Amikor a második világháború utáni magyar filmgyártás első és azonnal hatalmas sikert arató filmje, a Valahol Európában elkészült, az emberek azt kérdezték:
hol van ez a gyönyörű, fantasztikus várrom, mely színteret adott a filmnek? Addig csak a lelkes turisták ismerték Csesznek nevét, de ettől kezdve, aki csak tehette, felkereste ezt a romantikus várromot.

A Cuha-völgye és benne a vár csakugyan fantasztikus látvány.
A Magas-Bakony szívében úgy bukkan az erre autózó vagy vonatozó kíváncsi látogató elé a vár fenséges, csodálatos, magasba törő látványa, hogy az embert megállásra készteti. Akár Győr, akár Veszprém felől érkezünk a vár alá, a látvány marasztaló.
Az útikönyv is ezt írja:
„A hatásos, szép elhelyezésű, gótikus stílusú várnak jelentékeny hányada maradt meg, egyike az ország legszebb romjainak...”
Igen, ha szépség szerint osztályoznánk várainkat, akkor Csesznek az első három helyezett között lenne. És milyen szép a környéke, s milyen szép neveket találtak ki az itt lakók a tetők, hegyek, ormok, völgyek elnevezésére:
Ördögárok, Kőmosó-völgy, Zörög-tető, Keselő-hegy, Gerendás-vágás, Vagdaltbükk.
De mi a várhoz igyekszünk, ahová néhányszor elvittem vendégeimet, külhoniakat és itthoniakat, azzal a felkiáltással: Cseszneket látnotok kell!
Most az olvasókat hívom magammal.
A vár sziklagerincen ül, az Öregbakony szívében. Végigolvastam és -búvárkodtam az útleírásokat, a török történetírók munkáit, a magyar emlékiratírókat, vajon ki írt erről a várról, a valaha itt történt eseményekről? Senki! Vagy inkább szinte senki. Ez a vidék kikerült a hadak útjából. Ellenség ritkán jelent meg, országos hírű esemény sem zajlott a vár falai között.
De aki megáll romjai előtt, mégis kíváncsi a múlt eseményeire, a vár építőire, lakóira. Noha itt sokáig nem jelent meg az ember, hiszen a Bakony megszállatlan terület volt, királyi erdőség, később erdőispánság.
Nos, ennek az egészen nagy kiterjedésű területnek északi része a hatalmas Csák-nemzetség birtokába került, s amikor a tatárjárás után megindultak a várépítések, nem maradhatott ki a Bakony sem.
Jegyezzünk fel néhány – ekkoriban kezdett – várépítést: Bátorkő, Hölgykő, Somló, Ugod falai emelkedtek a magasba. A legtöbb az utak védelmére.
Csesznek is ekkor és ezért épült.
A só volt akkoriban a legfontosabb kereskedelmi áru. A sóutak építése, védelme minden mást megelőzött. Az 1233-ban született úgynevezett beregi egyezménytől kezdve ezen az úton szállította a szegedi sókamara a dunántúli püspökségek és a pannonhalmi apátság részére a nélkülözhetetlen sót. Védeni kellett az utak biztonságát. Vár kellett a Bakony szívébe. Hogy is nevezték volna másként az öt út találkozását, mint Vámhegy. Itt épült fel a cseszneki vár.
Két család lett itt egyszerre tulajdonos. A Rédei-család őse, Cseszneki Jakab királyi kardhordó, akivel együtt viselte ezt a titulust a Csák-nembéli Máté. Így kettejüké lett a cseszneki vár. 1300-ban említi először okirat a vár nevét, mikor Cseszneki Jakab fiai megosztozkodtak a hantai káptalan előtt az örökségen. A vár, mint oszthatatlan, közös használatban maradt, csak a vári földek, erdők, rétek megosztásáról vagy egybetartásáról határoztak.
Később Cseszneki Jakab utódai (ekkor már Rédeiek) elcserélték a vár fele tulajdonjogát a Csákokkal, s úgy hitték, jó vásárt csináltak: ők a Győr megyei Pázmándot kapták viszonzásul. 1323-at írtak ekkor. Az ősök unokája: Rédei Fejes János a maga és Jakab fia nevében kötött szerződést a Csákokkal, s e fennmaradt okiratban ez szerepel: „...Csesznek várában és a cseszneki hegyen lévő erődítményben és tornyokban...”

