„Miközben a fejedelmek és vité zek bátor, dicséretes és mél tán emlékezetes dolgait és haditetteit, a győzelmeket, a véletlen eseteket és eseményeket hagyományozzuk át írásba az utódok emlékezetére, mi mást teszünk, mint bizonyos hadi serkentést adunk, amely révén a hallgatók* erényes lelkét feltüzeljük a háborús cselekedetekre, hogy e példával bátrabbakká és tüzesebbekké váljanak a fáradalmak és a harci szenvedések elviselésére, mivel az elmúltak megmutatása az utódok felkészítése.”

Így írta 1365/66 körül Küküllei (Apród) János főesperes, érseki vicarius, királyi kancellista a magyar lovagkirálynak bemutatott 25 fejezetből álló műve „Kezdődik az Előszó Lajos király krónikájához” címet viselő részében. S habár mondanivalóját 640 évvel ezelőtt vetette papírra, az még ma is aktuális. S nem csak azért, mert e királyi gyóntató háborús tapasztalattal rendelkezett. Ugyanis I. Lajos magyar király kíséretének tagjaként több hadszíntéren (szűkebb értelemben csaták, várostromok helyszínein), Vegetius római hadvezér és hadtudományi író művének ismeretében pedig pontos ismerete volt az Itáliában, Erdélyben, Dalmáciában vagy Volhiniában (a Magyarországra támadt litvánok ellen) indított háború eseményeiről.
Vagyis tehát joggal írhatta Küküllei, hogy törekedett mindent megörökíteni „Lajos úrnak, Isten kegyelméből Magyarország stb. legkiválóbb fejedelmének tetteiből, valamint népének és katonaságának hadi cselekedeteiből”, mert azokat „az utódok ismeretére szándékozom bízni”. Részint azért, azok „nehogy a hanyagság gondatlansága miatt feledésbe merüljenek”, vagyis őrizzen meg mindent az utódok emlékezete, mert az már – a dokumentálás és az okulásra szolgálás okán – egyébként is „az utódok felkészítése”. Részint pedig azért: a hon megvédéséhez – amely mára már NATO-tag voltunkból eredően kibővült a szövetség megvédésével – szükséges fegyverfogások elsajátítására, a haza iránti kötelesség teljesítésére való bátorítás, serkentés, mozgósítás, ösztönzés mellett megkönnyítse az előbbiekkel járó fáradalmak elviselését, a nehézségek felszámolását-leküzdését. S Vegetius nyomán azt is az utódok figyelmébe ajánlotta, hogy a rómaiak azért váltak olyanokká, amilyeneknek ismerjük őket, „mivel leginkább a hadi dolgokkal foglalkoztak”.

