A bori munkaszolgálat jugoszláv szemmel**

2005.12.05.

A szerbiai Bor környéki bányákba 1943-ban kivezényelt magyar munkaszolgálatos századok életéről és a mintegy 6000 zsidó és 200 kisegyházhoz tartozó (Jehova tanúi, nazarénus, adventista) sorsáról keveset tudunk. A téma magyar nyelvű történészi feldolgozása nem történt meg.(1) Amit tudunk, azt elsődlegesen és meghatározóan a visszaemlékezők leírásaiból ismerjük, amelyek különböző időszakokban és különböző műfajokban születtek (regény, novella, interjú, tanúvallomás stb.).(2) A bori rézbányáknak a Jugoszlávia megszállását követő történetével (1941–1944) német, angol, izraeli és jugoszláv történészek is nagyon keveset foglalkoztak.(3)

A „történészek” gyakran maguk is szenvedő alanyai voltak a kényszermunkatábor-rendszernek, így gyakran ezek is alaposan vagy kevésbé alaposan megírt visszaemlékezések. A magyar közgondolkodásban ugyanakkor élénken él Bor városának neve, ami talán azzal a tragikus eseménnyel függ össze, hogy bori munkaszolgálatos volt Radnóti Miklós is, aki legmegrázóbb verseit éppen ott, halála előtt írta.(4) Borban és főleg a Bortól Magyarországig, illetőleg a németországi koncentrációs táborokig tartó „erőltetett menetben” meghalt mintegy 3400 munkaszolgálatos. Ez a második világháború egyik nagy magyar embervesztesége. Amennyiben mindehhez hozzátesszük azt is, hogy a meghaltak döntő többségét kivégezték, akkor a bori történet a XX. század egyik legkegyetlenebb magyar és egyben egyetemes történése is. Az alább közreadott tanulmányra a témát kutatva a Bori Múzeumban, a múzeum által 1982-ben kiadott évkönyvben találtam rá. A tanulmány magán viseli a kiadás időszakának, a titói Jugoszláviának politikailag elkötelezett történetírása jegyeit, annak ellenére, hogy a tanulmány megjelenésének időpontjában Josip Broz Tito már halott volt (1980). Az írás tartalmaz olyan információkat is, amelyekre a magyar visszaemlékezők másként emlékeznek, és ami további kutatásokat tesz szükségessé. Mindezek ellenére fontosnak tartom közreadni a tanulmányt, mivel a több tízezer rabot számláló bori lágerrendszer egészére is figyelő módon, egyúttal jugoszláv szemszögből írja le az eseményeket. Olyan forrásokat közöl, amelyek nálunk teljesen ismeretlenek és amelyek összevethetők a magyarul írók visszaemlékezéseivel. Egyfajta kontrollt jelenthet számunkra, hogy a jugoszláv szerző miként látja a magyarok lakta és a magyar katonák által irányított „Berlin” tábort, az ott folyó életet, valamint miként ír a hosszú gyalogmenetről. Mindezek miatt úgy gondolom, hogy a tanulmány erényei meghaladják hiányosságait, és közreadásával sikerül gazdagítani az egyre gyarapodó, de még mindig szegényes tudásunkat a Borba kényszerített munkaszolgálatosokról, és egyben történelmünk egyik legszégyenteljesebb időszakáról.

A „Berlin” láger egyike volt azon legnagyobb és legrosszabb hírű táboroknak, amelyeket a németek a második világháború alatt létesítettek. A táborról történelmi jelentőségű dokumentumok nem maradtak fenn. A legfontosabb dokumentumokat – miként a többi Bor környéki gyűjtőtábor esetében is – a németek visszavonulásukkor megsemmisítették. A megmaradt dokumentáció a tábor felszabadítása, illetve felszámolása során semmisült meg. A bori bányák német megszállásának és használatának idejéből származó kevés megőrzött iratból szinte semmit sem lehet megtudni erről a gyűjtőtáborról. Ezért fő forrásnak a túlélők emlékezései számítanak, amelyeket a Bori Múzeum és Belgrádi Zsidó Múzeum őriz.

