Míg az atomfegyverek alkalmazásának lehetséges hatásai közismertek, jóval kisebb figyelem kíséri a tömegpusztító fegyverek más fajtáit. Annak ellenére van ez így, hogy a biológiai és vegyi fegyverek alkalmazása az atomfegyverekénél eddig is jóval gyakoribb volt és a jövõben is sokkal valószínûbb. Általános vélekedés szerint jelenleg a nyugati civilizációt potenciálisan leginkább a nemzetközi terrorizmus és a tömegpusztító fegyverek proliferációjának összekapcsolódása veszélyezteti, s egy tömegpusztító fegyverrel elkövetett terrorista támadás jóval nagyobb valószínûséggel jelentené biológiai, vegyi vagy radiológiai fegyver alkalmazását, mint atomfegyverét. Ezt a tételt fejti ki részletesen az alábbiakban Dobos Gábor, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem doktorandusza.

BIOLÓGIAI FEGYVEREK

Biológiai fegyvereknek nevezzük azokat a fegyvereket, amelyek embereknek, állatoknak vagy növényeknek betegséget vagy halált okozó mikroorganizmust vagy méreganyagot tartalmaznak. A biológiai ágensek hadviselésre való alkalmasságát meghatározza fertõzõképességük, virulenciájuk, toxikusságuk, a fertõzés lappangási idõszaka, hatásuk lehetséges halálos kimenetele, valamint stabilitásuk. A biológiai harcanyagok öt kategóriáját különböztetjük meg: a baktériumokat, a vírusokat, a rickettsiákat, a gombákat és a toxinokat.
Az Egyesült Államokban folytatott ún. füstfátyol-szoba kísérletsorozat már 1943-ban igazolta, hogy a fertõzés a legkönnyebben a légzõszerveken keresztül jut be a szervezetbe, ezért a biológiai fegyverekben alkalmazott hatóanyagok legtöbb fajtája – 0,5–10 mikron méretû cseppek vagy por formájában – a levegõvel kerül a testbe. A harcanyag levegõben történõ szétszórása történhet robbanószerkezettel, spray-rendszerû eszközzel és aeroszolos rendszerrel. A robbanószerkezet általában valamilyen bomba, amelynek detonációja szétszórja a hatóanyagot, ugyanakkor a detonációt követõ légnyomás fizikai hatása általában a hatóanyag nagy részét megsemmisíti. A spray-rendszerû lõszer a biológiai hatóanyag mikroszkopikus részecskéit láthatatlan felhõként szórja szét, míg az aeroszolos eszközöknél repülõgépek vagy szárazföldi jármûvek testéhez erõsített aeroszolos generátor szórja szét a szárított por alakú hatóanyagot. A spray-rendszerû és aeroszolos eszközök képesek szabályozni a hatóanyag-részecske méretét, ráadásul alkalmazásukkal elkerülhetõ a légnyomás pusztító hatása, így várhatóan a harcanyag 40–60%-a túléli a szétszórás folyamatát.
A biológiai fegyverek története az elsõ világháborúig nyúlik vissza. Németország lépfenét és takonykórt használt a szövetségesek élelmiszerkészleteinek megfertõzésére, valamint kísérletet tett kolera és pestis terjesztésére; 1943-tól 1945-ig pedig szerény biológiai fegyverprogramot folytatott. Franciaországban 1921-ben hozták létre a Bakteriológiai Bizottságot a biológiai hadviselés kutatására. A Szovjetunió 1927 körül indította el biológiai fegyverprogramját, s a második világháborúra képes volt tularemia, kiütéses tífusz és Q-láz hatóanyagainak elõállítására. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió volt az egyik letéteményese az 1972-ben kötött Biológiai és toxinfegyver tilalmi egyezménynek (Biological and Toxin Weapons Convention – BTWC) – amint azt Borisz Jelcin orosz elnök 1992-ben beismerte –, 1979-ben lépfenespórák véletlen kiszabadulása következtében tüdõ-antrax járvány tört ki egy katonai létesítmény közelében Szverdlovszkban. Jelcin a beismeréssel egyidejûleg elrendelte az orosz biológiai fegyverprogram leállítását és a meglévõ biológiai fegyverkészletek megsemmisítését. Japán a harmincas évek közepén indította el biológiai fegyverprogramját; feltételezések szerint biológiai harcanyagokat vetett be 1939-ben a szovjetek ellen Mongólia területén, 1942-ben a kínai csapatok ellen, illetve 1940-tõl 1944-ig kínai civilek ellen. Az Egyesült Királyságban a Birodalmi Védelmi Bizottság 1936-ban állította fel a Biológiai Hadviselés Albizottságát, majd 1940-ben kezdett botulinumtoxin és lépfene hatóanyagain alapuló, termények és állatok elleni biológiai fegyverprogramba. 