A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tudományos lapjában, a „Nemzetvédelmi egyetemi közlemények”-ben találkoztam két helységharccal foglalkozó írással.1 „A helységharckiképzés helyzete” című anyag azon megállapításaival, amelyben a szerzők a településen folytatott tevékenységek jelentősége kapcsán a gyakorlati felkészítés fontosságára hívják fel a figyelmet, lényegében egyetértek. Ennek szükségességét ugyanis a közel-, de a távolabbi múlt példái is messzemenően igazolják. A „Helységharc a XXI. században” című írásban foglaltak egy részével, néhány megállapításával viszont több fenntartásom is van. De most nem a vitatott dolgokkal szeretnék foglalkozni, hanem a lakott területeken folytatott tevékenységek olyan kérdéseivel, amelyek az olvasottak kapcsán merültek fel bennem, mint: az objektumok védőképessége, rombolhatósága, megerősítése, továbbá a figyelés, a tűzvezetés és a különböző alegységek, tűzeszközök alkalmazásának lehetőségei. Mindezek – a jelentőségüknél fogva – lényegesen befolyásolják, esetleg el is dönthetik az alegységek helységben vívott harcát.

A XX. században elkezdődött nagyarányú városiasodás a XXI. században tovább folytatódik, sőt egyes földrészeken jelentősen felgyorsul. Napjainkban a Föld felszínének 2 százalékát foglalják el a városok, de erőforrásainak 75 százalékát fogyasztják el.
Az ENSZ adatai szerint a Földön 2003 végén 409 olyan városi település volt, amelynek népessége meghaladta az egymilliót. Ezekben a metropolisoknak számító urbanizációs agglomerációkban 1154 millióan laknak. Közülük a legtöbb, szám szerint 207 nagyváros (összesen 590 millió lakossal) Ázsiában és Óceániában található, Európában további 66, Észak-Amerikában 53, Dél-Amerikában 45, s végül Afrikában 38 település lélekszáma haladja meg az egymilliót. Budapest 1975-ben kétmillió lakosával a rangsor 82. helyén szerepelt, de 2003-ra a népesség csökkenése miatt (1,7 millió) a 204. helyre került. A XXI. században a fejlődő világ nagyvárosi népességének növekedése lesz a meghatározó demográfiai irányzat, az 1995–2030 közötti 2,7 milliárdos világméretű népességnövekedés 90%-ával számolva. A fejlődő országokon belül azonban feltűnő regionális különbségek mutatkoznak. Latin-Amerika népességének 73%-a városokban él, és ezzel az urbanizáció mértéke Európáéhoz és Észak-Amerikáéhoz hasonlítható. Az ugrásszerű növekedés Afrikában és Ázsiában várható, ahol jelenleg csak 30-35%-os az urbanizáció. Hazánkban is egyre növekszik a városok száma és a városlakók aránya. 2001-ben – a fővároson kívül – 8 olyan város volt, melynek lélekszáma meghaladta a 100 000 főt. A vidéki városok lakossága mintegy 4,9 millió, az ország népességének 48%-a volt.

Védőképesség és rombolhatóság

A különböző épülettípusok alapvetően megfelelő természetes védelmi lehetőségeket biztosítanak, amely feltételeket a szükséges erődítési feladatok kiegészítésével a támasztott követelményszintre lehet emelni. Ez feltétlen szükséges, ugyanis a települések még békében épített épületeinek ellenálló, védelmi képességei rendszerint nem felelnek meg a katonai követelményeknek.
Éppen ezért a védelemre felhasználható objektumokat – a védelemben betöltött szerepük szerint – műszakilag elő kell készíteni. A városok épületeinek szilárdsága a védőkörlet (támpont) műszaki berendezése és a bekövetkező rombolás mérve szempontjából bír nagy jelentőséggel.

