Mottó: „A megfelelõ magatartás a béketámogató
katona leghatásosabb fegyvere.”
A szerzõ

A békefenntartó mûveletek a nemzetközi rendszerben a hidegháborús évtizedek termékei. Elsõként azokat 1947-tõl az ENSZ alkalmazta, amely szervezet létrehozásának célja a globális nemzetközi béke és biztonság elõsegítése volt. Mivel a Biztonsági Tanács, amelyben a nagyhatalmak hivatottak dönteni a nemzetközi konfliktusok során kialakult agresszió megtörténtérõl, jellegérõl és a beavatkozás szükségességérõl, az ideológiai különbségek és az ezekbõl adódó szembenállás miatt soha nem volt képes hatékonyan fellépni a békeállapotot megsértõ mindenkori agresszorral szemben, az ENSZ békefenntartó missziókkal igyekezett a kialakult konfliktusokat izolálni és lecsendesíteni. Kezdetben a békefenntartó mûveletek célja a megfigyelés, a csapatok szétválasztása, a törvényesség és a rend helyreállítása volt. A hidegháborús paritás megszûntével, a biztonsági vákuum megjelenésével nõtt a bizonytalanság a különbözõ régiókban, amelynek következtében a konfliktusok, válságok kezelésére a második generációs békefenntartó mûveletek is – a megelõzõ diplomácia, a béketeremtés és a békeépítés – egyre inkább formát öltöttek. Eszközeikké a különbözõ tárgyalási, közvetítési, konzultációs, megbékítési, kommunikációs és facilitációs technikák váltak.1 A békefenntartást a nemzetközi szakirodalom tudatos konfliktuskezelésnek tekinti, ahol olyan eszközöket és módszereket alkalmaznak, amelyeket a nemzetközi konfliktus- és válságkezelés elmélete kidogozott. A szakirodalom az elsõ és második generációs békefenntartó tevékenységeket együttesen béketámogatásnak is nevezi.2

Katonai eszközrendszere birtokában a NATO, demonstrálva megújulását és alkalmazkodóképességét a hidegháború után megváltozott nemzetközi rendszerben, egyre erõteljesebb szerepet vállalt a válságok kezelésében, elõször felelõsségi körzetének határán, mint például a délszláv válság kezelésében, majd attól mind távolabb, annak megfelelõen, ahogy érdekszférája, pontosabban, ahogy az Egyesült Államok érdekszférája bõvült. Ma már, leginkább a nemzetközi terrorizmus elleni harc következményeként, a világ bármely táján képes hasonló missziókat felvállalni, amennyiben a tagállamok ezeket az euroatlanti biztonság szempontjából szükségesnek tartják. Ezt a szerepmódosulást, -bõvülést a NATO-nak a kollektív védelmi szervezettõl egy kollektív biz- tonsági szervezet felé tett lépéseként értékelhetjük.
A Miniszterek Tanácsának petersbergi nyilatkozata (1992) után a Nyugat-európai Unió, majd a kollektív védelem terén utóddá vált Európai Unió is késznek mutatkozott béketámogató mûveletekre az euroatlanti régióban, sõt ma már akár azon túl is. Az EBESZ, mint regionális biztonsági szervezet, szintén felvállalhat hasonlókat.
Ma már számos ország tartja fontos feladatának a nemzetközi béketámogatásban való aktív részvételt mint konkrét hozzájárulást a nemzetközi stabilitás és biztonság fenntartásához. Ilyenek a NATO- tagállamok, a Partnerség a békéért programban együttmûködõ országok, a szövetséggel együttmûködõ nem NATOcsapatokkal hozzájáruló országok, a mediterrán dialógusban részt vevõk, az Afrikai Unió, valamint az ENSZ mint globális nemzetközi biztonsági szervezet és más regionális biztonsági szervezetek különbözõ tagállamai.


