkában, mert közismert jelenség, hogy a meglepetések, a kitörések, a robbanások olyan katonáknál várhatók, akik látszólag belenyugodva tûrik, és nem adják tovább, vagy nem viszonozzák az õt sújtó sérelmeket és durva bánásmódot.
Nekünk, parancsnokoknak, mindent meg kell tennünk az agressziós lánc kialakulásának megelõzése érdekében. Teendõnk abban áll, hogy mint fölényben lévõk nem produkálunk, és így nem terjesztünk bántó magatartásformákat. (Ezt a környezetünkben sem engedjük meg.) Magatartásunkat ugyanakkor tudatosan úgy alakítjuk, hogy abban a humánus, toleráns magatartásformák legyenek túlsúlyban.
Az eddigiekben áttekintettük az agresszív, szándékosan bántó vezetõi magatartásformák kialakulásának néhány okát. A továbbiakban azokat a sajátos problémákat fogjuk elemezni, amelyek a katonai közösségek mindennapi kiképzõmunkája során lehetnek ösztönzõi a durva megnyilvánulásoknak. Elemzésünk arra irányul, hogy a negatív tényezõket módosítva milyen lépéseket tehetünk a durva magatartásformák kiküszöbölésére.


A FRUSZTRÁLÓ MAGATARTÁSFORMÁK LEHETSÉGES FORRÁSAI

Ahhoz, hogy szakszerûen és eredményesen be tudjunk avatkozni a pozitív magatartásformák menetébe, meg kell ismernünk néhány további pedagógiai törvényszerûséget.
Az agresszív, durva bánásmód mindig negatív érzelmi állapotot kelt a beosztottakban. Azt is tudnunk kell, hogy az agresszív, támadó magatartásformák kialakulásának is a legkedvezõbb talaja a negatív érzelmi állapot, a feszültség, az egyensúlytalanság és a bizonytalanság érzése. Ezek után logikusan vetõdhet fel bennünk a kérdés: mi az oka a durva magatartásformákat elindító negatív érzelmi állapot keletkezésének?
A negatív érzelmi állapot keletkezése szorosan összefügg az ember szükségleteivel, pontosabban a szükségletek kielégítésének akadályozásával, korlátozásával, szakszóval a szükségletek frusztrálásával. Ez a kiképzõ-nevelõ munkában konkrétan azt jelenti, hogy a beosztottak akkor érzik egyensúlyban magukat, akkor alakul ki náluk kellemes érzelmi közérzet, ha a legfontosabb szükségleteiket akadálytalanul érvényesíthetik. Ha azonban ebben gátolják (vagyis frusztrálják õket), feszültté, ingerlékennyé válnak, rossz érzelmi közérzet áll náluk elõ, ami kedvez a durva magatartásformák megjelenésének.
Nekünk, parancsnokoknak tudnunk kell, hogy beosztottaink általában a személyiségfejlõdés olyan stádiumában vannak, amikor már teljes egészében megszilárdult a szükségletrendszerük. (Amikor itt a beosztottak szükségletrendszerérõl beszélünk, természetesen nem egyszerûen az elsõdleges, biológiai szükségletekre, hanem fõként a szociális szükségletek formagazdagságára gondolunk.)
Vegyük tehát szemügyre, melyek azok a legfontosabb szükségletek, amelyek korlátozott kielégítése esetén a negatív érzelmi állapotok – ennek következtében a durva magatartásformák – elõállhatnak. Mint minden embernél, a beosztottainknál is jelentkezik a természetes vagy biológiai szükségletek kielégítése.1 Ezek korlátozása, vagyis frusztrációja feszültségekkel jár együtt.
Nyilvánvaló, hogy a kiképzéssel, illetve a katonai szolgálattal járó átlagon felüli terhelések a világ minden hadseregében (nálunk is) együtt járnak a fenti szükségletek idõleges korlátozásával. Ilyen esetekben feszültté válnak a személyközi viszonyulások, sokszor minden átmenet nélkül robbannak ki heves, durva megnyilvánulásokkal járó konfliktusok.


