Nem könnyû dolog dr. Szabó Miklós nyugállományú altábornagyot, egyetemi tanárt, a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagját, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem nemrég elbúcsúzott rektorát egy interjú szokásos rövid bevezetõjében bemutatni, és szerteágazó hadtudományi, valamint katonai tanintézet-vezetõi tevékenységét néhány kurta mondatban összefoglalni. Azt ma már senki sem vitatja, hogy a hatvanöt évesen is rendkívül tevékeny katonatudós a magyar légierõ és a katonai felsõoktatás történetének legkiválóbb kutatója. Harmincéves kora óta vesz részt a katonai felsõoktatásban, és 1991-tõl akadémiaparancsnokként, 1996 óta pedig rektorként, közvetlen irányításával folyt – az abban az idõben nemzetközi viszonylatban is egyedülálló – Nemzetvédelmi Egyetem megteremtése. Szabó Miklós hat éve a Magyar Tudományos Akadémia levelezõ tagja és a hazai hadtudomány-hadtörténeti kutatások legjobb hagyományainak sikeres, nemzetközileg is elismert folytatója. Kutatói és oktatói tevékenységét az elfogulatlanság, a reális történelemkép kialakítására való törekvés jellemzi, és bár eddig hat önálló könyve jelent meg, országosan a múlt év õszén lett ismert, amikor a televízió közvetítette a Mindentudás Egyetemén tartott elõadását a „légi uralom elméletérõl”, illetve a Magyar Királyi Légierõ megteremtésérõl. Mindenki láthatta, hogy Szabó Miklós altábornagy milyen nagyszerû elõadó, milyen széles látókörû katonatudós. Beszélgetésünk elején arra kértem Szabó Miklóst, hogy idézze fel katonai pályafutásának kezdetét, és mondja el azt is, hogy kik terelgették õt a hadtudomány, hadtörténelem felé.

Szabó Miklós (SZ. M.): Tizennégy éves koromban, amikor Egerben a gyakorló általános iskola tanulója voltam, arról álmodoztam, hogy villamosmérnök leszek. 1956 tavaszán azonban a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola toborzói meggyõztek arról, hogy „most jó lenni katonának”, és sikeres felvételi vizsgák után augusztus közepén bevonultam a mátyásföldi katonai középiskolába, ahol hamarosan növendék szakaszparancsnok lettem. Édesapám, aki jogot végzett, jegyzõ volt, örült az elhatározásomnak, és csak akkor kezdett aggódni, amikor arról értesült, hogy november 4-én a katonai középiskolát is feloszlatták a nagy erõkkel bevonuló szovjet csapatok. Emlékszem, az iskolaparancsnokunk, Oláh István alezredes (aki késõbb vezérkari fõnök, majd honvédelmi miniszter lett) nagyon féltett bennünket, de szerencsés körülmények között november 5-én döntõ többségünk hazavergõdött.

ÚHSZ: Hogyan sikerült a folytatás?

SZ. M.: 1957. január közepén már a hûvösvölgyi laktanyába vonultunk be – 1958 nyaráig itt is tanultunk –, amikor egy rossz döntés nyomán megszûnt a II. Rákóczi Ferenc Katonai Középiskola. Az itt eltöltött két évnek meghatározó szerepe volt az életemben, hiszen kitûnõ tanáraink voltak, és az a szellemiség, fegyelmezettség, kötelességtudat, amit ott belénk oltottak, nagyon jó útravaló volt a katonai hivatáshoz. Az Egyesített Tiszti Iskolán 1964-ben – kitüntetéses oklevéllel – végeztem a gépkocsizó lövész szakon, és egyben – jeles minõsítésû – földrajztanári diplomát szereztem a szegedi tanárképzõ fõiskolán. Három évig az egri alakulatnál, majd a Kossuth Lajos Katonai Fõiskolán szolgáltam, majd 1969–1972. években jeles eredménnyel elvégeztem a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát. A hadtörténelmi érdeklõdésemre dr. Nagy Gábor ezredes, az akadémia hadmûvészet-történet tanszék vezetõje figyelt fel, aki dr. Zágoni Endre ezredessel együtt elõsegítette, hogy 1972- ben, harmincéves koromban a tanszék oktatója legyek. Nem vitás, hogy gyors karriert futottam be, hiszen öt év múlva tanszékvezetõ-helyettes, 1981-ben tanszékvezetõ lettem, 1984-ben pedig az akadémiaparancsnok társadalomtudományi helyettesévé nevezték ki. 1986-ban szereztem nagydoktori fokozatot és 1989-ben neveztek ki egyetemi tanárnak.

ÚHSZ: Mikor kezdett el foglalkozni a hadtörténeti kutatással?