Téglaépítmények

A tégla a hagyományos építőanyagok egyike. A belőle készült épületek viszonylag jó természetes védőtulajdonságokkal rendelkeznek. Elsősorban a régi, boltíves, igen vastag falakkal és pincékkel rendelkezők használhatók fel eredményesen. Ezen épületek magassága általában nem haladja meg az öt emeletet. A földszinti tartófalak többnyire 77–103 cm közöttiek, így jó védelmet nyújtanak a hagyományos tűzeszközök ellen, még megerősítés nélkül is. Igen előnyös tulajdonságuk a boltíves kialakítás, amely kiképzése révén az egyes részek rombolása esetén is megakadályozza az adott épület, épületrész összeomlását. Az ilyen épületek magasabb szintjei a statikai igények szerint fokozatosan vékonyodó tartófalakkal rendelkeznek, amelyek az ötödik emelet magasságában 25–38 cm vastagok.
Mindezek következtében, az emeletek függvényében, változik a természetes védőképességük, illetve még megerősítés esetén is növekszik a rombolhatóságuk. Felfelé haladva megnő a harckocsilövegekkel, tüzérségi eszközökkel történő rombolás lehetősége, adott esetben pedig a felsőbb épületszintek, falrészek omlasztása. Ennek ellenére a földszinti főfalak vastagságából eredően még mindig lehetőség van az épület szükségszerű védelmére.
Korban később épült, viszonylag alacsony téglaépületek (egy-, esetleg háromemeletesek) tartófalainak vastagsága lényegesen kisebb. A földszinten többnyire 51 cm, az emeleten 38 cm. Inkább a modern építkezés stílusjegyeit viselik magukon (például: nincsenek boltívek). A természetes védőképességük megfelelő. Ilyen épület esetén a fokozott megerősítés többnyire a földszinten és az első emelet magasságában célszerű, a továbbiakban csak a legszükségesebb mértékben, mivel a befektetett idő, anyag, energia megtérülése alacsony szintű.
A téglaépítmények robbanóanyaggal való rombolása elsősorban a tartófalak robbantásával érhető el, amely lehet irányított hatású is. Ilyen esetben a tartófalak zömét robbantani kell, hogy az összeomlás biztosított legyen. Ezen túl a pincerészben egy, illetve az egyes épületszinteken elhelyezett összpontosított töltetekkel is lehetséges a részleges vagy teljes rombolás.
A kívülről történő romboláshoz főként a 100 mm feletti űrméretű lövegek, 152 mm ágyútarackok, harckocsilövegek alkalmazhatók jó eredménnyel – késleltetett gyújtóállással. Ezen eszközökkel a régebbi épületek magasabb, míg a modernebb, vékonyabb falú épületek földszinti részei is hatásosan rombolhatók.
Az épületanyag önmagában tűzálló, tehát a gyújtóeszközök hatása is többnyire csak addig tart, amíg maga a gyújtóanyag ég. Eltekintve a régebbi épületek olyan épületszerkezeti elemeitől, amelyek gyúlékony anyagból készültek (fagerendák, lépcsőházi feljáró stb.), valamint az épület berendezési tárgyaitól (ezek viszont a harc kezdetéig eltávolítandók).

Kőépületek

A kő- és kőburkolatú épületek hasonló falvastagsággal rendelkeznek, mint a téglaépítmények, és ennek megfelelően a természetes védőképességük is azonos, illetve közel azonos. Jellemző magasságuk többnyire földszintes, legfeljebb többszintes (4-5 emeletig). Tisztán kőből azonban zömmel csak földszintes épületek készültek, illetve a többszintesek földszinti részére jellemző. Az épületek magasabb szintjeinél a falakat már elsősorban tégla képezi, kőburkolattal ellátva.
Megerődítési és rombolási lehetőségük nagyjából a téglaépítményekével azonosnak mondható. Így a gyújtóeszközökkel szembeni védelem tekintetében sincs lényeges eltérés. Ilyen építményekkel tulajdonképpen mindegyik irányban találkozhatunk, elsősorban a kisebb településekre, illetve hegyes földrajzi környezetben levő városokra jellemző.

Vasbeton építmények

A vasbeton modern építőanyag. Igen nagy szakító- és hajlítószilárdságú, ezért szilárd épületek építhetők belőle. A nyomóerőt ugyanis a beton, a hajlító- és húzóerőt pedig a betonacél veszi fel. Ezáltal minden igénybevételre alkalmas. A vasbeton építmények két nagy csoportba oszthatók, ami egyben a vizsgálat tárgyát illetően is döntően meghatározó sajátos jegyeket visel magán. Ezek szerint lehetnek:

Monolit jellegűek

Az épületek helyszínen készülnek, úgynevezett öntött falas eljárással. Az így készült építmények igen szilárdak, nehezen rombolhatók. Szilárdságukra jellemző, hogy a gyakori földrengésekkel sújtott körzetek egyik jellemző építőanyaga, illetve eljárása. Tartófalai általában 15–20 cm vastagságúak, a térelválasztó elemek (közfalak) vastagsága 6–10 cm közötti. Magasságuk az igényeknek megfelelően igen változó lehet.
Természetes védőképességét tekintve általában minden épületszinten közel azonos értékkel lehet számolni a jellemző falvastagságok alapján. A földszinti és alsóbb emeletek védőtulajdonsága annyival lehet jobb a többinél, amennyivel kevésbé tartható tüzérségi tűz alatt. A kisebb űrméretű lövegek tüze ellen jó védőtulajdonságokkal rendelkezik. A 100 mm és e fölötti űrméretű tüzérségi eszközökkel (különösen betonromboló gránáttal) harckocsilövegek lövedékeivel, repülőbombákkal tulajdonképpen a maximális vastagságú tartófalak, födémszerkezetek (térlefedő elemek) is áttörhetők, bizonyos körzetben (aminek a nagysága az alkalmazott eszköz függvényében változó, de legtöbbször nem jelentős) rombolhatók.
Ellentétben a téglaépítményekkel, a falak kívülről való teljes rombolása igen nehéz, sokszor lehetetlen, ennélfogva az egyes épületszintek teljes rombolása (omlasztása) is. Ez akkor sem jelenti a további (alatta levő) épületszintek romboltságát, vagy az épület teljes rombolását. Itt ugyanis nem kell számolni a „progresszív” összeomlással (erről bővebben a későbbiekben).
A vasbeton épületek teljes rombolását csak alul végrehajtott robbantással lehet elérni. Ezt is csak abban az esetben, ha a tartófalak zömét rombolni tudjuk. Amennyiben ez nem biztosított, úgy legfeljebb csak részleges romboltság érhető el. Az ilyen irányú tevékenységet viszont csak saját kézben levő épület esetén lehet végrehajtani a nagy idő- és robbanóanyag-felhasználási igény miatt.
Megállapítható tehát, hogy kívülről hagyományos eszközökkel – sokszor még az atomrobbanáskor fellépő léglökési hullámnak is jól ellenáll – történő teljes, de még részleges rombolása is igen nehéz, sok rombolóeszközt, nagy lőszerfelhasználást és hosszú időt igénylő folyamat. Ennélfogva megerősítése is sajátos a többihez képest. Elsősorban a térlefedő elemek feltámasztása, illetve a falak mellé több sorban elhelyezett homokzsákokkal, vagy más, a vastagságot növelő anyagokkal – de olyan számítással, hogy ezen anyagok szilánkhatása ne fokozza az állomány veszteségét.

