Honvédelmi Minisztérium

A hágai jog és a modern hadviselés – új dilemmák, kihívások

2007.09.11.

A cikk célja a hadviselés legújabb résztvevõivel, módjaival, eszközeivel kapcsolatos jogi értelmezési, szabályozási problémák ismertetése és az azokra kialakított vagy kialakítandó megoldások rendszerezése. A percekre szûkült döntési helyzetekben, éles adatokat rájuk zúdító humán és gépi döntés-elõkészítõ környezetben a parancsnoknak saját beosztottai vagy sokkal nagyobb számú – valós vagy vélt – polgári személyek sorsát, életét érintõ döntéseket kell hoznia, vagy elõkészítenie. Nem lehet megoldás vagy menekülés a felelõsség alól az, hogy az adott kérdés, alkalmazási helyzet nincs szabályozva. Az sem, hogy „fegyverek között hallgat a törvény” (inter arma silent leges), tehát megnyílik, adott a saját felelõsségre, „jogérzetre” cselekvés és szubjektív megítélés szabadsága. Így gyakran érveltek, fõleg a második világháborúban, mégsem kerülhették el a felelõsségre vonást. A harccselekményrõl való döntés, majd a jogi és erkölcsi szempontból elszámolás annak következményeivel, a modern média lehetõségeire figyelemmel, már nem kerülheti el az elõbb-utóbb nyilvánosságra kerülést és visszahatást a döntéshozókra, ha a döntés helytelen, nem hozható összhangba a katonai és humanitárius megfontolások egyensúlyának, valamint a katonai elõny és a nem harcolókat ért következmény arányosságának követelményével.

Míg békeidejû politikai zavargás esetén a közfigyelemnek és kényszerintézkedésekre reagálásnak fõ címzettje a belföldi rendõrség vezetése, addig háborúban a védelmet szervezõ (rendszerint belföldi), vagy a támadást szervezõ (annak helyéhez képest rendszerint külföldi) katonai parancsnok, akinek törzsében ténykedik a hadijogi tanácsadó. A járulékos károk fõként támadásból erednek, ami természetesen nem mentesíti a védõt óvintézkedési kötelezettségeitõl, de utóbbinak, mert közvetlenül ellenõrzi a területet, e tekintetben feladata és felelõssége megfoghatóbb, mint a támadóé. Ez már jelzi, hogy a jogi szabályozásnak és katonai jogászi munkának fõleg a támadás eszközeire, módjaira indokolt irányulnia.
A XXI. századi hadviselés rohamos sebességû átalakulása, az új probléma- és szabályozási területek megjelenése felveti a jog, és különösen a nemzetközi jog, régi-új fokozott felelõsségét. A jognak az új kihívásoktól terhelt évszázadban is sajátos feladata, hogy adott szabályozási igényre és tárgyra reagáljon, azt jogi problémaként, hipotézisként megfogalmazza és elõírásokkal, valamint a kötelezetteket érintõ szankciókkal szabályozza. A hadviselés modern eszközei, módjai alkalmazása területén (hágai jogterület) különösen fontos az új problémák utolérése.
Könnyen rámondható e dilemmára, hogy a hadijognak megvannak a konfliktusban részt vevõ, teljes körre kiterjedõ alapelvei (általános érvényûség, megkülönböztetés, arányosság, hadviselés eszközei és módjai korlátozottsága s a mindezeket szabályozatlan helyzetekre kiterjesztõ Martens-záradék), tehát kell tudni dönteni. Ez azonban nem ilyen egyszerû. Kétes helyzetek ugyanis akadnak szép számmal, fõleg a többnemzeti mûveletekben és erõkben részt vevõ nemzeti kontingensparancsnokot terhelõ döntési helyzetekben, vagy amikor a felek nem egyformán részesei különbözõ nemzetközi humanitárius jogi egyezményeknek és jegyzõkönyveknek, továbbá ha ezen dokumentumok adnak ugyan keretszerû elõírásokat, de kétséges, hogy azok a hadviselés adott, teljesen új eszközeire és módjaira alkalmazhatók-e. Ilyenkor, mint számos régibb és újabb példa mutatja, My Laitól Srebrenicáig, könnyen elkezdõdhet a jogászi csûrés-csavarás és a vele együtt járó parancsnoki felelõsség elmosása, szétdarabolása, a szimbolikus szankciók alkalmazása.
Elbíráláskor akadályozzák a rossz értelemben vett felelõsségáthárító jogászkodás jelenségét a mûveletirányító nemzetközi szervezet, illetve hadszíntéri parancsnokság által kiadott egységes mûveleti szabályok (SOP) vagy harci magatartási szabályok (Rules of Engagement, ROE), a fegyveres erõkre vonatkozó jogállási (SOFA) egyezmények hatáskörmegosztó és jogsegélyszabályai. Ezek jelentõségérõl békefenntartási témájú kiadványokban bõvebben esik szó, most a jogi kihívások kezelése felé fordulunk.

A SZABÁLYOZÁSI TÁRGY SZÛKÍTÕ, ELHATÁROLÓ MEGKÖZELÍTÉSE

Jól ismertek és behatárolhatók napjainkban – akár hazai példák alapján is – a biztonságot fenyegetõ erõszakos cselekmények. Itt csak röviden utalunk a biztonságpolitika és tudományok területén bõven elemzett biztonsági kockázatok öszszetetté válására. Ezeket részletesen is megnevezi például a NATO 1999. évi Stratégiai Koncepciója, vagy a Magyar Köztársaság Nemzeti Biztonsági Stratégiája és Biztonságpolitikai Alapelvei1, melyekben fõleg a kihívások és az ellenük való védekezés kifejtését érdemes áttekinteni. Elõbbi koncepció külön is nevesíti az eltérõ társadalmi fejlõdésbõl fakadó, átmeneti vagy tartós ellentéteket, a gazdasági, pénzügyi és társadalmi válságokat, valamint az etnikai és vallási feszültségek, a terrorizmus, a szervezett bûnözés, az illegális kábítószer- és fegyverkereskedelem, a demográfiai feszültségek, a tömeges migráció és a nagyfokú környezeti ártalmak, illetve a tömegpusztító fegyverek elterjedésének kérdéseit. A késõbbi dokumentumban már megjelenik az információs eszközökkel történõ fenyegetés.
Mi tartozik mindebbõl a hadijog (humanitárius nemzetközi jog) területére? Az alábbiakban az ide nem tartozó területeket törekszünk meghatározni, amelyek szintén folyamatosan követendõk és feldolgozandók a jog által (nemzetközi jog más területein, a büntetõ-, gazdasági, pénzügyi stb. jogban), úgyszintén a biztonság- és hadtudományokban. Tehát az, hogy innen kimaradnak, nem jelentõségük lebecsülése.
A) A terrorizmussal kezdve, önmaga továbbra sem a hadijog témája, hanem az érintett államok saját, valamint nemzetközi rendõri és bûnüldözõ tevékenységének a kérdése. Azért nem lehet fõként a hadijog szabályozási kérdése, mert nincs kivel megkötni erre vonatkozó nemzetközi szerzõdéseket (az al-Kaida s más szervezetek jogalanyisága és általuk a martensi alapkritériumok – humanitás, közlelkiismeret követelményei, civilizált nemzetek között elfogadott szokások – tiszteletének hiányában). Más kérdés az, hogy fegyveres erõk mint állami szervek is részt vehetnek belsõ törvényektõl függõen a nemzetközi terrorizmus elleni harcban.
B) Válságkezelõ mûveletekben a hadijog nem a fõ nemzetközi jogi forrás, de „részben érvényesül”. Ezekben, vagy utána a hatalomba kerített személyekkel való eljárás során különbözõ nemzetközi jogi vagy belsõ jogi szabályozók alapján kiterjeszthetõk egyes hadijogi szabályok a terroristák, felkelõk elleni (gyakran a lakosságot is érintõ) mûveletre, bánásmódra. Különösen az ENSZ fõtitkárának 1999. évi, a békemûveletekre irányadó irányelveit, az Európai Unió 2005. évi irányelveit és az EBESZ Magatartási Kódexét említhetjük, melyek visszautalnak a genfi egyezményekre. A genfi egyezmények egyébként mindenfajta háborúban megszállt területen (Irak, Afganisztán stb.) eleve érvényesülnek (v. ö. Guantanámo és Abu Gharib, valamint a titkos CIA-repülések megítélése többségi európai nézõpontból). Tehát, ezen egyetemes normák tartalma vissza- és kivetítõdhet az eredeti egyezmények alá nem tartozó helyzetekre, „örök” jogforrás marad.
Ennek látszólag ellentmond, hogy az egykor fõ érvényesülési területüket képezõ államközi összeütközések már nincsenek nevesítve a biztonsági kockázatok felsorolásában, mondhatni relatív súlyuk a fõ veszélytényezõk között csökkent. A „régi” típusú, államcsoportok összecsapásával járó háborút már az 1991. évi londoni NATO-stratégiai koncepció sem valószínûsítette. A 2002. évi prágai és a 2006. évi rigai csúcs idején pedig a szövetség a „nem 5. cikk szerinti” mûveleteket helyezi elõtérbe. Ezekre számos, nem elsõsorban a genfi és hágai jog körébe tartozó nemzetközi norma is vonatkozik. Viszont, az elõbb bemutatott példákkal összhangban, a genfi és hágai jog fejlõdése a nem államközi konfliktusok tapasztalatait is figyelembe veszi. Azok vezettek például a 2006. évben hazánk által is megerõsített új humanitárius jogi jegyzõkönyvekhez (kulturális javak fokozott védelme, vörös kristály embléma, fel nem robbant hadianyag-maradványok témájában).
C) A szûkítés második körébe a legkülönfélébb háborús küszöb alatti cselekmények tartoznak. Ezek formailag ugyan megvalósíthatnak háborúhoz vezetõ cselekményt, és sérthetnek számos hadijogi elvet, de mégis külön nemzetközi jogi lépés – napjainkban leginkább az ENSZ BT mandátumot adó határozata – szükséges, hogy egyáltalán a nemzetközi humanitárius jog kikényszerítésének a folyamata elindulhasson. Tipikus példája ennek e tankönyv készítésekor a szudáni darfuri lakosság elhúzódó kálváriája, Irán nukleáris programja. Ilyen továbbá az Izrael és Libanon államok közötti – valójában az utóbbi által eltûrt, a nacionalista mozgalom és a terrorszervezet jegyeit ötvözõ és külsõ iszlám államok támogatását élvezõ Hezbollah és Izrael hadereje közötti – számos ártatlan áldozattal járó harc. Míg kiváltó oka (izraeli katonák elrablása) a háborús küszöb alatt volt, az eszkaláció, a befejezõ idõszak már egyértelmûen kiváltotta ezen szabályok hatályát. Vitatható, hogy mikortól: a két haderõ tényleges összecsapása, az izraeli határátlépés vagy az ENSZ-döntés idejétõl. (Bõvebben a nemzetközi egyezmények hatályáról lásd „A háború kezdetével és befejezésével foglalkozó fejezetben.)
D) Az pedig, hogy egy ország a másik civil lakossága létfenntartását veszélyeztetõ, a hadijogban fõ szabályként tiltott gazdasági, környezeti ténykedést folytat békében (például határátlépõ folyó vízkészletének elterelése, szennyezése) bár válságot idézhet elõ, mégsem tartozik a hadijog alá, mert nincs deklarált fegyveres konfliktus.
Fenti szûkítések és elhatárolások után az a megközelítést mutatkozik helyesnek, ha egy hagyományos államközi háború szabályozási környezetébe (és fiktív viszonyai közé) helyezzük a vizsgálandó új, várható hadviselési eszközöket, módszereket. Ezzel elkerülhetõ ugyanis az összemosás más, a biztonságot veszélyeztetõ fentebb példázott konfliktusokkal, másrészt a hadijog egyetemessé vált tartós 1949. és 1977. évi szabályai is elsõsorban államközieken alapulnak. Továbbá, mint a jogtörténet is igazolja, az államközi konfliktusokra megalkotott szabályok könnyen kiterjeszthetõk részben vagy egészben a polgárháborús helyzetekre.
A genfi II. kiegészítõ jegyzõkönyv például egy sajátos tömörítése az I. szabályainak, az egyes hagyományos fegyverek korlátozásáról szóló 1980. évi egyezményt és egyes jegyzõkönyveit pedig változtatás nélkül terjesztették ki késõbb nem nemzetközi fegyveres összeütközésre az aláíró államok viszonyában. Végül, inkább az államok rendelkeznek jogi és politikai, felelõs apparátussal az ilyen új szabályok megalkotására, mint a nemzetközi jog más szereplõi. Épp a szabályozatlanság és az aktualitás indokolja, hogy az alábbiakban, külön tartalmi egységekben, úgy fogjuk az új hágai problémákat egybe, hogy ahol lehet, rámutassunk a már tárgyalt meglévõ hágai kapcsolódó rendelkezésekre.