A BÉKETÁMOGATÁS
ÉS A KATONAI ERÕ

A kutatók egységesek abban, hogy a béketámogató mûveletek közös célja: megszüntetni a két vagy több szemben álló erõ közötti fegyveres erõszakot, megakadályozni azok újbóli kialakulását, illetve elõsegíteni a szemben álló felek közötti békeállapot elérését. Közös vonásuk továbbá, hogy azokat bizonyos fokú viszszafogottsággal, különös tapintattal, körültekintõ óvatossággal hajtják végre.3 E mûveletek jellemzõje továbbá, hogy azokban egyaránt alkalmaznak politikai, gazdasági és katonai eszközöket, bár típusuk szerint különbözõ súllyal, úgy, ahogyan azt a mindenkori konkrét helyzet szükségessé teszi. Az alkalmazott eszközökben nyilvánvalóan a politikai elem a domináns, de a katonai erõ alkalmazása megkerülhetetlen. A katonák a béketámogató missziók szó szerinti közkatonái, nem egyszerû tömegmunkásai a konfliktus kezelését célzó politikai akaratnak, hanem egységes, szervezett fellépésükkel, sokirányú, gyakorlatias képességeikkel teljesítik a katonai célkitûzéseket, és ezzel döntõ mértékben befolyásolják a béketámogató misszió politikai célkitûzéseinek elérését.
A beavatkozó katonai erõknek sajátos szerepük van a béketámogató mûveletekben. E specifikum nemcsak a kontingens misszióját, szervezeti felépítését, technikai felszereltségét határozza meg, de megköveteli a katonák újfajta képességeit. Találóan állapítja meg Matus János A biztonság, a gazdaság és a kölcsönös függõség problémái a nemzetközi kapcsolatok elméletének különbözõ irányzataiban címû, 2003-ban megjelent MTA doktori értekezésében, hogy: „A hidegháború utáni nemzetközi rendszerben lényegesen átalakul a katonai erõ szerepe és funkciója. A területvédelemrõl fokozatosan áthelyezõdik a hangsúly a válságok és konfliktusok kezelésére az államok területétõl messze esõ régiókba. Ez az új szerep új képességek létrehozását teszi szükségessé az államok fegyveres erõiben.” 4
A béketámogatásban való szakszerû részvételhez a katonák számára olyan ismeretek, jártasságok és készségek elsajátítása szükséges, amelyeket ez idáig a katona, mint történelmi figura, nem használt, nem alkalmazott. Ilyen a béketámogató misszió eredményes teljesítéséhez szükséges magatartási és viselkedési normák gyakorlati alkalmazása is. E magatartási és viselkedési normák katonai mûveleti területen, feszültségekkel teli körbel- nyezetben nyilvánulnak meg, de azokat a háborús körülményektõl eltérõen a gyûlölet hiánya, az önmérséklet, az ésszerû óvatosság, továbbá a megértés, a kölcsönös tisztelet és a közös célok megvalósítására irányuló együttmûködési készség jellemzi. E keretek olyan attitûdöket is megengednek, amelyeket a katona háborúban és fegyveres konfliktusban is alkalmaz, mint például az elszántság, a bátorság, a kitartás, a monotonitás elviselése. Ugyanakkor szó sem lehet olyanokról, mint a virtus, a vakmerõség, a nagyfokú kockázatvállalás és hasonlók, a brutális viselkedést nem is említve, amelyet egyébként a nemzetközi hadijog is kategorikusan tilt. E magatartási és viselkedési normák egyéni és csoportszinten jelennek meg, egyéni, illetve csoportmagatartásként, viselkedésként.5 Magától értetõdõ, hogy az új, a háborús funkciós képességektõl eltérõ képességek megszerzéséhez az általános felkészítés és a konkrét kiképzés tartalma is jelentõsen átalakult.
A kívánatos magatartási és viselkedési normák érvényesülését megtestesítõ speciális katonai magatartásformák kutatása ugyanakkor nemcsak Magyarországon, de nemzetközi szinten is elmarad az élet által megkövetelt igényektõl. Szakirodalma, érthetetlenül, alig van, pedig e magatartásformák szakszerû feltárásához, az azok alkalmazására való felkészüléshez már régóta „elkelne” a tudományos támogatás. Így, a célirányos felkészítéshez és kiképzéshez amúgy értékes forrásként szinte kizárólag a nem kellõen elemzett és rendszerezett gyakorlati tapasztalatok állnak rendelkezésre, többnyire nemzeti körben, amelynek eredményeképpen joggal vetõdik fel a felkészítés hatékonyságának kérdése. Ideje lenne ezen a szemléleten gyökeresen változtatni. Jelen dolgozatom az ebben a témában való elmozdulást igyekszik szerény eszközeivel befolyásolni.