A „Berlin” gyűjtőtábor a temető mögötti magaslaton volt, ott, ahol ma a „Zmajevo” település fekszik, és a rézbánya a „Jama” nevű részlegének épületei állnak.
Az 1942-ben épített „Berlin” tábor 2500 foglyot tudott befogadni. Az 1943 folyamán ide hurcolt kényszermunkások a környező országokból és Jugoszlávia különböző tájairól származtak. Az első 300-400, fiatalokból álló csoportot a Milán Nédics kormányának,1 1941. december 14-i, a kényszermunkát és a szabad munkavállalást korlátozó rendelete alapján hozták a táborba.2 A németek a munkaerő toborzását átengedtek a szerb Nédics-kormánynak, míg a munkaerő felhasználása a megszálló német hatóság feladata volt.
A második világháború alatt különös fontosságú volt a német gazdaság számára a rézérc bányászata és feldolgozása, éppen ezért nagy jelentősége volt a bori bányákban folyó kényszermunkának. Szerb részről a Nédics-kormány gazdasági és belügyminisztériumának3 területi szervezetei, míg német részről a Szerbiába kinevezett főmegbízott gondoskodott a munkaerőről.4 A helyi bori kirendeltség a zajecari kerületi vagy a fölötte álló nisi területi biztoshoz fordulhatott.

E megszálló szervezetek munkáját a helyi rendőri és katonai egységek is segítették. Bor körül számos bunkert építettek ki, és minden munkatábor szögesdróttal volt körülkerítve.
A „Berlin” táborba az első munkacsoportok 1942 végén és 1943 elején érkeztek. A munkacsoportok főleg belgrádi, nisi, aleksinaci, prokupljei fiatalokból álltak. 1943. februárban megérkezett az első, Görögországból idehurcolt csoport is azon görög területekről, amelyeket a bolgárok szálltak meg.
Ezeket a munkásokat külszíni ércbányászatra és a Bor folyócska medrének rendezésére vezényelték ki. A „Berlin” tábor egyik része a kényszermunkások fogadóegysége volt. Innen irányították a munkaszolgálatosokat 1942 és 1943 folyamán a Bor városánál és a Bor környékén létesített munkatáborokba. Összesen 35 ilyen tábor állt, összesen több száz barakkal. A legtöbb munkatábor a Bor–Zagubica–Petrovac irányában épülő vasút mellett épült. A „Berlin” táborban a munkabeosztást, a felügyeletet, az élelmezést, az elhelyezést és az egész tábor szervezését a német Todt-szervezet irányította.5 A láger parancsnoka gondoskodott a tábor felügyeletéről, amely egyébként szögesdróttal is körül volt kerítve.
A munka- és az életfeltételek nagyon mostohák voltak. Az idehurcolt fiatalok legnagyobb része ekkor találkozott először bányával és a bányászattal. Hiányos szaktudásuk, felszerelésük és az elégtelen ruházatuk miatt nagyon nehezen tudták az előírt normákat teljesíteni. Az élelmezés is elégtelen volt. A gyönge reggeli mellett ebédre és vacsorára krumplit, répát, káposztát vagy bablevest kaptak. A kenyér búza- és kukoricaliszt keverékéből készült.
A nehéz munkafeltételek és az élelmezés elégtelensége miatt a kényszermunkások állandóan kutatták a táboron kívüli élelemhez jutás lehetőségét. Ez azonban abban az időben szinte lehetetlen volt, mert a magában Bor városában élő civilek, helyi lakosok is nehezen jutottak a legszükségesebb élelmiszerekhez. A többi életfeltétel sem volt jobb a táborban. Minden barakkban 250-300 ember aludt háromemeletes ágyakban, két vékony pokróccal, szalmazsákjukban kevés szalmával. A kényszermunkások számának növekedésével növekedett a barakkokban lévők száma is. A tisztálkodás szinte lehetetlen volt.

A táborokban uralkodó áldatlan állapotok kezdetben ismeretlenek voltak Nédics kormányfő és kormánya előtt. A zajecari kerületi biztos bizalmas levélben hívta fel a kormányfő figyelmét a táborokban uralkodó állapotokra. Nédics ekkor kénytelen volt titkos utasítást adni a Népegészségügyi és Szociális Minisztériumnak, hogy bizottságot rendeljenek ki a bori táborok életviszonyainak kivizsgálására. Ebben az utasításában Nédics azt írta, hogy „…a munkások ott szörnyű tortúráknak és fizikai bántalmazásoknak vannak kitéve, továbbá mezítlábasak és majdnem meztelenek. Kritikán aluliak a táborok tisztasága és a tisztálkodási lehetőségek. Az ilyen állapotok pedig kihatnak az egész munkásosztály morális állapotára.”6