A MODERN INFORMÁCIÓS HADVISELÉS SAJÁTOSSÁGAI

Az információs hadviselés egyes új kérdései, például a hálózati támadások [Computer Network Attacks (CNA)] a hadijog szempontjából szabályozatlan terület. Jogi definíciói e tevékenységek nagy részének még nincsenek, katonai mûszaki – zömmel a fejlettebb nagy haderõktõl átvett – meghatározásaik viszont már vannak és azokat oktatják is. A figyelem a címben szereplõ újszerû terület kutatására részben személyes benyomások miatt fordult. Nemzetvédelmi egyetemi segédanyagok között találkozott a hagyományos és az információs hadviselés különbségét összegezõ táblázattal, melyet elõször értetlenséggel vegyes elutasítással fogadott, mert az utóbbi ismérvei között a „Résztvevõk” sorban egyének, csoportok, a „Törvények” sorban nincs egyezmény, az „Ellenség” sorban a nem ismert, nem egyenruhás, az „Ipari háttér”-nél a Nincs igény kifejezésekkel találkozott.
Vajon mi az a misztikus erõ vagy fölény, ami kivonhatná az információs hadviselést a hadviseléssel és a háború áldozatainak védelmével kapcsolatos egyetemes szabályok, a genfi és hágai egyezmények és kiegészítéseik uralma alól, ha a technikát és a jogot is emberek alakítják, fejlesztik és tartják ellenõrzés alatt? Fjodor Martens a Hágai Hadviselési Szabályzatban miért fogalmazta meg a száz éve nem vitatott és ma is egyetemesnek tekintett alapelvet a még ismeretlen és szabályozatlan harcmódokra és eszközökre kiterjedõ humanitás és közlelkiismeret törvényérõl? Miért lehetetlenülne el a nemzetközi hadijog a technológia rohama miatt?
Jogász, de más médiafigyelõ ember számára sem ismeretlen, hogy bármely rosszul mûködõ szakmai jogszabályt, szakmai kör által õrzött titkot és megítélési monopóliumot meg lehet törni az alapvetõ (alkotmányos) jogok, kötelezettségek érvényesítése érdekében, mint az orvosi mûhibaperekrõl készült „sikerkönyvek” is tanúsítják. Információs viszszaéléseknél is minden további nélkül ki lehet rendelni a megfelelõ szaknyomozót és bizonyítási szakértõt, s így lesz ez a jövõben is a polgári és katonai igazságügyi eljárásban, amely esetenként a technika állásától független alanyi (személyi) büntethetõségi vagy azt korlátozó körülmények mérlegelésével dönt.
Késõbb mégis hasznosnak, jó vitaalapnak tartotta a szerzõ a kétfajta hadviselés fenti összehasonlítását, amelyet erõsített, hogy több kitûnõ információvédelmi, informatikai szakembert ismert meg, velük egy fõosztályon is együtt dolgozva. Valójában nem oly nagy a különbség a jogi és az „információs” szakterület között, mindkettõ emberi életviszonyok szabályozására és kereteik rögzítésére hivatott, és nagyon intenzív logikai tevékenységet igényel, csak más módszerekkel. Az õ munkájuk adott esetben sokkal nagyobb védelmet ad egy szervezetnek, mint például valamely egyedi ügyekben eljáró jogászé, viszont általában jogászok a közigazgatási vezetõk. S mind a jogász, mind az informatikus kiszolgáltatott, ha munkáját technikai feladatként tekinti. A két szakma terminológiája elõbbinél inkább a latin, utóbbinál az azt már francia közvetítéssel hasznosító angol nyelvbõl merít, így mást ért a protokoll, az irat, a forgalom (Protocol, Document, Traffic) alapjelentésû szavakon a jogász és az információvédelmi szakember: elõbbi jegyzõkönyvet, papíralapú ügyiratot, közlekedési helyzetet, utóbbi eljárásrendet, mindenfajta adathordozót, illetve elektronikus adatforgalmazást. Az információvédelmi szakirodalom alapvetõen angol nyelvû forrásokra épül, ideértve a definíciókat és a rövidítéseket. Mindezek a nemzetvédelmi egyetemen és mûszaki felsõoktatási intézményekben megjelent jegyzetekben is tükrözõdnek, és lassan feledésbe merül, hogy Kempelen Farkastól és Bolyai Jánostól kezdve mennyi kitûnõ magyar szakember (Neumann János, Szilárd Leó stb.) járult hozzá a matematika s az abból kifejlõdött informatika eredményeihez.
Ahhoz, hogy bármilyen számítógépet kezelni tudjon, a jogásznak ismernie kell a bármilyen informatikai rendszerben érvényesülõ törvényszerûségeket, ehhez pedig matematikára van szükség. Az információs hadviselés jogi kérdéseinek megértéséhez tehát lehetetlen hozzáfogni az alapvetõ szakmai kifejezések ismerete, megértése, például a modern számítástechnikai eszközök fizikai, illetve szoftverelemei kapcsolatának ismerete nélkül.
A Hadviselés az információs hadszíntéren címû, 2005-ben megjelent szakkönyv2 egyes definíciói elég koherensek és a jogi irodalomban, a majdani szabályozásban átvehetõnek tûnnek, ezért fõ hivatkozási forrásunkat képezi e témában. Egyik fõ hiányossága azonban, hogy helyenként utópikus feltételezésekben bízik, illetve a kapcsolódó jogi kérdésekkel, még a békeidõszaki adatvédel- mi és szerzõi jogi normákkal sem foglalkozik, nemhogy a NATO egyes információvédelmi tárgyú alapdokumentumaival (melyeket hazánkban is törvénnyel hirdetnek ki).3 Így könnyen kialakulhat a külsõ olvasóban egy olyan kép, hogy az információs hadviselésben mindig a könyvben elõirányzott igazságos, modern információs társadalom irányába tartó „euroatlanti” demokráciák hadseregei állnak a jó oldalon, és terroristák, bûnözõk, „lator államok” pedig a másikon. E szubjektív hatás elkerülésére a nemzetközi humanitárius jog „hágai” része, a tulajdonképpeni hadijog szempontjából nem árt itt is visszautalni annak egyik alapelvére, mely szerepel az 1989. évi 20. törvényerejû rendelettel kihirdetett 1977. évi I. genfi kiegészítõ jegyzõkönyv bevezetésében is. Ez megerõsíti, hogy a genfi egyezmények és a jegyzõkönyv rendelkezéseit minden körülmények között maradéktalanul alkalmazni kell az ezen okmányok védelme alatt álló összes személyekre, a fegyveres összeütközés jellegére, vagy eredetére, illetve az öszszeütközõ felek által felhozott, vagy nekik tulajdonított okokra alapozott mindennemû hátrányos megkülönböztetés nélkül. E pártatlan szemlélettel elemzi a szerzõ is a teljes témakört.
Az egyszerûség kedvéért axiómának tekinthetjük, hogy az ellenség feletti különbözõ összetevõkbõl álló információs fölény kihasználás esetén katonai elõnyt jelent. Ezért birtokolása a mûveletek egyik célja, a példák (Irakban 2003-ban folyt offenzíva stb.) a hivatkozott könyvben is részletesek.4 Az információs fölénybõl következik a döntési fölény, a döntési helyzetben a döntési képesség kihasználása. Az sem igényel különösebb bizonyítást, hogy a fejlett tudással rendelkezõ katona mellett a csúcstechnika és technológia – benne többek között a légi és földi harctéri robotok széles körû alkalmazása – már nemcsak a hadmûveleti erõk harcmódjára hat, hanem a támogató mûveletekben, ezen belül különösen az információs mûveletekben is nélkülözhetetlen. A könyv szerzõinek kutatásai azt bizonyították, hogy a fejlett haderõk alkalmazásában lényeges változások következtek be a 21. század elején. A haderõ hadmûveleti tevékenységének idõtartama – a precíziós felderítés, a hálózatközpontú hadviselés, az információs mûveletek és a tûzfölény következtében – nem csupán évekrõl hónapokra, hanem hónapokról hetekre rövidült.
Ez önmagában örvendetes fejlemény, ugyanakkor azt is világosan látni kell, hogy egy fegyveres konfliktust követõ különbözõ kapcsolódó tevékenységek és mûveletek, például a béketámogató mûveletek ideje akár éveket is igénybe vehet, amelyekben a precíziós fegyverekkel harcoló mûveleti erõkön kívül a harctámogató mûveleti erõknek igen jelentõs szerepük van. A lefolytatott vizsgálatok szerint egy fegyveres konfliktusban a nagy találati pontosságú ún. precíziós fegyverekkel harcoló mûveleti erõk a gyõzelem kivívásáig 2/3 részt képviselnek, míg a támogató erõk – ideértve az információs mûveletek erõit – a komplex feladatok 1/3 részét oldják meg. A nem háborús mûveletekben – béketámogató, humanitárius stb. – ez az arány megfordul. Ezek a lényegi változások felértékelik az integrált és komplex információs mûveletek, valamint azok részmûveleteiben részt vevõ erõk szerepét, fontosságát és hasznosságát.5
Úgyszintén az információ hasznosíthatóság szempontjából történõ csoportosításával (megbízható, nem megbízható, valószínû, kétséges, ellenõrzésre szoruló, megtévesztõ),6 valamint egy idõegység alatt, meghatározott továbbítási eszköz ál- tal átbocsátott információmennyiség mérésének a módszerével és fajtáival (például az internet kbit/s-ban mérhetõ ún. maximális le- és feltöltési sebessége) kapcsolatban is kell ismeretekkel rendelkezni az érintett szakembereknek. Ez a technikai képesség szoros összefüggésben áll az adott információs hadviselési technikai eszköz méretének, súlyának csökkenésével, az azonos képességû, de nagyobb, nehézkes eszköz amortizálódásával.
Egy másik, a jogász számára releváns terület az ún. kritikus infrastruktúrák és azok illetéktelen hozzáféréstõl való fizikai és informatikai eszközökkel történõ védelme,7 fõbb csoportjainak meghatározása, mivel az információs hadviselés célpontjai mind békében, mind minõsített idõszakban jellegzetesen eltérnek a klasszikus szárazföldi és légi hadviselés – a hágai és genfi egyezményekben körülírt katonai célpontjaitól, azok által korlátozott célokra is irányul.
E körbe (melyeket a honvédelmi törvényünk III. fejezete is említ8) az alábbi fõ infrastruktúra-csoportok tartoznak.