ALKALMAZÁSI ELVEK,
MAGATARTÁSFORMÁK

A béketámogatásban kívánatos magatartási és viselkedési normák és az azokat megtestesítõ magatartásformák a legszemléletesebben a béketámogatás alapelveinek áttekintésekor követhetõk nyomon, ezért megkísérlem azok ily módon történõ, de a teljesség igénye nélküli bemutatását, felhasználva az elveket tartalmazó katonai szakirodalmat és a magatartás- lélektan alapvetõ, polgári, áttekintõ munkáit.
A katonai erõ alkalmazásának elvei és törvényszerûségei a béketámogató miszsziókban, a gyakorlatban alakultak ki, formálódtak, fejlõdtek, s váltak tartós magatartási, viselkedési és cselekvési vezérfonalakká. A legfontosabb elvek, amelyek a magatartás-lélektan szempontjából is különös figyelemre tarthatnak igényt, a pártatlanság, az egyetértés, az önmérséklet az erõk alkalmazásában, a biztonság, a hitelesség, a kölcsönös tisztelet, a mûveletek átláthatósága és a civil-katonai együttmûködés elve.6 A béketámogatásban alkalmazott különbözõ magatartási és viselkedési típusok nem feltétlenül köthetõk tisztán egyik vagy másik elvhez, hiszen azok más elvek érvényesülésekor is jelentkezhetnek.
A béketámogató mûveletekben részt vevõ haderõnek nincs ellensége, az köztes szerepet játszik, szemben álló feleket választ szét. (Egy ellenség azért mégiscsak adódik: a konfliktus, amelynek tompítása, elkerülése mind a szemben álló felek, mind pedig a beavatkozó katonai erõ közös érdeke, még akkor is, ha azt netán a szemben álló felek valamelyike, vagy akár egyik fél sem ismeri fel). Ezért a békemissziók gyakorlata során a katonai erõ alkalmazásának legfontosabb alapelvévé az a pártatlanság vált, amely egyébként a háborút egyáltalán nem jellemzi.
A NATO Béketámogató mûveletek kézikönyve, az AJP-3. 4. 1 szerint a béketámogató erõk mûveletének pártatlannak és részrehajlástól mentesnek kell lennie. Ez az elv azt jelenti, hogy a konfliktusban érintett felek megítélése nem attól függ, hogy az egyik vagy másik fél mennyire élvezi vagy nem a válságba beavatkozó nemzetközi szervezet, katonai kontingens szimpátiáját vagy ellenszenvét, hanem csak kizárólag attól, hogy a felek milyen mértékben támogatják vagy akadályozzák a béketámogató mûvelet tervszerû megvalósítását, a misszió eredményességét. A bevetett nemzetközi katonai erõnek nincs kompetenciája különbözõképpen viszonyulni az egyik vagy a másik félhez. Egyetlen mérce létezik: a konfliktus mielõbbi lecsendesítése, a tûzszünet vagy az ideiglenes békeállapot megõrzése, a béke építése és a feleknek ez irányú együttmûködési hajlamuk szerinti megítélése.
A mûveleti területre érkezett béketámogató katonákban erõteljes lehet a sztereotípia és az elõítélet, amely révén prekoncepciót állítanak fel a szemben álló egyik vagy másik embercsoportról. Az is nyilvánvaló, hogy a helyszínen szerzett tapasztalatuk alapján elõbb-utóbb szimpátia vagy ellenszenv alakul ki valamelyik fél iránt. Mégis, ez az attitûd nem befolyásolhatja õket abban, hogy szakmai szempontból ne a pártatlanság elve szerinti válságkezelés sikerén munkálkodjanak. A maga posztján a béketámogató erõ minden katonája felelõs azért, hogy ez az elv a legtisztábban és a leghatározottabban érvényesüljön. A megfigyelésnél „kényesebb” ENSZ békefenntartó mûveleti típusokban, a kezdetek kezdetén, sajnos nem ritkán sérült a pártatlanság elvének betartása, amely súlyos konfliktusokat okozott a helyi és a beavatkozó ENSZ-erõk között. Így történt ez az 1960-ban kezdõdött kongói békefenntartó misszió során is, ahol maga az ENSZ fõtitkára, Dag Hammarskjöld is életét vesztette.7 Ezért idõrõl idõre fontos, hogy a különbözõ szintû katonai szervezetek vezetõi rendszeresen emlékeztessék az állományt ennek az alapvetõ elvnek szem elõtt tartására. Az ilyen témában szervezett állománygyûlésekre, értekezletekre különösen akkor van szükség, ha egy katonai szervezetnél a mûvelet során a szemben álló felek valamelyike agreszszív tevékenységének következtében személyi veszteség is bekövetkezett. Az ehhez kapcsolódó legfrissebb szomorú példa az iraki válságkezelés során bekövetkezett haditai vérengzés, amelyben több civilt, köztük nõket és gyermekeket gyilkoltak le amerikai katonák, megtorolva néhány társuk halálát.