Az életfeltételek azonban a következő hónapokban sem változtak, és a zajecari kerületi biztos újra arra kényszerült, hogy bizalmas levélben értesítse Nédics kormányfő irodáját a bori táborok rossz életfeltételeiről. A kerületi biztos ebben a levélben arról értesítette a kormányt, hogy „…az élelmezés gyönge, a kosz pedig nagy”.7 Hasonló jelentést ír a belügyminisztert felügyelője, Miloje Koca is. Ő is arról számolt be, hogy a „Berlin” táborban az élelmezés nagyon gyenge, a munkások mezítláb és félmeztelenül dolgoznak, továbbá megjelent a tífusz is.
Ezeknek a csoportoknak az életviszonyai a négy hónapos kényszermunkájuk alatt nem hasonlítottak más gyűjtőtáborokban tapasztalt állapotokéihez. Életük a következő munkaszolgálatos csoportokéihez viszonyítva nem volt olyan nehéz. Igaz, hogy sanyarú körülmények között éltek, de szigorú fenyítésekre és kínzásokra nem volt példa. A szabotálásért és a munkafeladatok nem teljesítéséért a rendőrségen, azaz a táboron kívül történt a felelősségre vonás, mivel ez az eljárás nem tartozott a tábori felügyelet hatáskörébe. Azonban az első csoport eltávozása után, az 1943. július és október közötti időszakban új csoportok érkeztek. Főképp zsidókat hoztak Bácskából és Magyarországról, de jöttek Csehszlovákiából és Romániából is. Részben hajóval szállították őket Szegeden és Belgrádon keresztül Prahovóig, onnan pedig vasúton Zajecaron át Borig. A zsidók másik részét vasúton szállították Újvidéken, Nisen, Knjazevacon (Knyazsevacon) és Zajecaron keresztül. A három csoportban öt-öt munkaszolgálatos század érkezett júliusban, a negyedik csoport pedig hat egységgel 1943. október 3-án Borba.

Ezeket a csoportokat a „Berlin” gyűjtőtáborban helyezték el úgy, hogy az előző csoportokat elvitték. A „Berlin” láger központi és fogadótáborrá lett. Az első és a második csoportban érkezett zsidó munkaszolgálatosok maradtak csak itt, a többieket 16 különböző táborban helyezték el. Ezek Bor környékén voltak egészen Zagubicáig és Laznice-áig. Legtöbbjüket a „München”, az „Innsbruck”, a „Bregenz”, a „Westfallen” és a „Voralberg” táborba szállították.
A táborokat századokra osztották, és minden kényszermunkásnak személyi száma volt, amely egyben a tábor és a század jelzését is tartalmazta.8 Minden kényszermunkásnak állandóan sárga csillagot kellett viselnie, ezzel jelezve, hogy zsidó. A kabátjuk hátára lemoshatatlan festékkel szintén sárga csillag volt festve. Az utolsó, legnagyobb csoportnak a karján fehér karszalag volt, hatágú csillaggal. Ez azt volt hivatva jelezni, hogy az illető szülei vagy valamelyik őse volt zsidó származású. Rájuk a nürnbergi törvények szerint más bánásmód volt előírva.9
A táborokban fabarakkokban voltak elhelyezve a kényszermunkások. A „Berlin” táborban minden barakkban két egység volt. Egy-egy egységben 250–280 ember, tehát egy-egy faépületben 500–560 ember volt összezsúfolva. Külön egységeket képezett a konyha, az étkező és a mosdó. A tábor őrségének külön épülete és külön konyhája volt, ahová a kényszermunkások nem léphettek be. A tisztek Bor központjában voltak elszállásolva.10