A MENETDÜH JELENSÉGE A KATONAI KIKÉPZÉSBEN

Széles körben ismert jelenség az úgynevezett menetdüh, amely a hosszan tartó menetelések vagy más erõteljes terhelés következtében szokott elõállni. Ez az elnevezés nem mást takar, mint a táplálkozás, a folyadékfelvétel vagy a pihenés szükségletének frusztrációját, és az ennek következtében elõálló ingerlékeny, dühreakcóra hajlamos lelkiállapotot, amely a katonák közti összeütközésekben (konfliktusokban) nyilvánul meg. Mit tehetünk a frusztrációs állapotok ellen, amikor azok világszerte együtt járnak a katonai kiképzéssel és neveléssel?
A frusztráció nyilvánvaló módon fog elõállni a kiképzés folyamatában. A teendõnk annak elérése, hogy erre a jelenségre ne durva magatartással válaszoljunk, és ne rontsuk a személyközi kapcsolatokat és a katonai közösség légkörét. Mindezt nagyon egyszerû eszközökkel biztosíthatjuk a gyakorlatban. A beosztottak frusztrált állapotával kapcsolatos tûrõképességét jelentõs mértékben erõsíthetjük azáltal, hogy ha tudatosítjuk bennük: az esetenkénti erõs, átlagon felüli terhelések részét képezik a katonai kiképzésnek és a szolgálatnak. Ezek elviseléséhez jelentõs mértékben hozzá lehet edzõdni, ezeket meglehet szokni, ami azzal az elõnnyel jár, hogy késõbb ez az edzettség segít elviselni a civil életben is elõadódó nehézségeket.
A beosztottak tûrõképességét természetesen legjobban az edzettség fokozásával növelhetjük. Az edzettség megszerzésével kapcsolatosan is van feladatunk. A folyamat csak akkor eredményes és akkor mentesíthetõ a túlzott feszültségektõl, ha a terhelést nem ugrásszerûen, hanem fokozatosan növeljük és ha ügyelünk az optimális terhelés elvének érvényesítésére. Ez a kiképzõmunka gyakorlatában azt jelenti, hogy a terhelések essenek egybe a katonák teljesítménysávjával: ne haladják meg teljesítõképességüket, de azért ne is maradjanak el túlzottan a mögött. Így a katonai szokások kialakítására irányuló edzési folyamatot egyrészt külsõ-belsõ konfliktusoktól mentesebbé, másrészt eredményesebbé tehetjük.
Láttuk, hogy az edzettség megszerzésének különbözõ módszereit tudjuk alkalmazni a kiképzõ-nevelõ munkában. A kiképzéssel járó frusztrációk elkerülése érdekében érdemes beosztottainkkal azt is tudatosítani, hogy az új katonai szokásformák kialakulása az átmeneti ingerültség fokozódásával jár. Ez természetes jelenség, de nem célszerû ezt az ingerültséget hagyni, konfliktusokba átcsapni, mivel ez a kapcsolatok tartós megromlásához vezet, amit a konfliktusok részesei, maguk is megbánnak.
Végül, de nem utolsósorban, mint parancsnokok, sokat tehetünk a durva, bántó magatartásformák megelõzése érdekében olyan módon, hogy ha tapasztaljuk az erõs terhelés következtében elõálló feszültséget, néhány szóval helyezzük kilátásba a szükségletkielégítés belátható idõn belüli lehetõségét, a frusztráció megszûnését. Szabály: helyezzük kilátásba a szükségletkielégítés belátható idõpontját! Ennek a módszere, hogy közöljük a beosztottakkal a legközelebbi pihenõ vagy étkezés lehetõségének idõpontját. Megfigyelések igazolják ugyanis, hogy a szükségletkielégítés lehetõségének távlati kilátásba helyezése sokszor pszichésen szinte egyenértékû magával a szükségletkielégítéssel, hallatlanul megnyugtató hatású. Egyúttal pedig hatékony teljesítménynövelõ tényezõ, megszünteti a katonáink csüggedését, és az esetleges dühreakciók energiabázisát a terhelés elviselése érdekében fogják mozgósítani.
A felsorolt biológiai jellegû szükségleteken túl meg kell említeni másik két szociális szükségletet is, amelyeknek szintén jelentõs szerepük van a beosztottak magatartásának irányításában.