Csesznek nevét az akkori betűhasználattal így írták: Chesnyk. A várromok nyugati részén álló ötszög alakú torony valószínűen állhatott már a XIII. században. Eleink nem értettek a várépítéshez, hiszen szakavatott várépítő mestereket hívtak az országba, akik tudták, hogy a torony élének mindig a nehezebben védhető oldal felé kell nézni, különben az ostromgépek hamar falat törnek.
Ám a sziklagerinc másik végére már négyszögletes torony került. Közéjük zárt udvart építettek, s már készen is állt a vár.
Az ilyen típusú várak építői csehföldi mesterek voltak.
Azután Károly Róbert kiütötte a Csákok kezéből a hatalmat.
Lejárt a kiskirályok kora, s ezzel együtt a bakonyi ispánság élén is változás következett be: 1325-ben a tulajdonos még Csák Péter és István, de a várnagy már a király embere: a Szalók-nembeli Heym fia: László. A birtokfosztás úgy ment végbe, hogy a Csákok cserébe kapták dunántúli birtokaikért Dombó és Nyék várát, az uradalmakkal egyetemben.
Ettől kezdve majdnem 70 éven át gazdag királyi birtok Csesznek. Hozzá tartozott Réde, Vámhegy, a megillető vámokkal együtt, azután Berzse, Szombathely, Ácsteszér, Csetény, Oszlop, Kögyér, Girolt, Sikátor, Szentkirály, Fenyőfő, Csesznek-váralja, Szolgagyőrfölde, Koromlatelek, Porva, Kisporva, Sejentelek, Vezsenytelek, Mocsártelek és a Cseleszte-hegy. Ezt a hatalmas birtokot kapták a Garák: Miklós és János, a Vas megyei Kőszeg várával együtt 1392. március 10-én, a macsói bánság területén lévő váraikért kiváló szolgálataik elismerésül.
Mert a Garák okosan, időben adtak túl macsói birtokaikon, hiszen a délvidéki várak veszélyben voltak a terjeszkedő és megállíthatatlan törökök miatt. A hazai vagyont nem fenyegette még semmi vész. Így került magánkézbe Csesznek. A háromból kettő összeillik, és valószínű, hogy a felvonóhíd-kapu szemöldökköve lehetett.
Megmaradt két címer.
Az egyikben, a Garai–Cillei egyesített címerben átlósan helyezkedik a Garák hétrét tekert koronás kígyója. A másik is Garai-címer. Van még egy negyedik kő is a Nemzeti Múzeumban: egy díszesen faragott oroszlánfej, homlokán a kígyós címer. Mindezt szakértelemmel megírta Koppányi Tibor a Műemlékeink sorozatban megjelent és a cseszneki várról szóló könyvében. Az ő fejtegetései alapján írom, hogy valószínűen budai kőfaragók is részt vettek a cseszneki várkövek kifaragásában.
Mindez akkor készülhetett, mikor Budán Zsigmond építkezett.
Garai Miklós nádor, egyúttal a király sógora, hatalmas birtok ura. Miklós úr is sok munkát adott a kőfaragóknak, hiszen nemcsak csinosította cseszneki várát, de ugyanakkor faragtatta síremlékét a Mindenszentek kápolnájába.
Hogy mi volt az előbbre való: a síremlék, vagy a vár?
Mindkettő.
Újra Koppány Tibort idézem:
„A Garai-család történetének érdekes epizódja fűződik a cseszneki várhoz. Az építtető Miklós nádor halála után a család azzal vádolja a néhai nádor sógornőjét, Garai János feleségét, Hedvig mazóviai hercegnőt, hogy férjét 1429-ben megmérgeztette, sőt, már annak életében házasságtörő módon együtt élt férje unokatestvérével, Szécsényi Miklóssal.
1435-ben, a pozsonyi országgyűlésen Bebek Miklós Zsigmond király elé terjesztette, hogy eljegyzett menyasszonyát, néhai Garai János leányát, Katalint, anyja egy osztráknak adta ágyasul. A király a Garai-család és tisztviselőinek vallomásai alapján Hedviget mint házasságtörőt, férjgyilkost, saját lányának kerítőjét teljes birtokvesztésre és életfogytiglani fogságra ítélte, s ennek végrehajtását az elhunyt nádor fiára, Garai Lászlóra bízta.
A cseszneki vár ismertetett 1424-es kapuszemöldökén a jobb oldalon nincs meg a címer, pedig a díszítés eredetileg szimmetrikus volt. A tüzetes vizsgálat derítette ki, hogy a két Garai testvér, akik közösen birtokolták a várat, közös erővel építették át azt, és a kapu fölé elhelyezett kőre mindkettejük címerét felvésték. A középen lévő Garai-címertől balra tehát Garai Miklós és felesége Cillei Anna, jobbra pedig Garai János és felesége, Mazóviai Hedvig címere volt, az utóbbit a királyi ítélet után azonban lefaragták. Eszerint az is feltehető, hogy Hedviget Garai László Csesznek várában tartotta fogva.”