Az elõzõekben felsorolt, a genfi I. kiegészítõ jegyzõkönyvben védett javakkal részben átfedésben álló, információs infrastruktúrák – közülük is különösen az ún. funkcionális információs infrastruktúrák – a rendeltetésükben megfogalmazott feladataikat különbözõ integrált információs rendszereken keresztül képesek megvalósítani. Napjainkban az informatikai hálózatok nem választhatók külön a távközlési hálózatoktól, hiszen egymás nélkül mûködésképtelenek. Ez a tény, illetve a korszerû távközlési rendszerekben felhasznált számítógépes hardver- és szoftverkörnyezet egyértelmûen az informatika és a távközlés konvergenciáját (közeledését és összeolvadását) jelenti.9
Ezen infrastruktúrák elleni támadások ipari, gazdasági, infrastrukturális, telekommunikációs, politikai területeken fejthetnek ki hatást akár országos vagy globális méretekben. Azok súlyos zavarával kapcsolatos békeidejû tapasztalatok (például az amerikai és nyugat-európai áramkimaradások) érzékeltetik, milyen súlyos károkat okozhatna megtámadásuk a háborúban. 10

AZ INFORMÁCIÓS MÛVELETI TEVÉKENYSÉGEK

Az információs hadviselés tágabb értelemben minden, az információs fölény érdekében végzett mûveleti tevékenység – az információt hordozó, továbbító eszközök elleni támadások mellett például a humánerõforráson alapuló klasszikus kémkedés, felderítés. Az információs hadviselés modern környezetben alapvetõen azon mûveleteket öleli fel, amelyek a számítógépekben és azok hálózatában levõ információk megsemmisítésére, áramlásuknak megakadályozására vagy megtörésére, illetve tartalmuk megváltoztatására irányulnak.
Az információs mûveletek minden eleme egyaránt fontos szerepet játszik az információs fölény kivívásában, megtartásában és információs uralommá, illetve vezetési, majd hadmûveleti fölénnyé való konvertálásában. Az információs mûveletek erõsokszorozó szerepe éppen abban nyilvánul meg, hogy az elemeket együttesen, koordináltan, egymással együttmûködve, egymás hatásait kihasználva alkalmazzák. Ez jóval nagyobb hatásfokot eredményez, mintha az információs mûveletek elemeit önállóan, koordinálatlanul hajtanák végre.
E mûveletek – mint szakharcászatilag önálló részmûveletek – a következõk11: mûveleti biztonság (OPSEC), katonai megtévesztés (MILDEC); pszichológiai mûveletek (PSYOPS); információs infrastruktúrák, vezetési objektumok fizikai pusztítása (PO); elektronikai hadviselés (EW). Ezek az MH Összhaderõnemi Doktrínában és NATO ún. szövetségi kiadványokban azonosíthatók, míg lehetséges új elemként napjainkban jelenik meg a számítógép- hálózati hadviselés (CNW) és a polgári-katonai együttmûködés (CIMIC). E mûveletek közül az elsõ négy jól ismert és szabályozott is a hadijogban.
Szokásai, szabályai a hadviseléssel kapcsolatos hágai jogban régóta kialakultak. A megtévesztés például egyidõs az emberiséggel, illetve az emberek közötti konfliktusok megjelenésével. Magyarázatot igényel az elektronikai hadviselés, mely olyan katonai tevékenység, amely az elektromágneses energiát felhasználva meghatározza, felderíti, csökkenti vagy megakadályozza az elektromágneses spektrum ellenség által történõ használatát és biztosítja annak a saját hatékony harci alkalmazását. Egy példája a radarok zavarása. Elektronikai támogató, védelmi, valamint ellentevékenységben valósulhat meg. Az elektronikai hadviselés a számítógép-hálózati hadviseléstõl legszemléletesebben a harcmezõ domborzati, térhatású ábrázolásával különböztethetõ meg.12

A SZÁMÍTÓGÉP-HÁLÓZATI HADVISELÉS13

Ezen új típusú hadviselési forma célját tekintve a számítógépes rendszerek mûködésképtelenné tételét, illetve ezzel ellentétesen, a saját rendszerek mûködõképességének biztosítását szolgálja. Az információs társadalom mûködésébõl fakadóan ezek a számítógépek hálózatba kapcsolt rendszerek, és így a hadviselés más különbözõ folyamatai is a hálózatokon keresztül valósulnak meg.
A számítógép-hálózati hadviselés egyrészt a szemben álló fél hálózatba kötött informatikai rendszerei mûködésének befolyásolására, lerontására, lehetetlenné tételére irányul, másrészt viszont a saját hasonló rendszerek mûködésének fenntartására törekszik. Látható tehát – mint ahogy ez már az elõbbiek során több elem bemutatásánál is kiderült –, hogy e tevékenység során itt is támadó és védelmi típusú mûveletekrõl beszélhetünk.

A számítógép-hálózati hadviselés fõ feladatai:

Természetesen az információs mûveletek e kifinomult módja csak akkor és azon ellenség ellen alkalmazható, amely az információs technológia és technika egy bizonyos fejlettségi szintjén áll. Ez azt jelenti, hogy többek között vannak olyan számítógép-hálózatai, amelyek sajátos módszerekkel támadhatók.
A számítógép-hálózati hadviselést többféleképpen is osztályozhatjuk, az egyik osztályozás szerint az a következõ tevékenységeket foglalja magában: a számítógép- hálózati felderítés (Computer Network Exploitations – CNE), a számítógép-hálózati támadás (Computer Network Attack – CNA);, a számítógép-hálózati védelem (Computer Network Defence – CND).
A számítógép-hálózati felderítés és támadás megvalósítási formáiban számos hasonlóságot mutat, céljaiban azonban különbözik egymástól. Az egyszerûség kedvéért mindkettõt számítógép-hálózatok támadása kifejezés alatt értelmezzük.

JOGALKOTÁSI IRÁNYOK, ELDÖNTENDÕ KÉRDÉSEK

Az alábbi jogi iránymutatások csupán a kialakuló és nemzetközi szervezetek által elfogadott uralkodó álláspontok összegzését jelenthetik. Várhatóan még évekig fog tartani, amíg ezek kidolgozása eljuthat a nemzetközi többoldalú szerzõdések létrehozására hivatott konferencia összehívásáig.
Emlékeztetõül nem árt tudni, hogy az önálló légi háború elmélete14 és a másik nagy, fõként a civil hátországot pusztító, ellátásától megfosztó erõt hordozó és a hagyományokhoz képest álnok hadviselési koncepció, a mindkét világháborúban alkalmazott korlátlan tengeralattjáróhadviselés, egyaránt „megbukott”. Sõt, utóbbinak végül a kezdeményezõ lett a vesztese (a Lusitania amerikai utasszállító elsüllyesztése, mint az USA hadba lépésének egyik oka, illetve az összes között a német tengeralattjáró-haderõnem szenvedett legnagyobb állományarányos veszteséget a második világháborúban).
Mégis ezek kezdeti népszerûségét és sikereit15 elõsegítette a korabeli jogi reagálás lassúsága, tehetetlensége. Egy hasonló felfogást valló új harcmód eszményítése és az azt segítõ jogi elmaradás vonzhatja a szintén nagy távolságból pusztítani próbáló számítógépes támadókat is, különös tekintettel arra, hogy szintén a támadott számára rejtett és meglepõ harccselekményre van kilátás, ami egyébként önmagában nem tiltott. Jelenleg a békeidõszaki számítógépes problémák kezelése terén lépett még elõre a jogi szabályozás, elsõsorban a Számítástechnikai Bûnözésrõl szóló Egyezménynyel (ET, 2001.), melynek célja a megelõzés érdekében nemzeti jogszabályok harmonizálása, globális hálózatoknak megfelelõ nyomozás, büntetõeljárás terén nemzetközi együttmûködés.
Ami a humanitárius nemzetközi jogot illeti, bár e téren nincs új norma, azonban legalább abban egyértelmûnek mondható a nemzetközi jogi szakértõk állás- foglalása, hogy a hadijog kialakult elvei és fontosabb szabályai ezen tevékenységre is alkalmazhatók.16 Egy számítógép- hálózati támadás sem tud valószínûleg a használt eszközökre és célpontokra tekintettel olyan pusztítást okozni, mint az atom- vagy hidrogénbomba, vagy más tömegpusztító fegyver, amelyekrõl a nagyhatalmak külön szerzõdései váltak szükségessé, e harcmód ezért is alkalmas lehet arra, hogy szabályozása betagolódjon a hadijogba.
2004 novemberében Stockholmban egy külön szakértõi konferencia17 foglalkozott a számítógép-hálózati hadviselési kérdéskörrel, amelynek feladata volt többek között felmérni a hadijogi szempontból releváns kérdéseket, a közös jogi értelmezést kialakítani (pl. békeidõben is létezõ komputertámadásoktól való elhatárolás), valamint keresni a megelõzés és a szankcionálás lehetséges jogi megoldásait. A konferencia résztvevõi is arra az álláspontra jutottak, hogy a nemzetközi humanitárius jog alkalmazható számítógép- hálózati hadviselésre. Ugyanakkor számos aggály felmerült, hogy miként lehet az ellenséges feleknek okozott károkat és a hozzájuk kapcsolódó felelõsséget megállapítani, ha a támadás elõidézõje adott esetben a földgolyó másik oldalán van, és rejtett a másik fél számára. Míg a különféle új harci technológiák egy része, pl. vakító lézer, egyes aknafajták már bekerült a legújabb szabályozásba, addig a szóban forgó terület nem. Hogy miért, azt a konferenciaanyagban említett, a szabályozás elõtt álló kihívások megvilágítják.
A jogi szabályozás kihívásai öt nagy területen csoportosíthatók:
Az alábbi öt, sorszámozott jogi problémakör elején maga a problémafelvetés szerepel folyamatos dõlt betûvel, majd a szerzõ a jogi problémamegoldási törekvések irányát összegezni törekvõ kiegészítõ gondolatai következnek:

1. Szabályozatlanság
Amikor a nemzetközi klasszikus hágai és genfi szabályok kialakultak, de még az utolsó nagy felülvizsgálat az 1977. évi kiegészítõ jegyzõkönyvek megalkotása idején az ilyenfajta hadviselés egyszerûen nem volt ismert. Szabályozható-e?
A jogi definíciók hiányában a javaslatok kialakításához nyilván az alapjukat képezõ technológiai definíciókból kell kiindulni, amelyekrõl fentebb már bõvebb összegezést adtunk. A földi telepítésû számítógépek mellett azok számára történõ információszerzéshez-továbbításhoz szükséges repülõeszközöket és mûholdakat, valamint mindezek hardverés szoftverelemeinek összességét és az alkalmazási eljárásokat is figyelembe kell venni a meghatározásokhoz.
Az információs hadviselés taktikai szinten önállóan is alkalmazható, és egy hagyományos eszközökkel folytatott támadás kiegészítõje is lehet (pl. hagyományos katonai irányító objektumok tüzérségi eszközökkel való pusztítása után vetik be annak kommunikációs csatornái elektromágneses vagy számítógépes zavarását és akadályozását). Ennek megfelelõen beszélhetünk elsõdleges és másodlagos információs/számítógépes hadviselésrõl. Szabályozási szempontból ez azt jelentheti, hogy a fõtevékenységre vonatkozó szabály – ha van – keretébe illeszthetõséget vizsgálni kell.
Egy másfajta megkülönböztetés az okokozat kapcsolaton alapuló, idõben öszszefüggõ, elõbb megindított és késõbb arra reagálva folytatott információs harc, amely az agresszió, önvédelem jogalkalmazási kérdéseinél jelentõs.

2. Hadviselõk, harcosok (alanyi oldal)
Az államiság ismérvei részben fizikai jellegûek. Például az államterület és a ha- tár, amelyek megsértése nemzetközi jogi szankciókat idézhet elõ, ezt azonban a számítógépes behatolásnál figyelmen kívül hagyják. Felmerül, hogy az 1974-ben adott ENSZ-definíció az agresszió fogalmára egyáltalán alkalmazható-e ezen számítógépes támadásokra, felderíthetõ, megállapítható- e egyáltalán már az is, hogy kinek területérõl indul a támadás? Megállapíthatóe a harcosok jogállása, felelõssége?
Az alanyi oldalon egyrészt az állami vagy nem állami hadviselõ felek (pl. ellenállási mozgalom) elkülönítési és felelõsségre vonási nehézségei, és ez még inkább áll a számítógépes hadviselésre. A fenti kérdés második részét illetõen elvben bármely állam, a megtámadott területérõl is indulhat (vírusok, kém- és egyéb káros programok bejuttatását követõen) támadás. Ami pedig a harcosokat illeti, a támadást végrehajtó egyének behatárolásának és harcosi jogállása tisztázásának nehézsége okoz jogi problémát, figyelemmel arra, hogy a hágai jog szerint e jogállás több ismérv meglététõl (pl. fegyver nyílt viselése) függ. Az információs hadviselés régebbi módszerei, pl. kémkedés és megtévesztés elkövetõivel kapcsolatban a harcosi jogállás megállapítása vagy elutasítása nem okozott gondot, ma is ezek elveibõl lehet kiindulni.
A katonai, döntéshozói felelõsség kérdése is e körben merül fel. Az információs fölény kivívása olyan eljárásban történik, ahol a harc- és felderítõeszközök jelentõs részben számítógépek által vezéreltek, az emberi képesség egyszerûen nem alkalmas a kapott gépi információtömeg tételes egyszemélyi ellenõrzésére, szelektálására.

3. A célpont katonai jellegének megállapítása, a felek általi eltérõ értelmezhetõsége
Mi tekinthetõ egyáltalán a számítógépes támadás tárgyának – csak az ellenfél számítógépei, vagy azok rendszergazdája által, a hálózaton vezérelt kritikus infrastruktúra? Maga az információ is lehet katonai célpont, birtokosai viszont épp a mûveletek jelentõs polgári-logisztikai támogatása miatt sok esetben a hadijog szerint polgári személyek, mint pl. a fegyveres erõk beszállítói és az általuk foglalkoztatott szakértõk, akikkel a tankönyv egy további pontja foglalkozik, vagy épp a harcon kívül álló, de a kritikus infrastruktúrát igénybe vevõ polgári személyek. Nem könnyû tehát megítélni, hogy a támadás és ellentevékenység során a harcosok megsemmisítésébõl, ellenségeskedésben való részvételre képtelenné tevésébõl eredõ katonai elõny meghatározható-e, a „járulékos” személyi kör veszteségeihez képest arányos-e. Másfelõl, egy önmagában nem tiltott károkozó programnak lehetnek megengedett, de tiltott célpontjai is, melyekrõl alkalmazáskor kidolgozója vagy használója dönt, de már önmagában a program tartalma is lehet tiltott (például biológiai fegyvernek minõsülõ anyag elõállítási folyamata). A kidolgozó, alkalmazó megítélése – hogy harcosnak minõsül-e – így annak negyedik klasszikus hágai ismérvével, a „háború törvényeinek betartásával” függ össze.

4. A megengedett és tiltott harcmódok A megengedhetõség és a tiltottság ismérvei, szempontjai felismerhetõek-e?
A megengedett harcban a támadó javára elõnnyel szolgál, hogy képzett szakemberek könnyen mûködésképtelenné tehetik az ellenséges számítógép szoftverelemeit, és ilyenkor elég magas a helyreállítási költség. Analógiaként a kritikus infrastruktúrák elleni támadás körébõl a 2001. szeptember 11-ei terrortámadásnak a nemzetközi gazdasági és pénzügyi életre gyakorolt hatását elég említeni. A védõ javára szolgál viszont, hogy a vezetékes hálózat felett ellenõrzést gyakorol és a támadó vezeték nélküli (mobil) eszközök használatára kényszerülhet, amely viszont jobban zavarható.
Amellett, hogy szélesedik a fenyegetés köre a támadók oldaláról (lásd nemzetközi terrorizmus), addig a jogszerû felderítés lehetõségei nehezebbekké válnak. A megengedett és tiltott harcmódok egy információs mûveleten belüli keveredésének veszélye lehet az egyik következmény. Újabb eszközökben, pl. a mobiltelefonokban ugyanis már kombinálódnak az elektronikai és a számítógépes hadviselés elemei. Míg az elõzõ harcmódra az irányíthatóság jellemzõ, addig az utóbbi (az ellenséges rendszerbe bejutva) irányíthatatlanul is pusztíthat, és mivel a harcmód jogi megítélése kétféle, az elkövetõ felelõsségének megítéléséhez meg kell tudni, melyiket alkalmazta.

5. Jogérvényesítés, a jogsértések megtorlása Az elkövetõ, vagyis lényegében az ellenfél információs rendszerének és támadási próbálkozásainak forrása behatárolható- e?
Ahogy az már a második világháborútól rendszeresen alkalmazott rejtjelezési és kódfejtési módszerek (pl. a német Enigma kód megfejtésével a tengeralattjárók sikeres kutatása) esetében is történt, technikai behatárolási, kivizsgálási mód felfedezése, megtalálása, kifejlesztése nélkül csekély a harcmód elleni védekezés és az esetleges büntetõeljárás esélye. A védekezést és a bûnüldözést egyaránt nehezíti azonban, hogy az akkorinál jóval hatalmasabb mennyiségû információt kell ellenõrizni a számításba jöhetõ támadói kör szûkítése során. A különbözõ információvédelmi részlegek nem mindig jelentik a biztonsági kockázatot jelentõ behatolási kísérleteket, és az esetleg okozott kárt saját hatáskörben próbálják rendezni.

IRÁNYMUTATÁSOK, PÉLDÁK A JOG ALKALMAZÁSÁHOZ

Háborús vagy rendkívüli helyzetben mindezen kételyek ellenére dönteni kell, békében a belsõ jog, háborúban a hadijog alapján. Békeidejû kérdésekkel is kell természetesen foglalkozni, annál is inkább, mert például hazánkban a „megelõzõ védelmi helyzet” minõsített idõszaki kategória a háborúra is vonatkozó „rendkívüli állapot” elõszobája. A nemzetközi18 és a hazai19 tanulmányok számos megtörtént esetet és technikai támadási megoldást hoznak fel annak szemléltetésére, hogy a békében is egyre gyakoribb fenyegetés (pl. kémprogramok, vírusok, trójaiak, férgek stb. zárt hálózaton belüli aktivizálódása20) miként sújthat le háborúban a felkészületlen ellenségre. A különbség „csupán” annyi, hogy ami békében számítógépes csalás bûntette lehet, háborúban büntetlen, ha nem irányul a jog által védett javak és személyek ellen. Kiindulópont tehát példáinkban is, hogy a már folyó fegyveres konfliktus alatt végrehajtott ilyen cselekmények – a fizikai harceszközök mellett, vagy azokkal együtt a számítógépes eszközök bevetése – esetében merülhet fel a hadijog alkalmazása.
A fenti nehézségek terhével is, a tételes nemzetközi jogi elõírásokra és a szabályozási szempontokról elõbb írottakra figyelemmel, egy konkrét háborús helyzetben behatárolható lehet a súlyos jogsértés számítógép- hálózat támadásával vagy elektronikai hadviselési eszközzel történõ elkövetése. Erre egy-egy példát hozunk Church idézett tanulmánya alapján.
Információs hadviselés jogsértõ, elsõdleges használata, számítógép-hálózat támadásával
Például szolgálhat egy konfliktusban részt vevõ állam – a fegyveres összeütkö- zés által érintett területén élõ – polgári lakosságának létfenntartási javait, szolgáltatásait biztosító létesítmények támadása. Téli idõszakban több front mögötti települést energiával ellátó erõmû- és transzformátortelepek vezérlésének sorozatos megbénítása miatt rövid idõn belül számos lakos esik a hideg áldozatául. A védõ katonai mûveletirányító parancsnok köteles törekedni az ok megszüntetésére. Most tekintsünk át e fiktív harci helyzetben az ellenintézkedést.
A további számítógépes támadás elleni védelem lehetõségei rendelkezésére állnak, beleértve az ellentevékenységet. Ha az információs hadviselésnél kifejtett sajátos harcmódokat a genfi 1977-es I. kiegészítõ jegyzõkönyv „Óvintézkedések” cím, 57., 58. cikkének a rendelkezéseivel hasonlítjuk össze, a támadást, a védelmet vagy a menetet szervezõ katonai parancsnoknak a hálózati hadviseléstõl várható támadás esetleges következményeire is fel kell készülnie. Tehát például a rábízott személyek, védett javak harccselekmény várható helyszínétõl eltávolítására, a kritikus infrastruktúrához való saját hozzáférés tartalék megoldásaira is készenléti terveket kell kidolgoznia.
Tegyük fel, hogy például a mesterséges behatolási kísérleteket jelzõ behatolásdetektálók útján, vagy akár egy kommandós támadás során az ellenséges információs személyzet egy részének és szakanyagaiknak foglyul ejtésével megállapítják a támadást indító eszközt, majd – akár a konfliktus késõbbi szakaszában –, hogy konkrétan mely informatikus tiszttõl indult a támadás s ki adott arra parancsot. Még az sem kizárt, hogy késõbb maga dicsekszik vele egy lehallgatókészülékes modern „Mata Hari”-nak vagy ivócimborának, aki a tettrõl informálja az ellenséget, vagy a kikérdezésekor elárulja.
Tényleges felelõsségük megállapításában a büntetõjog általános és speciális bíróságok (pl. ICC) szabályai irányadók. Nyilván, ha azzal védekeznek, hogy az ellenfél gyors összeroppantása végett pusztították hátországát, és nem tudnak meghatározott katonai elõnyt, célpontot, ezekhez mért arányosságot a támadáshoz kapcsolni, megítélésük nem fog különbözni a nem régi szerb és horvát háborús katonai vagy igazgatási vezetõkétõl, akiknek csapatai által megszállt területen számos polgári személy halt meg nélkülözéstõl. Ugyanakkor büntetlen marad az, aki (technikailag hasonló módon) az ellenség sok ezer katonája halálához vezetõ harckimenetelt ért el, katonai vezetési hálózata megbénításával.
Elsõdleges és a másodlagos (kiegészítõ) használat, illetve tevékenység-ellentevékenység jogi összefüggése
Az egyik alapvetõ jogi kérdés a már említett kétfajta alkalmazás különbsége jogi oldalról való megvilágítása. Például az iraki hadszíntéren már 1991-ben alkalmazott ún. intelligens bombák, vagy a koszovói konfliktusban is alkalmazott pilóta nélküli felderítõgépek és a hadszíntér felett „rögzített” mûholdakról koordinált és irányított precíziós bombák alapvetõen már számítógépes vezénylés alapján tudták a célokat megsemmisíteni. Nem is annyira a célzással, hanem a célpontelhelyezés idõközbeni változásával kapcsolatban következtek be ártatlan áldozatokkal járó jogsértések.
Az ilyen eszközöknek is megvan azonban az ellenszerük. A precíziós bombákat és repülõeszközöket irányító jelzéseket megfelelõ elektromágneses sugarak és frekvenciák használatával meg lehet zavarni és el lehet téríteni a céljuktól. Ezeknek a zavaróeszközöknek jelenleg még magas az áruk, azonban a technológia elõrehaladásával számolni kell mind gyakoribb alkalmazásukkal. Mint a legújabb (2006. október) észak-koreai atomfegyver- kísérlet is mutatja, nem túl erõs technológiai kapacitással rendelkezõ országok is tudnak a katonai technológia területén fejlett technikát elõállítani vagy megvásárolni.
A fenti példa alapján rögtön felvetõdik, hogy