A BEOSZTOTTAK SZOKÁSRENDSZERE

Az életvezetéssel kapcsolatos szükségletek lényegében a szokások. A szokások elemi erõvel törnek érvényesülésre, hiszen elmondhatjuk azt sok esetben, hogy az ember szokásainak rabja. Amennyiben szokásainkat nem valósíthatjuk meg cselekvésben, rossz érzelmi közérzet, erõs feszültség lesz úrrá rajtunk. Gondoljunk arra, hogy aki megszokta a dohányzást, milyen zavaró, kellemetlen érzése támad, ha hosszú ideig nincs módja rágyújtani. Az újonnan bevonuló katonák a civil életvezetés keretében megszokták, hogy családtagjaikkal kontaktusban élnek, hogy napirendjüket és életritmusukat maguk alakítják, és hogy ez az életritmus viszonylag kevés kötöttséget tartalmaz. Megszokták továbbá azt is, hogy a civil életformában nincsenek túl kötött alá-fölé rendeltségi viszonyok és szoros szabályozottság a személyközi kapcsolatrendszerükben.
Az életformaváltás a civil élet már megszilárdult szokásrendszerét szinte teljes egészében frusztrálja: a legtöbb szokás a katonai életformában csak módosítottan érvényesülhet, egyesek pedig nem érvényesíthetõk. Ezért szükséges megmagyaráznunk, hogy a katonai életforma civil életvezetéstõl eltérõ szokásrendszere miért nélkülözhetetlen, és mi a funkciója a megkövetelt egyik vagy másik katonai magatartás- vagy tevékenységformának. Ilyen információk mellett, látva a követelmények értelmét, nem tartja fölösleges zaklatásnak ezek végrehajtását, nem érez belsõ ellenállást ezekkel szemben. Sõt, gyorsabbá válik a követelmények elsajátításának folyamata. Emellett szükséges azt is egyértelmûvé tenni, hogy a civil társadalom minden szférájában be kell tartania olyan életvezetési szokásokat, mint a rend, a fegyelem, a segítõkészség, a kapott utasítások végrehajtása, a feladatok pontos elvégzésének szokása. Ebben az értelmezésben nem rendkívüli mindaz a követelmény, ami a katonai életvezetéssel együtt jár, hanem ezek elsajátítása a társadalomba történõ beilleszkedés természetes velejárója is.
Ezek mellett nagyon hasznos arra is utalnunk, hogy ezek a körülmények a világ minden hadseregében hasonlóak vagy azonosak, és minden ép személyiségû katona által teljesíthetõk. Jelentõs mértékben csökkenthetjük a katonák szorongásszintjét azokkal a közlésekkel, amelyek igazolják, hogy egy-egy követelményrendszer nem különleges, hanem az átlagember teljesítménysávjához méretezett. Ráadásul arra is lehet utalnunk, hogy a katonai nevelés keretében kialakítandó új szokások és az elsajátított tevékenységek a civil életben is jól hasznosíthatók és személyiségének értékét ez nagymértékben növeli.
Eddig azoknak a durva bántó magatartásformáknak okait tekintettük át, amelyek a katonai közösségek speciális kiképzési, szolgálati életfeltételeibõl adódnak. Az áttekintésbõl jól kitûnt, hogy a személyközi és a személyiségen belüli feszültségeknek mindenkor konkrét okai vannak. Ezért nem elég a parancsnoki munkában az, hogy tevékenységünket ezek leállítására és visszaszorítására korlátozzuk. Nem elég a tünetek elleni fellépés sem. Ehelyett ajánlatos az okok feltárása és megszüntetése.
A következõkben segítséget kívánunk nyújtani az okok meghatározásához. A katonai élet sajátosságából adódóan meglévõ problémák okain kívül egyéb jelentõs tényezõk is szerepet játszanak a kiképzésben. Ezek a helytelen nevelési eljárások, az emberekkel való szakszerûtlen bánásmód területén jelentkeznek.
A továbblépés elõtt, a félreértések elkerülése érdekében, feltétlenül tisztáznunk kell, hogy mi a különbség a bántó durva magatartás és a katonai életvezetés természetes keménysége között. Úgy véljük, hogy ez a megkülönböztetés feltétlenül szükséges. Ennek megfelelõen azt mondhatjuk, hogy a kiképzési-nevelési célokat nem szolgáló, sõt azt megzavaró értelmetlen, funkciótlan megnyilvánulások hatnak durvaságnak akkor, ha ezek öncélúan a megszégyenítés, a gúny, a bántás, az agresszivitás eszközeivé válnak.
A kiképzési-nevelési folyamat konstruktív, értelmes eljárásai, elemei, amelyek tárgyilagosan a szükséges feladatok megoldására, a megoldási módok elsajátítására irányulnak, ha kemények is, nem öltenek durva, bántó, a személyiséget sértõ jelleget. Ezek a katonai életvezetés magától értetõdõ velejárói. Mindezek ismeretében vegyük szemügyre, hogy milyen módszerbeli hibák következtében gátolhatják a kiképzési-nevelési folyamat eredményességét.