A pártatlanság a béketámogató mûvelet szempontjából nem lehet azonos a semlegességgel, de különösen nem a passzivitással és közömbösséggel. E két utóbbi magatartásforma könnyen azzal a következménnyel járhat, hogy a katonai erõ elveszti a kontrollt az események felett.
A pártatlanság elvének erõsítését nagyban elõsegíti a mûveletek átláthatóságának és az egyetértés elvének betartása és helyes alkalmazása. A mûveletek átláthatóságának biztosítása egyszerre politikai és katonai teendõk sorozatából áll, ahol a katonai tennivalók elsõsorban a katonai mûveletet vezetõ állományra hárulnak, azokban részük van a civil-kabel- tonai együttmûködés szakembereinek is, akik az elsõk között települnek a mûveleti területen és utolsókként hagyják el azt, ezzel is bizonyítva, hogy mennyire fontos a helyi civil szereplõkkel a zavartalan együttmûködés kiépítése és ápolása.
A béketámogató mûveletekben a siker eléréséhez sok szereplõnek kell hozzájárulnia, de mindenekelõtt a szemben álló feleknek, a helyi önkormányzatnak és adminisztrációnak, az idõközben a helyszínre érkezett és tevékenykedõ nemzetközi szervezeteknek, kormányzati és nem kormányzati szerveknek. Mindegyik a maga módján kíván a válság kezelésében közremûködni, azonban a vezetõ erõ mindig a katonai kontingens, amely egyetemlegesen felelõs a katonai mûveleti területen a kapott mandátum teljesítéséért. Ezért a mandátumot, a katonai küldetés lényegét, a katonai erõk szándékait és az alkalmazásra kerülõ katonai eljárásokat – a megfelelõ titoktartás mellett – azokkal világosan és széleskörûen ismertetni kell. De így kell eljárni minden olyan esetben, amikor a kialakult helyzetben bármilyen változás következik be.
A mûveletek átláthatósága – a katonai célkitûzések és a mûveleti terv ismertetésével – a mûveleti terület más szereplõivel való partneri, együttmûködõ viszony kialakítását célozza. Ez az erõfeszítés idõvel egyfajta összehangoltságot eredményez a különbözõ érdekeket képviselõ résztvevõk között, amely elõsegíti a mûvelet eredményességét, de egyúttal kiiktatja vagy csökkenti az egymást zavaró tevékenységeket és káros hatásukat, különösen a katonai mûvelet akadályoztatása szempontjából. Lélektani szemszögbõl pedig egy közös csoportba „terel” minden érdekelt felet egy általános, közös cél megvalósításáért, miközben a szereplõk által képviselt érdekek is kifejezésre juthatnak, s így az õ feladataik is maradéktalanul megvalósulhatnak. Kerülendõ ugyanakkor az olyan átláthatóság, amely veszélyeztetheti a katonai szervezet megóvását. Az átláthatóság érdekében a katonai vezetésnek a mûveleti területen aktív kommunikációt kell kezdeményeznie és fenntartania, amelynek offenzív, de ésszerû, óvatos információs stratégia bevezetésén kell alapulnia. Szervezett színterei lehetnek a rendszeres összhaderõnemi szintû parancsnoki- vezetõi értekezletek, tájékoztatók, egyeztetések és konzultációk, a mindennapi végrehajtás szintjén pedig a civil-katonai együttmûködési központok létrehozása és mûködtetése, továbbá a kérésre vagy kezdeményezés alapján történõ katonai segítségnyújtások különbözõ aktusai, például mûszaki-építõ munkák, a civil adminisztráció beindításában való segítségnyújtás, tanácsadás, a helyi lakosság egészségügyi szûrése és hasonlók.