Még veszélyesebbnek tekinthetõk a fejlett elektromágneses impulzusokkal mûködõ fegyverek, amelyek képesek komputerhálózatok és telekommunikációs központi berendezések összezavarására. Ezek a fegyverek hasonlóképpen mûködnek, mint a mágnes, amelyet a számítógépbe tehetõ mágneslemez közelébe helyeznek, amelynek hatására a lemez „letörlõdik”. Ennek az eredménye is gyakorlatilag egy megkülönböztetés nélküli hatás lehet, miután magánál a célpontnál sokkal nagyobb kört sújthat a támadás. Például a számítógép vezérelte életfenntartói orvosi készülékekhez kapcsolt betegek, vagy különféle modern számítógép- vezérlésû vasúti szerelvények tragédiáját okozhatja a központi vezérlés megszûnése.
Az ilyen közvetett módon elõidézett károk a fizikai erõt alkalmazó fegyverek által okozottakkal alapvetõen egy tekintet alá kell, hogy essenek, bár a kár helyreállítása rendszerint gyorsabb és könynyebb, mint azoknál.
Az 1977. évi I. kiegészítõ jegyzõkönyv meghatározta a polgári lakosság létfenntartásához szükséges javak, a veszélyes erõket tartalmazó létesítmények fogalmát, módosítása (kihirdette az 1995. évi XVIII. törvény) pedig számos új, többek között rádiófrekvencián adható megkülönböztetõ jelzést vezet be a védett személyzet és szállítóeszközök megkülönböztetésére.
Az információvédelem technikai háttere ma már csak kisebb részben jelenti az iratok minõsítetté (pl. titkos) nyilvánítását, dokumentumvédelmet, sokkal nagyobb költség- és munkatényezõ zajlik az információt továbbító számítástechnikai eszközök, objektumok védelme mögött. Ezeket szintén több értékes tanulmány világítja meg, és a már hivatkozott könyvnek is külön fejezete foglalkozik velük.
A hackertevékenység, ami a békeidejû számítástechnikában valamely idegen számítógép adatterébe történõ rosszindulatú, de kárt nem okozó betörést jelent, vagy a crackertevékenység, amely kárt okoz, természetesen megtörténhet a fejlett katonai eszközrendszereket irányító számítógépekbe történõ betöréssel is. Ezt önmagában nem tiltja a hadijog, hiszen katonai célpontot tesznek tönkre, vagy szereznek meg, és az ellenség hasznosítja. Az ilyen cselekményeknek az ellenfél gyors meglepése és összezavarása szempontjából lehetõsége lehet. Azonban olyan esetekben, hogy ha aránytalan járulékos kár következhet, akkor indokoltabb megkísérelni fizikai (tüzérségi vagy repülõ) eszközökkel lerombolni azt az objektumot, ahonnan a katonai információk az alárendelt csapatokhoz kerülhetnek.
Az információs hadviselés jogsértõ másodlagos használata, elektronikai és számítógépes hadviselési példával Az ún. másodlagos használat fõként a hagyományos harctevékenységben történõ támogató-kisegítõ tevékenységgel kapcsolatos, ahol jogsértésként az álnok- ság (perfídia) és a védett személyek célpontként használata merülhet fel. Volt már sok példa, hogy az ellenséges zászlót vagy egyenruhát viselve támadták az ellenséget, vagy különbözõ védett személyeknek színlelték magukat. A modern harctér nem mindig láthatóan fizikai, hiszen a harci parancsokat kiadó gyakran a harctértõl távol levõ parancsnokokhoz különféle gépi érzékelõkön keresztül jutnak az információk. Infravörös hullámú mozgás- vagy hõérzékelõ alkalmas pl. sötétben is az ellenség követésére, és a továbbított kép megjelenhet akár egy laptopon is. Azonban ezekbe a fejlett információtovábbító rendszerekbe betörve a képet és az azt igazoló szoftverelemeket meg lehet változtatni. Így pl. elõfordulhat a magában bûncselekményt megvalósító megtévesztés, hogy a behatoló halottnak (kihûltnek), sebesültnek tud színlelni élõ személyeket. Ennélfogva az ellenség harcképtelennek vélheti az élõ katonákat, kevesebb óvintézkedéssel, segítõen megy a közelükbe, akik, ha megtámadják, csak súlyosbítják a háborús bûncselekményt.
Végül a különféle ruhákon és eszközökön levõ, zömmel egészségügyi védõjelzések színeit is meg lehet változtatni, pl. eltûnik a vörös kereszt, és az így bekövetkezõ tévedés a védett személyek pusztulásához vezethet. Mindezek zömmel még elvi felvetések, de ha bizonyítást nyer, hogy valamely parancsnok ilyen felhasználásával jutott katonai elõnyhöz, akkor a mai joggyakorlat szerint a haditörvények alkalmazásával történõ felelõsségre vonást nem kerülheti el.
A fentiekbõl megállapítható hogy a modern információs hadviselésben sem változtak az alapelvek, csak az alkalmazott eszközök, illetve azok hatásainak megfelelõen átalakultak. A NATO már az 1991-es római csúcsértekezlete után leszögezte, hogy az erõalapú haderõrõl át kell térni a képességalapú haderõre, képességek érdekében kell kialakítani az eszközöket, rendszereket. A fõ képességek manapság: bevethetõség és mobilitás, fenntarthatóság és logisztika, túlélõképesség, nagy pontosságú fegyverek, felszerelés, vezetés és irányítás.
A fegyveres erõk mûveleteinek területe térben és idõben egyre jobban szélesedik, de kimondható, hogy a célok (fegyveres erõk megsemmisítése, vagy terület birtokbavétele) a hadvezetés feladatai (tervezés, szervezés stb.), a rendelkezésre álló megoldások (felderítés, cselekvési változatok mérlegelése, megtévesztés, színlelés, álcázás, összpontosítás, manõver stb.) módosított tartalommal és arányokkal ugyanúgy szerepet játszanak, mint évszázadokkal korábban.
Ezen hadviselési célokat és módszereket a klasszikus hadijog már értékelte és kialakította a szabályozás egyetemes irányait. Ennek központi elemei információs hadviselésnél a következõk:21

Az eddigiekbõl kitûnik, hogy a hadijog alkalmazhatósága deklarálásán túl annak eddigi egyetemes elvei kell, hogy vezéreljék a szabályozást. A légi háború 1977. évi jegyzõkönyvbeli és sok tekintetben szokásjoggá vált, bár nem kodifikált más szabályaiból lehet egyes helyzetekre irányadó mintákat találni. Emellett sorra végig kell nézni a tipikusan szárazföldi harcra kialakított normák (pl. védelmi óvintézkedések, megszálló és semleges hatalmak kötelmei) alkalmazhatóságát. Ha nincs ilyen, sorra végig kell menni az alkalmazható normával nem, vagy kétértelmûen lefedett problémákon s keresni a szabályozás módját.
Megállapítható, hogy a hágai jog továbbfejlesztése terén, különösen a modern eszközök megengedett és tiltott használatának szabályozásához, a továbblépés részben a hagyományos alapelvek tipikus, új helyzetekre való aktualizálásából, részben a jogsértés megelõzése fizikai lehetõségeit érvényesítõ normatív szabályok alkotásából állhat. A feladattal az Egyesült Nemzetek Szervezete is foglalkozik, de a nemzetközi humanitárius jogi szakértõk és hadi-, illetve számítástechnikai szakemberek más fórumokon is együtt hivatottak kidolgozni a helyes irányba vezetõ szabályokat.