HELYES NEVELÉSI MÓDSZEREK

A helytelen kiképzési-nevelési eljárások és az emberekkel való szakszerûtlen bánásmód legtöbbször abból fakad, hogy nem ismerjük kellõ mélységben annak a korosztálynak az életkori jellegzetességét, amellyel foglalkozunk és dolgozunk.
Ez éppen olyan helyzetet teremt, mintha valamely manuális szakma mûvelõje nem ismerné azt az anyagot, annak sajátosságait, amellyel dolgozik. A végeredmény mindkét esetben kudarc. Mire kell tekintettel lennünk a helyes bánásmód alkalmazása érdekében?
A beosztottak eredményességre és sikerre irányuló törekvései
Ezek a törekvések különösen a fiatal felnõtt korosztály életvezetésében mutatkoznak meg a legszembetûnõbben. Ebbõl a sajátosságból következõen jó érzelmi közérzet alakul ki akkor, ha a beosztott visszajelzéseket kap saját fejlõdésérõl, elõrehaladásáról, kiképzésének eredményességérõl. Ugyanakkor a sikertelenség, a kudarc vagy a stagnálás, az egy helyben topogás élménye elkeseríti, ingerültté teszi. Különösképpen rontunk a helyzeten, ha a kudarcot vagy sikertelenséget felnagyítjuk. Ennek következtében ugyanis a beosztott a kudarc miatti feszültséget társain, fõleg pedig sikeresebb társain fogja durva, ellenséges magatartással levezetni. Ezzel szemben a sikerrel, a fejlõdéssel kapcsolatos visszajelzéseink békülékennyé, nyíltabbá teszik.
Sokszor idegenkedünk a pozitív visszajelzésektõl, miközben nem fukarkodunk a negatív, hibákat felnagyító reagálásokkal. A pozitív visszajelzésektõl való idegenkedés legfõbb oka talán abban a tévhitben rejlik, miszerint sokan azt hisszük, hogy az eredményességre, a fejlõdésre vonatkozó visszajelzésnek feltétlenül körülményeskedõ, hosszadalmas vagy gyerekes, esetleg iskolás dicséretnek kell lennie. Errõl szó sincs! Itt lakonikus, egy-egy mondatos jóváhagyásról, az arra történõ egyszerû utalásról van csupán szó, hogy az adott feladat megoldása már jobb, mint az elõzõ alkalommal, vagy alig szorul már korrekcióra. Ennyi visszajelzés elégséges, de feltétlenül szükséges is, ha a beosztottakat pszichés egyensúlyban kívánjuk tartani. Emellett mint a kiképzés vezetõi, pozitív visszajelzõ, a hibákat nem felnagyító akcióinkkal hatékony példáját nyújthatjuk a humánus magatartásnak, amit fölényhelyzetünk és ebbõl következõ szuggesztív befolyásunk következtében átvesznek a katonai közösség többi tagjai is.
A parancsnoki kommunikáció szerepe a kiképzésben
Ha arra keresünk választ, hogy milyen úton ismerhetõ meg, milyen módon diagnosztizálható az ember szükségletrendszere, azt mondhatjuk, hogy kommunikáció, vagyis informálódás, információcsere, kapcsolattartás útján. A kommunikációt úgy is meghatározhatjuk, hogy az nem más, mint egy olyan csatorna, amelyen keresztül informálódunk beosztottjaink szükségletrendszerérõl. Ebbõl az is következik, hogy akkor tudunk jól, empatikusan bánni katonáinkkal, abban az esetben vagyunk képesek helyesen diagnosztizálni szükségleteiket, ha sokat tartózkodunk közöttük, nem zárkózunk el tõlük, és folyamatos kommunikációs kapcsolatban állunk velük.
A mindennapi gyakorlatban, számtalan esetben elkövetjük azt a hibát, hogy nem kommunikálunk eleget a beosztottainkkal. Tartózkodunk a személyes témáktól, egyfajta távolságtartó szerepre törekszünk kapcsolatrendszerünkben. Távolságtartó parancsnokként pedig megfosztjuk magunkat egy sor, a munka szempontjából hasznosnak ígérkezõ információtól. Ennek pedig az a következménye, hogy döntéseink azért nem lesznek célirányosak, mert nincs meg hozzá az elegendõ információs bázisunk. Ezzel a vezetõi magatartással ráadásul még azt a hibát is elkövetjük, hogy kommunikálunk ugyan, de csak egy szûk réteggel, zárt körben. Ennek következtében frusztrálva érzik magukat azok, akiket kirekesztünk a kommunikációból. Azt mondják az ilyen beosztottak: Engem a fõnök emberszámba sem vesz! Velem szóba sem áll!
Ezeknek és a hasonló hibáknak elkerülése érdekében lehetõleg minél szélesebb körben ajánlatos kommunikálnunk a beosztottakkal, mert különben beindul a klikkesedési folyamat az általunk vezetett állomány körében: kialakul a parancsnokkal kommunikáló szûkebb kör és a kommunikációból kizárt „ellenzéki” csoport. A kettõ elkezd harcolni egymással. Közismert jelenség, hogy ahol harc van, ott nincs eredményes kiképzõ-nevelõ munka.
Ráadásul a helytelenül kommunikáló vezetõ körüli szûk klikk szállítja az információt a parancsnok felé. Milyen információt szállít? Természetesen a parancsnok számá- ra kedvezõeket. Miért? Azért, mert a jó hír pozitív érzelmet kelt a parancsnokban és a jó hír hozójával szemben pozitív kapcsolat alakít ki. (Ismeretes, hogy régen kivégezték a „gyászvitézeket”, akik a vesztett csatáról hoztak hírt az uralkodónak. Miért? Mert az idegeit fölborzolták, nem akarta látni õket a továbbiakban.) Csakhogy a szûrt információ, amelyeket a szûk kör továbbenged, kialakíthat bennünk egy úgynevezett „üzemi vakságot”, ami alapján nem vagyunk képesek objektíven megítélni a saját helyzetünk reális állapotát. Ez további téves döntéseket fog eredményezni parancsnoki munkánkban. Ezzel a kedvezõtlen magatartással hibát hibára halmozva, ráadásul a szûrt információ következtében, kialakul bennünk egy téves énkép is. Úgy érezzük, hogy egyre jobb vezetõk vagyunk, holott a valóságban ez fordítva van. Széles körû tapasztalatok azt bizonyítják, hogy minél hosszabb idõszakot töltünk vezetõi poszton, annál jobban kell figyelnünk arra, nehogy az ilyen kedvezõtlen szokások kialakuljanak.
A kommunikációt illetõen tudnunk kell, hogy beszélhetünk verbális (vagyis szóbeli) kommunikációról, de metakommunikációról is, ami a gesztusok, az arcjáték, vagyis a mimikai jelzések útján történõ informálódást jelenti. Mindkét információs csatornát célszerû igénybe vennünk a kiképzõmunka során a szükségletrendszer helyes diagnózisához.
A vezetõi kommunikációt elemzõ kutatások arra hívják fel a figyelmünket, hogy a verbális kommunikáció hitelessége sok esetben problematikus a parancsnoki munkában. Vezetõi stílusunk hangsúlya a verbális, azaz szóban közölt információkra alapozott. De gondoljuk át, hogy hányszor tapasztaljuk környezetünkben nap mint nap a szóbeli kommunikációnak ellentmondó metakommunikatív jelzéseket! Amikor olyan emberekkel találkozunk, akiket nem kedvelünk, és még szavakba is foglaljuk, milyen jó állapotban van, és mennyire örülünk, hogy látjuk õt – a mindkettõnk arcára fagyott mosoly leleplezi valódi érzéseinket. Ezért ajánlatos, hogy a parancsnokok a kiképzõmunkában fordítsanak kellõ figyelmet a metakommunikációs jelzésekre: a beosztottak arcjátékára, gesztusaira és hanghordozására egyaránt. Ezek messzemenõen tükrözik a velünk kapcsolatos reális viszonyokat. Természetesen a tárgyilagos diagnózishoz azt is tudnunk kell, hogy közelebbrõl, milyen szükségletekrõl próbáljunk információkat szerezni a kommunikáció során.