Olyan ez a történet, mint egy megírásra váró történelmi regény a kor romantikus kellékeivel: méreggel, szerelemmel, kerítéssel, szenvedéllyel, királyi ítélettel, sírig tartó várfogsággal. Persze, ilyenkor is az a legfontosabb: kié lett a vagyon? Hiszen minden per birtokelkobzással járt együtt.
Később Mátyás király kedvezett hű embereinek, köztük kedvelt kincstartójának, Szapolyai Istvánnak, s neki adta a cseszneki uradalmat Pápával, Somlóval és Ugoddal együtt. A nádor után fia János, a későbbi király továbbra is birtokolta a hatalmas örökséget, de a mohácsi vész után birtokainak többségét, így Cseszneket is elvesztette.
S nem is akármilyen módon.
1526 után elajándékozta cseszneki várát a pápai uradalommal együtt Török Bálintnak. 1541-ben Bálint urat a török fogságba ejtette, és bezárta a Héttoronyba. Így a birtokot Török Bálint fiai örökölték. De mivel Csesznek zálogbirtok, 1542-ben már királyi várként jutott Csaby István egri főkapitány kezébe. Ennek halála után asszonya királyi katonaságért könyörgött, mert a Bakony sűrű erdei sem voltak biztonságban a közelben portyázó töröktől.
Nádasdy Tamás nádor pártfogolta az özvegyet. A meghalt kapitány vejei: Szelestey Sebestyén és Vathay Lőrinc lett várnagy. Később a Vathayak kezén maradt a vár.
Ám a közelben volt a török. Székesfehérvár eleste után Csesznek is végvár lett, annak minden előnyével és hátrányával. Amikor Veszprém is török kézre került, elmondhatták: a török már a vár küszöbénél van. Sajnos, ekkor sem volt elég harcos a várban. Húsz lovas és ötven gyalogos nem sok a portyázó törökök ellen. És bosszantó módon, a zsold sem érkezett időben.
Ekkor nagyobbították meg a várat, és teremtettek helyet az őrépületeknek, istállóknak, raktáraknak a falakon belül. De ezzel még nem lett több harcra kész katonája Csesznek várának. Pedig a fehérvári török fente fogát a végvárakra. 1561-ben bevették Hegyesd várát, ám ugyanekkor nem sok sikerrel ostromolták Csobáncot, Szentgrótot és ősszel Cseszneket.
Vathay Lőrinc várkapitány jól védekezett embereivel. Egy fennmaradt levél tanúsága szerint, amit Ormányi Józsa sümegi kapitány írt Kanizsa várába: „Cseszneket meg akarták lopni az terekek, és az külső várat már meg is vették, de osztán ki is verték őket belölle!”
A kapitány Vathay Lőrincnek volt egy katona-költő fia, előbb cseszneki főlegény, majd később lovashadnagy Győr városában, majd fehérvári alkapitány. Nos, ő megírta a később történteket: leváltották édesapját a kapitányságról (holott megvédte a várat): „az cseszneki kapitányság felől pedig némely gonosz akarói szegényt nem jól kommendálván adta a fejedelem az cseszneki kapitányságot egy Szokoly Matthias nevű főembernek, az Győri Hadból valónak...”
Mert így váltották egymást a kapitányok Csesznek várában: Vathay Lőrincet Szokoly Mátyás, majd a veszprémi kapitány: az olasz Samaria Fernando de Specie Casa követte (kinek szép feleségét később Érsekújvárott elszerette Balassi Bálint), az olaszt 1565-ben elfogta a török a bársonyosi réten vitézeivel együtt, s ekkor újra Vathay Lőrinc került vissza a megérdemelt kapitányságba.
Súlyos és vészterhes felhők gomolyogtak a vár fölött.
A győri tartomány várait vizitálta a Bellicum, a bécsi Hadakozó Tanács olasz mérnöke, bizonyos Giulio Turco, s talán éppen az ő jelentése alapján mondták ki az ítéletet: le kell rombolni Tihanyt, Vázsonyt és Cseszneket. Vagy mégse Giulio Turco jelentése alapján született ez a határozat? Nem lehet tudni. Hiszen hamarosan felülvizsgálták az előző terveket, és nem lerombolás, hanem megerősítés következett 1570 táján. Minden valószínűség szerint ekkor fejezték be az úgynevezett alsóvár megépítését.
