Varga Attila a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem doktorandusza, kutatási területe elsõsorban Ukrajna biztonságpolitikája, de széles körû kitekintéssel bír a volt Szovjetunió utódállamainak helyzetére is. Jelen cikkében is errõl tesz tanúbizonyságot, hiszen egy roppant érdekfeszítõ – és tegyük hozzá, kevesek által ismert – témáról ad közzé elemzést. Arról a rendkívül heterogén térségrõl, amelyet Moszkvában „közelkülföld” elnevezéssel illettek, jelezve Oroszország különleges érdekeit és kapcsolatait a térség országaival.

AFüggetlen Államok Közösségét (továbbiakban: FÁK) 1991. december 8-án a Szovjetunió megszüntetésében fõszerepet játszó köztársaságok – Oroszország, Ukrajna és Belarusz – hozták létre. A közösség a Szovjetunió romjain újfajta keretek között, az egyenlõ államok elve alapján kívánta folytatni az együttmûködést. 1991. december 21-én Almatiban csatlakozott a közösséghez Azerbajdzsán, Örményország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Tádzsikisztán, Türkmenisztán és Üzbegisztán. Majd 1993-ban Grúzia is a FÁK tagja lett, így a balti államokat kivéve a volt szovjet tagállamok mindegyikét tömörítette a Független Államok Közössége.
A FÁK alapvetõen nem katonai és biztonsági szervezet, sokkal inkább egy olyan regionális együttmûködési fórum, ahol a gazdasági kérdések dominálnak. Ezzel együtt mégis a kezdetektõl jelen van egyfajta biztonsági és katonai funkció is, amely azonban – néhány területen elért részsikereket kivéve – érdemben soha sem tudott kiteljesedni, és a FÁK jövõjének fényében erre sok remény már nem is maradt.