HOGYAN TÁJÉKOZÓDJUNK A KATONÁK KÖZÉRZETÉT BEFOLYÁSOLÓ SZÜKSÉGLETEKRÕL?

Ezzel kapcsolatban azt mondhatjuk, hogy a beosztottak magasrendû szükségletrendszere három alapvetõ szükségletformából épül fel: a szokásokból, az életvezetési modellekbõl (példaképek, eszményképek, magatartási minták) és a meggyõzõdésekbõl. Ezeket a fõ szükségletformákat kell tehát kitapogatni (feltérképezni) és ha ez sikerült, akkor ezekhez igazítva a beosztottal kapcsolatos bánásmódunkat, irányított hatásainkat szabályozni tudjuk érzelmi közérzetét. Tudnunk kell, hogy valamely szükségletet (szokást, életvitelbeli elképzelést, meggyõzõdést) korlátozó, frusztráló hatásunk a beosztottban negatív érzelmi állapotot kelt. Ezzel szemben, ha a felsorolt szükségletformák valamelyikének érvényesítését, kielégítését tesszük lehetõvé a beosztott számára, ezzel pozitív érzelmi állapotot idézünk elõ.
Mindez azért fontos, mert az érzelmek keletkezésével függnek össze az emberi viszonyok. Ezt úgy kell érteni, hogy a beosztott katona számára a felettese pozitív vagy negatív élményforrás. Pozitív élményforrás akkor, ha szükségletkielégítõ hatásokat produkál, illetve nem frusztrálja szükségletrendszerünket, és negatív élményforrás akkor, ha szükségleteiket frusztráló, korlátozó akciókat indít el. Ebbõl következõ lényeges törvényszerûség, hogy a beosztott mindig, mint konkrét élményforráshoz viszonyul parancsnokához, mégpedig a pozitív élményforrást jelentõ vezetõhöz pozitívan, a negatívhoz negatívan. Ha ezt a törvényszerûséget ismerjük, kézben tudjuk tartani a személyközi viszonyulások alakulását, és mérsékelhetjük a rossz érzelmi közérzetet, az ebbõl fakadó feszültséget.
A szükségletformákkal (szokásokkal, életvezetési elképzelésekkel, meggyõzõdésekkel) kapcsolatos hatásszervezési lehetõségek a katonai kiképzésben részt vevõ korosztálynál már többé-kevésbé megszilárdultak, de még alakíthatók! Amennyiben ezeket radikálisan vagy kategorikusan korlátozzuk, kilátásba helyezzük, hogy a beosztottnak bizonyos szokásairól minden átmenet nélkül le kell mondania, ezzel negatív érzelmi állapotot idézünk elõ, amelynek hatására az adott helyzettel és frusztráló parancsnokkal szembeni negatív viszonyulása erõsödik meg és jelentõsen csökkenni fog a teljesítménye. Ha viszont kompromisszumot ajánlunk számára, vagyis azt tesszük világossá, hogy a civil életforma kereteiben érvényesített szokásait a katonai életforma színterén mikor, milyen körülmények között követheti majd (tehát nem a korlátozó jelleget állítjuk kategorikusan elõtérbe), ezt a helyzetet megnyugvással fogadja, békülékenyebbé teszi megfogalmazott elvárásainkkal szemben.
A személyközi viszonyulások alakulása szempontjából a legkritikusabb szükségletforma a meggyõzõdés. A fiatal felnõttkorra a meggyõzõdések megszilárdulnak, s minden olyan közlés vagy hatás, ami a beosztott meggyõzõdéseivel ellentétes, õt ellenállásra, meggyõzõdésének védelmére indítja. Ez az ellenállás enyhébb esetben a vita formáját ölti, ami azonban a meggyõzõdés további frusztrálása esetén súlyos konfliktusba is átcsaphat. Magától értetõdik tehát, hogy tartózkodnunk kell a beosztott kialakult meggyõzõdésrendszere elleni kategorikus és direkt fellépéstõl. Ha ez mégis elkerülhetetlen – mindenekelõtt a kiképzési feladatokkal kapcsolatos helytelen meggyõzõdések átalakítása tekintetében –, akkor egyetlen eredményes út kínálkozik ennek sikeres lebonyolítására: a tényszerû bizonyítás.
Tudnunk kell ugyanis, hogy meggyõzõdésformálás vagy -átformálás nem lehetséges bizonyítékok nélkül. Ha tehát valakit meg kívánunk gyõzni nézetei, normái, elvei, vagyis valamely meggyõzõdése tarthatatlan vagy téves voltáról, s más elfogadhatóbb, értékesebb nézeteket szeretnénk nála meggyõzõdéssé tenni, akkor ennek hasznosságát bizonyítanunk kell. Bizonyítani kell eredeti meggyõzõdései, nézetei téves vagy káros voltát, s az ellenkezõ nézet vagy elvek értékeit, többleteit. A tárgyilagos hangvételû bizonyítás nem frusztráló hatású, s jó a meggyõzõ ereje. Bizonyítékul pedig igen sok minden felhasználható. Leggyakoribb bizonyítékok lehetnek a tények, sajtóközlemények által hírül adott események, adatok, képi és filmdokumentumok, tárgyak, írásos dokumentumok. Természetesen a destruktív meggyõzõdések hangoztatását, érvényesítését kategorikusan le kell állítani, de bizonyítani is kell egyúttal ezek romboló jellegét.
Még mindig a meggyõzõdéseknél maradva, tudnunk kell, hogy a közfelfogással ellentétben nem csupán világnézeti, politikai meggyõzõdései vannak a beosztottaknak, hanem praktikus meggyõzõdései is. Ezek közül a témánk szempontjából a legfontosabb a beosztottak önmaguk számára vonatkozó meggyõzõdései, amelyeket öszszefoglalóan énképnek nevezünk.
A beosztattak általában pozitív véleménnyel vannak önmagukról, tehát énképük pozitív, még akkor is, ha bizonyos hibáiknak, hiányosságaiknak tudatában vannak. Éppen ezért az elöljárók vagy a társak részérõl kiinduló leértékelõ megjegyzések rendkívül ingerlõn, sértõn hatnak rájuk, akár szellemi, akár fizikai teljesítményeikre, vagy valamely egyéb sajátosságukra irányulnak is azok.
Általánosságban az eddigiek alapján megfogalmazhatjuk: a katonák közérzete akkor alakul pozitív irányban, s a katonai magatartásformák akkor válnak humánusabbá és finomabbá, ha a beosztottakat lényegesen kevesebb frusztráló hatás éri a kiképzés gyakorlatában. Ehhez hozzá kell fûzni azt, hogy a frusztráló, szükségleteket korlátozó hatások többnyire megvonások, kritikai, vagyis negatív értékelõ akciók formájában jelennek meg a parancsnok munkájában. A szükségleteknek megfelelõ hatások pedig különbözõ juttattatások, kedvezmények, elismerések, vagyis pozitív értékelések formáját öltik.
Kutatásaink eredményei is messzemenõkig azt igazolják, hogy a katonák igénylik a pozitív elismerést az elöljáróik részérõl. Ezért ajánlatos ezzel kapcsolatosan néhány pedagógiai törvényszerûséget feltárni, amelyek segítségével még eredményesebbé tehetõ a kiképzés hatékonysága, ezen keresztül fokozható a pozitív érzelmi légkör kialakulása.