Panelépítmények

Az ilyen épületek előre gyártott vasbeton panelelemekből épülnek – helyszíni összeszereléssel –, amelyek alapja az előzőhöz hasonlóan monolit vasbetonból készül (pilléres tartószerkezet). A pillérek távolsága igen változó lehet. Átlagosan 9×9 m, viszont ennél jóval nagyobb távolságok is lehetségesek. Az alkalmazott pillérek keresztmetszete 20×20 cm-től 60×60 cm-ig terjedhet. Alakjukat tekintve lehetnek kör, négyzet, téglalap keresztmetszetűek, illetve lemezszerűek.
A panelek lehetnek lemezszerűek, merevített szegélyűek vagy bordásak. A többrétegű, úgynevezett szendvicspanelek teherhordó funkcióra is alkalmasak. Maguk az egyes panelek közel azonos jellemzőkkel rendelkeznek, mint a monolit vasbetonból készült falak. A panelépületek viszont szerkezetüknél fogva már igen sok eltérő tulajdonsággal rendelkeznek az öntött falas vasbeton épületekhez képest.
A paneleket hegesztéssel és betonnal rögzítik egymáshoz. A tartó panelfalak lényegében a monolittal közel azonos védelmet nyújtanak – elsősorban a sorozatlövő és kisebb űrméretű lövegek lövedékeivel szemben –, viszont a tartós védelem szempontjából sok hátrányos vonással találkozhatunk. Míg ugyanis a monolit jellegűeknél nem, addig a panelépületeknél bármelyik szint rombolása (összeomlasztása) esetén az alsóbb és felsőbb szintek összeomlása elkerülhetetlen, amelynek következtében az épület egy bizonyos részén, vagy teljes egészén bekövetkezhet az összeomlás (progresszív összeomlás).
A rombolás elérése kevésbé bonyolult, mivel a panelépületek sarokmerevsége kisebb. Ezen építmények ilyen viselkedésével mind a támadónak, mind a védőnek számolni célszerű. Egyrészt a magas panelépületek védelménél az alegységek és a különböző tűzeszközök elhelyezésekor, mivel ha kívülről eredménnyel jár egy épületszint teljes rombolása (ami bár nem könnyű feladat, de lényegesen előbb megvalósítható, mint a monolit építményeknél), akkor az épületet védő teljes állomány megsemmisülhet. Ezen egy bizonyos határig segíthet a tartófalak megtámasztása, illetve a térlefedő elemek aládúcolása. Az előzőekből fakadóan, főként a magasabb épületek komoly megerősítése nem célszerű, de sokszor megvalósíthatatlan feladat is. Amíg a másik esetében, magas épületben lehetséges (főként annak nem az ellenség felé eső, tehát védettebb részén) több tűzeszközt, alegységet, tűzfegyvercsoportot az ellenség tűzelőkészítése alkalmával is a magasabb szinteken hagyni, addig a panelépületeknél az említettek következtében egyáltalán nem célravezető. Az épületek tulajdonságai következtében a robbanóanyaggal történő teljes rombolása mind alulról a pillérek nagy részének, vagy részleges (de nagyfokú) rombolása azok kisebbik részének kiemelésével biztosítható. A progresszív összeomlás figyelembevételével viszont ugyanilyen eredmény érhető el az épületek különböző magasságú épületszintjeinek (tartófalak és födémek) teljes rombolásával. Ez utóbbi
módszerek alkalmazása főként az építményt védő számára lehetséges. A támadó szempontjából ez veszélyes lehet mind az épületben folytatott harc, mind pedig a már birtokba vett épület esetében. Ugyanis az ilyen robbantások időzített, illetve rádió- és más vezérléssel is végrehajthatók. Éppen ezért különös gonddal szükséges ezen épületek átvizsgálása a birtokbavételt követően, ha még nem romboltak.
A monolit és a paneles építmények teljes romboltsága esetén is eltérő tulajdonságokkal rendelkeznek. Míg ugyanis a monolitnál a nagyobb épületdarabok többnyire egyben maradnak, addig az utóbbiakra inkább a „kártyavárszerű” összeomlás a jellemző, amikor az egyes épületszintek panelelemei egymásba (egymásra) csúszva alkotják a rombolási körzetet. A vasbeton épületek jelentős akadályt képeznek a támadó részére (természetesen a magasság és egymástól való távolság lényeges szempont), ugyanakkor a védő részéről új gyalogos erők alkalmazása esetén azok részére igen jó védelmi lehetőségeket biztosítanak. Mindkét vasbetontípusú épületnek jó a gyújtóanyagokkal szembeni védelme, bár a hőt az épületanyagok jól vezetik.