1942 májusában a britek közös kutatásba kezdtek Kanadával, amelyhez néhány hónappal késõbb az Egyesült Államok is csatlakozott. Az Egyesült Államok a második világháborút követõ intenzív kutatás és fejlesztés után 1969-ben lemondott a biológiai hadviselésrõl, elrendelte a biológiai hatóanyagok gyártásával foglalkozó létesítmények bezárását és a biológiai fegyverkészletek megsemmisítését, a következõ évben pedig a toxinfegyverekre is kiterjesztette ezeket az intézkedéseket. Irak 1985 és 1991 között intenzív biológiai fegyverfejlesztési programot folytatott, az Öböl-háború után az ENSZ Biztonsági Tanácsa elrendelte a jelentõs mennyiségben elõállított és nagyrészt rendszerbe állított biológiai harcanyag megsemmisítését. Dél-Afrika a nyolcvanas évek közepén lépfene, kolera és botulinumtoxin hatóanyagú biológiai fegyvereket fejlesztett, melyeket 1993- ban megsemmisített. Irán az irak–iráni háború alatt indította el biológiai fegyverprogramját, azonban feltehetõen nem rendszeresített biológiai fegyvereket. Kína egyes feltételezések szerint fenntartja a BTWC-hez 1984-ben történt csatlakozása elõtt folytatott biológiai fegyverprogramjának egyes elemeit.1 Egyiptom állítólag lépfene, pestis, rift-völgyi láz, álomkór és botulinumtoxin biológiai fegyverként való alkalmazásával kapcsolatban folytat kutatásokat. Kubai emigránsok arról számoltak be, hogy a szigetország lépfenét és bubópestist gyárt; 1996-ban pedig állítólag a biológiai fegyverprogram következtében ütötte fel a fejét a floridai citrusragya. Észak-Korea a hatvanas években indította el, majd 1980-ban gyorsította fel biológiai fegyverprogramját. A – nyugati mércével mérve – kezdetleges biológiai infrastruktúra korlátozott mennyiségben képes elõállítani lépfene, pestis, kolera, himlõ és sárgaláz hatóanyagú biológiai fegyvereket. Más államok, melyek fejlett biotechnológiai infrastruktúrával és biológiai fegyverek elleni védekezési képességgel rendelkeznek – így például India, Pakisztán, Tajvan és Izrael –, potenciálisan képesek biológiai fegyverek gyártására is.
A biológiai fegyverek katonai célpontok ellen elsõsorban az ellenség hagyományos fegyverek terén meglévõ túlerejének mérséklésére alkalmazhatók, mivel az ellenséges források nagy részét képesek lekötni a jelentõs veszteségokozással. Ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy válaszul az ellenség is tömegpusztító fegyver bevetéséhez folyamodik, ráadásul a biológiai fegyverek alkalmazását nemzetközi konvenció tiltja, így bevetésük nemzetközi szankciókat vonhat maga után. A biológiai fegyverek különösen alkalmasak terrorista mûveletek végrehajtására, mert bevetési módjuk rejtett, hatásuk késleltetett. A fertõzõ betegséget okozó hatóanyagok nagy népsûrûségû területeken jelentõs kiterjedésû járványokat idézhetnek elõ; a biológiai fegyverek alkalmasak továbbá az élelmiszer- és vízkészletek megfertõzésére is. A biológiai hatóanyagok gyártási folyamata nyílt dokumentumokban is könnyen fellelhetõ, sõt az elõállításukhoz szükséges felszerelés is kettõs használatú, ezért különösebb erõfeszítés nélkül és jelentéktelen infrastruktúrával elõállíthatók. Számos kórokozó-kultúrát tenyésztenek orvosi és kutatási céllal, melyek viszonylag könnyen hozzáférhetõek. A nehézséget a biológiai harcanyagok levegõben történõ szétszórása okozza.
Az 1995-ben a tokiói metró elleni vegyi támadás kapcsán ismertté vált japán Aum Shinrikyo szekta képes volt lépfene elõállítására, de kudarcot vallott a szétszórás módszerének kifejlesztésében.