Természetesen ma már – éppen azért, mert a világ legnagyobb és legerősebb katonai és politikai szervezetének a tagja vagyunk – nem kell mindenkinek „hadi dolgokkal” foglalkozni, de illúzióba ringatja magát az, aki a haza és a szövetség védelmét az önkéntes magyar haderőtől, annak kiképzőitől, vezetőitől – vagyis tehát az állománytól –, továbbá a különböző szintű tanintézeteitől és egyéb katonai szervektől várja csak el. Ez ügyben minden állampolgárnak van a haza iránti kötelezettségéből adódóan kisebb vagy jelentősebb tennivalója, hiszen – ahogy azt már gróf Zrínyi Miklós bán, tábornok, költő és hadvezér mintegy 350 évvel ezelőtt leírta – a hazánkat helyettünk más nem fogja megvédeni, megoltalmazni.
Vagyis szükség van tehát arra a „hadi serkentés”-re, amelyet a magyar király bizalmasa, Küküllei János írásába foglalt. S ennek aktuális megvalósulását látom abban a kötetben – Katonai alapismeretek (OKKER, Budapest, 2005, 1600 forint; szerkesztő: Nagy Ildikó) – amely az MH Béri Balogh Ádám Honvéd Középiskola és Kollégium által tankönyvként használt anyag alapján készült azzal a céllal, hogy segítse azon iskolákat, „amelyek helyi tantervükbe fel kívánják venni a katonai alapismeretek tantárgy oktatását” – olvashatjuk az Előszóban.
Dicséretre, sőt elismerésre méltó kezdeményezés ez (ha nem is előzmény nélküli) két okból is. Egyrészt folytatja azt a hagyományt, amelyet sok évszázadon át az apródi intézmény valósított meg: királyok, szultánok, kánok, híres hadvezérek, nagyvezírek, fő- vagy zászlósurak, nagyobb várak főkapitányai, kapitányai mellett összegyűlt nemes ifjak ezen tutoraik támogatásával sajátították el az udvari viselkedés, a fegyverforgatás és a hadviselés fogásait, szabályait. Ilyen apród volt Hunyadi János – a későbbi országkormányzó és törökverő hadvezér – Zsigmond magyar király udvarában. Ugyancsak apród volt Hunyadi Mátyás V. László magyar király udvarában (később belőle hazánk és Európa egyik legnagyobb formátumú – sőt Európában példaképnek tekintett királya lett).
De apród volt Losonczi István temesi bán és Temesvár főkapitánya mellett Tomori András, s tutorát kísérve esett el az 1552. évi várostrom során. (Dobó István mellett is elesett az 1552-beli egri ostrom idején egy hírvivői feladattal megbízott apród, de nem tudom a nevét, hiába fordultam Tinódi Lantos Sebestyénhez. S nem hagyhatom említetlenül Szondi György két apródját, vagy a török születésű Evlia Cselebit. Utóbbi IV. Mehmed szultán udvarában volt apród, majd diváni írnok, később pedig utazó, s annak során szerzett élményei leírásával (benne 1660/64 években az akkori Magyarország számtalan helységében járt, sok hadieseményt megörökített, fogolykiváltási céllal jár Zrínyi tábornoknál is) úgy szerzett örökbecsű nevet magának, hogy közben magyarrá lett – ám nem azért, mint irigyei úton-útfélen hirdették róla: „annak a nótáját fújja, akinek a szekerén ül”, hanem mert megismerte, megszerette és honunk fiának nyilvánította magát.
Ugyancsak érdemes feleleveníteni azt a tényt is, hogy Zrínyi tábornok udvarában apródkodott az a Balogh István, akinek a fia, Béri Balogh Ádám, a török elleni felszabadító harc katonája (a Csobánc hegyen volt végvár szakasznyi katonájának a vajdája), a Rákóczi-szabadságharc híres brigadérosa apja. Az atyának és Zrínyinek egyaránt közvetlen köze volt ahhoz, hogy az ezereskapitány, óbester, majd brigadéros olyan hatékonyan harcolt II. Rákóczi Ferenc oldalán, hogy az méltónak tartotta a generális rendfokozatra is, de azt a vezérlő fejedelem mégsem adta meg neki.

Ide iktatom: a szabadságharc vége fe lé a fejedelem a nemes ifjakból szá zad nagyságú köteléket létesített, hogy az oda felvettek apród mivoltuk során sajátítsák el a hadviseléssel kapcsolatos – később annak szervezőiként, vezetőiként alkalmazandó, valóra váltandó – tudnivalókat. Ezzel a rendelkezéssel az akkori Magyarország a különféle katonai vagy haditengerészeti iskolákat, tanintézeteket létesítő, működtető államok élvonalába tartozott.
Nosztalgiával gondolok rá, hogy 1953 őszétől hat éven át létezett és működött a II. Rákóczi Ferenc katonai középiskola, a katonai pályára történő felkészítés egyik bázisa, s a névadó fejedelem szervezete hagyományának modern körülmények közötti folytatója.
A másik ok, amiért dicsérem e kötetet az, hogy szerzői a megcélzott korosztályok életkori sajátosságait jól ismerő főhadnagyok, századosok, őrnagyok; az anyagot lektorálók pedig az oktatás, nevelés szervezésének, irányításának, végzésének őrnagy, alezredes – Nagyné Jakab Sára esetén vezető főtanácsos – rendfokozatú szakemberei. A tíz alkotó és kilenc lektor (bíráló, véleményező) neve a kötet 4. oldalán megtalálható, ezért a „névsorolvasás” helyett arra térek ki –, s ez egyaránt dicséri dr. Kakuk Ivánné nyelvi lektor és Horváth István nyá. ezredes, Tanárky-díjas, a Hadtudomány nevű tudományos szakfolyóirat főszerkesztője hozzáértését, gondosságát.
Az alkotók által vallottakat és a témák kidolgozása során érvényre juttatottakat a kiadó így foglalta össze: „Alapelv és követelmény, hogy a tantárgy a katonai életforma megismerését, a katonai tulajdonságok, szokások kialakítását, a hivatásszeretetre való nevelést szolgálja.” Helyénvaló, hogy ezek révén megcéloznak olyan magasabb rendű entitást, mint az állampolgári kötelesség és a hazához – benne a védelemhez és megvédéséhez – való viszony. Különben az alapelv annak révén érvényesül, hogy a követke ző témákat dolgozzák-dolgoztatják fel (amelyeket a Magyar Honvédség és a Magyar Rendőrség, határőrség, tűzoltóság, katasztrófaelhárítás stb. hivatásos, tartalékos és nyugállományú személyei ugyanúgy végezhetnék, mint a nevelőtestületek ilyen feladat elvégzésére felkészített tagjai (szabályzatismeret;
alakiság, alakzatok; a Magyar Honvédség és a NATO; katonai tereptani ismeretek és alkalmazásuk; munka-, tűz- és környezetvédelmi alapismeretek; egészségügyi, elsősegély-nyújtási, jogi, jogszabályi, lőelméleti-ballisztikai, lövészeti alapismeretek).
Azért tartottam fontosnak e részletezést, hogy szinte kézzelfoghatóvá váljék az a bölcs, s az előzőekben kifejtettekkel kapcsolatba hozható gondolat, amelyet Seneca – Nero császár nevelője – így fogalmazott meg: „…a fiatalnak a tudást szereznie, az öregnek alkalmaznia kell” (33. levél, fordította: Kurcz Ágnes). S a haza, a közjó javára – vagy ahogy Szalárdy János erdélyi fejedelmi kancellista és historikus 1660 táján írta, „a közönséges jóért, haza épületiért” – úgy tudunk eredményesen tevékenykedni, he elsajátítjuk, megtanuljuk az ehhez – benne a haza megvédéséhez – szükséges ismereteket, tudnivalókat, módszereket.