A FÁK-EGYÜTTMÛKÖDÉS ZAVARAI

A FÁK eddigi sikertelensége magába a szervezetbe van kódolva. A FÁK létrejöttének körülményei már magukban hordozták a szervezet késõbbi akut problémáit. A Szovjetunió megszüntetésére, majd a FÁK létrehozására euforikus hangulatban került sor. Ez azt eredményezte, hogy a felbomló Szovjetunióban felgyülemlett belsõ feszültségek kezelésére nem került sor. Sõt a FÁK úgy alakult meg (szinte rohamtempóban), hogy az egyes tagállamok közötti vitás kérdések megoldásáról, vagy akár azok jövõbeni kezelésérõl szó esett volna. Így a FÁK-ban mint regionális együttmûködési szervezetben a kezdetektõl fogva számos konfliktusforrás van jelen.
A Szovjetunió két legnagyobb és legjelentõsebb tagállama – Oroszország és Ukrajna – kapcsolatát eleve meghatározta a határok rendezetlensége, a Fekete-tengeri Flotta körüli vita, valamint a Krím-félsziget hovatartozásával kapcsolatos orosz– ukrán nézetkülönbségek. Több FÁKállam közti területi vita a politikai feszültségen túl fegyveres konfliktussá fajult. Az azeri–örmény vita Hegyi-Karabah kapcsán két állam közti fegyveres konfliktussá terebélyesedett. Más országokban, így pl. Grúziában és Moldovában polgárháborús helyzet alakult ki az országtól elszakadni akaró területek törekvései miatt. Ugyancsak máig megoldatlan probléma a szovjet idõszakban az etnikai összetétel erõszakos megváltoztatásának céljával a nem orosz köztársaságokba betelepített, és a Szovjetunió felbomlása után részben ott maradt orosz lakosság kérdése (állampolgárság, státusz stb.). Igaz, Oroszország nem is érdekelt e kérdések gyors rendezésében, hiszen e rendezetlen helyzet adott esetben nyomásgyakorló eszközként is felhasználható.
Ezek a problémák és érdekellentétek a FÁK létrejötte óta olyan alapot jelentettek, amelyek nem tették lehetõvé a szoros integrációt sem gazdasági, sem politikai, sem biztonságpolitikai és katonai téren.
A Szovjetunió felbomlását követõ idõszakban az akkor még hanyatló Oroszországra inkább az együttmûködési készség volt jellemzõ. Az idõnként zavaros, nem konzekvens jelcini külpolitika helyébe lépõ új orosz külpolitikai irányvonal (amely Putyin elnöksége alatt teljesedett ki) nyomán egyre inkább egy posztszovjet reintegráció eszméje került elõtérbe. Így az orosz politika részérõl a FÁK is mint egy ilyen reintegrációs eszköz funkcionált az orosz külpolitikai célok szolgálatában.
Az egyes – Oroszországon kívüli – tagállamokat elsõsorban az együttmûködésbõl származó gazdasági elõnyök motiválták. Az együttmûködés irányába terelte õket a szovjet gazdasági rendszer felbomlása miatti aggodalom, a gazdasági elõnyök megóvásának óhaja. A 90-es évek elejére jellemzõ kooperatív orosz magatartás ugyancsak azt eredményezte, hogy a tagállamok kevésbé érezték az együttmûködést kényszernek. A FÁK-ba való belépést részben a bizonytalan jövõtõl való félelem is motiválta.
A FÁK alapvetõ problémája, a rendkívül heterogén összetétel miatt a kezdetektõl világos volt, hogy a tagállamok másmás célból, más nemzeti érdekek miatt vannak jelen a szervezetben, így szoros integráció kialakításának nincsenek perspektívái. A közösséget összetartó legfontosabb erõ Oroszország vonzása, ami legtöbbször az orosz érdekek szempontjából meghatározó orosz érdekérvényesítést jelentette. Oroszország részérõl pedig erõs mozgatórugó volt az a jellegzetesen orosz biztonságfelfogást jellemzõ sok évszázados orosz törekvés, hogy a központi orosz területeket függõ helyzetben lévõ elõterekkel vegyék körül. A FÁK tehát nem tekinthetõ valódi regionális szervezetnek, orosz részrõl az egykori szovjet tagköztársaságokban való érdekérvényesítés eszközét látták benne, míg a többi tagállam részérõl leginkább a kulturált válás intézményeként tekintettek a szervezetre. Ennek következtében a FÁK a kezdetektõl olyan szervezõdés, amelynek tagállamai többsége kifele tekint, az együttmûködést csupán kényszernek tartja. Az együttmûködés fokát illetõen minden állam részérõl tágabb, vagy szûkebb korlátok voltak. Mindennek eredményeként pedig az a gyakorlat alakult ki, hogy a tagok többsége kétoldalú alapon volt hajlandó együttmûködni a szervezeten be- lül, a kollektív együttmûködés területei pedig szimbolikussá váltak. Gazdasági téren nem hozott eredményeket az egységes vámtérség elképzelése sem. A FÁKat a gazdaság terén meghaladni hivatott Egységes Gazdasági Térség elképzelése ugyancsak akadozva indul. A FÁK kollektív biztonságra vonatkozó elképzelései szintén nem valósultak meg.
A FÁK ellensúlyozására hozta létre Grúzia, Ukrajna, Azerbajdzsán és Moldova 1997-ben a GUAM-csoportot.1 A kezdetben fõleg gazdasági kérdésekkel foglalkozó GUAM-együttmûködés egyre inkább regionális integrációs szervezet jelleget ölt, és az utóbbi idõben politikai és biztonságpolitikai kérdésekkel is foglalkozik. A GUAM esetében világosan látható, hogy a kevesebb számú résztvevõ miatt az érdekeket és közös célokat sikerült jobban összehangolni.
A FÁK elmúlt másfél évtizedes mûködése alatt a rendkívül heterogén összetételû közösségen belül az integráció iránt különbözõ mértékben elkötelezett országok csoportja alakult ki:

A FÁK „kemény magjának” egyértelmûen Oroszország és Belarusz számít. Oroszország a FÁK-on keresztül szerette volna érvényesíteni külpolitikai törekvéseit és konzerválni befolyását a posztszovjet térségben, így egyértelmûen érdekelt volt a szoros integráció fenntartásában. Az Aljakszandr Lukasenko vezetése alatt álló Belarusz az elmúlt évek során lemondott önálló nemzeti érdekei érvényesítésérõl, látszólag hajlandó magát alárendelni az orosz érdekeknek. (A belarusz–orosz kapcsolatokat, illetve a szorosabb együttmûködést, egy lehetséges államszövetség jövõjét azonban Lukasenko elnök személyes ambíciói határozzák meg, ami azt jelenti, hogy a jövõbeni kilátások jelentõs mértékben függnek Lukasenko politikai pályájának alakulásától.) A szoros orosz és belarusz integrációs hajlandóság egy lehetséges jövõbeni fejlõdési útját az orosz–belarusz államszövetség jelentheti.
A FÁK „belsõ körét” azon országok csoportja alkotja, amelyek nemzeti érdekeik érvényesítését jelenleg orosz segítséggel képzelik el. Ez a nemzeti érdek több ország – mindenekelõtt a középázsiai volt szovjet köztársaságok – esetében a régi posztszovjet hatalmi elit hatalmon maradását jelenti. A csoporthoz lehet sorolni Örményországot, Kazahsztánt, Tádzsikisztánt és Kirgizisztán. Örményország az Azerbajdzsánnal szembeni konfliktusa miatt támaszkodik Oroszországra. Kazahsztán a jelentõs számú orosz lakosság, valamint az erõs gazdasági függõség miatt választotta az orosz orientációt, míg a közép-ázsiai Tádzsikisztán a helyi politikai elit hatalmon maradása miatt ad teret az orosz befolyásnak. Kazahsztán, Kirgizisztán és Tádzsikisztán esetében az orosz orientáció súlyát jelzi, hogy ezen országok az Eurázsiai Gazdasági Közösségnek is tagjai.
A FÁK-on belül a „bizonytalanok körét” alkotják Moldova, Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Üzbegisztán. Ezen országok szabadulni szeretnének Oroszország befolyása alól, de ehhez egyelõre sem világos jövõképük, sem elegendõ gazdasági és politikai erejük nincsen. Azerbajdzsán részérõl pedig Örményország orosz támogatása jelenti az elhidegülés fõ okát. Üzbegisztán és Türkmenisztán alapvetõen ingadozó külpolitikát folytat, mindenkori aktuális külpolitikai érdekei szerint alakítják kapcsolatukat Oroszországgal. Üzbegisztánban ugyan 2005-ben bezárták az afganisztáni kato- nai beavatkozás miatt létrehozott amerikai légi támaszpontot,2 és történt némi közeledés Moszkva felé, ez azonban az üzbég külpolitika alakulása szempontjából még inkább az ingadozás része, semmint egyértelmû orosz elkötelezettséget jelentene.
A „leszakadók” – Ukrajna és Grúzia – alkotják a FÁK külsõ körét. A posztszovjet térségben a legmélyebb politika és társadalmi átalakuláson átesett Ukrajna és Grúzia határozott külpolitikai célokkal és jól körvonalazható nemzeti érdekekkel rendelkezik. E két erõs, illetve erõsödõ nemzeti identitással rendelkezõ állam jelenti a FÁK-kal szemben létrehozott alternatív integrációs szervezet, a GUAM magját. Mind Ukrajnában, mind Grúziában rendszeresen felmerül a FÁK-ból való kilépés gondolata is. Ha ez megtörténne, az a FÁK szétesését vonná maga után. Ukrajna esete különösen kritikus, ráadásul nemcsak a FÁK, hanem akármilyen posztszovjet szervezõdés szempontjából, mert bármilyen orosz vezetésû integrációs kísérletben Ukrajna részvétele nélkülözhetetlen. Részben mint a legnagyobb Oroszországon kívüli szláv állam, Ukrajna súlya jelentõs, másrészt Moszkva számára a legfontosabb geopolitikai irányban nélkülözhetetlen hídszerepet játszik Oroszország és Európa között.