KAPCSOLATJAVÍTÓ ÉRTÉKELÉSI MÓDSZEREK HATÁSA A KATONÁK HANGULATÁRA

Ennek megfelelõen a fent megfogalmazott alaptörvény úgy alakítható tovább, hogy a katonák pozitív közérzetének kialakulásához feltétlenül szükséges, hogy az õket érõ értékelõ hatások tömegében a pozitív értékelések legyenek túlsúlyban a frusztráló negatív értékelésekkel szemben. Ezt a törvényszerûséget fejezi ki matematikailag az értékelési hányados az alábbi formában: Eh = E / E+
Az értékelési hányadost (Eh) a képletnek megfelelõen akkor kapjuk meg, ha a negatív értékeléseket (E) elosztjuk a pozitív értékelések számával (E+), s akkor fejez ki közérzetjavító hatást, ha a végeredmény egynél jóval kisebb. Ez azt jelenti, hogy optimális esetben a pozitív értékelések gyakorisága a negatív értékeléseket többszörösen felülmúlja!
Ennek a szabálynak a fontosságát erõsíti egy további pedagógiai törvényszerûség, az úgynevezett szummálódási törvény. A szummálódási törvény azt jelenti, hogy a beosztottat érõ értékelések élményi hatásai a személyiségében összegezõdnek. Ez a pozitív értékelések esetében a jó érzelmi közérzet fokozódását, a hangulat javulását eredményezi. Ha azonban a negatív értékelések érik nagyobb gyakorisággal beosztottainkat, ezek szummálódása már veszélyes kitöréseket, ingerültséget, feszültséget von maga után. Erre azért is fontos ügyelni, mert a magatartás eldurvulása gyakran jelentéktelen, tréfás ugratásokkal indul, amire nem is figyelünk fel. A szummálódási tör- vény következtében azonban ezek az apró bántások, szurkálódások egy idõ után komoly sérelmekként összegezõdnek, amit a beosztott úgy fogalmaz meg, hogy most már „tele a pohár”, s ebben a feszült állapotban meggondolatlan tettekre, durva reagálásra ragadtathatja magát. Nem kell tehát lebecsülni az aprónak látszó szurkálódások megjelenését a katonai közösségben, s a szummálódási törvényre való tekintettel ezeket lehetõleg idõben le kell állítanunk.
Az eddig elmondottakból esetleg az tûnhet ki, hogy a jogos elmarasztalás vagy megrovás eseteiben sem szabad tárgyilagos értékelést alkalmaznunk, mert ez kapcsolatrontó hatású lehet. Ez nem így van! Ilyen esetekben is alkalmazhatunk olyan értékelõ eljárást, amely a hibát nem hallgatja el, ugyanakkor mégsem kapcsolatromboló.
A komplex értékelés a gyakorlatokon
A komplex értékelés lényege, hogy a hibát nem kizárólag negatív formában értékeljük, hanem olyan komplex értékelést alkalmazunk, amely pozitív és negatív értékelõ elemeket együttesen tartalmaz, de a negatív értékelõ elemeket instrukció (tanács) formájában fogalmazzuk meg a katona számára. Így például, ha valaki hibát követ el, ez olyan módon értékelhetõ komplex formában, hogy hivatkozunk arra, miszerint a beosztott általában megfelel a követelményeknek, ez esetben azonban úgy kellett volna eljárnia, hogy … – és itt megadjuk az erre vonatkozó instrukciókat. Ha egy kiképzési feladatot „csapnivalóan” hajt végre a kiképzés elején valaki, ne essünk a totális leértékelõ kritika hibájába, hanem mondjuk meg neki, hogy lesz ez még biztosan jobb is (ebbõl már tudja, hogy a jelenlegi semmit nem ér), de ezen kellene változtatni. Higgyük el, hogy õ ezt át fogja gondolni, és az egészséges egyén törekszik is arra, hogy a tanácsokat kövesse. Ráadásul így nem vaktában tevékenykedik, mert megkapta a szakszerû instrukciókat. Különösen jó ez gyakorlatok utáni értékelések alkalmazásánál, ahol még frissek bennünk a negatív indulatok.