Vázas építmények

Többnyire idomacélból hegesztéssel vagy szegecseléssel készül a teherhordó vázszerkezet. Ezen épületeknél többnyire monolit vasbetonból készült merevítő részt képeznek, amelyek lehetnek merevítő lépcsőházi magok, illetve egyéb merevítő falak. Térkitöltő elemként általában sok anyag használatos: tégla, panel stb. Az épületek természetes védelmi tulajdonságait csupán az utóbb említett térkitöltő elemek határozzák meg (burkoló vagy homlokzatburkoló), tehát nem tekinthető különösebben jelentősnek. Megerősítésük, főként a magasabbaké nem gazdaságos, ugyanis az előzőekhez képest sokkal kevésbé ellenállóak a tűzzel szemben is.
A hőhatásra az acélvázak szilárdsága jelentősen csökken. A külső rombolás azért nehézkes, mert a burkolóelemek takarják a jelentős számú vázszerkezetet. Egyébként ezek rombolásával az ilyen építmények is szinte teljesen összeomlaszthatók. Az épület birtoklása esetén a robbanóanyaggal való rombolás hasonló megoldással (a pillérek és merevítő falak) oldható meg, mint a paneles épületek esetében.

Az objektumok megerősítése

A települések objektumainak megerősítését két lényeges szempont határozza meg:
l Harcászati: helyzetüknél, közvetlen környezetüknél fogva ilyen jelentőséggel bírnak (út, irány lezárása), kulcsfontosságúak vagy sem (ipari, közigazgatási stb.).
l Szerkezetük: mennyire lehetséges és célszerű megerődíteni, illetve milyen eredményességgel. Vannak esetek, amikor e két lehetőség, illetve kívánalom találkozik, de többször előfordulhat, hogy valamelyik hiányzik vagy nem kedvező. Ez főként akkor jelenthet problémát, ha az objektum kulcshelyzete szükségessé tenné, viszont annak szerkezeti felépítése miatt nem, vagy kevéssé biztosítja az igénybevételt, illetve igen sok munkát kíván. E tényezőket mindig a kialakult helyzet és más körülmények függvényében célszerű vizsgálni, s annak megfelelően dönteni.
Ilyen és más hasonló ismeretek birtokában lehetséges és szükséges meghatározni azon támpontokat, amelyek a védelem csomópontját alkothatják. Minden támponton belül egy vagy több kulcsfontosságú épület lehet (az épületek típusa, elhelyezkedése, a környezet fontossága alapján), amelyek a támpont állékonyságát döntően meghatározzák. Mindezen épületeken belül ki kell jelölni azon fontos épületrészt (-részeket, épületszintet), amelynek megtartása vagy elvesztése lényegesen kihathat az egész épületben vívott harc sikerére, sikertelenségére.
Ezek után tekintsük át az objektumok és helységek megerősítésének általános elveit. A megerősítés követelményeinek tárgyalásakor kitérünk a közvetlen környezetre is.
l A település előterében folytatott harc lényegesen nem tér el a normál viszonyok között folytatott tevékenységtől.
Ilyenkor a fontosabb utak, továbbá a harckocsiveszélyes irányok lezárása érdekében kiterjedt műszaki zárrendszert célszerű létrehozni, amelyek a járható sávokat, irányokat teljes szélességben zárják és mélyen tagoltak. Itt elsősorban a robbanózárak alkalmazása előnyös. A támpontok kiépítése is hasonló jelleggel történik, mint más esetekben.
l A városok szegélyén többnyire még jelentős a beépítetlen részek aránya. Tehát, egységnyi területre kevesebb objektum jut, mint a települések belsőbb részein. Éppen ezért, főleg a kisebb lakóépületek közötti üres, fás területeket (kertek, parkok, temetők) kell megerősíteni. A támpontokon belül lévő épületek kihasználása jelentős tényező, amelyek közül az erősebbeket és a harcászatilag kedvezőbb helyzetben levőket többcélúan ki lehet használni (pincéket óvóhelyként, tűzeszközök elhelyezésére stb.) Ezek figyelembevételével kell megerődíteni, főként abban az esetben, ha a városba vezető utakra, azok közvetlen környezetére esnek. Az ilyen épületeket különböző akna- és egyéb robbanó-, nem robbanó zárakkal lehet körülvenni, továbbá a terepen levő harcárkokat közlekedőárkokkal csatlakoztatni hozzájuk. Megerősítésük leginkább a falak és födémszerkezetek kellő megszilárdítására, továbbá a belőlük kivezető fedett közlekedőárkokra irányulhat. A támpontok berendezéséhez, szilárdabbá tételéhez eredményesen fel lehet használni a város szegélyén haladó, vagy az oda irányuló közúti és vasúti töltéseket, felszíni vízlevezető árokrendszert, továbbá a csatornákat. Ennek érdekében a meglévő töltéseken a szükség szerint átjárókat, vágatokat kell létesíteni, és az árkokat, csatornákat közlekedőárkokkal szükséges összekötni. A településbe vezető utakra merőlegesen húzódó töltések különös fontossággal bírnak.
Ezért célszerű azok megerősítése, és szükségszerűen fedett árokrészek, könnyű típusú óvóhelyek elhelyezésére is alkalmasak lehetnek, viszonylag kisebb idő- és anyagfelhasználással. Hasonló körülmények jellemezhetik a kisebb, szétszórtabban épített településeket is.