A HÁBORÚ „PRIVATIZÁLÁSA”

A háború „privatizálásának” nevezett komplex jelenségre több, az utóbbi két évtized háborúiban megfigyelhetõ oka van. Számos jogász és a hadviselés, valamint a fegyveres erõk idegen országban való tartózkodása szabályozásában érdekelt más szakember szerint a mai „intelligens hadviselés” egyre több olyan, a harcosok kategóriájának erodálását okozó gondot vet fel, melyekre a hágai és a genfi egyezmények születésekor még nem gondolhattak.
Európa szinte mindegyik hadserege példa a sorozott tömeghadseregek viszszaszorulására. Ezen túl is világjelenség a hadseregek létszámcsökkenése és professzionális jellegének fokozódása. Ezzel összefügg a harcot megvívó fegyveres katonai szervezetek és a harctámogató, harcbiztosító és kiszolgáló elemek közti arányok változása a konkrét harccselekmények utáni béketámogató mûveletekben az utóbbiak javára, ezek pedig szoros kapcsolatban állnak civil szervekkel, szakértõkkel, illetve alkalmaznak ilyeneket.
A modern fegyveres konfliktusok hátterében továbbra is meghúzódik az egyes felek gazdasági érdeke, tehát az adott területek nyersanyagainak, energiaforrásainak kihasználása. Iraktól a nemesfémekben és gyémántban gazdag afrikai területekig számos példa van erre.
Nem nemzetközi fegyveres összeütközések felei sok esetben törzsek, klánok vezetõi, az ún. hadurak, akik hatalmuk érdekében különösebben nem törõdnek az alkalmazott fegyveres személyzet jogállásával és az azokra vonatkozó nemzetközi normákkal, külföldi zsoldosoktól a gyermekkatonákig finanszírozzák saját haderõiket, melyek ellátására igénybe vesznek nemzetközi terrorizmust támogató, megtûrõ államokból kapott anyagi és szakértõi segítséget.
Hangsúlyozandó újólag, hogy itt nem a polgári lakosság és javára ténykedõ személyzet (a genfi negyedik egyezmény és azt kiegészítõ jegyzõkönyvi szabályok alanyai) kérdéseit, e könyvben már ismertetett védelmét helyezzük egyfajta új megvilágításba, hanem egy újszerû, a harcosi ismérvekhez és jogálláshoz kapcsolódó, elsõsorban hágai problémát próbálok feltárni. Némileg hasonló a gerillák kombattánsi jogállása megközelítéséhez, azzal az eltéréssel, hogy itt elsõsorban nem a reguláris erõvel szemben álló, hanem azt támogató személyekre vonat- kozó jogalkalmazási problémáról van szó.
Szándékosan a hadszíntéren tartózkodó „civilek” csoportosítása
A szóban forgó, a hadszíntérre saját akaratukból kerülõ „civilek” a szerzõ szerint négy fõ csoportba oszthatók:

E csoportosítás a jobb áttekintést szolgálja, hisz ha abból a józan ténybõl indulunk ki, hogy nem szívesen megy az, akinek nem kötelessége, az életét, testi épségét veszélyeztetõ helyzetbe, az indítékot kell vizsgálni.
Három, most bõvebben nem tárgyalandó csoportról szólva, a könyvben eddig olvasottak alapján megállapítható, hogy a másodikba tartoznak a zsoldosok, a kalózok, a kémek s a terroristák egy része. A harmadikba fõként különféle, a háború áldozatainak védelmével fõ feladatként foglalkozó, illetve jószolgálati, közvetítõ s másként segítõ szervezetek, személyek tartoznak, melyekre, akikre szintén kielégítõ a szabályozás. A negyedikbe pedig vegyes indítékúak – terroristák, bûnözõk és sajátos más, a jog által nem elismert okból megjelenõk – tartoznak, akikkel alapvetõen nem a hadijog foglalkozik.
Marad tehát az elsõ csoport. Akire van ugyan szabályozás, de igencsak szegényes: A hadsereget kísérõ, de közvetlenül ahhoz nem tartozó egyének, mint tudósítók, szállítók, „a katonák jólétérõl való gondoskodással megbízott munka- és szolgálati egységek tagjai” is a harcosok jogait élvezik fogságba eséskor, ha el vannak látva a kísért hadseregtõl kapott igazolvánnyal (hágai szabályzat 13., III. genfi egyezmény/4/A./4., III/4. melléklet (A). A harcosok jogai illetik meg a felek kereskedelmi tengerészetének tagjait, valamint a polgári repülés személyzetét is, ha a nemzetközi jog egyéb rendelkezése értelmében nem részesülnek kedvezõbb elbánásban (III. genfi egyezmény 4/A./5). Ez a szabályozás a hadifogoly-jogállásra jogosultság szempontjából közelíti meg a kérdést, de nem kezeli azt a problémát, mely ezen személyeknek a hadszíntéri jelenléte miatt zavarja a katonai célpontok és a polgári személyek megkülönböztetésével, elkülönítésével kapcsolatos elõírások alkalmazását, érvényesülését.
A legaktuálisabb problémák okozói, a „beszállítók”
Kurázsi mama Brecht drámájában és más markotányosok, fegyveres erõket kísérõ, tõlük függõ, nekik kiszolgáltatott hajdani, zömmel egyedül vállalkozó szerencsétlenek nem hasonlíthatók ahhoz a színes szervezet-, illetve személycsoporthoz, akik ma civilként rendre megjelennek a mûveleti területeken, az ott levõ katonai csapatokkal többé-kevésbé együttmûködve.
A fenti elsõ csoport központi elemét képezik a modern szállítók (vagy a magyar katonai szabályozókban, irodalomban ismertebb néven beszállítók). Az angolszász jogi irodalomban „contractors”-nak nevezett kategóriáról van szó, tehát a fegyveres erõk érdekében magánjogi (szállítási, vállalkozási, adásvételi, bérleti, beruházási stb. szerzõdéseket kötõkrõl. Jogállásuknak van egy SOFA körébe tartozó problémacsoportja is, amely Magyarországon is nem túl jó emlékû ismertséget adott régebben a „császári és királyi – k. u. k.” regionális, újabban az itt tartózkodott IFOR amerikai erõkkel szerzõdött globális befolyású külföldi beszállítóknak.
A katonai szervezeteket segítõ magánvállalatok jogi helyzetét vizsgálva, a 21. századi valóságban nem a Magyarországon szokásos méretû és feladatkörû, a védelmi szektorban tevékenykedõ nemzeti vállalatokra (HM EI Rt. stb.) kell gondolni, hiszen ezek a fegyveres erõk csökkenését követõ kisebb piacon és profillal kénytelenek tevékenykedni az utóbbi évtizedben, külföldi üzleti beruházásaik volumene elenyészõ. A távoli magyar missziók ellátása fõleg a keretnemzet védelmi minisztériumával annak haderõi ellátórendszere igénybevételére kötött logisztikai megállapodásokon alapul.
Nem túlzás azt mondani, hogy egyes nagyhatalmak óriásvállalatainak globális hálózata és tevékenysége néhány esetben az adott térségben tevékenykedõ fegyveres erõik mûködésének egyik feltételét képezi. Egy ilyen példa a teljes körû logisztikai szolgáltatások területén érdekelt amerikai Kellogg, Brown and Root.22 Vezetése a védelmi biztonsági területen illetékes amerikai politikai vezetéssel több módon is szoros kapcsolatban, átfedésben áll (tanácsadók, igazgatótestületi tagok stb.).
A katonai szakirodalomban a katonai magánvállalatok fokozódó jelentõségére figyelemmel több nemzetközi konferencia tanulságai és megállapításai alapján körvonalazódni látszik az ún. katonai szolgáltatóipar fogalomrendszere,23 e magánvállalatok elterjedése három tényezõ együttes hatására vezethetõ vissza:
1. A hidegháború során kialakult befolyási övezetekben alakuló nemzetközi rend felbomlásával átalakuló nemzetközi rendszerre, a hadviselés területén bekövetkezõ változásokkal és a neoliberális gazdaságpolitikai következtében kiteljesedõ „privatizációs forradalom” jelenségére. A magas intenzitású hadviselésben megnõ a speciális szakértelem és szolgáltatás iránti igény, amelyet gyakran magánszférából biztosítanak.
2. A premodern világ államai növekvõ kihívásokkal néznek szembe, melyek között említhetõ, hogy megszûnt a fegyveres erõk kiállításának és fenntartásának a nemzetállamok által birtokolt monopóliuma. Ezáltal bárki, aki elég pénzzel rendelkezik, céljai megvalósítása érdekében fel tudja fegyverezni magát, a gazdasági érdekek megszerzéséért a különféle hadurak gyakran meg sem támadják az állam katonái által õrzött stratégiai pontokat, ehelyett fosztogatnak, és az így befolyt pénzbõl tartják fenn magukat.
3. Az ún. „outsourcing” tevékenység általános növekedése, vagyis hogy tõkeerõs nagyvállalatok fokozatosan külsõ vállalatok bevonásával szervezik tevékenységüket, egyébként is a globalizáció egyik jelensége. Az adott nagyvállalat tevékenysége szempontjából másodlagos feladatok a versengõ piaci szereplõknek továbbadhatók, és ez sok esetben gazdaságos a munkaerõ és pénzügyi terhek kisebb költségvetési kihatása miatt.
A katonai szolgáltató vállalatok alapvetõen a tevékenységtípustól függenek, és három alapvetõ vállalat-, illetve tevékenységtípust különböztethetünk meg:24