Külön épületben, a „Berlin” tábor körzetében volt egy elfekvőkórház a súlyos betegek részére, amely műtővel is fel volt szerelve. Dr. Julie Tauber, aki a háború alatt tábori orvos volt, így írt a „Berlin” gyűjtőtáborról: „A kényszermunkások három váltásban dolgoztak a »Hochwasserschutzdam« gát építésén, valamint a »Tegebau«, a »Tilva Mika« és a »Stollenbau« nevet viselő munkahelyeken. E helyek mindegyikén volt egy kis orvosi rendelő egy ápolóval. A mi feladatunk, mint heteseknek, az elsősegélynyújtás és a sérülések ellátása volt, valamint az akut megbetegedések kezelése. Külön barakkban néhány betegszoba is volt, néhány ággyal. Egy nagyobb szoba műtőnek volt berendezve, de nem végeztek el benne egyetlen műtétet sem, mivel mindig hiányzott valami a felszerelésből vagy a berendezésből. A műtétre szorulókat a bori városi kórházba vitték, ahol dr. Vinko Arneri11 osztályos orvos szívesen állt a rendelkezésünkre. (Dr. Vinko Arneri később a belgrádi honvédkórház plasztikai sebészetének osztályvezetője lett.) Minden műtéthez előzetesen engedélyt kellett kérnünk elöljárónktól, dr. Bedő Istvántól.12 Gyógyszerkészletünk nagyon szerény volt, és főleg abból állt, amit a munkaszolgálatosoktól elvettek, hiszen mindannyian hoztunk otthonról gyógyszert, olyat, amit előzőleg fogyasztottunk.”13
A nagy létszám és az elemi tisztálkodás lehetetlensége miatt a táborban rövid idő alatt elszaporodtak a tetvek és a poloskák. A kimerült kényszermunkásoknak ez újabb kínzást jelentett. Nagy csoda egyáltalán, hogy ilyen körülmények között nem jelentkezett nagyobb járvány.14 Tífuszban és sárgaságban megbetegedettek azonban voltak.
Az élelem nemcsak rossz minőségű és elégtelen volt, de még ezt is meglopták a magyar katonák, valamint a tábor felügyelői. Emiatt a munkaszolgálatosok rákényszerültek arra, hogy személyes tárgyaikat – amelyeket még nem vettek el tőlük – élelemre cseréljék. A korrupt magyar felügyelet, leginkább pénzért, de személyes tárgyakért, ékszerekért is árulta az ellopott kenyeret, zsírt és más élelmet.

A gyönge koszt és a már szinte rabszolgamunka mellett még a napi kínzások is keserítették a rabok életét. Az új táborparancsnoknak, Marányi Ede alezredesnek a megérkezése után ez még erőteljesebb lett. A legkisebb hibáért, vétségért kezüknél fogva kötötték ki az embereket. Előzőleg két kezüket összekötözték és így akasztották fel az erre a célra készített gerendára, amelybe előzetesen kampókat is vertek. (A felfüggesztés úgy történt, hogy lábuk ne érje el a földet.) Ilyen testhelyzetben 2–4 órát kellett eltölteniük. A leszedett emberek legtöbbször eszméletüket vesztették, és még 8–10 óra múlva is rosszul voltak. A kikötés csak Magyarországon volt ismeretes.15 Emellett még a krumpliverembe zárás büntetését is alkalmazták. Nagyon sokszor veréssel és más kínzással büntettek. E büntetéseket a legkisebb vétségért vagy szófogadatlanságért szabták ki.
Csillag Albert ismert, budapesti festőt azon kapták, hogy titokban levelet írt, és a levélpapíron a Marányi táborparancsnok karikatúrája is rajta volt. Ezt követően Marányi parancsára naponta nyolc órát volt a kezénél fogva felhúzva, már néhány nap múlva eszméletét veszítette. Később a foglyok iránt elkövetett bűntetteiről és kínzásairól elhíresült Horvát16 tizedes a táboron kívülre vitte és megölte. Illegális levélírásért többévi börtönre ítélték Bíró Zoltánt17 azzal, hogy a háború után kell majd börtönbüntetését letöltenie.
Eleinte a rabok írhattak hozzátartozóiknak és postát is kaphattak a német katonai postán (Deutsche Feldpost 45083-Ung) és a magyar 2.344 számú katonai postán keresztül. A postát a fasiszta Szálasi Ferenc hatalomra kerülése után betiltották. A kényszermunkások ezután különféle módon keresték a híradás lehetőségét, adott esetben vállalva ezzel a lebukás kockázatát és a szigorú büntetést.

A hadbíróság állandóan ülésezett és ítélkezett a munkaszolgálatosok felett, annak ellenére, hogy erre nem volt tényleges felhatalmazása. Szökési kísérlete miatt egy csoportot golyó általi halállal nyilvánosan kivégeztek a „Berlin” tábori temetőjében 1944. július 22-én. Friedmann és Reisz munkaszolgálatosokat először 20 évre ítélték el, de végül mégis kivégezték őket Bortól négy kilométerre. Dr. Szikár István budapesti ügyvédet a tábori rendfenntartók a Gestapónak adták át, de később őt is itt végezték ki. A visszavonulásuk előtt a németek 1944 szeptemberében, Bor városán kívül, a téglagyárnál 23 munkaszolgálatost végeztek ki. Közöttük néhány jugoszláviai munkaszolgálatos is volt. Őket és a többi kivégzettet is a zsidó temetőben temették el, amely a „Berlin” tábortól jobbra volt. Exhumálásuk után, 1968-ban a munkaszolgálatosok földi maradványait a bori temetőben közös sírba helyezték el, és emlékművet állítottak nekik.