VEGYI FEGYVEREK

Vegyi fegyvereken olyan fegyvereket értünk, amelyek embereknek vagy állatoknak sérülést vagy halált okozó mérgezõ vegyi anyagot tartalmaznak. A mérgezõ vegyi anyagok közül azok alkalmasak hadviselésre, amelyek kellõen mérgezõk, viszonylag könnyen kezelhetõk, megfelelõen stabilak, illetve könnyen és nagy mennyiségben elõállíthatók. A vegyi fegyverekhez használt mérgezõ anyagok hatásuk alapján a következõ csoportokba sorolhatók: vérmérgek, hólyaghúzó harcanyagok, fojtó harcanyagok, idegmérgek, idõlegesen harcképtelenséget okozó harcanyagok, ingerlõ harcanyagok, valamint toxinok. A vegyi fegyverekben alkalmazott mérgezõ anyagok 10 mikronnál kisebb átmérõjû cseppekbõl álló aeroszol formájában a légutakon keresztül, vagy legalább 70 mikron átmérõjû szemcsékbõl álló folyadék formájában a bõrön át jutnak a szervezetbe. A vegyi fegyverek tölteteinek három fõ fajtája létezik: robbanótöltetek, termikus töltetek és szórótöltetek. A közönséges hagyományos töltetek módosításával készülõ robbanótöltetek olcsók és könnyen elõállíthatók, de nem különösebben hatékonyak, mivel – a biológiai fegyvereknél alkalmazott robbanószerkezetekhez hasonlóan – a harcanyag nagy része nagy valószínûséggel megsemmisül a robbanástól. A termikus töltetek hõhatással porlasztják el a mérgezõ anyagokat, így képesek a részecskék nagyságát is befolyásolni, ugyanakkor a legtöbb mérgezõ anyag igen érzékeny a hõre és a túlzott hõhatásnak kitéve hamarabb lebomlik. Az aeroszollá alakított mérgezõ anyagokat aerodinamikus nyomás útján szétterítõ szórótöltetek pontos részecskenagyságmeghatározást tesznek lehetõvé és különlegesen alkalmasak adott terület lefedésére, azonban a létrehozott apró cseppecskék elpárologhatnak vagy elhordhatja õket a szél.
A modern vegyi fegyverek az elsõ világháborúban jelentek meg: a háború folyamán Németország és a szövetségesek is több alkalommal vetettek be klórgázt, foszgént (szénoxiklorid) és mustárgázt. A háború után Franciaország, Japán, a Szovjetunió és az Egyesült Államok indította el vegyifegyver-programját. A két világháború között Olaszország Abeszszínában, Japán Kínában, Spanyolország és Franciaország Észak-Afrikában, az Egyesült Királyság pedig az orosz polgárháborúba való beavatkozásakor, valamint feltehetõleg a Közel-Keleten és Indiában vetett be vegyi fegyvert. A második világháborúban az Egyesült Királyság tervezte a gáz védelmi jellegû felhasználását a brit szigetek ellen irányuló német invázió esetén, azonban az invázióra soha nem került sor. A második világháború után az Egyesült Államok és a Szovjetunió a Németországtól zsákmányolt mérgezõ vegyületek tanulmányozására összpontosította vegyi fegyverekkel kapcsolatos tevékenységét. Az Egyesült Államokban az 50-es évek elejétõl 1956-ig folyt a szarin nagyüzemi termelése, a Szovjetunió 1967-ben a szintén Németországtól zsákmányolt szomán elõállítását is megkezdte. Az 50-es évek végén brit kutatók az idegeket támadó, bõrön keresztül ható vegyületek új csoportjára bukkantak, melyek V-reagensekként ismertek. Az Egyesült Államok e vegyületcsoport egyik tagját, a VX-et választotta ki és gyártotta 1961 és 1968 között; 1972-tõl a Szovjetunió is gyártott a VX-hez hasonló szerkezetû idegmérget. A második világháború óta Egyiptom a jemeni polgárháborúba való beavatkozásakor, Irak pedig az irak–iráni háború folyamán iráni és kurd civilek ellen vetett be vegyi fegyvert. Irán az irak–iráni háború tapasztalatai nyomán kezdett vegyifegyver-programba: vérmérgeket, hólyaghúzó és fojtó harcanyagokat gyártott, továbbá idegmérgekkel is rendelkezik. Szíria 1973-ban kezdett vegyi fegyverek fejlesztésébe, rendelkezik szarinnal és erõfeszítéseket tett az idegmérgek más fajtái, így VX elõállítására is. Észak-Korea vegyi hadviselési képessége a 60-as évek második felétõl eredeteztethetõ, 1989 óta gyárt vér- és idegmérgeket, illetve hólyaghúzó és fojtó harcanyagokat. Kína feltehetõen a korszerû vegyi fegyverek teljes arzenáljával rendelkezik. Szudán az öbölháborút követõen szerzett be rossz minõségû mustárgázt Iraktól, és elképzelhetõ, hogy Etiópia is rendelkezik – meglehetõsen korlátozott – vegyifegyver-programmal. A hidegháború vége óta több mint fél tucat további állam – legutóbb Líbia – ismerte el vegyifegyver-programja létezését, de egyszersmind le is mondott a vegyi hadviselésrõl és megsemmisítette felhalmozott készleteit.
A vegyi fegyverek katonai célpontok elleni alkalmazása jelentõsen lassítja valamennyi katonai tevékenység végrehajtását, így annak a félnek kedvez, amely a lassabb ütemû hadviselést részesíti elõnyben. A vegyi fegyver bevetése vonzó opció lehet a hagyományos fegyverek terén túlerõben lévõ ellenség ellen, mivel alkalmazása általában nagyszámú áldozatot követel. Ugyanakkor a megtorlástól való félelemrõl a biológiai fegyvereknél elmondottak a vegyi fegyverekre is igazak, vagyis aligha fog bármely állam vegyi fegyvert alkalmazni olyan ellenség ellen, amely maga is rendelkezik tömegpusztító fegyverrel. Éppen ezért – a hasonló jellegû megtorlástól tartva – vetette el Németország a második világháborúban gáz használatát a szövetségesek elõrenyomulásának megakadályozására. Egy olyan háborúban pedig, ahol mindkét fél vegyi fegyvereket vet be – az áldozatok számának nagymértékû növekedésén túl –, a vegyi fegyver korántsem gyakorol döntõ hatást a háború kimenetelére, amint azt az elsõ világháború példája megmutatta. Amennyiben nem teljes a meglepetés, a városok ellen vegyi fegyverrel végrehajtott támadás a normális, hétköznapi tevékenységek megzavarásán túl legfeljebb csak pszichológiai értelemben lehet jelentõs; ugyanakkor a vegyi fegyverek nagy hatékonysággal alkalmazhatók zárt térben tartózkodó civilek ellen. A vérmérgek és a fojtó harcanyagok elõállítására bármely egyszerû vegyipari üzem alkalmas, ezekhez hasonlóan a hólyaghúzó harcanyagok elõállítási folyamatai is jól dokumentáltak és széles körben ismertek. Az idegmérgek szintetikus elõállítása ugyanakkor sokkal bonyolultabb és speciális felszerelést igényel.