l A város belső területein, akár az óvárosokban (belvárosok is), akár az új településrészeken számos olyan épület van, amelyek mind harcászatilag, mind szerkezetüket tekintve jelentősen növelhetik, vagy döntően meghatározhatják a védelem, illetve a támpontok szilárdságát. Főként ezek megerősítése célravezető. Ezek közül elsősorban a régi, többszintes, igen masszív kő- és tégla-, monolit jellegű, többszintes vasbeton építmények jöhetnek számításba.
A panel- és vázszerkezetű épületek az előzőekhez képest több hátrányos tulajdonsággal rendelkeznek. Míg a kő-, tégla- és monolit vasbeton épületeknek szinte minden szintjére kiterjeszthetők a megerősítő munkálatok (helyzet és igények függvényében), addig a panel- és vázszerkezetű épületeknek lényegében a földszinti, esetleg első, második emeleti szintjére célszerű korlátozni, összpontosítani a hátrányos tulajdonságaik miatt.
Ez nem azt jelenti, hogy a magasabb vagy legfelső szinten (főleg lapos tető esetén) nem kell – főként a könnyű sorozatlövő eszközök részére védelmet biztosítani, illetve tűzzel biztosítani –, hanem csak a kiterjedt műszaki munkálatokat kell mellőzni. Az erődítési tevékenység tehát elsősorban a szilárd, többszintes (4-5 emeletig) épületekre, ezek közül is mindenekelőtt a sarokházakra és egyéb olyan építményekre koncentrálódjon, amelyek fontosságuknál fogva lényeges szereppel bírnak. A megerődítendő épületek kijelölésekor, berendezése során figyelemmel kell lenni – a körülményekhez mérten – a kilátás és kilövés biztosítására. Ennek érdekében indokolttá válhat az épületek környezetének, előterének megtisztítása, a kilövést gátló objektumok rombolása.
A különösen szilárd kő-, tégla- és monolit vasbeton épületek alatti pincehelyiségeket általában óvóhelynek, egy részét lőszer, víz és élelem tárolására lehet előkészíteni és berendezni.
Ennek érdekében a pincék födémszerkezetét megfelelő mennyiségű vasbeton oszloppal, vastag fagerendákkal lehet megerősíteni. Óvóhely céljára kialakított alagsori helyiségeket több, legalább kettő be-, illetve kijárattal kell ellátni, amelyek közül az egyiket az építmény esetleges teljes összeomlása esetére, az omlás sugarán kívüli közlekedőárokhoz kell csatlakoztatni. A kiterjedt és az ellenség irányában vezető pincéket (csatornákat) a körülményeknek megfelelően szakaszosan rombolni szükséges, vagy romboláshoz elő kell készíteni, illetve más módon biztosítani.
Amennyiben az épülettömb pincéi nem összefüggőek, de megoldható az összenyitásuk, akkor robbantással, vagy más eljárással manőverezés céljából azok összekötését biztosítani kell. A tevékenység szempontjából felesleges nyílásokat téglával, kővel, homokzsákokkal lehet tömíteni, és kívülről földdel vagy egyéb módon borítva álcázni szükséges. A tevékenység területén kívül eső tömített nyílásokat meglepő aknákkal célszerű biztosítani. A nagyobb és kulcsfontosságú épületek megerődítése során elegendő vizet kell tartalékolni, és a biztonságos vízellátás érdekében a pincehelyiségek valamelyikében (lehetőleg az óvóhelyen) kút ásása is szükségessé válhat.
A pincékbe tervezett tűzeszközök tüzelőállásainak kiképzése fontos műszaki feladat. Részükre a meglevő nyílásokon kívül, a fal áttörésével is készíthetők lőrések. Az így kijelölt tüzelőállások lőréseinek közvetlen környezetében, kívülről és belülről egyaránt szükséges a falak megvastagítása, borítása. Kívülről főként épülettörmelékkel (téglával, betonnal), belülről pedig elsősorban homokzsákokkal célszerű körülvenni. Környezetükben indokolt a falak kitámasztása, a födémrész aládúcolása, amelyet szükség esetén a tégla (épületanyag) hullásának megakadályozása céljából burkolattal is el lehet látni.
A fontos épületek földszinti részét és legalább az első, második emeletet (esetleg a harmadikat) hasonló gonddal és szempontok alapján kell megerősíteni. Sajátosságként jelentkezik, hogy a falak külső burkolása, megerősítése csupán a földszinten lehetséges, feljebb nem. Ezért a belső megerősítése fokozottan szükséges. A földszinten, az előzőeken kívül figyelemmel kell lenni a modern épületek esetén a látható pillérek kellő védelmére, álcázására is. A földszinti és alsóbb (első, második) emeleti ablakokat, egyéb nyílásokat tömíteni szükséges, a helyiségekbe való kézi- és lánggránátdobás, illetve a lángszórókkal mért lángcsapások ellen, a szükséges helyeken lőréseket kell kialakítani.