A nehéz életkörülmények és a szigorú büntetések azonban nem törték meg a munkaszolgálatosok lelkületét. A „Berlin” táborban a kényszermunka és a tábori élet megszervezése nem volt teljesen a táborparancsnokság és a német megszállók feladata.
A minél jobb termelési eredmények elérése érdekében a táborvezetőség kénytelen volt egyes szak- és adminisztratív munkákat írástudó és szakember munkaszolgálatosokra bízni. A „Berlin” táborban majd minden munkára volt szakember. A munkaszolgálatosok között volt mérnök, mechanikus, orvos, tanár. Ezeknek az embereknek az elosztására a munkaszolgálatosok tettek ajánlatot a tábori vezetőségnek. Ily módon majd minden fontos helyen munkaszolgálatosok voltak beosztva, akik figyelemmel tudták kísérni a helyzetet a munkálatokon és a gyűjtőtáborban. A munkaszolgálatosok ilyen alkalmazása lehetőséget teremtett a külvilággal való kapcsolatok kialakítására, később a felszabadító mozgalommal való kapcsolatfelvételre. A munkaszolgálatosok mind fontosabb beosztásokba kerültek a bánya területén, és részt vettek különböző külső beszerzésekben is. Az információkhoz azok a több nyelvet beszélő munkaszolgálatosok tudtak hozzáférni, akik a tábori vezetőség szobáinak takarítására voltak beosztva, és így lehetőségük nyílt rádióhírek hallgatására. Ily módon a munkaszolgálatosok rendelkeztek némi információval a katonai és politikai helyzetről, valamint a felszabadító háborúról. Nagy figyelemmel kísérték a megszálló katonák és szövetségeseik morális és politikai magatartásának változásait is. Mindezek lehetőséget teremtettek a belső szervezkedésre, valamint ellensúlyozták a német propaganda hatását. E szervezettség tette lehetővé kötszerek és robbanóanyagok megszerzését a bánya raktáraiból, és továbbadását partizánegységeknek. A felszabadító mozgalom tagjainak hamis útleveleket és más dokumentumokat is tudtak szerezni.
Természetes, hogy mindez nagy kockázattal járt, mert a Gestapo egyre gyanakvóbb és kegyetlenebb lett. Azonban a megszállás utolsó hónapjaiban a németek és szövetségeseik helyzete nehezedett, ennek következtében egyes sorkatonák és tisztek engedményeket adtak a munkaszolgálatosoknak azért, hogy rajtuk keresztül a frontokról információkat kaphassanak, valamint, hogy civil ruhákhoz és hamis személyi dokumentumokhoz juthassanak. Ilyen kapcsolatokat a tábor lakóival a bolgár katonák is létesítettek. A bolgár tisztekkel és altisztekkel azonban lehetetlen volt bármiféle együttműködés.

A bori lakosokkal és a szabad munkásokkal a kapcsolattartás kezdettől fogva működött. A megszálló hatalom minden tilalma ellenére a munkaszolgálatosok élelmet és más adományokat kaptak titokban a lakosságtól. A lakosoknak köszönhetően a gyűjtőtáborból több sikeres szökés is volt. Nem kevés volt azoknak a száma, akik a sikeres szökés után a felszabadító mozgalomhoz csatlakoztak, és végig részt vettek Jugoszlávia felszabadításában.
A munkaszolgálatosok legnagyobb része azonban Borban maradt a megszállás utolsó napjáig. A felszabadító harcok miatt Kelet-Szerbiában és ezzel egy időben Bor körzetében a termelés 1944. szeptember 12-én leállt. Időközben megérkezett a német katonai parancs is a munkatáborok felszámolásáról és a munkaszolgálatosok visszavonultatásáról. Az volt a németek terve, hogy a munkaszolgálatosokat Németországba szállítják, és ott folytatják majd velük a kényszermunkát.18