Az átláthatóság elve nemcsak a béketámogató katonai erõt kötelezi annak alkalmazására, de ajánlatos az ezen elv szerinti hozzáállásra felkérni a mûveleti területen lévõ minden egyes szereplõt is, különös tekintettel a szemben álló felekre, amelyek között nem csak friss sérelmek, de sokszor generációkon áthidaló történelmi konfliktusok is húzódhatnak. Így az õ „átláthatóságuk” valóságosságának megítélése nem is olyan egyszerû, mint az elv maga. A katonai vezetõk csak akkor tekinthetõk jól felkészültnek miszsziójuk teljesítésére, ha katonai-szakmai tudásukon, gyakorlati tapasztalataikon felül behatóan ismerik a szemben álló felek történelmét, kultúráját, szokásait, erkölcsi nézeteit, vallását és habitusát, egy szóval: lelkületét. Ismerniük kell a közöttük kitört konfliktus okait és természetét, érdekeiket, jövõbeni céljaikat és szándékaikat. Kívánatos, hogy az elõbbieket minden beosztott katona is a rá vonatkozó mértékben ismerje, máskülönben az is elõfordulhat, hogy a béketámogató erõk válnak az egyik vagy másik fél frusztráltságának célpontjává, oktalanul vádolva õket a helyi feszültségek esetleges fokozódásáért. Ezért különösen fontos figyelemmel kísérni a szemben álló felek szándékainak és cselekedeteinek egységét, illetve ellentmondásait, és amennyiben azok nem konzekvensek, a katonai vezetõnek jó érzékkel és minden törvényes eszközzel elõ kell segítenie az esetleg újra fellángoló konfliktusok mielõbbi tisztázását, megnevezve mindenekelõtt az incidensért felelõs felet. Az ilyen helyzetekben, „ha csak lehetséges, cáfolni kell a pártosság vádját, és olyan akciókat kell végrehajtani, melyek demonstrálják és közvetítik a béketámogató erõ pártatlanságát”. 8
Az egyetértés, az önmérséklet az erõk alkalmazásában és a hitelesség sok esetben azonos, hasonló, egymást átfedõ magatartásokat követel meg. Az egyetértés elsõsorban a béketámogató mûvelet céljaiban, részcéljaiban való, egységes akaratot tükrözõ magatartási formákban, tevékenységek, cselekedetek sorozatában kell, hogy megnyilvánuljon minden szint és érintett részérõl. Az esetek többségében az egyetértés kialakulása egy hosszabb ideig tartó, bonyolult, sokszereplõs folyamat, amely csak több éven keresztül elért, kívánt politikai végállapotban realizálódik. Az sem törvényszerû, hogy e folyamat egyenletesen fejlõdik, sokkal inkább jellemzõ, hogy részsikerek és megtorpanások váltogatják egymást. A katonai vezetõknek ezért gondosan követniük kell az egyetértés elérésének folyamatát, miközben mindenekelõtt ösztönzik, vagy az általuk kapott törvényes keretek között – akár fegyveres erõszakkal vagy az azzal való fenyegetéssel – büntetik az egyetértésben akadékoskodókat. Felkutatják és együttmûködésre ösztönzik azokat a szemben álló felekhez tartozó alcsoportokat, amelyek nagyobb hajlandóságot mutatnak az egyetértésre, ily módon, potenciális közvetítõ útján is elõsegítve az egyetértési folyamat felgyorsulását. Amennyiben az egyetértés megbomlik, törekednek az együttmûködés fokozására és annak helyreállítására.
A béketámogató missziókban nemcsak a meggyõzõ-ösztönzõ-együttmûködõ magatartások vannak jelen, hanem – a dolgok természeténél fogva – a kényszerítõ magatartástípusok is. A kényszerítésnek azonban önmérséklettel kell párosulnia. „Az erõ használata s az ezzel kapcsolatos kötelezettségek és korlátozások minden egyes béketámogató mûvelet kulcsfontosságú elemét képezik. A nemzetközi erõk parancsnoka tesz javaslatot az erõk használatával összefüggõ minden tényezõre a helyzet, a mandátum és a hadmûveleti korlátozó intézkedések alapján. Az erõ alkalmazásának szabályait a ROE (Rules of Engagement) tartalmazza,”9 amelyet a mandátumot adó nemzetközi szervezet hagy jóvá. Az önvédelmen túli fegyverhasználat eseteit (például a mozgásszabadság megsértésekor) a mandátumban kell rögzíteni. Az erõ alkalmazásának mértékét az adott alegységparancsnok határozhatja meg, ezért az õ felelõssége, mérlegelõképessége kiemelkedõ fontosságú.