Mindezen kívül szükséges az épületszintek közötti födémszerkezetek áttörése is, amelyeket főleg a régebbi épületeknél az omlásveszély elkerülése érdekében biztosítani kell. Ez a feladat a vasbeton anyagoknál lényegesen nehezebb. A magas vasbeton és főleg a panelépületeknél, a harmadik-ötödik emeletnél magasabb szinteken nem célszerű a felső térelválasztók megnyitása a nagy időszükséglet miatt. Ilyen épületeknél a lépcsőház romboláshoz való előkészítését célszerű végrehajtani, külön gonddal azon épületszerkezeteknél, amely az épület vagy épületrész merevítő magjaként is funkcionálnak. A monolit vasbeton épületeknél viszont nem jelentkezik ilyen megkötés. Mindezek alapján az épületen belüli harc eredményessége érdekében a különböző szintek lépcsőházfordulóit, azok egyes szakaszait, az emeletek korlátszerkezeteinek mögöttes részét homokzsákok felhasználásával célszerű tüzelőállásokká kiképezni – főként az alsóbb szinteken. A magasabb épületek – főleg, ahol a felső behatolás lehetősége is fennáll – kevésbé védett szintjein széleskörűen lehet alkalmazni a meglepő aknákat. Ezen épületeknél figyelemmel kell lenni a liftaknák biztosítására. A különböző szintek között a közlekedést biztosítani szükséges (létra, kötélhágcsó stb.). A nem használt (például: tűzveszélyes), vagy kevésbé fontos épületeket, de végső esetre a védett objektumot is elő kell készíteni romboláshoz (ezek egy részét irányított robbantáshoz).
A nagyobb városokban a védő részéről nagy lehetőség van a meglévő föld alatti közmű- és közlekedéshálózat védelemre történő felhasználására, amelyek „láthatatlanul” vezetnek a városon keresztül, és műszaki munkával összeköttetés létesíthető az egyes védelmi csomópontokkal, épületekkel. Mindez igen nagy előny, amelyet ki lehet és ki is kell használni. Ennélfogva ezek is fontos objektumként kezelendők, s feltétlen megerősítendők. Azon részeket, amelyek az ellenség irányába vezetnek, megfelelő módon, többnyire omlasztással zárni szükséges. Az egyes megállóhelyek (állomások) védelmét kellő erődítéssel kell alkalmassá tenni védelemre. Ez egyrészt közvetlen környezetükben létesített robbanó és nem robbanó műszaki zárakkal, továbbá magának az állomásnak a megerősítésével érhető el. Továbbá a közvetlen lejáratok elé emelt torlaszokkal, meglepő aknacsapdákkal és a lejárórészek, lépcsők, mozgólépcsők, aluljárók romboláshoz való előkészítésével, valamint az ellenség esetleges behatolása esetén az egyes saját kézben lévő vonalszakaszok romboláshoz való előkészítésével.
A jelentősebb településekben viszonylag nagy számú két- vagy többszintes közúti kereszteződés (felül- és aluljárórendszer), kis vízi akadályon (10–40 m-ig) átívelő híd, illetve egyéb átkelőhely (hajó, komp) található. Ezek már önmagukban akadályt képeznek, s felhasználásukkal jelentősen növelhető a védelem állékonysága. A csatornákat többnyire magasabb (2–5 m), esetenként kőburkolattal ellátott töltések kísérik. Megközelítésük főleg az utakra támaszkodva történhet. Ezen objektumok megtartása igen fontos, ezért a megközelítési utakat, környezetüket robbanó- és nem robbanó zárakkal, torlaszokkal kell zárni. A töltések védelemre is felhasználhatók, külön figyelemmel azon szakaszokra, amelyek könnyen alkalmassá tehetők a vízi akadályon való átkelésre. A hidakat, felüljárókat romboláshoz elő kell készíteni, elsősorban azokat, amelyek a védelem peremvonala előtt helyezkednek el. A rombolótöltetek, -aknák egyaránt elhelyezhetők a hidak, felüljárók töltésrészeiben, a pillérekben, illetve a hídfőkben.
A helység építményei már magukban akadályt képeznek, és jelentős mértékben korlátozzák a támadó mozgási, manőverezési lehetőségeit, mivel a nehéz technikai eszközeit csupán a be nem épített területeken alkalmazhatja, illetve mozgathatja. Az objektumokat környező utcákon, tereken kiterjedt, tagolt zárrendszert, továbbá harcárkokat, tüzelőállásokat kell létrehozni. A műszaki zárrendszer a nyíltabb területeken (harckocsiveszélyes irányok) zömmel harckocsiakna-mező lehet, kiegészítve nem robbanó zárakkal. A belsőbb (szűkebb utcákon) területeken nagyrészt torlaszokkal, omlasztással lehet zárni a járható keskeny sávokat, amelyeket meglepő aknákkal kell biztosítani. A mélység felé haladva, az egyes útszakaszokon útromboló aknákat és egyéb aknacsoportokat, esetenként elektromos zárakat célszerű telepíteni.
A megerődítéshez szorosan kapcsolódik az épületek, épülettömbök, negyedek tűzvédelme is. A tűzvédelmi rendszabályok hangsúlyozottan jelentkeznek helységharcban. Ennek biztosítása céljából az épületekben, az egyes épületszinteken megfelelő víztartalékot, homokot kell tárolni. A megerősítést elsősorban nem tűzveszélyes anyagok felhasználásával szükséges végrehajtani, illetve a védett épületekből a tűzveszélyes anyagokat el kell távolítani. Gondot kell fordítani a villany- és gázvezetékek kiiktatására (áramtalanítás, gáz elzárása). A védendő objektumokhoz épített, vagy közelükben levő gyúlékony anyagokból készült épületrészeket, épületeket el kell távolítani (szétszedés, robbantás stb.).