RADIOLÓGIAI FEGYVEREK

A radiológiai fegyverek olyan fegyverek, amelyek radioaktív anyagot terítenek szét anélkül, hogy atomrobbanás következne be. A radioaktivitás spontán folyamat, melynek során egy instabil atom magja - vagy -részecskéket vagy - sugárzást bocsát ki. Az -részecskék gyorsan mozgó hélium atommagok, amelyek nem képesek áthatolni a bõrön, de belélegzés vagy lenyelés útján a tüdõbe vagy a csontvelõbe jutva súlyos veszélyt jelentenek az egészségre. A - részecskék nagy energiájú elektronok, tömegük az -részecskékének csupán egy ezrelékét teszik ki, de sokkal gyorsabbak azoknál. Valamennyire képesek behatolni a test szöveteibe és az - részecskéknél nagyobb veszélyt jelentenek. A -sugárzás nagy energiájú elektromágneses sugárzás, amely behatol a testbe, és nagyon káros az emberi szervezetre. Az intenzív -sugárzás sugármérgezést vagy halált, a hosszú idõn át tartó alacsony sugárzási szint rákot okozhat. A radioaktív sugárzás ionizáló hatása károsítja a sejteket, lehetetlenné téve az egészséges sejtmûködést. A por alakú radioaktív anyag szétszórására – csakúgy, mint a biológiai és vegyi fegyverek esetében – alkalmas bármely módosított egyszerû robbanóeszköz („piszkos bomba”), illetve történhet a szétszórás aeroszolos módszerrel is.
Bár már 1943-ban, a Manhattan-terv kapcsán felmerült, radiológiai fegyverek hadrendbe állítására – mindenekelõtt az atombomba megszületése miatt – máig egyetlen államban sem került sor. A katonai felhasználáshoz szükséges nagy mennyiség elõállítására csupán az atomfegyverrel rendelkezõ államok képesek, ezek azonban szükségtelennek és haszontalannak tartották ezt, mivel a radiológiai fegyverek katonai szempontból az atomfegyvernek jóformán csak a hátrányos tulajdonságaival rendelkeznek. Hosszú idõre beszennyezik a megtámadott területet, így lehetetlenné téve a támadó számára annak elfoglalását és nagymértékben megnehezítve az ott történõ áthaladást, lelassítva ezzel a hadmûveleteket, ugyanakkor nélkülözik az atomfegyverre jellemzõ pusztítóerõt, rá- adásul hatásuk csak késleltetve jelentkezik, lehetõséget adva az ellenségnek a támadás szintén tömegpusztító fegyverrel történõ megtorlására.
A radiológiai fegyverek katonai célú, államok által történõ felhasználásra a fentiekbõl következõen nagyon kevéssé alkalmasak, ugyanakkor a vegyi fegyverekhez hasonló hatékonysággal alkalmazhatók civilek ellen. A radiológiai fegyverek alkalmatlanok a vízkészletek megfertõzésére, mivel a legtöbb radioaktív anyag vízben nem oldódik, kicsapódik a tárolóedény alján, illetve fennakad a szûrõberendezéseken. A nagy mennyiségû radioaktív anyaghoz való hozzáférés legkézenfekvõbbnek tûnõ módja az atomerõmûvek kiégett fûtõelemeinek felhasználása, azonban ezek forrók és nehezek, ráadásul általában erõs õrizet alatt is állnak. Ezen túlmenõen széles körben alkalmaznak radioaktív anyagokat kórházakban sugárkezelésre, illetve laboratóriumokban, egyetemeken és kutatóintézetekben tudományos célból, továbbá egyes kevésbé veszélyes radioaktív anyagok – nagyon kis, fegyver gyártására alkalmatlan mennyiségben – kereskedelmi forgalomban is hozzáférhetõek. Egyes radioaktív anyagok viszonylag rövid idõ alatt elbomlanak, ami behatárolja a beszerzésük és felhasználásuk közötti lehetséges idõtartamot; szétszórásukkor pedig a felhasználónak ugyanazokkal a kihívásokkal kell szembenéznie, mint a biológiai és vegyi fegyverek esetében.