A mûveleti területen, ha arra szükség van, elõször a mindenkori kialakult helyzetnek megfelelõen kilátásba kell helyezni a katonai erõ alkalmazását. Katonai erõszakot pedig végsõ megoldásként lehet alkalmazni. Ez a végsõ megoldás nem lehet törvénybe ütközõ és nem szolgálhat megtorlás céljára. A katonai erõt ezért arányosan és megfelelõ önmérséklet mellett kell alkalmazni. A katonai erõ alkalmazását annak azonnali, pontos kivizsgálásának kell követnie, amelyet jelenteni kell az illetékes politikai irányító testület felé. Ugyanakkor a kiváltó okokat, az erõ alkalmazásának tényszerû adatait, az elemzések eredményeit, a tanulságokat és a foganatosítandó rendszabályokat ajánlatos a katonaállomány és a konfliktusban érintett felek, továbbá a média felé tolmácsolni. Amennyiben a katonai erõszak alkalmazása a konfliktusban érintettek számára veszteségeket, károkat vagy bármilyen méltánytalanságot okozott, azt haladéktalanul kompenzálni szükséges. Amenynyiben a katonai erõben is veszteségek keletkeztek, úgy az incidenst megtorolni jóvátehetetlen hiba lenne, mivel az további erõszakot, de legalábbis tartós ellenséges érzületet szülne.
A hitelesség a katonaállomány számára abban nyilvánul meg, hogy a saját béketámogató kontingensét képesnek tartja az elõtte álló feladatok maradéktalan teljesítésére. Bízik a mandátum realitásában és a felkészítés eredményességében. Bízik abban továbbá, hogy az incidensek sorára kidolgozott tervek és forgatókönyvek számításba vették a lehetséges „mikroszcenáriókat” és hatékony iránymutatást tartalmaznak a konfliktusok kezeléséhez, amelyhez a rendelkezésre álló saját katonai erõ elegendõnek is bizonyul. Mindehhez azonban nem elég, hogy csak potyautasként járuljon hozzá a béketámogatáshoz, hanem latba kell hogy vesse elszántságát, önuralmát, szorgalmát és akaratát. Jól informáltnak kell lennie a mindenkori helyzetet tekintve, mentálisan és fizikailag is fittnek kell lennie ahhoz, hogy megfeleljen az általános elvárásoknak és a konkrét követelményeknek. A hitelesség másik oldala, hogy a szemben álló felek is elismerjék a béketámogató katonai erõ kompetenciáját, ne legyen semmilyen kétségük afelõl, hogy az képes misszióját maradéktalanul teljesíteni. A hitelesség fontos feltétele a mandátum és a kirendelt katonai erõ összhangja, sõt annak a látszata is. Elengedhetetlen a bizalom kivívása a beavatkozó erõ iránt, amelynek egyrészt kiszámíthatóságával és humánumával, másrészt határozottságával kell kitûnnie a mindenkor kialakult helyzetben.
A béketámogató misszió során a hitelesség és a bizalom megszerzésének egyik fontos mechanizmusát képezik a szakszerûen és hatékonyan alkalmazott lélektani mûveletek. Ezek olyan eszközök a parancsnok kezében, amelyekkel pozitívan befolyásolhatja a helyi erõk és a lakosság érzületét és viszonyát a béketámogató katonai kontingens iránt, ezáltal is elõsegítve a misszió sikerét. A lélektani mûveletek a helyi lakosság gondolkodásmódjának, érzületének, habitusának mély ismeretén alapuljanak, alkalmazva a meggyõzés minden lehetséges mentális és technikai kommunikációs eszközét, olyanokat, mint a jó értelemben vett propaganda, a meggyõzés- rábeszélés, a példamutatás, a szolidaritás megnyilvánulásai, az együttmûködés, a személyes kontaktus- és konszenzuskeresés, szükség esetén a roszszallás kifejezése, illetve a médiumok és a technikai sokszorosító eszközök használata.