Figyelési és tüzelési lehetőségeik

Helységharc esetén a figyelés szempontjából lényegesen meghatározó a környező épületek magassága, azok egymáshoz képest történő elhelyezkedése és távolsága – összességében az adott terület beépítettségi foka. Az utcák szélessége, vonalvezetése, fákkal való betelepítésük mértéke, a környező terep és objektumok por-, tűz- és füstképződésének mérve. Mindezek alapján a látó- (figyelési-) távolság másként alakul a település szegélyén, ahol nagyrészt a környező terep jellege határozza meg annak távolságát. Tehát az épületek itt még nem játszanak annyira nagy szerepet. Közepesen 400–800 m lehet, esetenként a figyelési magasság függvényében még növekedhet.
A városok belső területein viszont igen változatosak lehetnek a figyelés lehetőségei. A modern lakótelepek viszonylatában jellemzőek a viszonylag széles, útburkolattal ellátott utcák, közvetlenül mellettük többnyire nyílt parkosított területek, játszóterek, a lakótelepet kiszolgáló különböző, zömmel drótkerítéssel határolt helyi sportlétesítmények találhatók. Ugyanakkor az egyes tömbök közötti távolság is jelentékeny lehet, továbbá az épületek magassága is változó (többszintestől tíz vagy több emeletig). Így a figyelőhelytől (tüzelőállásoktól) függően a közepes látótávolság 100–300 m között lehet. Egyes, nyíltabb irányokban meghaladhatja ezt az értéket.
A sűrűn beépített belvárosi részekben, az épületek, épülettömbök igen szorosan kapcsolódnak egymáshoz, a környező utcák be nem épített részei zömmel kerítésekkel vannak körülvéve, amelyek jórészt téglából, kőből épültek. Az utcák vonalvezetését tekintve ritkán fordulnak elő hosszabb egyenes útszakaszok (különösen a vázolt irányok fontosabb települései esetén), nagyrészt kanyargósak.
Az épülettömböket általában egy, esetleg két szélesebb utca övezi, a többi lényegesen keskenyebb. Ugyanakkor az épületek nagy része közel azonos magasságú, csak néha találunk közöttük kiugró magasságú épületeket. Ennélfogva az ilyen településrészeken az átlagos figyelési lehetőség az előzőekhez képest jelentős csökkenést mutat. Többnyire 50–100 m közötti, de gyakori az 50 m-en belüli. A 100 m-t pedig csak ritkán haladja meg. A figyelési lehetőségek között még egy adott épületen belül is jelentős eltérések lehetnek.
A látási feltételek nem minden esetben azonosíthatók az adott objektumban elhelyezett tűzeszközök nagyobbik részére vonatkozó tüzelési távolsággal, ugyanis az attól függ, hogy a tüzelőállásuk oldalban és magasságban hol helyezkedik el. Amíg egy magasabban elhelyezett tűzfegyverrel pl. 300 m-ig, addig a földszinten tüzelőállásban lévővel lehetséges, hogy csak 50–100 m-ig biztosítható a célok tűzzel való megsemmisítése. Ezzel szemben, míg a földszinten levő tűzeszköz (lapos röppálya) teljes lőtávolságon pásztáz egy adott célt, addig az első emeleten elhelyezett tűzfegyverrel csupán annak töredéke (20 méter) lehetséges. A pásztázott terület csökkenését tehát döntően a cél és a tűzeszköz közötti szintkülönbség határozza meg, illetőleg egy adott helyszög esetén a cél közeledése vagy távolodása befolyásolja. Mindezek alapján a lövészalegységek rendszeresített tűzfegyvereinek hatásos kihasználása érdekében közepesen legalább 300–500 m-es figyelési és tüzelési lehetőség lenne kívánatos. Amennyiben ilyen feltétel biztosított, úgy kevésbé szükséges magasságban lépcsőzni a különböző fegyvereket, illetve csak annyira, amennyire kívánatos, főként a felsőbb épületszintek, valamint a tető biztosítása céljából. Magától értetődő, hogy helységharcban csak igen ritkán fordul elő, hogy a terepen (harcárokban), vagy a földszinten elhelyezett minden tűzeszköz ilyen nagy, vagy ehhez hasonló távolságra tudjon tüzelni.