Már többször említettük Vathay Lőrinc nevét. Megérdemli, hogy elmondjuk tragikus halálának történetét.
1573 nyara volt. A Péter-Pál napot akkor is megünnepelték az emberek, hiszen régi ünnepe ez a magyarságnak. Ahogy lenni szokott: volt evés-ivás. Ki nem borozik ilyenkor? A kapitánynak élen kell járni a harcban, a csetepatékban, de a mulatságban is. Attól kapitány, attól nő a becsülete, miképpen emeli a teli korsót. Nos, a beborozott Lőrinc úr elhatározta, hogy az ünnepség fényét emelendő egy tarack elsütésével ország-világ előtt bebizonyítja, hogy így mulatnak a katonák!
Csakhogy a pattantyús hiába próbálkozott, nem akart a tarack elsülni.
Nosza, leteremtette beborozott vitézét a kapitány, s maga ment megmutatni legényének, hogyan kell elsütni! Megtörtént a robbanás, szétvitte az ágyút, de a kapitányt is szétszaggatta a robbanás ereje a névtelen pattantyússal együtt.
Eltelt majdnem húsz esztendő.
1594-ben a török megszállta Bécs „elővárát”: Győrt. Nosza, lett ijedelem a kis bakonyi várakban, hogyan álljanak ellen a töröknek ily kevés emberrel? Feljegyzések tanúsítják, hogy ebben az időben 18 lovas és 30 gyalogos katona fölött parancsnokolt Csesznek kapitánya. Győr eleste hírére Ugod, Pannonhalma, Gesztes, Tata, Pápa őrsége egyszerűen elillant. Csesznek 1594–98 között török kézen búslakodott. Ebben az időben a várfeladás főbenjáró bűnnek számított. Pozsonyban Hardegg főkapitánnyal, ki Győrt védte volt, együtt ült a vádlottak padján a cseszneki, a tatai, a palotai, a pápai, a devecseri és a tihanyi kapitány is. A cseszneki vár 1598 kora őszén került újra császári kézre.
Amikor Bethlen Gábor a császár ellen fordult az 1619–21 közötti harcokban, a kisnemesség behódolt a fejedelemnek, vagyis Gábriel királynak. Batthyány Ferenc vezetésével a csesznekiek is ott voltak a harcokban. Ekkor Kutasy Mihály a kapitány, s az egyik birtokosa Csesznek várának. Az elégedetlenség sokáig tartott a Dunántúlon, s a csesznekiek mindig az elégedetlenek között voltak. De az óhajtott hajdúszabadság csak álom maradt.
1645-ben az Esterházyaké lett a bakonyi vár és uradalom. Amikor utoljára támadt a török – 1683-ban Bécs ellen vonulván –, a közeli lakosok a várban kerestek menedéket. Ugyan a környéket végigdúlták, de a várat nem támadták meg.
A Tkököly-felkelés csak múló epizód a vár életében, noha Veszprém a kurucok erős helye volt. Amikor Rákóczi kibontotta a magyar szabadság zászlaját, a cseszneki őrség Domokos Ferenc brigadéros ezredéhez tartozott, ahogyan a többi, kuruc kézen lévő vár is. És hirtelen fontos szerepet kapott: falai között hadianyagot tartalékolnak, élelmiszert gyűjtenek. Kapitánya lett a várnak Szegedy Bálint személyében. 1708-ban mindent rendbe tett, aki csak tehette, felkereste ezt a romantikus várromot.
Remélvén, hogy valamint Nyitrát egy lövés nélkül kezeihez vehetné, de megcsalatott reménységében, mert odaérkezvén Haiszter, feles németje hagyta alatta fogát. Considerelván annakokáért, hogy több veszedelmét okozna népének ott maradásával, mint hogy nyereséget remílhetne, mintha megütötték volna Haiszternek az orrát, Pápára recipiálta magát...”
De aztán 1709 júniusában Heister végleg kiszorítja a kurucokat a Dunántúlról és Csesznek is a labancok kezére kerül. Még mindig fénylett Csesznek fölött az idő.

