A félelem ellen címmel jelent meg 2005 végén Deák Péter, az ismert hadtudományi szakértő és szakíró új kötete. Alcíme – „Biztonságpolitikai írások” – pontosan takarja a Zrínyi Kiadó gondozásában napvilágot látott könyv tartalmát. A hátsó borítóján lévő ajánló, amelyet az érdeklődők, vásárlók elsőnek olvasnak el, e mondattal kezdődik: „A történelem ritka ajándéka, amikor egy biztonságpolitikával foglalkozó szakember valóban történelmi léptékű korszakváltás közvetlen tanúja és résztvevője lehet.”

Látszólag pontos helyzetbe hozza az olvasót e kategorikus kijelentés. Íme, itt van egy közismert szakíró, a magasan képzett katona, aki hosszú évtizedek során mindig hadseregünk életének fő sodrában dolgozott. Aki in floribus, azaz alkotóképességének virágjában élte át a rendszerváltást, demokráciánk születését, gyermekbetegségeit. Ki lenne alkalmasabb nála napjaink biztonságpolitikai kérdéseinek katonaszemmel történő áttekintésére, közkinccsé tételére? A felelet egyértelmű: szinte senki. De, mindehhez hozzáteszem, véleményem szerint a fülszövegből idézett mondat megállapítása Deák Péter esetében csak az élete által produkált valóság negyedére ad hiteles választ.
Az élet úgy hozta, hogy Deák Péter nem ezt az egy „rendszerváltást” tudhatja a háta mögött. Ha csak ennyi tapasztalatra támaszkodhatna, ez nem emelné ki napjaink biztonságpolitikával foglalkozó szakértőinek sorából. Ott volt, amikor a hadszíntér keresztülgördült hazánkon. Látta az első rendkívül ingatag demokráciánk megszületését, majd halálát. A „fényes szelek” gyermeke volt. Csak címszavakban a többi: 1956, Kádár-korszak és az említett „rendszerváltás”. Kevesen vannak ma hazánkban a biztonságpolitikai kérdések kutatói között, akik ekkora és ennyire bonyolult, a múltra visszatekintő és ennyire összetett ismeretanyagra támaszkodó, építkező élettapasztalattal rendelkeznének. Ez adja könyve igazi értékét. Nem másfél évtized, hanem az egész huszadik század köszön szinte minden megállapításából vissza. Nem egyszerűen a részletekből kiinduló elemzés révén jut el egy-egy következtetéséig, hanem mindezt azonnal történeti kapcsolatrendszerbe ágyazva vizsgálja. Érzékelteti a múlt hatását a folyamat kialakulására, és ebből egyenest következik, hogy az olvasó a ténymegállapítás, a fogalom meghatározása hátterében megérti az adott biztonságpolitikai kérdés bonyolult, csak a történelmi összefüggések révén érthető kapcsolatrendszerét is.

Reménytelen vállalkozás lenne egy korlátozott terjedelmű recenzió keretében minden, a szerző által fölvetett témára kitérni, elemezni és esetenként vitatkozni vele. Többek között ez is egyik értéke Deák Péter könyvének. Nem ellenvéleményt nem tűrő kinyilatkoztatások sorát olvastam benne, hanem gondolkozásra, sőt gyakran vitára késztető gondolatokat.
A könyv öt fő téma köré csoportosítja mondanivalóját. Ezek: a biztonságpolitika és hadtudomány kapcsolata. Lényeges megközelítés, mivel sokan úgy értékelik napjaink általános politikai helyzetéből kiindulva, hogy a hadtudomány nemcsak átalakulóban, hanem megszűnőben van. A második fő kérdéskör a nemzetközi szervezetek és biztonság kérdésének vizsgálata. Ezen belül különösen figyelemre méltó a volt Varsói Szerződés elemzése, értékelése modern katonai szemmel. A harmadik a magyar biztonság és védelempolitika jelenlegi helyzetének, problémáinak és fejlődése lehetséges útjainak vizsgálata. A negyedik honvédségünk átalakításának szükségessége és végül az átalakítást – országunk ismert gazdasági helyzete, a kormányzat és közigazgatás átalakításának szükségessége mellett – megkövetelő új típusú biztonsági kihívások vizsgálata.