Az első lépcsőben 3600 munkaszolgálatosból álló csapat indult el gyalog Borból Petrovca na Mlavin, Male Krsneán és Belgrádon, majd Pancsován, Titelen és Cservenkán át Magyarországra 1944. szeptember 17-én. Éhség gyötörte az embereket, őreik pedig verték és kínozták őket. A menet csak akkor állt meg, ha az őrök kivégezték az engedetleneket, vagy a végkimerültségtől tovább menni képteleneket. Kivégzés járt azoknak is, akik az útszélen álló lakosoktól el mertek fogadni egy darab kenyeret, vagy ha a földekről kukoricaszemeket vagy káposztaleveleket szedtek fel. A 18 napos út alatt Bortól Cservenkáig 300 embert öltek meg. A második nagyobb kivégzés a cservenkai téglagyár terültén október 7-én éjszaka volt, amikor 700 embert végeztek ki. A németek lefoglalták a téglagyár területét, és az éjszaka 15-20 fős csoportokban végezték ki vagy verték agyon puskatussal, botokkal a zsidókat. Sokszor még élve dobálták őket a gödörbe, utána pedig egy magaslatról kézigránátokat dobtak rájuk, hogy biztosak legyenek halálukban.19

A megmaradt csoportok egyikében 1700 embert hajtottak tovább Baja felé. A németek út közben is folytatták a kivégzéseket, úgyhogy a menet létszáma állandóan csökkent, és csak nagyon kevesen jutottak el a németországi (flossenbürgi, buchenwaldi, oranienburgi) gyűjtőtáborokba. Közülük is csak néhányan érték meg a táborok felszabadítását.
E szörnyű halálút legnagyobb részét a többi munkaszolgálatossal együtt az ismert magyar költő, Radnóti Miklós is megtette. A nagy költőnek ezen az úton születtek a legmegrázóbb versei, és egyben utolsó művei. Verseiben, úti üzenetként, az „Avala 5” nevet viselő kis füzetébe, Radnóti sorstársainak szörnyű kínjairól írt, saját halálát és kivégzését is megjósolta. A negyedik „Razglednicá”-ban, amely közel két hónapos menetelés után született, a következőket írta: „Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. – Igy végzed hát te is, – / súgtam magamnak, – csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. – / Der springt noch auf, – hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen.”20

Néhány nappal később, 1944. november 8-án, Radnótit és még 21 sorstársát, akik nem voltak képesek tovább gyalogolni, a kíséretükkel megbízott magyar katonai egység Abda falunál kivégezte. A kivégzésük előtt néhányuknak kellett kiásni közös sírjukat. Exhumálásuk alkalmával, e közös sírban találták meg Radnóti füzetecskéjét, amely későbbi megjelenése során a „Bori notesz” címet kapta.21
A munkaszolgálatosok második csoportja 1944. szeptember végén indult útnak a „Berlin” táborból. A csoportot német és magyar őrök kísérték. Ez a csoport is ugyanazon az úton indult el, a Crnog vrháen (Fekete csúcson) keresztül Zagubica felé. Azonban már az út elején a XXIII. szerb felszabadító egység utolérte őket, majd az őröket foglyul ejtették, a munkaszolgálatosokat pedig kiszabadították. 39 munkaszolgálatos rögtön a felszabadító egységhez22 csatlakozott, és végig harcolt Kelet-Szerbia felszabadításáért.
A kivégzett bori munkaszolgálatosok száma azonban mégis nagyon nagy volt. A 3600 munkaszolgálatosból Bajáig 2300-at végeztek ki, illetőleg haltak meg végkimerültségben. A megmaradottak közül sokan meghaltak vagy sokakat kivégeztek a Németország területén lévő gyűjtőtáborokban. A három hónapos „halálmenetben” legtöbben a „Berlin” tábor lakói közül veszítették életüket, akiknek a száma a viszszavonulás előtt 2600 főt tett ki.23
A „Berlin” tábor hivatalosan munkaszolgálatos tábor volt, de az áldozatok számát, valamint a kényszermunkát és a visszavonulásnál alkalmazott terrort tekintve nagyon hasonlított a német koncentrációs táborokra.
A kivégzett és meghalt hazai és külföldi munkaszolgálatosok emlékére, valamint emlékezve a „Berlin” gyűjtőtábor lakóival szembeni, a német megszállók által alkalmazott kínzásokra és terrorra, a bori rézbánya munkaszervezete emlékművet emeltetett azon a helyen, ahol a tábor állt a második világháború alatt.