A BCR-FEGYVEREK KORLÁTOZÁSA

A biológiai, vegyi és radiológiai fegyvereket – angol nevük rövidítésével – BCRfegyvereknek is nevezzük. A biológiai és vegyi fegyverek korlátozására született elsõ megállapodás a modern korban az 1925-ös genfi jegyzõkönyv volt, amely a fojtó-, mérgezõ vagy más gázok harci használatát és a hadviselés bakteriológiai módszereit tiltotta meg, nem tiltotta azonban sem ezek kifejlesztését és birtoklását, sem „nem háborús” alkalmazását, ráadásul semmilyen ellenõrzési mechanizmusról nem rendelkezett. Az 1975-ben életbe lépett BTWC megtiltja a részes államok számára a biológiai harcanyagok és toxinok a betegségmegelõzéshez és védekezéshez szükségesnél nagyobb mennyiségben történõ kifejlesztését, elõállítását, tárolását és beszerzését; illetve elõírja a már meglévõ tiltott anyagok megsemmisítését az egyezmény életbelépésétõl vagy az ahhoz való késõbbi csatlakozástól számított kilenc hónapon belül. Az egyezmény tilalma kiterjed a biológiai harcanyagok célba juttatására alkalmas fegyverekre és felszerelésekre is. Az egyezményt határozatlan idõre kötötték, a benne foglalt kötelezettségek teljesítésének ellenõrzését az államok nemzeti technikai eszközeikkel (fõként felderítõ mesterséges holdakkal) végzik.
Az 1985-ben létrehozott Ausztrália Csoport tagjai a vegyifegyver-alapanyagok, a mérgezõ vegyi anyagok, a biológiai hadviselésre alkalmas hatóanyagok és organizmusok, valamint az ezek elõállításához szükséges felszerelések exportja területén összehangolják engedélyezési eljárásaikat, konzultációt és információcserét folytatnak.
Az 1997 tavaszán hatályba lépett vegyifegyver- tilalmi egyezmény (Chemical Weapons Convention – CWC) tiltja a részes államok számára a vegyi fegyverek kifejlesztését, gyártását, beszerzését, felhalmozását, fenntartását, átadását és használatát; 2007. április 29-i határidõvel elõírja a vegyi fegyverek és minden olyan berendezés és épület megsemmisítését, amelyet vegyi fegyverek gyártására terveztek, építettek vagy bármikor korábban használtak. Az egyezmény korlátlan idõre köttetett, a benne foglalt kötelezettségek teljesítésének ellenõrzését a részes államokkal együttmûködve az egyezménnyel létrehozott Vegyifegyvertilalmi Szervezet (Organisation for the Prohibition of Chemical Weapons – OPCW) helyszíni ellenõrzések útján végzi.
További – a részes államok számát tekintve meglehetõs változatosságot mutató – nemzetközi egyezmények rendelkeznek arról, hogy tilos bármilyen (beleértve tömegpusztító) fegyvert telepíteni az Antarktisz területére, illetve tömegpusztító fegyvert telepíteni a világûrbe, égitestekre és a tengerfenékre. Radiológiai fegyver katonai alkalmazására még soha nem volt példa, ezért – a radioaktív anyagokra vonatkozó általános kereskedelmi korlátozásokon túl, mint amilyen az 1987-ben hatályba lépett nukleáris anyagok fizikai védelmére vonatkozó egyezmény – kifejezetten a radiológiai fegyverek korlátozására irányuló megállapodás nem született (a radioaktív anyagok nemzetközi kereskedelmét a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség felügyeli).