Mint említettem, e fő témákból mindössze három általam jellemzőnek tartott kérdést kiragadva kísérlem meg a Deák Péter által tárgyalt és az idézett öt fő téma összetettségét vázolni. Meggyőződésem, ennyi is elegendő a szerző által bemutatott és napjaink biztonságpolitikai helyzetét pontosan jelző tendenciák bonyolultságának, sőt mélységének, ezen belül hazánk mozgástere, lehetőségei korlátozottságának, talán nem túlzás mindezt még határozottabban úgy megfogalmaznom: predesztináltságának, eleve meghatározottságának érzékeltetésére. A biztonságpolitika-hadtudomány fejezet talán legfontosabb értéke véleményem szerint az, hogy a biztonság, biztonságpolitika fogalmainak egy részét átgondoltan, a hadtudomány igényeinek megfelelően rendszerezi, és a fogalom lényeges, mindenki által ismert jegyeiből kiindulva definiálja. Hogy ez mennyire fontos? Jól jelzi a problémát például a napjainkban oly sokat használt „katasztrófa” fogalom. Összeszámolva – a „Magyar nyelv értelmező szótárától”, a mindennapi használatból kiindulva, a különböző lexikonokon keresztül egészen a hatályos törvényekig – ma Magyarországon tizenhét különböző – a gyakorlati életben élő megfogalmazást találtam.
A nemzetközi szakirodalomban pedig jóval többet. Az elmúlt 15 évben született jogszabályok közül a katasztrófák elleni védekezés kérdéseivel elsősorban foglalkozó szervezetek feladatait meghatározó rendőrségi, tűzvédelmi és polgári védelmi törvények rendre eltérő szöveggel definiálták a „katasztrófa” fogalom tartalmát. Igaz, a legutolsó, 1999. évi LXXIV., a katasztrófák elleni védekezés irányítását szabályozó törvény a rendőrségit kivéve, a másik két meghatározást hatályon kívül helyezte, de ugyanakkor a szükségesnél bonyolultabbá, több lehetőséget is magában rejtővé tette a fogalmat. Bár tisztában vagyok azzal, hogy minden fogalom értelmezése végső soron, egy nyelven belüli „közmegegyezés” kérdése, azért célszerű, ha legalább egy tudományágon, vagy a kormányzaton, közigazgatáson belül egységesen értelmezik az egyes definíciókat. Azt pedig nem is kell hangsúlyoznom, mennyire létkérdés ez a hadseregben, a rendvédelmi szervezeteknél, a polgári védelemnél és így tovább.
Deák Péter kötete e kérdésben, véleményem szerint, mértékadó módon – és a mi legalább oly fontos, közérthetően, ráadásul a lehetőségek határáig elkerülve az oly divatos idegen kifejezéseket, magyarul – határozta meg a fogalmakat. Ajánlom minden biztonságpolitikával foglalkozó felsőfokú tan- és kutatóintézetnek, hogy tankönyvként, de legalább ajánlott kézikönyvként hasznosítsák. A fogalmak egyértelműségének szükségességét igazolja például egy látszólag minden katona által szinte közhelynek tűnő fogalom, a „háború” körüli vita bemutatása. Pontosan fölvázolja azt a vitathatatlan – és tegyük hozzá – meglepő helyzetet, annak ellenére, hogy évezredek óta mindenki használja a fogalmat, a mai napig „nincs pontos definíciója” (53. o.). „A nemzetközi jog mind ez ideig nem definiálta a háborút, főnévi értelemben nem is használja...” A hadtudomány elsősorban – napjainkban ismét szinte egyedüliként – Clausewitz fogalomleírását tekinti a leginkább pontosnak: „A háború a politika folytatása, más – erőszakos – eszközökkel.” (54. o.) Ezt igazolja például a három „Öböl-háború” is. Ugyanakkor a nukleáris fegyverek megjelenése jó néhány – bár véleményem szerint elsősorban elméleti – kérdést vetett fel. Például: van e olyan politikai cél, amely olyan hatalmas méretű pusztulást igazolna. Deák Péter sem ad választ, csupán vázolja a vitákat. Válasz nem is adható, mert a történelem eddig nem hozott ilyen döntéshelyzetbe egyetlen kormányzatot sem. Csak a határig mentek el. A téma ennek ellenére él. Sőt a magyar gyakorlatban is. Az elmúlt másfél évben több olyan tudományos vitán vettem részt a Zrínyi Nemzetvédelmi Egyetemen, ahol néhány – nem katona – szakértő a „háború” fogalmat besorolta a „katasztrófák” fogalomkörébe. Egyenlőségjelet téve a természeti, vagy civilizációs katasztrófák és a háborúk közé. Nem célom e kijelentések megcáfolása most. Akkor megtettem. Inkább ajánlom minden témával foglalkozónak, hogy olvassa el Deák Péter könyvének „A háború lényege”, „A háború tartalma” és „A háború modern elmélete” fejezeteit. Meggyőző választ kap egyrészt a „háború” kérdésére, másrészt iskolapéldát arról, hogyan célszerű egy fogalmat tisztázni, pontosan leírni, meghatározni.