Ez az eljárás nem jár sérelmekkel, s akire ilyen értékelés irányul, nem is az értékelésre, hanem az instrukcióra koncentrál, s feszültségmentesen törekszik azok végrehajtására.
A koegzisztált (együttes) értékelés lehetõségei a kiképzõmunkában
Másik értékelõ eljárás a koegzisztált (együttes) értékelés, amely azt jelenti, hogy a beosztottat az általa már felmutatott sikerekre vagy követelményteljesítésre hivatkozva ösztönözzük a megfelelõ magatartásra olyan területen, ahol eddig nem mutatott megfelelõ teljesítményt. Lényegében arra utalunk a koegzisztált értékelés keretében, hogy aki bizonyos területen képes jó színvonalú követelmény teljesítésére, az valószínûleg más követelményeknek is képes megfelelni. Ehhez pedig megfelelõ instrukciókat nyújtunk számára. Ezek az instrukciók (tanácsok) a koegzisztált értékelés részét, befejezõ fázisát alkotják.
Az egészséges személyiségû katona esetében mindig találunk olyan területeket, ahol õ jól tud teljesíteni, ahol jók az adottságai. (Másutt lehetnek rosszak, de egy területen jók.) A parancsnoknak azt kell kitapogatnia, hogy melyik az a terület, ahol a beosztott jól tud teljesíteni, ahol sikereket érhet el és az itt elért sikerekre támaszkodva tudjuk õt biztatni a kevésbé sikeres területen. Nézzünk erre is egy példát! A beosztott katona fizikai edzettség területén jó teljesítményt mutat – erre hivatkozva ösztönözhetjük az elméleti szakmai tárgyakban nyújtott megfelelõ teljesítményre: „Aki ilyen jól fut, biztos képes megtanulni a harcászati szabályzatot adott pontjait is. Va- lószínûleg ön nem jó módszerekkel tanul!” – és itt megadjuk a megfelelõ szakmai instrukciókat.
Közismert jelenség, hogy a civil és katonai szférában egyaránt nagyon magas a beosztottak szorongásszintje, ami abból ered, hogy tartanak a teljesítményük leértékelésétõl. Ennek figyelembevételével ajánlatos egy másik kapcsolatjavító értékelési módszert is alkalmaznunk a kiképzõ-nevelõ munkában.
A formáló-segítõ értékelés a parancsnoki munkában
Ez olyan értékelõ módszer, amelynek során nem minõsítjük az adott produkciót, magatartásformát, hanem segítõ (és nem büntetõ) jelleggel tudatosítjuk a hibát, amit magával a hibát elkövetõvel javíttatunk ki. Ezt semmi esetre sem büntetõ, hanem gyakorló jelleggel tesszük. Ennek az eljárásnak az alapját az a felismerés adja, miszerint az ember saját hibázásaiból s a hibák tudatosításából és kijavításából tanul a leghatékonyabban. Ez jobb hatásfokú, mint az elmarasztalás, és nem is kapcsolatromboló a kiképzõmunkában.


A HALLGATÓK ÉS A SZERZÕDÉSES KATONÁK KÖZÉRZETÉNEK VIZSGÁLATA

Mindhárom kapcsolatjavító értékelési módszer ismertetése során érzékelhetõ volt, hogy ha ezeket alkalmazzuk, nem számonkérõ, értékelõ, minõsítõ szerepekben jelenünk meg a beosztottak számára, hanem a humánus, segítõkész partner vagy felettes szerepkörében. Ezekkel hozzájárulhatunk pozitív énképük alakításához és a hétköznapi sikereik megéléséhez.
Az elméleti alapvetések után nézzük konkrét tényeken keresztül, mit tapasztaltunk a hallgatók és a szerzõdéses katonák közérzetének vizsgálatakor. Kutatásunkat a hallgatók csapatgyakorlatán végeztük, így a mintában hallgatók és szerzõdéses katonák szerepelnek.
Az elsõ kérdés arra irányult, mennyire elégedettek önmagukkal a megkérdezettek (ld. 1. táblázat). A válaszadók harmada, a szerzõdéses katonák közel fele elégedetlen önmagával. Ez igen magas arány, hiszen akik magukat elfogadják, sokkal pozitívabban állnak a környezetükhöz, jobban viselik a kudarcokat, jobban tûrik a stresszt.