A BCR FEGYVEREKKEL ELKÖVETETT TERRORISTA CSELEKMÉNYEK ÁLTAL
JELENTETT FENYEGETÉS ÉRTÉKELÉSE

Egy meglehetõsen riasztó számítás szerint robbanószerkezettel történõ szétszórás esetén 300 kilogramm szarin 0,22, míg 30 kilogramm lépfenespóra 10 négyzetkilométer területet fertõzne meg, a halálos áldozatok száma – a szarin esetében 10%-os, a lépfene esetében 100%-os halálozási aránnyal számolva, tipikus városi környezetben négyzetkilométerenként 3–10 ezer fõ jelenlétét feltételezve – 60–200, illetve 30 000–100 000 fõ lenne.2 Ugyanezekbõl az adatokból kiindulva abban az esetben, ha a hatóanyag szétszórása egy a cél felett egyenes vonalban, a feladat szempontjából optimális magasságon átrepülõ kisrepülõgépbõl aeroszolos generátorral történne, 1000 kilogramm szarin egy–nyolc, 100 kilogramm lépfene ötven–háromszáz négyzetkilométer megfertõzésére lenne elegendõ, a halálos áldozatok száma pedig – a használt hatóanyagtól és az idõjárástól függõen – a néhány száztól a több millióig terjedne.
Az ehhez hasonló modellek a vegyi és biológiai fegyverek hidegháborús katonai alkalmazásának körülményeibõl indulnak ki, és a népsûrûség kivételével – ami a mai nyugati nagyvárosokban átlagosan 5000 fõ/km2 körüli értéket mutat – a fegyverek hatásának kiszámításához felhasznált képlet minden elemét (különösen, ami a halálozási arányt és a fertõzõképességet illeti) eltúlozzák, azok csekély számú állatkísérleten kívül semmilyen tapasztalati ténnyel nem mutatnak egybeesést. Elõször is kiváló minõségû – csak a legfejlettebb biotechnológiai vagy vegyipari infrastruktúrával rendelkezõ államok kormányai által birtokolt – szárított por alkalmazását feltételezik, míg a terrorista szervezeteknek valószínûleg csak gyenge minõségû hatóanyag állhat rendelkezésére, amely jóval kevésbé, vagy egyáltalán nem halálos. A legtöbb forrás a modellben használt 100%-kal szemben a négy legveszélyesebbnek tartott – nagy fertõzõképességû, aeroszolos eszközzel történõ terjesztésre alkalmas, nagy mennyiségben elõállítható, a környezeti hatásoknak ellenálló – biológiai fegyver (a himlõ, a lépfene, a pestis és a botulinumtoxin) okozta megbetegedés következtében bekövetkezõ halálozás arányát 30–80%-ra, ezen belül a lépfene halálozási rátáját 40–65%-ra becsüli.3 Amellett, hogy mindezek az anyagok valamivel kevésbé halálosak a modellben érzékeltetettnél, lehetséges, hogy a túl nagy részecskeméret következtében egyszerûen fennakadnak a légutak természetes védelmi rendszerén és egyáltalán nem okoznak megbetegedést (ez értelemszerûen nem vonatkozik a bõrön át felszívódó anyagokra és a -sugárzásra), ráadásul a modellben feltételezett mennyiségek a realitást körülbelül egy nagyságrenddel meghaladják.
Mindezeknél lényegesebb azonban, hogy az a forgatókönyv, amely a kisrepülõgéppel történõ aeroszolos terjesztéssel számol, egyszersmind azt is feltételezi, hogy a támadáshoz használt anyag beszerzése, feldolgozása, az aeroszolos generátorba töltése, ennek a kisrepülõgépre történõ felszerelése és végül a támadás végrehajtása mind úgy megy végbe, hogy az ennek felderítésére hivatott hatóságok ezt képtelenek megakadályozni és teljességgel alkalmatlanok alapvetõ feladataik ellátására (ami önmagában persze nem lehetetlen). Teljesen valószínûtlen végül, hogy egy elszánt terrorista csoport egy éveken át gondosan elõkészített, nagy kockázattal járó támadást a fent leírt forgatókönyv szerint hajtana végre úgy, hogy annak eredményét tulajdonképpen az idõjárás kénye-kedvére bízza, amikor a BCR-eszközök ennél sokkal kisebb kockázattal és jóval kiszámíthatóbb eredménnyel alkalmazhatók irodaépületek és szállodák légkondicionáló berendezésein vagy bevásárlóközpontok, metróállomások, pályaudvarok és repülõterek szellõzõrendszerén keresztül, illetve fedett sportcsarnokokban, vagy akár az ivóvízkészletek megfertõzésére.
A BCR-fegyverek által jelentett fenyegetés értékelésekor helyesebben járunk el és a valósághoz közelebb esõ eredményt kapunk akkor, ha korábbi megtörtént eseményeket vizsgálunk. Az egymilliós Szverdlovszk közelében 1979-ben kiszabadult lépfenespórák 79 embert fertõztek meg, közülük 68-an haltak meg a betegség következtében. A vegyi fegyverek által jelentett fenyegetés megbecslésére többé-kevésbé lehetõséget ad a vegyipari üzemekben bekövetkezett katasztrófák értékelése. 1984-ben az indiai Bhopalban robbanás következett be egy vegyi üzemben, az ennek következtében kiszabadult gáz okozta megbetegedésnek az elsõ négy hónapban 1430, hét év alatt összesen 3800 áldozata volt. Megjegyzendõ, hogy egy ilyen típusú esemény következtében jóval nagyobb mennyiségû mérgezõ anyag kerül a környezetbe, mint amennyi bármely terrortámadásról szóló forgatókönyvben reálisan feltételezhetõ, ennélfogva például a csernobili atomerõmû balesetének következményei a legkevésbé sem szolgálhatnak alapul arra, hogy azokból bármilyen következtetést levonjunk egy radiológiai fegyverrel elkövetett esetleges terrortámadásra vonatkozóan.