A második téma, egy történelmi megállapítása szerzőnknek, amivel vitatkozom. A 95. oldalon írja: „A Varsói Szerződés válsága tulajdonképpen már a 70–80-as évek fordulóján érzékelhető volt...” Amit a továbbiakban leír, minddel egyetértek. De! Véleményem szerint a válság első jelei az 1956-os lengyel és magyar események voltak. Visszafordíthatatlanná pedig az 1968-as „prágai tavasz” fegyveres elnyomása tette. A helyzet ellentmondásosságát csak fokozza, hogy sem a Magyarország, sem a Csehszlovákia elleni fegyveres agresszió nem nevezhető a Varsói Szerződés intervenciójának. Egyik mögött sem állt felső szintű VSZ-politikai döntés. Mindkettőt a szovjet vezetés nyomására a VSZ döntési mechanizmusát megkerülve, pontosabban: a szovjet vezetők által szándékosan kihagyva hajtották végre. Ugyanakkor a – jelen esetben a szerző által nem vizsgált – politikai okokat sem lehet figyelmen kívül hagyni, legyen szó bármilyen katonai lépésről. Végső soron mindegyik esetben föllelhető a politikai háttér és akarat is. Mindezt Deák Péter a Varsói Szerződés katonai doktrínájának vizsgálatába ágyazva fejti ki.
Egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy ideje lenne részletesen feldolgozni – félretéve minden politikai előítéletet, érzelmet, bel- és párt-, valamint külpolitikai célzatú megközelítést – az 1945–1990-es évek közötti négy és fél évtized hiteles történetét. Mégpedig minden tényezőt, illetve azok összefüggéseit figyelembe véve, az egyes lépéseket kiváltó okokat is feltárva elemezni a korszakot. Régi mondás az, hogy aki nem ismeri saját történelmét, arra ítéltetik, hogy megismételje. Régi, mégis úgy tűnik, nem tanulunk még a közelmúlt tapasztalataiból. Pontosabban fogalmazva, nem akarjuk egyszerűen bizonyos szubjektív elfogultságok kizárásával objektíven feldolgozni és megismerni.
Ennek veszélyeit érezteti már címével – „A félelem ellen” – a könyv, bizonyítva azt, hogy Deák Péter minden politikai, katonai lépést történelmi kontextusban vizsgál. Ennek a szerző által tudatosan használt – már korábban is említett – módszernek előnye, hogy akarva-akaratlanul rákényszeríti az olvasót a kifejtett gondolatnak, eseménynek a teljes keletkezési és kifejlődési folyamatának áttekintésére. Ezzel – véleményem szerint – elindít egy olyan gondolatsort, amely végül a jövő latolgatásába torkollik.
Különösen fontosnak tartom ezt a módszerét az új típusú biztonsági kihívások és ezeknek a honvédség átalakításával kapcsolatosan kialakított véleményének, megállapításainak megfogalmazása során leírtak estében. Szabad-e pillanatnyi – és elsősorban gazdasági, bel- és külpolitikai előnyök – kedvéért a honvédség fejlődésének egyensúlyát oly mértékben felborítani, amely veszélyezteti hosszú távon alkalmazási képességét, alaprendeltetését? Szabad-e mindent a szövetségi igényeknek alárendelni? Lehetne még hosszan sorolni a kérdéseket. Deák Péter megkísérli az ország helyzetének reális elemzéséből, a tényleges veszélyeztetettségéből kiindulva válaszolni rájuk.

Nem könnyű a feladat, mivel a helyzet sokismeretlenes egyen lethez hasonlít. Alapállása mindenképpen figyelemre méltó. Napjaink kihívásaira, országunk jelenlegi kérdéseire keresve a választ, nem szabad a nosztalgiákra építkezni. A történelmi folyamat elemzésére alapozva bátran kell keresni az új utakat. És ezt a szemléletet tartom könyve legjelentősebb értékének. Nem pufogtat frázisokat, nem hirdet hangzatos szólamokat, legyen az bármennyire is divatos a napi politikai gyakorlatban. Ezt a törekvését csak aláhúzza visszafogott, lényegre törő stílusa. Érezhető, hogy szívből utálja az üres fecsegést. Már ezért is érdemes kézbe venni és elolvasni.