1. táblázat Önelfogadottság

A második kérdésben arra voltunk kíváncsiak, megfelelõ pályát választottak-e maguknak a megkérdezettek (ld. 2. táblázat). A válaszok arra utalnak, hogy több mint harmaduk nem érzi megfelelõnek az általa választott pályát. Itt is látható a szerzõdésesek magas aránya.



2. táblázat Elégedettség a pályaválasztással

A harmadik kérdés a magánélettel való elégedettséget hivatott feltárni (ld. 3. táblázat). A szerzõdéses állomány negyede nem tartja sikeresnek a magánéletét.



3. táblázat Elégedettség a magánélettel

A megkérdezettek háromnegyede általában vidám hangulatban éli mindennapjait (ld. 4. táblázat).



4. táblázat A mindennapok hangulata

Szabadidejüket a megkérdezettek több mint fele sportolással tölti. Az egyéb kategóriában kimagaslott a bulizás és a barátokkal, barátnõkkel történõ idõeltöltés (ld. 5. táblázat).



5. táblázat A szabadidõ eltöltése

A hétvégi szabadidõt elsõsorban sporttal és henyéléssel töltik. Szerepel még a kirándulás, a család és a bulizás (ld. 6. táblázat).



6. táblázat Hétvégi szabadidõs programok

Az alkoholfogyasztási szokásoknál azt tapasztaltuk, hogy a megkérdezettek több mint fele társasági ivó, általában alkalmakkor iszik (ld. 7. táblázat).



7. táblázat Alkoholfogyasztási szokások

Kudarc esetén a megkérdezettek harmada agresszíven viselkedik, a szerzõdéses állomány harmada ilyen esetekben alvásba menekül (ld. 8. táblázat).



8. táblázat Viselkedés kudarc esetén

A válaszadók szinte mindegyike igényli, hogy a környezete elfogadja, szeresse (ld. 9. táblázat).



9. táblázat A környezet által való elfogadás igénylése

A válaszadók 84%-a nagyobb elismerést igényelne az elöljárók részérõl (ld. 10. táblázat).



10. táblázat Az elöljárói elismerés igénylése

A véleménynyilvánítók 92%-a rendszeresen végez testmozgást. Ez igen magas aránynak mondható (ld. 11. táblázat).



11. táblázat A rendszeres testmozgás igénylése

Arra a kérdésre, hogy küszködnek-e súlyproblémával, 90%-ban nemmel válaszoltak (ld. 12. táblázat).



12. táblázat Súlyproblémák jelentkezése

A válaszadók közel háromnegyede elégedett a külsejével (ld. 13. táblázat).



13. táblázat Külsejükkel való elégedettség


EGYÜTT A KIKÉPZÉS EREDMÉNYESSÉGÉÉRT

Tanulmányunkban arra a megállapításra jutottunk, hogy a katonák pozitív érzelmi állapota jelentõs mértékben segítheti az eredményes feladat-végrehajtást a kiképzõ-nevelõ munkában. A beosztottak önelfogadása, magánéleti sikerei, társas kapcsolatai, 12. táblázat Külsejükkel való elégedettség valamint egészséges életmódja jelentõs mértékben befolyásolják a katonai feladatok végrehajtásának minõségét. Különösen érdemes figyelmet fordítani azokra a környezeti hatásokra, amelyek a katonák pozitív megerõsítését szolgálják. A kutatások alapján a külsõ elfogadás, a parancsnoki bátorítás és ösztönzés jól érzékelhetõen fontos tényezõi a közérzet alakulásának. A kutatások azt is igazolják, hogy a hallgatók és a szerzõdéses katonák olyan környezetben tartózkodnak szívesen, ahol a pozitívumszint meghaladja a negatívumszintet. Ezért ajánlatos a parancsnokok, oktatók számára a tapintatos és humánus bánásmód alkalmazása a katonai tevékenységek végrehajtásában, segítésében és ellenõrzésében egyaránt.
Tényként kell kezelni azokat az elvárásokat, amelyek a hallgatók részérõl megfogalmazódtak ebben a tekintetben. A beosztottak közérzetjavító szükségletrendszerének feltérképezése mindenkor idõszerû feladatuk a katonai vezetõknek annak érdekében, hogy az esetleges negatív nevelési eljárásaikat a gyakorlati katonai életvezetéshez hozzáigazíthassák.
Reméljük, hogy a parancsnoki állomány munkáját az itt közreadott ajánlásokkal segíteni tudjuk. A beosztottak hangulatának javítása, ezen keresztül a feladatokhoz való pozitív hozzáállás kialakítása nagymértékben meghatározza a teljesítményt. Legyünk bármilyen szintû parancsnokok, megtaláljuk saját területünkön azokat a konkrét tennivalókat, amelyekkel a kedvezõtlen magatartásformák megjelenését és megerõsödését megelõzhetjük és a beosztottak pozitív közérzetét jól megalapozva a kiképzés eredményességét növeljük.

BÁRDOS LÁSZLÓ–SZELEI ILDIKÓ

1 A biológiai szükségletek csoportja:

A táplálkozás és folyadékfelvétel szükséglete.
A szélsõséges hõhatások (forróság, túlzott lehûlés) kerülésének szükséglete.
A mozgás szükséglete.
Az érintés szükséglete.
A pihenés szükséglete.