Terrorista csoportok eddig mindösszesen két alkalommal használtak BCRfegyvereket. A japán Aum Shinrikyo szekta 1990 és 93 között legalább három alkalommal tett kísérletet botulinumtoxin és lépfene aeroszolos módszerrel történõ szétszórására Tokióban, azonban egyetlen megbetegedés sem történt. A biológiai fegyverek bevetésére tett sikertelen kísérleteket feladva a szekta ezt követõen szarint használt támadásaihoz: 1994-ben Matsumotóban hét ember meghalt és ötszáz megsérült, a nemzetközi közvélemény érdeklõdését is kiváltó 1995 márciusi, a tokiói metróban végrehajtott vegyi támadás ezerháromszáz sérültje közül tizenketten vesztették életüket. 2001. szeptember 18-án öt, október 9-én pedig két lépfene-baktériummal fertõzött levelet postáztak ismeretlenek az Egyesült Államokban, melyek közül utóbbiak a biológiai fegyverekben használttal csaknem azonos minõségû száraz port tartalmaztak. A levelekkel kapcsolatba került személyek közül öten meghaltak és további tizenheten megbetegedtek, az elkövetõk kilétét máig homály fedi. A csekély halálos áldozat ellenére az eset pszichológiai következményei számottevõek voltak és jelentõs politikai hatást is kiváltott.4
Egyetérthetünk Anthony Cordesmannel abban, hogy „a nagy hatóerejû hagyományos robbanóeszközök könnyen hasonlóan tömegpusztítók lehetnek, mint a vegyi és radiológiai fegyverek”.5 A fent tárgyaltak alapján nincs okunk feltételezni, hogy egy vegyi vagy radiológiai fegyverrel végrehajtott támadás több áldozatot szedne, mint például a 2004-es madridi robbantások, vagy akár egy menetrend szerinti utasszállító repülõgép felrobbantása.6 Ehhez a megállapításhoz két megjegyzést kell fûznünk: a vegyi fegyverek zárt térben igen hatékonynak bizonyulhatnak, amint azt a moszkvai Dubrovka színházban az orosz hatóságok által 2002 októberében bevetett vegyi anyag megmutatta, a radiológiai fegyverek pedig hosszú idõre beszennyezhetik a megtámadott területet, abban az esetben pedig, ha a szennyezés mértékénél fogva a mentesítés lehetetlen és ezáltal az épületek lebontása válik szükségessé, jelentõs anyagi kárt okozhatnak, amelynek nagyságrendje a Világkereskedelmi Központ tornyainak lerombolásához is mérhetõ lehet. A biológiai fegyverek veszélyességét ennél jóval nagyobb bizonytalansággal lehet csak megítélni: a tapasztalatok egyrészt azt mutatják, hogy biológiai fegyverrel kapcsolatos baleset vagy annak alkalmazására tett kísérlet kapcsán sohasem fordult elõ különösebben sok haláleset, ugyanakkor nincs mértékadó összehasonlítási alapunk, mivel a biológiai fegyverek által okozott járványok alapvetõen másképp viselkednek, mint a természetesen kirobbanók. Meglehetõsen tág, de többé-kevésbé helytálló határok között azt mondhatjuk, hogy a feljebb nevesített négy viszonylag elterjedt és nagyon veszélyesnek tartott biológiai fegyver valamelyik ismert változatának terrorista csoport által a polgári lakosság elleni alkalmazásának hatása – az alapanyag minõségétõl és a szétszórás módszerétõl függõen – a minimálistól a másik végletig terjedhet, s a halálozások száma elérheti akár a tízezres nagyságrendet is. Összességében megállapítható, hogy a 2001. szeptember 11-én az Egyesült Államokban elkövetetett terrortámadásokkal összehasonlítva – amelyek kö- vetkeztében majdnem háromezren meghaltak vagy eltûntek, hét épület megsemmisült és húsz másik súlyosan megrongálódott, Manhattan déli része hetekre megbénult, a New York-i Dow Jones tõzsdeindex egy hét alatt 15%-ot zuhant, és éveken át tartó recesszió sújtotta a légi közlekedést – a vegyi vagy radiológiai fegyverekkel elkövetett támadás aligha lenne pusztítóbb, és gazdasági következményei sem lennének jelentõsebbek; a biológiai fegyverekkel elkövetett támadás pedig potenciálisan legfeljebb ugyanakkora, vagy valamivel nagyobb kárt okozna.
A BCR-fegyverek nagy pusztítóerejük miatt a terrorista csoportok számára vonzóak lehetnek, ugyanakkor egy ilyen támadás pszichológiai hatását tekintve – hacsak nem tör ki pánik – nem haladná meg jelentõsen egy hagyományos robbanószerrel elkövetett támadásét. A biológiai fegyverrel elkövetett támadás csak napokkal, a radiológiai fegyverrel elkövetett pedig csupán hónapokkal végrehajtása után éreztetné igazán a hatását, amely kezdetben nem lenne nagyobb, mint egy egyszerû hagyományos robbanóeszköz felrobbantásáé. Ezzel szemben például a szeptember 11-i támadás a globális médiának köszönhetõen azonnal a világon mindenhol vezetõ hír lett, a United Airlines 175-ös járatának a Világkereskedelmi Központ déli tornyába történõ becsapódását pedig már világszerte százmilliók láthatták élõben. Bár a globális terrorista csoportok valószínûleg törekednek BCR-anyagok birtoklására, egy ilyen típusú támadás valószínûsége kisebb, mint egy nagyméretû – a madridihoz hasonló – hagyományos támadás megismétlõdéséé. A BCR-eszközökkel elkövetett terrorcselekményre adott válasz nem megjósolható: az aktuális politikai helyzettõl és szándéktól függõen beilleszthetõ lenne akár a terrorizmus elleni harc aktuális menetébe, de a megtámadott fél felhatalmazva érezhetné magát akár arra is, hogy tömegpusztító fegyverrel mérjen csapást az általa megnevezett elkövetõ ellen.