SZ. M.: Amikor a katonai akadémián századosként a hadmûvészet-történeti tanszék oktatója lettem, úgy mellékesen azzal bíztak meg, hogy böngésszem át a Magyar Katonai Szemle 1930-as években megjelent számait és jegyzeteljem ki, hogy ki mit írt a magyar légierõ fejlesztésérõl. Nos, hónapokig lapozgattam a porlepte magyar katonai folyóiratokat, és szorgalmas jegyzetelgetés után egyre érdekesebb kép alakult ki elõttem Giulio Douhet olasz tábornok (1869–1930) „légiuralom-elméletérõl”, amelylyel a magyar tisztek közül különösen Szentnémedy Ferenc vezérkari õrnagy azonosult a katonai folyóiratban megjelent cikkeiben. Giulio Douhet tábornok elgondolásának lényege az volt, hogy a többi haderõnem rovására Olaszországban 100 repülõszázaddal rendelkezõ önálló légierõt kell felállítani, amelyek az ellenség hátországában megsemmisítõ légicsapásokkal hatalmas pusztítást végeznek, megtörik a polgárok háborús elszántságát, s így sor kerülhet egy gyors békekötésre. A Magyar Katonai Szemlében folyó vitában 1938-ban még Rátz Jenõ honvédelmi miniszter is részt vett, aki végül úgy nyilatkozott, hogy „elsõsorban az alacsony támadásra alkalmazható könnyû bombázó repülõgépek beszerzését tartom szükségesnek”. A hosszan tartó elméleti vitát végül Horthy Miklós kormányzó zárta le, amelynek a nyomán megszületett a több mint 25 ezer fõs, több száz repülõgéppel rendelkezõ önálló magyar légierõ, amely a háború kezdeti idõszakában számottevõ sikereket ért el. Számomra ezek a felismerések azért voltak fontosak, mert ösztönzést adtak ahhoz is, hogy a Magyar Királyi Légierõ technikai, szervezeti fejlõdését és háborús alkalmazását is alaposabban tanulmányozzam. Így született meg 1987-ben a Magyar Királyi Légierõ története címû könyvem, amely elég nagy visszhangot keltett. Jellemzõ, hogy akkor a Honvédelmi Minisztérium illetékesei aggodalmaskodtak a könyv megjelenése miatt, de nem vitatták a „hézagpótló” szerepét.

ÚHSZ: Mi ösztönözte arra, hogy hozzákezdjen a magyar katonai felsõoktatás történetének feldolgozásához?

SZ. M.: A hét évvel ezelõtt elnyert Széchenyi-ösztöndíj lehetõségeivel élve elsõként vállalkoztam arra, hogy megírjam a magyar katonai akadémiák 1947–1991 közötti tevékenységét. Kevésbé ismert tény, hogy a második világháborút követõ pártharcok, a honvédelem háttérbe szorítása, a „ki kit gyõz le?” kérdésének elhúzódása csak 1947-ben tette lehetõvé a felsõ szintû tisztképzés beindítását. Bár az etalon – kezdetben – a Magyar Királyi Honvéd Hadiakadémia volt, de merõben más feltételek között. A politikai megbízhatóság mindenek fölé helyezésének, a mûveltségi mutatók másodlagossá válásának viszonyai között rendkívüli nehézségek között jött létre 1947-ben a Honvéd Hadiakadémia, majd késõbb, 1950-ben a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia elõdje, a Honvéd Akadémia.
Ennek a küzdelemnek nagy számban voltak áldozatai, akik életükkel, mások egzisztenciájukkal fizettek azért, mert részt vállaltak ebben az iskolateremtõ munkában. De nagyon sok – egzisztenciális, erkölcsi és egészségi – áldozatot követelt azoktól is, akik elkötelezettjeivé váltak ennek az ügynek, de alacsony elõképzettségük miatt felõrlõdtek az emberfeletti próbatételek során. Ugyanakkor a késõbbiekben, ha hatalmas áldozatok árán is, mind többen és mind magasabb szinten tudtak megfelelni ezeknek az egyre növekvõ követelményeknek, s alig egy évtized alatt lerakták egy korszerû katonai felsõoktatás alapjait.
A három évvel ezelõtt megjelent „A magyar katonai felsõoktatás története 1947–1956” címû könyvemet követni fogja a Zrínyi Kiadó gondozásában a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia 1955–1960 címû munkám, amelynek a kézirata már el is készült. Jelenleg a katonai felsõoktatás 1960 utáni történetét kutatom, s errõl az idõszakról már sok személyes élményem is van.