BIZTONSÁGI ÉS BIZTONSÁGPOLITIKA ELEMEK
A FÁK-EGYÜTTMÛKÖDÉSBEN

Az egykori szovjet térségben kezdetben a FÁK játszotta a legfontosabb szerepet mint a regionális biztonsági szervezet. A kollektív védelem alapjait rögzíti a tagállamok által 1992-ben aláírt Kollektív Biztonsági Szerzõdés (DKB3), valamint a FÁK-államok katonai megfigyelõirõl és a kollektív erõk békefenntartó tevékenységérõl szóló szerzõdés. A FÁKegyüttmûködésben a katonai-biztonsági elem az 1993-ban elfogadott Alapokmányban is megjelent. A dokumentum 4. cikkelye az együttmûködés céljai között felsorolja a védelmi politikában, valamint a határõrizet terén való együttmûködést is, a III. fejezet (11–15 cikkely) pedig teljes egészében a kollektív védelem és a katonapolitika kérdéseivel foglalkozik. A Kollektív Biztonsági Szerzõdés alapján létrehozták a Kollektív Biztonsági Tanácsot, amelyben a tagállamok államfõi vesznek részt. A tanács pedig 1995-ben elfogadta a Kollektív Biztonsági Koncepciót,4 amely prioritásként jelölte meg a leszerelést, a bizalomerõsítõ intézkedéseket, a külsõ határok védelmét, valamint a NATO-val való partneri együttmûködést.
A FÁK Alapokmány vonatkozó részei szerint az együttmûködõ államok összehangolják a biztonságpolitikájukat, a védelmi együttmûködés, a leszerelés és a békefenntartás kérdéseit. Ha egy tagállam szuverenitása veszélybe kerül, akkor koordinálják a válaszlépéseket, és közösen vesznek részt a békefenntartó tevékenységben. A fegyveres erõk közös alkalmazásáról azonban csak az államfõk tanácsa dönthet a részt vevõ állam törvényhozói szerveinek a felhatalmazásával. A tagállamok koordinálják a külsõ határok védelmét. A védelmi kérdések és a külsõ határok védelme ügyében az államfõk tanácsa a legfõbb döntéshozó szerv, a koordinációt e kérdésekben pedig a kormányfõk tanácsa végzi. A konkrét katonai együttmûködés kérdéseit speciális egyezmények szabályozzák. A FÁK Alapokmánya szerint tehát a biztonsági és katonai kérdésekben a FÁK részérõl alapvetõen konzultáció és koordináció történik, az érdemi döntés a nemzeti érdekeket képviselõ kormányzatok és törvényhozó szervek kompetenciája. A közös külpolitika koordinálása a miniszterelnökök feladata. Katonai kérdésekben a Védelmi Miniszterek Tanácsa illetékes, a döntések végrehajtását pedig az Egyesített Fegyveres Erõk parancsnoksága segíti.
A FÁK Alapokmánya foglalkozik ugyan a hadiipari együttmûködés kérdéseivel is, ám ez a szervezet tevékenységében csupán szimbolikus jelentõséggel bír. Oroszország mellett csak Ukrajna rendelkezik érdemi hadiipari kapacitással. A Szovjetunió felbomlása után a két ország között – részben az egymásrautaltság miatt is – ugyan helyreállt egyes területeken (pl. repülõgépipar, hajtómûgyártás, rakétatechnika) a kooperáció, ám az együttmûködés a korábbi szintet nem éri el. A két legnagyobb fegyvergyártó ország kapcsolatát beárnyékolja az a tény, hogy Oroszország és Ukrajna a nemzetközi fegyverpiacon egymás konkurense (a potenciális piacok a két ország esetében ugyanis nagymértékben átfedik egymást).