A BCR-FEGYVEREK JELENTÕSÉGE A NEMZETKÖZI
RENDSZERBEN

Az egyre kiterjedtebb és átfogóbb nonproliferációs erõfeszítéseknek köszönhetõen a biológiai és/vagy vegyi fegyverrel rendelkezõ, vagy azok megszerzésére törekvõ államok száma az elmúlt másfél évtizedben csökkent, s egyre fokozódó nemzetközi nyomás nehezedik azokra az államokra, amelyek ilyen fegyverprogramokat tartanak fenn. Megfigyelhetõ, hogy az atomfegyverrel rendelkezõ államok általában biológiai és vegyi fegyverekkel is rendelkeznek vagy rendelkeztek, de attól kezdve, hogy atomfegyverre tesznek szert, a tömegpusztító fegyverek más típusainak jelentõsége ezekben az államokban csökken, mivel a hiteles elrettentés biztosítékának innentõl fogva az atomfegyvert tekintik. Sõt az atomhatalmak élen járnak a biológiai és vegyi fegyverekre vonatkozó nonproliferációs erõfeszítésekben, mivel e fegyverek törvényen kívül helyezésével és a nemzetközi rendszerbõl történõ kiiktatásával a tömegpusztító fegyverekért folytatott fegyverkezési verseny az atomfegyverekre korlátozódik, amelyek a legtöbb agresszív szándékú állam számára technológiailag és anyagilag egyaránt elérhetetlenek. Ebbõl következõen a biológiai és vegyi fegyverek csak meglehetõsen korlátozott számú, atomfegyverrel nem rendelkezõ állam (Irán, Szíria, Egyiptom, Szudán és talán Etiópia) esetében bírnak számottevõ jelentõséggel.
Biológiai és vegyi fegyverek bevetése elképzelhetõ a hagyományos fegyverrendszerek terén túlerõben lévõ ellenség ellen a túlerõ kompenzálására, esetleg körülbelül azonos erejû ellenséggel szemben a háború eldöntésének szándékával, de – a megtorlástól tartva – semmi esetre sem akkor, ha az ellenség atomfegyverrel rendelkezik, és elég kis valószínûséggel akkor, ha szintén biológiai vagy vegyi fegyverrel bír (a radiológiai fegyverek katonai szempontból haszontalanok és alkalmazásuk ezért gyakorlatilag kizárt). Összefoglalásul kijelenthetõ, hogy a biológiai és vegyi fegyverek az államok számára a nukleáris és hagyományos fegyvereknél kisebb jelentõséggel bírnak, illetõleg szerepük az utóbbiak rendszerén belül értelmezhetõ. A BCR-fegyverek a terroristák kezében nem jelentenek a jelenleginél nagyságrenddel nagyobb veszélyt, kivéve egy nagyon halálos és fertõzõ – esetleg genetikailag módosított – biológiai fegyverrel (például himlõvel vagy pestissel) végrehajtott nagyon sikeres támadást, mint például a vízkészletek megfertõzése.7

DOBOS GÁBOR

Cordesman, Anthony H.: The Risks and Effects of Indirect, Covert, Terrorist, and Extremist Attacks with Weapons of Mass Destruction: Challanges for Defense and Response. – Center for Strategic & International Studies, 2000.

Harnden, Toby: Building the case against Iraq. – In. The Daily Telegraph, 2001. október 26.

Kelly, Henry: Testimony before the Senate Committee on Foreign Relations. – FAS Public Interest Report, March/April 2002.

Office of Technology Assessment: Proliferation of Weapons of Mass Destruction: Assessing the Risks. – OTA-ISC-559, U. S. Congress, 1993.

Pike, John E. (szerk.): GlobalSecurity.org – http://www.globalsecurity.org/wmd/world/wmd_state.htm

Schmalberger, Thomas–Tulliu, Steve (szerk.): A biztonság megértése felé: fegyverzet-ellenõrzési, leszerelési és bizalomerõsítési kislexikon. – Budapest: Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóközpont, 2003.


Jegyzetek:

1 Pike
2 Office of Technology Assessment, 1993
3 Cordesman, 2000
4 Harnden, 2001
5 Cordesman i. m., pp. 17.
6 2004. március 11-én a reggeli csúcsforgalomban a madridi Atocha pályaudvar közelében négy vasúti szerelvényen gyakorlatilag egyszerre lépett mûködésbe tíz pokolgép. 190-en meghaltak, a sebesültek száma meghaladta a kétezret. 1988. december 21-én a skóciai Lockerbie felett felrobbantották a Pan Am 103-as járatát, a fedélzeten tartózkodó 259 fõ életét vesztette.
7 A veszély jelenlegi „etalonjának” a 2001. szeptember 11-ei támadást tekintve, amely közel 3000 halálos áldozatot követelt.