Csapody Tamás–Tomislav Pajic 

JEGYZETEK AZ ELŐSZÓHOZ
(A téma magyar nyelvű irodalma)
(1) Dokumentumkötetek:
Vihar Béla (szerk.): Sárga könyv. (Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből 1941–1945) Hechaluc Kiadó, Budapest, 1945. 128–133.
Lévai Jenő: Fekete könyv a magyar zsidóság szenvedéseiről. Ismeretlen Kiadó, Budapest, 1946. 273–274.
Karsai Elek (szerk.): „Fegyvertelen álltak az aknamezőkön...” (Dokumentumok a munkaszolgálat történetéhez Magyarországon).
A Magyar Izraeliták Országos Képviselete Kiadása, Budapest, 1962. I. kötet. 279., 371–378. II. kötet. 203., 410–412., 438., 493–494., 580–583., 632–638.
(2) A téma részkérdéseivel foglalkozó tanulmányok:
Gazsi József: 6000 bori munkaszolgálatos tragédiája. Hadtörténeti Közlemények, 1964. 1. szám, 70–83.
Godó Ágnes: Magyarok a jugoszláv népfelszabadító háborúban. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1972. 93–95.
Veres D. Csaba: Adatok a zsidóság Veszprém megyében a második világháború idején lejátszódott tragédiájához. In Töröcsik Zoltán–Uzsoki András (szerk.): Veszprém Megyei Múzeumok Közleményei 16. szám, Veszprém, 1982. 399–412.
Szita Szabolcs: Halálerőd (A munkaszolgálat és a hadimunka történetéhez 1944–1945). Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1989. 26. 57–58. 66.
Nagy György: A 108/84-es bori munkaszolgálatos század története. In: Randolph L. Braham (szerk.): A magyarországi háborús munkaszolgálat. (Túlélők visszaemlékezései). Teljes Evangéliumi Diák- és Ifjúsági Szövetség és Szent Pál Akadémia, Budapest, 1996. 59–121.
Randolph L. Braham: A magyar holocaust I. kötet. Gondolat Kiadó, Budapest, 1998. 268–273.
Gazsi József: Levéltári kutatások a munkaszolgálat történetéhez. Holocaust füzetek 9. 1998. 165–174.
Juda Deutsch (ford.: Neumann György): Bor: rabszolgavásár a második világháborúban. Magánkiadás, Budapest, 2000.
Randolph L. Braham: A népirtás politikája. A holocaust Magyarországon. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest, 2003. 36–37.
Szita Szabolcs: A munkaszolgálat Magyarországon 1939–1945. Hadtörténeti Közlemények, 2004. 3. szám, 836–840.
(3) Visszaemlékezések:
Bánáti Miklós: Égő gyűlölet. Béke Könyvnyomda, Pesterzsébet–Temesvár, 1945.
Gervai Sándor: Azt a kort nem fogjuk visszasírni. Ismeretlen Kiadó, Budapest, 1945.
Palásti László: A bori halálút regénye. Gábor Áron Könyvkiadó, Budapest, 1945.
Szűts László: Bori garnizon. Renaissance Kiadó, Budapest, 1945.
György István: Fegyvertelenül a tűzvonalban. Cserépfalvi Kiadó, Budapest, 1945.
György István: Halálraítéltek. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1957.
Szteván Ivkovics: Menetelés a halálba. Szabadkai Magyar Szó, 1961. április 13., 12. oldal. április 14., 14. oldal. április 15., 10. oldal, április 16., 22. oldal.
Lévai Jenő: A bori rémdráma és akik rendezték. Magyar Nemzet, 1964. április 26., 11.
Kőszegi Ábel: Töredék. (Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája) Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1972.
Palásti László: Bor és Cservenka. In: Gáti-Gerencsér–Köműves–Palásti–Vadász–Zsadányi (szerk.): Mementó Magyarország, 1944. Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1975. 125–139.
Tabi László: Életem és egyéb ügyeim. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981.
Molnár Géza: Erőltetett menet. Népszabadság, 1983. november 6., 14.
Hulesch Ernő: Stációk. Szemtanúk az erőltetett menetről. Műhely, 1986. 3. szám. 17–20., 1986. 6. szám, 24–29.
Levendel László: A túlélő. Liget, 1989. 2. szám, 30–39.
Eszéki Erzsébet: Menjek haza vagy maradjak itthon? (Kardos G. György és Klein György portréja). Seneca Kiadó, Budapest, 1998. 17–43.