ÚHSZ: A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia 1996-ban nemzetvédelmi egyetemmé nemesült, és a múlt év nyarán rendezett kibocsátó ünnepségen megfogalmazódott, hogy ez a felsõfokú katonai tanintézet egy felmérés során 49 hazai egyetem és fõiskola rangsorában az elsõk közé került. Hogyan sikerült tíz év alatt ilyen nagy fejlõdést elérni?

SZ. M.: A Zrínyi Miklós Katonai Akadémia nemzetvédelmi egyetemmé alakulása hosszú, küzdelmes folyamat volt, és ez nem csak a közvetlen munkatársaimnak köszönhetõ, akiknek velem együtt az volt a meggyõzõdésük, hogy az itt szerzett diplomának valóban rangja, társadalmi elismertsége is legyen. Szerencsére ezt a törekvésünket 1993 és 1996 között a Honvédelmi Minisztériumban Borsits László altábornagy is támogatta, s így Európában az elsõk között nálunk valósult meg a nemzetvé- delmi egyetem a katonai felsõoktatásban. Az elmúlt években a felsõoktatási törvény rendelkezéseinek betartásával költségkímélõ, a haderõ nagyságához igazodó oktatási intézményt alakítottunk ki, amely a hazai egyetemek és fõiskolák rangsorában ma is – a HVG különbözõ felmérései szerint – az elsõ tíz között van. A nemzetvédelmi egyetem „karcsúsodására” jellemzõ, hogy amíg 2000-ben több mint 2100 nappali hallgatónk volt, ez évben már csak 550. A további átalakulás nehéz feladata a rektor utódomra, Prof. Dr. Szabó Jánosra vár.

ÚHSZ: Egy évvel ezelõtt kormányzati szinten is megfogalmazódott, hogy a nemzetvédelmi egyetem feladatköre bõvüljön, és Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi és Rendvédelmi Egyetem legyen. Úgy tudom, hogy ez az átalakulás egyelõre elmarad.

SZ. M.: Valóban, rendvédelmi képzés egyelõre nem lesz a nemzetvédelmi egyetemen, de elgondolkodtató, hogy például a békefenntartó mûveletek során milyen sok közös katonai és rendészeti feladat adódik. A rendõralezredes fiam például nemrégiben a Sínai-félszigeten lévõ missziós feladatokban vett részt, és ott tökéletesen együtt kellett mûködni az oda vezényelt magyar katonákkal is. Természetesen egy ilyen tanintézet létrehozását alaposan elõ kell majd készíteni úgy, hogy a sajátos feladatokkal kapcsolatos önállóság megmaradjon. Talán említésre méltó, hogy a társ fegyveres szervezetekkel való tudományos együttmûködésért négy évvel ezelõtt Rendvédelem történetért érdemrenddel tüntettek ki.

ÚHSZ: Ha már ez az elismerés szóba került, milyen kitüntetései vannak?

SZ. M.: Tizenhárom kormánykitüntetéssel, valamint a Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztjével és a Magyar Köztársasági Érdemrend a Csillaggal rendelkezem. A nemzetközi katonai felsõoktatásban végzett munkámért az Osztrák Köztársaság elnöke az Osztrák Köztársaság Nagy Érdemrendjét, a Francia Köztársaság elnöke pedig a Nemzeti Érdemrend Lovagi Fokozatát adományozta a számomra. Tudományos tevékenységem elismeréseként pedig 1995-ben a Zrínyi Miklós Díjjal tüntettek ki.

ÚHSZ: Akadémikusként milyen feladatai vannak?

SZ. M.: Aktívan részt veszek az akadémiai közéletben, és számos feladatot vállaltam. Én lettem többek között az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíj IX. Szakértõi Kollégiumának elnöke, az MTA IX. osztály elnökhelyettese, az MTA Doktori Tanácsának póttagja, valamint az MTA Szociális Bizottságának tagja.

ÚHSZ: Nemrégiben volt a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen a rektorváltás, ahol 16 év után átadta a rektori teendõket az utódjának. Az emlékezetes szép ünnepségnek mely mozzanatait idézné fel?

SZ. M.: Felejthetetlenek voltak számomra dr. Szekeres Imre honvédelmi miniszter munkámat elismerõ szép szavai és az is, hogy ezen az ünnepségen köszönetet mondhattam Nagy Gábortól Király Béláig mindazoknak, akik a tanintézetben eddig eltöltött 35 év során munkámat, törekvéseimet segítették. Végül itt idéztem fel, hogy református lelkipásztor nagyapám a következõkkel búcsúzott: Írjátok fel a fejfámra: „Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitemet megtartottam.” Ennek szellemében én is elmondtam: „A nemes harcot megharcoltam, futásomat – néha vesszõfutásomat – elvégeztem, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemet pedig megtartottuk.”

KACSÓ LAJOS