Habár a középiskolákban beveze tés előtt-alatt álló Katonai alapismeretek tantárgy szabadon választható, mégis úgy gondolom, a honfiúk és honleányok felismerik, hogy a haza iránti kötelességnek sokféle módon lehet eleget tenni, de a bevezetendő tantárgy (doktrína, diszciplína) olyan általános alapot teremt meg vagy biztosít, amely – mert a katonai előképzés szorosan összefügg a hazafiságra neveléssel (úgy is megfogalmazható, hogy a hazafias nevelés egyik különleges eszköze, területe a katonai előképzés) – nélkül nem lehet teljes értékűen eleget tenni a haza iránti állampolgári kötelességnek, illetve kötelezettségnek.
Gondolunk arra, a tantárgy által felölelt-biztosított ismeretanyag nemcsak az értelemre, hanem az érzelemre is hat. S amíg az előbbi – ahogy azt Kármán József, de előtte és utána is még sokan mások megfogalmazták – a nemzet csinosodásához (műveltsége növekedéséhez) járul hozzá; utóbbi (legyen az bú vagy öröm érzete, miként azt Vasvári Pál jogász, történész, egyetemi oktató, honvéd őrnagy Naplója tartalmazza, úgy „hagy maga után nyomot a kebelben”, hogy az képes kiváltani belőlünk, hogy buzduljunk tüzüknél (hiszen minden ilyen foglalkozás valamilyen hangulatot generál, e tárgy tanóráinak légköre serkentőleg hat ránk stb.).
Ha pedig az is megvalósul, amit a további következményről Toldy Ferenc akadémikus, irodalomtörténész és irodalomkritikus így rögzített: ha elmondhatjuk, hogy általa „gyarapodtunk eszmék és ismeretekben, növekedtünk a szép iránti érzésben és erősödtünk a haza iránti hűségben”, akkor nemcsak létrejöhet, hanem létre is jön az egyén katonai erényeinek hazaszerető életeszményének a – nevezzük így! – gyökere, egyúttal bőven buzgó forrása. Hiszen e tantárgyat oktatók képesek a szabadság tüzét tápláló, a szabad (de nem szabados vagy öntörvényű) élet vágyát, s a hon függetlenségébe vetett hitet elültetni, élesztgetni, életben tartani, sőt tartósan megerősíteni.
Továbbá létrejöhet és létre is jön a honvédő hagyományok gazdag tárházából merített-felelevenített példák sora segítségével a haza sokféle formában megvalósítható, megvalósítandó vagy megvalósuló önzetlen szolgálatának a vállalása, a haza iránti kötelesség színvonalas, hatékony teljesítése. S ha egy ilyen – itt recenzált – könyvtől ekkora hatást, következményt várok, látok, tételezek, akkor azt a művet a kőbe véséssel egyenértékűnek számító módon utolsó szóig, mondatig át kell ültetni a gyakorlatba. Ennek első lépései megtörténtek, a vonatkozó intézkedések „első gyümölcsei” már rendelkezésünkre állnak, s az előbbiek által keltett kedvező érzelmi hullámverést kell tovább erősíteni, szélesíteni a haza javára s a magunk hasznára.

Varga Mihály