Papp Bálint: Fogságom története. Magánkiadás, Budapest, 1999.
Palágyi Béla: Türelme segítette ki az erőltetett menetből. Szabad Föld, 2001. december 21., 34.
Markovits Pál: Egy úri kalandor botladozásai a XX. században. Tevan Kiadó, Budapest, 2002.
Andai Ferenc: Mint tanú szólni: Bori történet. Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2003.
Szele Anna–Szele György (szerk.): Kényszermunka, erőltetett menet, tömeghalál. (Túlélő bori munkaszolgálatosok visszaemlékezései, 1943–44.) Makkabi Kiadói Kft., Budapest, 2004.
Tihanyi Péter: Radnótival egy menetben – Betelve az élettel. Hetek hetilap, 2005. április 21. 13.
(4) Radnóti Miklós bori munkaszolgálatáról:
Márai Béla: Radnóti utolsó bori naplóiról. Kortárs, 1964. 2. szám, 1827–1828.
Tolnai Gábor: A „meredek út” végső szakasza. Irodalomtörténet, 1969. 2. szám, 239–270., 3. szám 463–497., 4. szám, 763–792.
Radnóti Miklós: Bori notesz. Magyar Helikon, Budapest, 1971.
Tolnai Gábor: Szerbia ormán (Radnóti Miklós nyomában). Kortárs, 1972. 1. szám 86–106., 2. szám 254–269., 3. szám 416–433.
Tolnai Gábor: Nőnek az árnyak. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1981. 224–227.
Tolnai Gábor: Radnóti-kutatásaim margójára. (Az utolsó korszakról) Magyar Tudomány, 1985. 7-8. szám, 498–503.
A tanulmány jegyzetei
1. Milán Nédics tábornok vezette a német megszállók által Szerbiában, 1941 augusztusában létrehozott bábkormányt – a szerk. megjegyzése.
2. A 2.324 számú parancs. Kelt: 1941. december 14-én.
3. A Belügyminisztérium felügyelője Borban Milivoje Koca volt.
4. A német főmegbízott Borban Cibora volt.
5. Az Organisation Todt (O. T.) különleges német építőszervezet – a szerk. megjegyzése.
6. Milán Nédics kormányfő titkos utasítása a népegészségügyi és szociális miniszternek 1942. október 15-én. Száma: 1.356 (Az „Állami bizottság a háborús bűnök megállapítására” anyagban, 16.187 számmal jelölve.)
7. A zajecari kerületi biztos levele (Az „Állami bizottság a háborús bűnök megállapítására” anyagban, 16.187 számmal jelölve.)
8. Pavle Sosberger: Zsidó áttekintés. 1968. 11–12.
9. Dr. Julie Tauber: Emlékezés a bori kényszermunkára – A Bori Múzeum anyaga. (A fehér karszalagot az ún. kikeresztelkedett zsidóknak kellett viselniük – a szerk. megjegyzése.)
10. Pavle Sosberger: uo.
11. Dr. Vinko Armeri kényszermunkás volt Borban 1943–1944 között.
12. Dr. Bedő István magyar zászlós, a táborparancsnokság tagja, a „Berlin” tábor orvosi rendelőjének parancsnoka.
13. Dr. Julije Tauber: uo.
14. Pavle Sosberger: uo.
15. Pavle Sosberger: uo.
16. Pavle Sosberger: uo.
17. Bíró Zoltán a tanulmányírónak adott interjúja (1980).
18. Pavle Sosberger: uo.
19. A zsidók tömegkivégzése Cservenkán: Belgrádi Zsidómúzeum. A dokumentum száma: 2.170.
20. Az „Avala” iskolai füzetet jelent magyarul. Radnóti Miklós: Bori notesz. Magyar Helikon, Budapest, 1971. 30. oldal – a szerk. megjegyzése.
21. Radnóti Miklós: Bori notesz, Magyar Helikon, Budapest, 1971. – a szerk. megjegyzése.
22. Dr. Jasa Romana: Jugoszlávia zsidói 1941–1945. Belgrád, 1980. 84–85. oldal.
23. Napi jelentés 1944. január 14–16. Bor bánya irattára (VI. csoport I. doboz 11. köteg).
* Dr. Tomislav Pajic 1928-ban a szerbiai Negotinban született. A filozófia és a politikatudományok doktora, a bori műszaki egyetem tanára. A német fasiszta táborokkal és a kényszermunkával kapcsolatos kutatásait 1979-ben kezdte meg. A tárgyban született összefoglaló tudományos munkája (Kényszermunka és az ellenállás a bori bányákban 1941–1944) 1989-ben jelent meg Belgrádban (kiadó: Institut za savremenu istorija).
** Megjelent: Zbornik Radova (Muzeja rudarstva i metalurgije u Boru. Knjiga 2. Glavni i odgovorni urednik: Ilija Jankovic.) Bor, 1982. 221–231. oldal.