Hadijogi szempontból a fegyveres erõkhöz tartozó egységeket aszerint is meg lehet különböztetni, hogy a harcoló vagy nem harcoló alakulatokhoz tartoznak, vagyis mennyire vannak közel a „harcmezõhöz”. Nyilván a fenti, katonai erõt nyújtó magánvállalatok a legkényesebb problémák forrásai, lévén, hogy a taktikai harcmezõhöz köthetõ közvetlen szolgáltatásokat nyújtanak, olyan területen ténykednek, amelyet a modern nem- zetállamok kormányai magukénak tulajdonítanak, ennek következtében a nemzetközi közvélemény állami és nem állami szereplõi is gyakran zsoldosnak tartják õket, megítélésük negatív és külsõ (állami) szabályozás veszélye fenyegeti õket.
A katonai tanácsadó cégek (pl. az amerikai CUBIC) viszont nincsenek jelen a csatatéren, és ügyfeleik viselik tevékenységük végsõ kockázatát.
Az okoknál említett outsourcing-tevékenység példájaként számos katonai létesítményt szerte a világon civil biztonsági (rendszerint volt katonatisztek által vezetett) vállalkozások õriznek, gyakran a katonai õrséggel integrált rendszerben, mint ahogy az Magyarországon is gyakorlattá és a Szolgálati Szabályzatban25 szabályozottá vált. Ezek háborúban kívülrõl félkatonai alakulatoknak tûnnek, amely az ellenség által történõ célpontkiválasztást is megtéveszthetik, katonai támadás áldozatául eshetnek, mint sajnos magyar résztvevõvel is történt. Mind a beszállító, mind az õrzõ-védõ (biztonsági) személyzetrõl való tájékoztatás és a tényleges harcolókkal való összemosódásuk megelõzésének nemzetközileg elfogadott mechanizmusa egyelõre még szabályozatlan.
A katonák által vállalt „civil”, civilek által vállalt katonai feladatokkal kapcsolatos sajátos magyar problémák, aggályok
A CIMIC (civil-military cooperation) feladatokról és a vegyes katonai-polgári missziókról egyre többet olvasunk, és úgy tûnik, ez sem egy minden jogalkalmazási gond nélküli új formája a békeépítõ mûveleteknek. A felek gyakran ugyanazon a földrajzi területen helyezkednek el, keveredve a helyi lakossággal, ez a mûveletek magas fokú „civil” érzékenységével jár. A katonai erõt a béke helyreállítását elõsegítõ szervezetek egyikeként alkalmazzák. E helyzetben a haderõ a polgári szervezetekkel való együttmûködés nélkül nem tudja maradéktalanul végrehajtani a számára meghatározott feladatokat. A polgári és katonai szervezetek közötti szükségszerû együttmûködés elõsegítése új elvek, eljárások kidolgozását követeli meg, fõleg a távoli, kevésbé civilizált körülmények között.
Hosszú missziós tapasztalattal rendelkezõ civil segélyezési szakemberek mutattak már rá azt katonák sajátos felelõsségére, kockázataira azzal kapcsolatban, hogy nem kell erõltetni olyan funkciók átvételét, amelyben a jellegzetesen nem kormányzati segélyszervezeteknek kialakult hagyományos tapasztalatuk van, és funkciójuk folytán nagyobb nemzetközi jogi védelmet élveznek a katonáknál. Katonák számára kényes feladat például az ún. CIMIC és kárenyhítési célú „ex gratia” szívességi keretek kezelése a rendszerint helyi hadurak által elõterjesztett „polgári” igények részbeni kielégítésére való kötelezettségvállalással.
Jogi szabályozási lehetõségek
A háború privatizálása jogi dilemmás kérdéseinek megoldása érdekében az utóbbi fél évtizedben egyre több erõfeszítés történik. Természetesen már szakirodalma is van a témának, amelybõl a szerzõ a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottsága által adott iránymutatással tud leginkább azonosulni, a teljesség igénye és eltérõ nemzeti értelmezésekre kitérés nélkül. A szervezet honlapján a „gyakran feltett kérdések” között található a 2006 májusában kelt álláspont, mely az alábbiakban összegezhetõ.
Más, a háborús konfliktusok színhelyén hagyományosan jószolgálati tevékenységet végzõ és a hadijog stabilitásában érdekelt nemzetközi szervezetek e sajátos kategória megjelenésével kapcsolatos véleményét is figyelembe kell venni. Sõt, a NATO és más mûveletek vezetésére feljogosított szervezetek felkészítõ és tudományos tevékenységében is vannak erõfeszítések a beszállítók (contractors) jogállásának tisztázása, részben a SOFA alkalmazása, részben a harcosvagy hadifogoly-jogállás érvényesíthetõsége szempontjából.
A VKNB irányelvei szerint a nemzetközi hadijognak az egyik alapvetõ elõírása, hogy védeni kell azokat a személyeket, amelyek közvetlenül nem, vagy már nem vesznek részt az ellenségeskedésekben, továbbá szabályozni kell a hadviselés megengedhetõ eszközeit és módjait. A nemzetközi humanitárius jog (hadijog) minden fegyveres összeütközési helyzetben részt vevõ szervezetre és személyre kiterjed, így ezen katonai és biztonsági célú magánvállalatokra is (private military/serucity companies-PMC, PSC). Ezen vállalatok, amennyiben nem részei a fegyveres erõnek, polgári személyek csoportjának tekintendõk, ennek megfelelõen

Ha ezek személyzete mégis olyan cselekményeket végez, amelyek az ellenségeskedésben való közvetlen részvételt valósítanak meg:

Ezek után felvetõdik a kérdés, hogy miként tudják ezek a vállalatok biztosítani, hogy személyzetük tartsa tiszteletben a nemzetközi humanitárius jogot. Az álláspont alapvetõen az, hogy ha fegyveres konfliktushelyzetben ténykednek, akkor mindenfajta elkövetett jogsértésért büntetõjogi felelõsséggel tartoznak, ez fennáll akár államok, nemzetközi szervezetek, vagy magánvállalatok megbízottai esetében. Különféle intézkedéseket indokolt ezen személyzetnek a hadijogi elõírásokat érvényesítõ és figyelembe vevõ ténykedése érdekében annak megkezdése elõtt és alatta foganatosítani, melyek magukban foglalják:

Mi az államok felelõssége az általuk bérelt ilyen vállalatokkal kapcsolatban?
Az államok nem tudják mentesíteni magukat kötelezettségeiktõl, amelyek nemzetközi humanitárius jog által ezen vállalatok irányában fennállnak, és ezeket megfelelõ szabályozással biztosítaniuk kell. Amennyiben e vállalatok személyzete megsérti a hadijogot, az állam, amely bérli, megbízza õket – azok külön felelõsségén túl – felelõsséget visel, ha neki is tulajdonítható a jogsértés.
Az államoknak biztosítani kell, hogy e vállalatok tiszteletben tartsák a hadijogot, és meg kell követelni az arra történõ helyes felkészítésüket, valamint az említett mûveleti szabályokat (SOP, ROE). Ezen túl biztosítani kell, hogy e vállalatokkal jogsértés esetén elszámoltathatóak legyenek saját államuknak belsõ jogi eljárásában.
Mi a felelõssége azon államnak, amelynek területén e vállalatok települnek vagy mûködnek?
Mivel minden állam felelõs a nemzetközi humanitárius jog tiszteletben tartásáért, a vállalatok tevékenységi helye szerinti államok különösen kedvezõ helyzetben vannak, hogy magatartásukat befolyásolják, az egyik ilyen ellenõrzési és felügyeleti mód az engedélyezési és szabályozórendszer, a lehetséges nemzeti szabályozási keret magában foglalhatja:

Gyermekkatonák
A háború privatizálása témakörében lehet leginkább besorolni a 8–14 éves gyermekek különféle hadurak által történõ felfogadását és bevetését, mely az ún. harmadik világban terjedt el. Herfierd Münkler, a hivatkozott tanulmányában leírja, hogy az ENSZ felmérései szerint 300 ezer ilyen szerencsétlen gyermek kényszerül az ellenségeskedésben való részvételre, rendszerint nem önszántából. Kialakulatlan személyiségüknél fogva brutális és jogsértõ harccselekményre könnyen rávehetõk és idõben történõ rehabilitálásuk veszélyeztetve van, a személyiségük kialakulását a harcban való élet határozza meg.
Konkrétan, fõként közép-afrikai országokban, Afganisztánban, néhány délkelet- ázsiai országban és Kolumbiában vált gyakorlattá a gyakran megdöbbentõ eredményekhez vezetõ alkalmazásuk.26 Vagy a gerilla- és zsoldosparancsnokok élnek vissza tapasztalatlanságukkal, és küldik pl. az aknamezõkre, hogy utat vágjanak a továbbhaladáshoz, vagy egyszerûen a játékra termett hajlamukat alakítják át bármiféle piszkos munka elvégzésére, lévén, hogy jó részük nem érez félelmet harc közben, mintha csak valamilyen játékot ûzne, a parancsot gondolkodás nélkül betartja. Külön kategóriát képeznek közöttük a szexuálisan kizsákmányolt tinédzser lányok, akik vagy a hatalom hamis birtokosának tartott fegyveresek önkéntes kiszolgálói, vagy „szexrabszolgaságra” kényszerítik õket. Ugyanakkor a harci körülmények változásával ezek a pszichológiailag elkerülhetetlenül sérült szerencsétlenek gyakran esnek megtorlásul a másik törzs vérbosszújának, vagy épp a sajátnak még akkor is, ha kényszerbõl harcoltak az övéik ellen.
A fokvárosi, majd a 2007. februári párizsi nemzetközi konferencia kifejezetten a gyermekkatonák védelme céljából ült össze. A jelenség megoldásában, kezelésében a jog elsõsorban a büntetõintézkedések hatékony végrehajtása területén segít. A Párizsban elfogadott 20 elv közé tartozik pl., hogy a gyermekkatona, ha bûncselekményt követett is el, áldozat, és úgy kell megítélni. A különbözõ válságokat lezáró amnesztiarendeletek ne terjedjenek ki azon személyekre, akik gyerekeket soroztak be fegyveres testületekbe, ha valaki gyermekkatonaként elhagyja egységét, élvezzen menekültstátuszt minden, a dokumentumot aláíró ország részérõl. A jogi erõfeszítések mellett a számukra nyújtott rehabilitációs és pedagógiai kezelés, illetve polgári életre való szakmai és kulturális felkészítésük is öszszehangolt áldozatos feladatot igényel.
Az I. kiegészítõ jegyzõkönyv már foglalkozott az államok 15 évnél fiatalabb gyermekek katonai célra történõ alkalmazásának eltiltásával, és ezt fejlesztette tovább a Magyarország által is aláírt külön jegyzõkönyv.27 A gyermekkatonákkal kapcsolatos jegyzõkönyv hazai megerõsítése az egyidejûleg elõterjesztett, gyermekprostitúcióval foglalkozó jegyzõkönyvvel kapcsolatos viták miatt nem történt még meg.

EGYÉB HÁGAI TÍPUSÚ FEJLESZTENDÕ, MEGERÕSÍ TENDÕ SZABÁLYOZÁS

A modern légi és az ûrháború, illetve a mûholdak harci alkalmazásának kérdései
Az önálló légi háború elmélete, a hátország tömeges csapásokkal való pusztítása az ellenállás gyors megtörésére, sokáig számos követõre talált, míg „megbukott”.28 A nemzetközi humanitárius jog a háború áldozatai védelme irányából korlátokat állított elé: Az I. kiegészítõ jegyzõkönyv 51. cikke szerinti tiltott a megkülönböztetés nélküli támadás, melybe beletartozik például a szõnyegbombázás. Azonban továbbra is kérdés, hogy a légi hadviselés újszerû vonásaira is tekintettel speciális szabályok megalkotása milyen körben lehetséges. Láthattuk, olvashattuk sokszor az 1991-es öbölháború óta, hogy a légi hadviselés egyre inkább összeolvad az információs (elektronikai és számítógép-hálózati hadviseléssel), különösen, ha már nem is található pilóta a repülõszerkezetben (UFVunmanned flying vehicle). Itt egy újabb emlékeztetés szükséges a tömegpusztító fegyverzetkorlátozási egyezmények külön útjára, amelyek egyike sem mondja ki például az atomfegyver eltiltását.
Az ûrhadviselés már nem a két korábbi szuperhatalom lehetõségein belüli gyakorlati probléma, miután 2007 januárjában Kína is sikeres kísérletet hajtott végre mesterséges holdak megsemmisítésére. Korábban pedig észak-koreai és iráni rakétakísérletek hívták fel a figyelmet arra, hogy jelentõs katonai potenciállal rendelkezõ kisebb államok is képesek az atmoszférán keresztül csapásmérõ eszközt juttatni ellenséges területre. Az interkontinentális ballisztikus rakéták, amelyek hatótávolsága minimálisan 5500, de ténylegesen 9–12 ezer kilométer, mélyen behatolnak a világûrbe. E rakétakategória szinte kivétel nélkül robbanótöltetekkel van felszerelve. Alkalmazásukra a korábbi szovjet–amerikai SALT-, START-, ABM-megállapodások számos, mûholdakkal ellenõrizhetõ tilalmat és korlátozást vezettek be. A mûholdak katonai felhasználásának sajátos területe épp a mûholdak bénítására, megsemmisítésére irányuló törekvés, erre a célra különbözõ más mûholdak fedélzetére, vagy éppen magas hegycsúcsokra telepített lézerágyúk használhatók, melyek megrongálják a mûholdak mûszereit, „megvakíthatják” azokat. A rakéták pedig mechanikus ütközéssel vagy hagyományos robbanószerrel fejtik ki megsemmisítõ hatásukat (nem szükséges hajszálpontosan eltalálni a célobjektumot), az ún. „mûholdvadász” mesterséges holdak hasonlóképp okozhatnak rombolást. Az ilyen harccselekmények egy totális összecsapás elsõ fázisában történhetnek. A felderítõ- és híradómûholdak kiiktatása esetén egy korszerû hadsereg is vakká, süketté és bénává válik.29
Az 1983-ban meghirdetett ún. csillagháborús tervet az Egyesült Államok 1993-ban hivatalosan is feladta, de a 2006. évi védelmi stratégia deklarálta, hogy a nagyhatalom nem hajlandó lemondani a világûr katonai célú felhasználásáról, ha az ország érdeke azt indokolja. Hasonló az egységes légi és kozmikus védelem orosz stratégiája. Ennek a folyamatos, nagyrészt titkos versenyfutásnak ad újabb lökést a kínai kísérlet, és az orosz félreértések, illetve gyanakvások az amerikai terrorizmusellenes célú rakétapajzs egyes elemeinek közép-európai (Csehországban radarok, Lengyelországban rakéták) kérdésében.30
Kis ûrméretû kézifegyverek korlátozásával foglalkozó szabályozási javaslatok Az 1868-as szentpétervári deklarációval indított szabályozás új lendületet kapott azt követõen, hogy a modern konfliktusokban nagy szériában használtak fel olyan kézifegyvereket, amelyek által okozott maradandó sérülések nem álltak összhangban az ellenség harcképtelenné tevése humánusnak tekinthetõ technikai lehetõségeivel. A svájci kormány égisze alatt nyújtottak be egy – szintén az ICRC honlapján olvasható – új jegyzõkönyvtervezetet, amely a kézifegyver-lövedékek tengely körüli forgása és huzagolása technikai adatainak vizsgálata alapján kidolgozott egy javaslatot, mely szerint:

Tilos olyan 12,7 mm-nél kisebb ûrméretû fegyvert és lõszert használni, mely a legalább 25 méter lõtávolságból való használatakor több mint 20 Joule/ cm energiát bocsát ki az emberi testben való haladása elsõ 15 cm szakaszán. A jegyzõkönyvtervezet ösztönzi a további együttmûködést nemzetközileg elismert kísérleti módszer kialakítása érdekében, melynek célja kis ûrméretû kézifegyverlövedékek emberi testben kifejtett hatásának megbízható mérése.
Kalózkodás31
Ez a hagyományos hágai probléma is egyfajta reneszánszát éli. Európában sem szûnt meg a kalózkodás. 1996 és 2004 között legalább kétszáz yachtot támadtak meg a tengereken, ezekbõl húsz tûnt el nyomtalanul. A modern kalózok nem kímélik a modern tengerjáró hajókat sem, a Nemzetközi Tengerhajózási Szervezet (IMO) jelentése szerint kilencvenegy támadást jelentettek be teherhajók ellen, a Dél-kínai-tenger volt a legérintettebb terület. Legalább 30 halálos áldozatot követelt a kalózkodás 2004-ben. Túszok ejtése után váltságdíjat követelnek a kalózok. Az ellenük való védekezés legfõbb akadálya, hogy a nemzetközi vizeken gyakran a hatóságok sem tudják eldönteni, kinek a hatáskörébe tartozik az eset. Egy 1999 elején rendezett konferencián az IMO több országot, köztük Kínát vádolta meg azzal, hogy büntetés nélkül elengedi a kalózokat, eltûri a partjai mentén folytatott tevékenységet.

Almási Ferenc

JEGYZETEK

1 2144/2002.(V. 6.) korm. határozat, illetve 2073/2004. (III. 31.) korm. határozat
2 Haig Zsolt–Várhegyi István: Hadviselés az információs hadszíntéren. Zrínyi Kiadó, Budapest, 2005.
3 Különösen „a NATO szerzõdései a magyar jogrendszerben” címû dokumentumgyûjteményben világítják meg a velük kapcsolatos jogi problémákat. (Szerkesztette: Gerelyes István, Osiris Kiadó, Budapest, 2001) Lásd még: Dr. Almási Ferenc: Honvédelmünk NATO-integrációs folyamatának áttekintése, tapasztalatai és következtetései jogi szempontból. Doktori (PhD) értekezés, ZMNE, 2006
4 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 71–72.
5 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 266.
6 Bõvebben: Haig–Várhegyi ref. 1., p. 44–46.
7 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 78.
8 A kritikus infrastruktúra tartalma a Hvt. 197. §-ából kitûnik.
9 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 79.
10 Áramkimaradás Európában. Magyar Nemzet, 2006. november 6. 16. p. Üzemzavar és árampánik Európában. Metro, 2006. november 6. 10 p.
11 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 197.
12 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 220. Elektronikus harcmezõ ábrája.
13 Haig–Várhegyi ref. 2., p. 227–228. Az összegezés tartalmilag a szakkönyvet követi azzal, hogy nem foglalkozik az elsõ és utolsó mûveletcsoporttal, melyek nem érintik a harcoló fegyveres erõk közti jogi viszonyt.
14 Lásd még: Olaf Groehler: A légi háborúk története 1910–1980, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1983.
15 Szabó Miklós professzor elõadása a Mindentudás egyetemén, Budapest, 2006. szeptember.
16 Knut Dörmann: (a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának jogi tanácsadója) Computer network attack and international humanitarian law. May 2001. Cambridge Review, of International Affairs, UK. A cikk megtalálható a VKNB (ICRC) http://www.icrc.org c. honlapján.
17 International Expert Conference on Computer Network Attack – CNA címmel, a svéd védelmi minisztérium és tudományos kutatóintézetek szervezésében, melynek jegyzõkönyve számos elõadásanyagot tartalmaz.
18 William Church: Information warfare. International Review of the Red Cross. No. 837. p. 205-216.
19 Unicsovics György: Az informatikai hálózatok megbízhatóságáról. Új Honvédségi Szemle, 2006. szeptember p. Church, ref. 15. Primary usage címû fejezete.
20 Haig–Várhegyi ref. 2, p. 243, 244.
21 Dörmann: ref. 13. tárgyköreire figyelemmel
22 A cég ténykedett többek között a vietnami háborúban, a Magyarországon állomásozott, zömmel amerikai fegyveres erõkhöz tartozó személyzet ellátásában, majd az iraki és afganisztáni megszállást és béketeremtést folytató koalíciós csapatok ellátásában. Számos, egyes szerzõdésenként több százmillió dolláros nagyságrendekben mérhetõ beruházások és logisztikai tevékenység példálózó felsorolását adja a konszern honlapja (új katonai hadi, illetve igazgatási, illetve diplomáciai létesítmények megvalósítása (beleértve a hadifogoly- és internálótáborokat), repülõtér-átalakítás és -felújítás, teljes hadmûveletek logisztikai ellátása, az állomány egy részének a tengeren túlról és visszabérelt polgári gépeken történõ szállítása, a katonai egyes vezetõ feladatainak ellátásáig). A jelenleg folyó iraki háborúban is az amerikai–brit fegyveres haderõ ellátása a velük, illetve a védelmi civil szférával szoros együttmûködésben álló és katonai beszállításokra szakosodott, kisebb hatalmú cégek feladata. Mindez a tevékenység természetesen az adott térségben nem mindenkinek tetszik. Amint pl. a KBR alkalmazottainak biztonságáról írja: 2006. szeptemberig Irakban közülük 91 vesztette életét és 400 sebesült meg. Az állami és katonai vezetéssel való kapcsolatrendszer elõidézhet korrupciós ügyeket, amelyeket elõsegíti, hogy a mûveleti területen nehéz követni a megrendelõk által elõirányzott pénz útját, illetve a túlszámlázások ellenõrzése is körülményes.
23 Varga Krisztián: A katonai szolgáltatóipar. Hadtudomány XV. évf. 4. szám. 2005. december, 161–168. p.
24 Peter W. Singer a washingtoni Brookings Intézet kutatója által felállított szempontok szerint. Bõvebben: Varga Krisztián, ref. 19. p. 163.
25 Kiadta a 24/2005 (VI. 30.) HM-rendelet
26 Piszkos tizenhárom. Több mint negyedmillió gyermek harcol világszerte. Magyar Nemzet, 2007. február 17. p. 32.
27 „A gyermekek fegyveres konfliktusba történõ bevonásáról szóló, a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményhez fûzött 2000. évi Fakultatív Jegyzõkönyv és a gyermekek eladásáról, a gyermekprostitúcióról és a gyermekpornográfiáról szóló, a Gyermek jogairól szóló, New Yorkban, 1989. november 20-án kelt Egyezményhez fûzött 2000. évi Fakultatív Jegyzõkönyv.”
28 Az I. világháború értékelésekor már korán kialakult az a felismerés, hogy Németország veresége nem a harctéren, hanem a hátországban történt. Ennek alapján vélhetõen a következõ háború is hasonlóan átfogó jellegû lesz (Ludendorff totális háború elmélete), ami kiemeli a hadmûveleti terület és a hátország együttmûködését. A fõ támadást tehát nem a csapatokra, hanem a hátországra kell irányítani (ellátás akadályozása, demoralizálás), amelynek egyik lehetséges megoldása a légierõ alkalmazása. Giulio Douchet (1869–1930) a fegyveres küzdelem sikerét a megszakítás nélküli bombázásokban látta, így a szárazföldi, haditengerészeti erõnek csak alárendelt szerepet szánt. Véleménye szerint a feladat egyszerû: tömeges támadás a levegõben és védelem a szárazföldön. A csapások hatásának növeléséhez vegyi eszközöket gondolt. A légi uralom megszerzésének eszköze az elõzetes csapás (repülõterek és a repülõgépgyártás megsemmisítése) és vadászharc. Elgondolásait néhány helytelen kiinduló elvre alapozta, amelyet az idõ (és a technikai fejlõdés) megcáfolt: az I. világháborúban a repülõcirkálók nehezen leküzdhetõk voltak, így ezeket a vadászrepülõkkel szemben elõnyben részesítette. A védõfegyverek fejlõdése lelassult, amibõl azt a következtetést vonta le, hogy a légvédelem hatótávolsággal, teherbíró képességgel és tömeges alkalmazással legyõzhetõ, így a légvédelmet hátrányba helyezte a repülõkkel szemben.
29 Nagy László: Gondolatok az ûrhadviselésrõl. Magyar Honvéd, 2007. 7. szám, p. 17.
30 Feltámadhatnak az SS 20-ASOK. Magyar Nemzet, 2007. február 27. p. 8. Változó biztonsági környezet. Magyar Nemzet, 2007. február 24. p. 7. Moszkva nem kér a rakétákból. Népszabadság, 2007. február 21. p. 9.
31 Váltságdíjat követelnek a kalózok. Magyar Nemzet 2006. november 6. p. 16. Farvíz. Európában sem szûnt meg a kalózkodás. Magyar Nemzet, 2006. július 8. p. 40.