Ha mégis lehetséges a nagyobb távolságra való tüzelés, akkor a tűzeszközök, közöttük a kézi és könnyű páncélelhárító eszközök tüzelőállásainak döntő többségét, 70-80%-át a pincék ablakaiban, a földszinten (magasföldszinten) és az első emeleten célszerű elhelyezni. A maradék 20-30%-át egyéb feladatokra lehet felhasználni: magasabb épületszintek, tető biztosítására – az utóbbira főként akkor, ha lehetőség nyílik a felső behatolásra (szomszédos épületekből, helikopterrel), illetve a szomszédos épület fedezésére. A gyorsabb feladatszabás érdekében tűzfegyvercsoportokat (ha szükséges, vegyeseket) kell képezni mind a kívülről támadó, mind az épületbe betört ellenség megsemmisítése érdekében. Amennyiben a figyelési és tüzelési távolság a földszinten 50–100 m-re, vagy annál kisebbre csökken, ugyanakkor egy-két szinttel magasabbról ez jelentős növekedéshez vezet, vagy ha nem is, de a védő szempontjából kedvező területeket lehet tűz alatt tartani, úgy a tűzeszközök mennyisége elérheti az 50%-ot. Indokolt lehet a könnyű páncélelhárító eszközök egy részének az első, második, esetleg a harmadik emeleten ideiglenes tüzelőállásokat meghatározni a tűzzel történő ráhatás növelése érdekében. A magasabban elhelyezett tűzeszközök hatása növelése céljából külön meg kell határozni a tűzmegnyitás és a tüzelőállás-váltás előtti tűzbeszüntetés terepszakaszát (pontját). Az idő függvényében ezen belüli legfontosabb távolságokat, kritikus pontokat célszerű előre belőni. Meg kell továbbá határozni részükre az alsóbb szinteken, főleg a földszinten (különösen a páncélelhárító eszközöknek) a fő tüzelőállásukat. Mindezt az objektum ellen támadó közeledésének mértékében. Ilyen módon a lehetőségekhez képest elérhető az ellenségre való folyamatos ráhatás, és a földszinti (pince) részről a meglévő eszközök mindegyike képessé válik a pásztázó lövés kiváltására maximális távolságon.
A tűzrendszert úgy kell felépíteni, hogy a tűz elsősorban a támadó előremozgási útvonalain, a lapos röppályájú fegyverekkel szembeni védett területeken, a műszaki zárrendszer körzetében, a szárnyakon feküdjön. Az elhelyezkedésük alapján eredményesen alkalmazhatók a lapos tetejű épületek tetőrészére kiszállított ellenséges élőerő megsemmisítésére. A sűrűn beépített területeken kiterjedt figyelőrendszer alkalmazása szükséges. A figyelőhelyek meghatározásánál igen fontos követelményként jelentkezik, hogy az érintett parancsnok időbeni döntéseihez, valamint az adott tűzeszközökhöz kellő időben jussanak el az ellenség tevékenységével, mozgásával kapcsolatos adatok.
Ennek biztosítása céljából a figyelők helyét úgy kell kijelölni, hogy azok a szükséges irányban megfelelő távolságra képesek legyenek a figyelést végrehajtani, viszont ne legyenek olyan kiemelkedő pontokon, amelyek az ellenség részéről éppen az előzőek miatt a rombolás elsődleges céljaként jelentkeznek (különösen, ha egyébként is viszonylag könnyen rombolható), hanem csak olyan magasságban, amely a feladat ellátását lehetővé teszi. Egyébként sem biztos, hogy a legmagasabb pontokról (éppen az előterep miatt) azon útszakaszok, területek beláthatók, amelyek különös fontossággal bírnak. Ezért főként a védő részéről, még a tevékenységek kezdete előtt, nagy lehetőség nyílik a védelem peremvonala előtti területeken figyelők alkalmazására. Ezen célra felhasználható a föld alatti közműhálózat, a csatornarendszer, rombolt épületek, amelyeket várhatóan az ellenség nem fogja használni stb. Az ilyen figyelőkkel célszerű, ha a kiküldő parancsnok közvetlenül összeköttetést létesít, például: telefonon (helyszíni lehetőségek figyelembevételével). Különös gonddal kell megszervezni és előkészíteni az éjszakai figyelést. Sötétedéstől aktivizálni kell a még nappal – a megfelelő irányok, pontok, objektumok figyelésére – előkészített (beállított) éjjellátó eszközöket és infratávcsöveket.2 A harcjárműveknél és harckocsiknál a toronykoszorú-állás szerint, míg a hordozhatókat különböző segédeszközök felhasználásával lehet beállítani. Az éjjellátó berendezéseket egyrészt álcázás, másrészt energiatakarékosság végett passzív üzemmódban célszerű alkalmazni. Csak indokolt esetben lehet áttérni az aktív üzemmód használatára. A korszerű monokuláris és binokuláris éjjellátó berendezések már passzív üzemmódúak.

(Folytatjuk)

1 Szűcs Endre őrnagy: Helységharc a XXI. században, http://www.zmka.hu/tanszekek/ehc/konferencia/april2001/szucs.html Óváry László–Szűcs Endre: A helységharckiképzés helyzete, http://zrinyi.zmne.hu/tanszekek/kvt/digitgy/20011/belsobor.html
2 A lövészeszközök éjjellátó berendezései általában 200-300 m távolságig használhatók (beleértve A Dragunov SZVD távcsöves puska NSZPU éjszakai irányzékát is (300 m). A BTR–80A éjszakai irányzéka (TPNZ–42) aktív üzemmódban 800 m-ig, passzív üzemmódban 400 m-ig alkalmazható. A T–72 típusú harckocsi TPN–1 lövegirányzéka aktív üzemmódban 600-800 m-ig, a parancsnoki TKN–3 300-400 m-ig, míg a vezető TVN E–4PA éjjellátó berendezése 60–100 m-ig használható.