A FÁK EGYSÉGES LÉGVÉDELMI RENDSZERE

A FÁK biztonsági és katonai vonatkozásai tekintetében kétségkívül a legsikeresebb, az integrációban legmesszebbre jutó együttmûködési terület a FÁK egységes légvédelmi rendszere. A légvédelem összehangolása, illetve egy közös légvédelmi rendszer létrehozásának céljával 1995. február 10-én írt alá megállapodást 10 FÁK-tagállam. Két ország – Azerbajdzsán és Moldova – nem írta alá a szerzõdést, 1997-ben pedig Grúzia és Türkmenisztán is felfüggesztette a részvételét, késõbb pedig Ukrajna és Üzbegisztán is bejelentette, hogy csak kétoldalú alapon hajlandó részt venni az együttmûködésben. A légvédelmi kérdések koordinálására a Védelmi Miniszterek Tanácsán belül egy légvédelmi bizottság mûködik, amelyben az egyes tagországok légvédelmének parancsnokai vesznek részt.
Az egységes légvédelmi rendszer létrehozásának a célja a FÁK egységes légterének, illetve a kozmikus térségnek a figyelése, a légi célok felderítése, valamint az ellenséges légi célok elfogása, megsemmisítése. Ehhez az együttmûködõ országok automatizált információcserét biztosító rendszert építettek ki, amely értékeli a térség légi helyzetképét. A tagállamok egy részének az együttmûködés iránti elkötelezettségének hiányán túl a rendszer hatékony mûködését leginkább a tagországok többségének elavult légvédelmi infrastruktúrája (korszerûtlen lokátorok, vezetési rendszerek, repülõ- és rakétaeszközök) hátráltatja. Mint a FÁKegyüttmûködés más területein, az egységes légvédelmi rendszer esetében is szorosabban együttmûködõ országok és kevésbé kooperáló országok csoportja alakult ki. Örményország, Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Oroszország és Üzbegisztán közös készültségi szolgálatot üzemeltet, Belarusz és Oroszország pedig egységes regionális légvédelmi rendszer kiépítését tervezi már 2005 óta. A többi FÁK-tagállam pedig csak eseti együttmûködésre (pl. hadgyakorlatokon való részvételre) hajlandó.
Az egységes légvédelmi rendszer részeként üzemelnek a ballisztikus rakéta-elõrejelzõ rendszer szárazföldi elemeinek (rakéta- elõrejelzõ lokátorállomások) Oroszországon kívül rekedt egységei. Az 1960- as, 70-es évektõl kiépülõ rendszer kezdetben a szárazföldön, a Szovjetunió külsõ határai mentén telepített nagy hatótávolságú lokátorokból állt, majd ez kiegészült a korai elõrejelzõ mûholdakkal, illetve a rendszer részét képezték a Moszkva körül telepített ellenrakéták. A Szovjetunió felbomlása után a radarok többsége külföldre, Oroszország határain kívülre került, Moszkvának viszont stratégiai érdekei fûzõdtek a lokátorok mûködtetéséhez. Az ukrajnai berendezések (Munkács és Szevasztopol mellett) ukrán tulajdonba kerültek 1992-ben, és azóta ukrán személyzettel üzemelnek, de kétoldalú államközi szerzõdés alapján adatokat szolgáltatnak az orosz rakétavédelmi rendszer számára. A többi berendezés orosz tulajdonban maradt, és külföldi orosz katonai bázisként orosz katonai személyzettel üzemelnek (Azerbajdzsánban Gabala mellett, Belaruszban Baranovicsi mellett, Kazahsztánban a Balkas-tó mellett).