Esterházy Ferenc átépítette az 1740-es esztendőkben. Ekkor a kor ízlése szerint barokkosították a vár egyes részeit, óratornyot csináltak az alsó kaputoronyból, beépítették a várudvart, valóságos palota lett a várból. A belseje is a kor divatos ízlés szerint változott. A XVIII. század végéig lakta az Esterházy-család cseszneki ága. Itt éltek és gazdálkodtak. De 1780 táján Esterházy Imre tábornok – aki nagy hírre tett szert, mikor megsarcolta a porosz háborúban Potsdam városát –, a szomszédos Rédén kastélyt épített, s leköltözött a várból.
Ettől kezdve ebek harmincadjára került.
Még használták börtönnek, családi levéltárnak, egyes épületeit gazdasági célokra, de csakhamar omladozni kezdett.
1828-ban már teljesen elhagyatott.
Előtte 1810-ben ugyanis földrengés rázta meg, 1820-ban meg villám csapott a tetőzetbe. Omlott, romlott minden.
Ma, romjaiban is fenséges.
Aki erre túrázik, vagy autózik, megáll és nem siet tovább. Talán nem mászik föl a várfalakhoz, megelégszik a látvánnyal.
Fényképezőgépe, vagy videója után nyúl...
A vár, már évtized óta, csak a filmkockákon telik meg élettel, nevetéssel, izgalommal és derűvel. De már nem romlik tovább.
Most már örökké halhatatlan.
A Cuha völgyében zsolozsmázik a patak.
A fák suttognak. A történelemről...
Nekem verset súgtak.


A CUHA VÖLGYÉBEN

Utas, ki erre jársz, s láttad a filmet,
emlékezz arra volt egy ifjúság,
az emlékedet vele fényesíted,
mert velük együtt nőttek meg a fák,

te jártál Valahol Európában,
a vár díszlet volt, nem hitted: örök,

nézz le a mélybe, ó, mennyi halál van
két ölelés vagy két csata között.

Utas, ki erre jársz, idézd a múltad,
az élőnek ez a történelem,

vagy vágj neki gyalog az égi útnak
átlépve könnyen egy évezreden,

én visszamentem abba a régmúltba,
és felidéztem a volt tegnapot,

nézd meg a filmet újra, újra, újra
s minden emléked visszakaphatod!