A KÜLFÖLDI OROSZ KATONAI JELENLÉT – OROSZ BÁZISOK
A FÁK-TAGÁLLAMOKBAN

A FÁK-tagállamok katonai és biztonsági téren megvalósult együttmûködésének másik fontos területe a békefenntartás, amely azonban a szervezet elmúlt 15 éves története folyamán a gyakorlatban inkább az orosz katonai jelenlétet szentesítõ eszköz volt a posztszovjet térségben.
Az orosz nemzeti biztonsági koncepció5 kimondja, hogy az Orosz Föderáció a nemzeti érdekei biztosítása érdekében katonai egységeket állomásoztathat a határain kívül a számára stratégiai fontosságú régióban. Ez szerzõdéses alapon, a nemzetközi jog bázisán és a partnerség alapján lehetséges, és korlátozott kontingenst érinthet. Az „Orosz Föderáció Stratégiai Irányelvei a FÁK-tagállamokkal kapcsolatban” címû dokumentum6 ugyancsak megerõsíti az orosz katonai bázisok létesítését a posztszovjet térségben, amennyiben az a stabilitást és a kapcsolatok fejlõdését szolgálja. Az orosz csapatok külföldi állomásoztatásának keretét az ODK jelentette, amelyhez néhány kiegészítõ szerzõdés kapcsolódik, mint pl. a katonai megfigyelõk állomásoztatásának rendjérõl kötött szerzõdés. Az egyes országokban állomásozó orosz katonai egységekrõl – azok telepítésérõl, mozgásáról, mûködésérõl – azonban minden esetben az adott országgal kötött kétoldalú szerzõdés rendelkezik.
A (közel)külföldi orosz katonai jelenlét az 1990-es évek elejére jellemzõ állapot miatt alakulhatott ki, a helyzet azonban azóta lényegesen megváltozott. Az orosz csapatokat befogadó országokban megváltozott a politikai légkör, változott a külpolitikai irányvonal, megváltozott a biztonsági és a geopolitikai környezet (pl. az Egyesült Államok térnyerése KözépÁzsiában). Ezek nyomán a legtöbb országban kényelmetlenné, nemkívánatossá váltak az orosz csapatok. Több esetben – pl. Abbházia, vagy a Dnyeszteren Túli Terület esetében – kifejezetten a rendezés akadályává váltak az eredetileg békefenntartóként telepített orosz katonai egységek. Ukrajna az orosz Feketetengeri Flotta Krímben található bázisait (az orosz egységek Ukrajna területén történõ kontrollálatlan mozgását) kifejezetten a szuverenitásával szembeni fenyegetésnek, függetlensége orosz részrõl való megkérdõjelezésének tartja. Oroszország viszont éppen a megváltozott geopolitikai helyzet miatt ragaszkodik a katonai jelenléthez, és a korábbi menetrendekben vállalt kötelezettségei ellenére sem távozik több régióból (mint pl. Moldovából 2002-ben kellett volna kivonni békefenntartó egységeit, Grúziában pedig 2000 végéig vállalt létszámcsökkentést). Ez a légkör pedig nyilvánvalóan nem alkalmas arra, hogy az együttmûködõ államok között tényleges biztonsági együttmûködés alakuljon ki.


A KOLLEKTÍV BIZTONSÁGI SZERZÕDÉS SZERVEZETE

A FÁK mellett, azzal párhuzamosan jött létre a Kollektív Biztonsági Szerzõdés Szervezete7 (ODKB). A szervezet megalakítása gyakorlatilag annak beismerése, hogy a FÁK biztonsági és katonai téren kudarcot vallott. Az ODKB az 1992. május 15-én aláírt Kollektív Biztonsági Szerzõdés (DKB) bázisán, annak szellemében alakult meg 2002. október 7-én Chis,inauban, az ott aláírt alapokmány pedig 2003. szeptember 18-án lépett életbe, tehát ettõl kezdve mûködik az ODKB mint regionális biztonsági, illetve kollektív védelmi szervezet. Az ODKB tagja az Orosz Föderáció mellett Belarusz, Kazahsztán, Kirgizisztán, Örményország, Tádzsikisztán, 2006. augusztus 16-tól pedig Üzbegisztán.
A szervezet legfelsõbb szerve a Kollektív Biztonság Tanácsa, amelynek tagjai a részt vevõ országok államfõi. Ez a szerv dönt stratégiai kérdésekben, meghatározza a célokat és koordinálja az együttmûködést. A szervezetnek három konzultatív és végrehajtó szerve van: a külügyminiszterek tanácsa a külpolitika, a védelmi miniszterek tanácsa a katonapolitika, a haditechnikai és hadiipari együttmûködés, az egyes országok biztonsági tanácsai titkárainak tanácsa pedig a biztonság (nemzetbiztonság) kérdéseinek összehangolásáért felelõs. A szervezetnek folyamatosan mûködõ titkársága van, amelynek élén a fõtitkár áll, akit a tanács nevez ki. A katonai kérdések koordinálása az ODKB egyesített vezérkarának a feladata.
Az ODKB leglényegesebb eleme, hogy a részes államok a védelem ügyeit kollektív alapra helyezik. Ezt az ODKB-t létrehozó szerzõdés 2. cikkelye tartalmazza8: „Amennyiben a részt vevõ államok valamelyikének biztonságát, területi egységét, szuverenitását, vagy a nemzetközi békét és stabilitást veszély fenyegetné, a részt vevõ államok részérõl életbe lép a veszély elhárításához szükséges lépéseket célzó koordinációs mechanizmus.” A szerzõdés 4. cikkelye pedig a kölcsönös katonai segítségnyújtásról szól valamely tagállamot ért agresszió esetén. A kollektív védelem erõsítését szolgáló célokon túl Oroszország részérõl a legjelentõsebb gyakorlati érv az ODKB mellett, hogy részben a DBK, részben az ODKB alapokmánya szolgál alapul az orosz csapatoknak a volt szovjet tagál- lamok területén történõ állomásoztatására. Az egyre inkább súlytalanná váló FÁK-on túllépve az ODKB a legfontosabb eszköze jelenleg Oroszországnak arra, hogy sikerült megõriznie – és stabilizálnia – közép-ázsiai katonai jelenlétét, miközben az európai és amerikai befolyás jelenléte – pl. Moldova, vagy Ukrajna esetében – egyik posztszovjet országban sem stabil. Sõt Közép-Ázsiában az Egyesült Államok üzbegisztáni katonai jelenlétének felszámolása után erõsödött az orosz befolyás. A szorosabb biztonságpolitikai együttmûködéshez egyelõre jobb alapot biztosít a részt vevõ államok szûkebb köre, bár hosszabb távon figyelembe kell venni, hogy jelen esetben is inkább orosz érdekeket megjelenítõ orosz dominanciájú szervezetrõl van szó, semmint a kollektív védelemhez fûzõdõ egyes nemzeti érdekek egybeesésérõl a részes államok oldaláról. Az orosz elképzeléseket elutasító, eleve más úton járó utódállamokkal Oroszország inkább a kétoldalú együttmûködést fogja szorgalmazni. A hagyományos biztonsági és katonai elemek mellett Oroszország azzal próbálja vonzóbbá tenni a szervezetet, hogy a részes államokban komoly problémát jelentõ terrorfenyegetettség (a radikális iszlám szervezetek erõsödése miatt), valamint a kábítószer-kereskedelem kérdését is bevonta az együttmûködés területei közé.
Az ODKB létrejötte és tevékenységének aktivizálása egybeesik az orosz külpolitikai érdekek újrafogalmazásával, de egyúttal a NATO további keleti terjeszkedésével is. Habár az ODKB – amint az az alapokmányában is szerepel – a NATO-t partnernek tekinti az európai biztonság szavatolásában, Oroszország részérõl inkább az érzékelhetõ, hogy a szervezetet egyfajta „ellen-NATO-nak” szánja a vele együttmûködni kész országok felhasználásával. A NATO-t partnernek tekintõ hozzáállással Oroszország inkább az ODKB súlyát és szerepét igyekszik a valóságosnál nagyobbnak feltüntetni. (A NATO az ODKB-val nem mûködik együtt, gyakorlatilag tudomást sem vesz annak létezésérõl.)
Az ODKB a katonai tevékenységek területén is aktivizálta magát. 2005-ben tartották az elsõ nagyszabású katonai manõvert Rubezs–20059 névvel Tádzsikisztánban (a szovjet idõkhöz mérten szerény, ezer fõ és 300 haditechnikai eszköz részvételével), ahol már bevetették a kialakítás alatt álló közös gyors reagálású erõket.10 Az ODKB utóbbi idõben tapasztalt aktivizálódásával vélhetõen tovább csökken a FÁK jelentõsége, annak biztonsági és katonai jellegû funkcióit egyre inkább az ODKB fogja átvenni. Várhatóan a FÁK egységes légvédelmi rendszere is az ODKB szervezetébe integrálódik, hiszen a tényleges, szoros együttmûködésre – pl. közös készültségi szolgálat fenntartására – leginkább azon FÁK-tagállamok hajlandók, amelyek az ODKB-nak is tagjai.


A POSZTSZOVJET EGYÜTTMÛKÖDÉS PERSPEKTÍVÁI

A kollektív védelmi rendszer, illetve az azt biztosító, mûködtetõ szervezet akkor mûködik a céljainak megfelelõen, akkor lehet sikeres, ha az abban részt vevõ államokat közös politika és gazdasági célok tartják össze, összefûzi õket a közös vagy hasonló tradíció és kultúra. Ezért lehetett és lehet sikeres évtizedek óta a NATO és az EU, valamint több más regionális együttmûködés, akár a biztonság, akár a politika, akár a gazdaság területén. És éppen a részt vevõ államok túl nagy száma, az érdekekben, a célokban megmutatkozó jelentõs különbségek miatt nem válhatott érdemi biztonsági szervezetté az EBESZ. Az orosz törekvések, illetve a szervezetben részt vevõ államok közti politikai, gazdasági érdekkülönbségek, a meglévõ, de tovább növekvõ kulturális és civilizációs különbségek miatt az eddig létrehozott orosz vezetésû integrációs szervezetek sikere kétséges. Az ODKB csakúgy, mint a FÁK továbbra is a posztszovjet reintegráció egyik orosz eszközének számít.
A FÁK gyakorlatilag kiüresedett. Szervezete, titkársága, apparátusa van ugyan, rendszeres magas szintû találkozókat tartanak, de hatása a részt vevõ országokra csekély mértékû. Idõközben az orosz külpolitika módszerei gyökeres változásokon mentek át az elmúlt években. Az orosz külpolitika újabban az egyéni elbírálás alapján, minden ország esetében testreszabott külpolitikát igyekszik folytatni, és a kétoldalú együttmûködést helyezi elõtérbe.11 Az orosz külpolitika változása miatt a FÁK is leértékelõdött orosz szemszögbõl. A FÁK megszûnése rövid távon azonban valószínûtlen, mert a felszámolása nem érdeke egyik részt vevõ államnak sem. A FÁK egy olyan laza keretet biztosít a posztszovjet térség országainak, amely szükség esetén a párbeszéd és az alapszintû együttmûködés terepe lehet. Vagyis egy olyan fórum, ahol szóba állnak egymással a térség országai. Az integrálódásra kevésbé hajlamos országok pedig demonstrálhatják az Oroszországgal való együttmûködés szándékát az érdemi együttmûködés kényszere nélkül. A kiüresedõ FÁK-ból az érdemi gazdasági együttmûködés az Eurázsiai Gazdasági Közösségbe tevõdik át, míg a biztonsági és katonai együttmûködés inkább az ODKB keretein belül zajlik. Az ODKB-t Oroszország nem titkoltan afféle eurázsiai ellen-NATO-ként képzeli el. Sikerét hosszabb távon vélhetõen mindenképpen beárnyékolja, hogy a kollektív védelemhez az Oroszországon kívüli részt vevõ államok érdemben nem tudnak – és nem is akarnak – hozzájárulni, annak finanszírozását Oroszországnak kell magára vállalnia, míg a szervezet nyújtotta elõnyökre igényt tartanak.

VARGA ATTILA

1 1999–2005 között tagja volt Üzbegisztán is, akkor a szervezet elnevezése GUUAM volt.

2 Islom Karimov elnök az üzbegisztáni emberi jogi gyakorlatot ért rendszeres nyugati kritikákra, illetve a 2005-ben a Fergána-völgyben fekvõ Andijon városban történt vérengzést elítélõ nyugati álláspontok miatt távozásra szólította fel az amerikaiakat.

3 DKB – Dogovor o Kollektyivnoj Bezopasznosztyi. A szerzõdés a kollektív biztonság kifejezést hibásan használja, valójában kollektív védelemrõl van szó.

4 Azerbajdzsán nem írta alá a koncepcióról szóló határozatot.

5 Az Orosz Föderáció Nemzeti Biztonsági Koncepciója – kihirdetve az OF elnökének 1997. december 17-i 1300 sz. rendeletében.

6 Az Orosz Föderáció Stratégiai Irányelvei a FÁK-államokkal kapcsolatban – kihirdetve az OF elnökének 1995. szeptember 14-i 940. sz. rendeletében.

7 Az ODKB magát ugyan kollektív biztonsági szervezetként határozza meg, a céljai és tevékenysége alapján valójában kollektív védelmi szervezetrõl van szó.

8 http://www.dkb.gov.ru

9 Az ez évi hadgyakorlatra Rubezs–2006 névvel augusztusban, Kazahsztánban került sor.

10 Nyezaviszimaja Gazeta, 2005. 04. 11. Arifmetyika ODKB

11 Póti László: Új minõség az orosz külpolitikában (SVKK, Elemzések – 2006/4)