A biztonság, mint ahogyan az élet minden területén, a béketámogató mûveletekben is alapvetõ igény. Arra az abban szereplõk mindegyike jogot formál. A béketámogató katona bármikor folyamodhat a jogos önvédelemhez, amennyiben élete, testi épsége vagy az a katonai szervezet, ahol szolgál, illetve annak javai közvetlen veszélyben forognak. A mûveleti területen tevékenykedõ civil szakemberek joggal kérnek kíséretet, oltalmazást a katonai erõ parancsnokától, ha biztonságukat közvetlen veszély fenyegeti, és az nem ellentétes a katonai erõ feladatával és önvédelmi érdekeivel. A szemben álló felek bármelyike kérhet és kap is segítséget, ha úgy érzékeli, hogy a másik fél nem provokált erõszakot alkalmaz vagy készül alkalmazni ellene. A helyi lakosság bármikor számíthat a katonai erõ segítségére olyan indokolt esetekben, amikor élete, vagyona veszélybe kerül, de akkor is, ha az életfeltételei elégtelenek az elvárható életminõség szempontjából, például energiahiány fellépésekor, a kommunikációs vonalak meghibásodása esetén, élelem, ivóvíz hiányakor vagy iskolák felújítása során. Az elv azonban mindenkor az, hogy a segítségnyújtás mértéke ne haladja meg a béketámogató erõk lehetõségét, illetve eközben ne csorbuljon önvédelmi képessége. Mindent egybevetve a béketámogató erõ önmaga a legjobb garancia a mûveleti terület biztonsága számára, amely idõvel, a többi szereplõvel való együttmûködése során megteremti a békeállapot elengedhetetlen kereteit.
A kölcsönös tisztelet elve is kettõs. A kölcsönös tiszteletbõl adódó magatartásformák érvényesítése a mûveleti terület minden szereplõjét megilleti, függetlenül hovatartozásától. A béketámogató katonák kötelesek betartani a fogadó ország törvényeit és szokásait, tiszteletben kell tartaniuk az általános emberi jogokat: az emberi élethez, a méltósághoz való jogot, de a szabad vallásgyakorlás jogát is. Ugyanakkor a szabad mozgáshoz való jog a béketámogató mûveletek feleket szétválasztó sajátosságai miatt gyakran sérül, ezért törekedni kell arra, hogy a helyi lakosság mozgása csak a legszükségesebb mértékben korlátozódjon.
A kölcsönös tisztelet elvének érvényesülnie kell a béketámogató kontingensen belül is, amely rendszerint multinacionális összetételû, amely egy sor implikációt generál a misszió során. Így például, mivel közös munkanyelven folyik a kommunikáció, több türelmet és megértést igényelnek azoktól, akik nem anyanyelvükön szolgálják a béketámogatás ügyét. Kellõ tapintat nélkül hamar kialakulhat egy anyanyelvi és egy nem anyanyelvi „tábor”, ahol az utóbbiak minden szándék ellenére kirekesztõdhetnek, zavarokat okozva önbecsülésükben is, s amely végsõ soron a szolgálat rovására is mehet.
Belsõ konfliktusforrás lehet az a körülmény, hogy a nem angolszász katonai gondolkodáson nevelkedett, elsõsorban a kelet-európai és ázsiai, a békepartnerséghez csatlakozott országokból származó törzstisztek ma még kevésbé ismerik és képesek alkalmazni a közös doktrínát, és a „tactics-technics-procedures”-t, mint az angol anyanyelvû, illetve a NATO-tagállamok katonái. Ezen a téren is több türelem, megértés és segítségnyújtás szükséges a közös szolgálat során. A kölcsönös tiszteletnek ugyanakkor abban is kifejezésre kell jutnia, hogy azok a törzstisztek, tiszthelyettesek, akik hasonló hátránnyal rendelkeznek, maguk is tegyenek lemaradásuk behozásáért.
A béketámogató missziók során nem ritka, hogy egyes nemzetek katonái megfeledkeznek a más nemzetek magasabb rendfokozatú és beosztású katonáinak történõ tiszteletadásról. Mindent egybevetve, a teljesen indokolatlan megkülönböztetés, a tolerancia hiánya és az udvariatlanság rossz sztereotípiát szülhet egyes nemzetekrõl, ronthatják a kontinbel- gens belsõ morálját, az egymásra utaltság és a kölcsönös bizalom érzését, holott a válságkezelés bonyolult, embert próbáló missziója éppen az ellentétes attitûdök érvényesülését igényli. Nem a különbözõségre, hanem az egyöntetûségre van elsõsorban szükség, a különbözõség elõnyeit is elismerve és kihasználva egyúttal.
Kellemetlen tapasztalatok kerültek napvilágra a KFOR-misszió során, amikor kiderült, hogy a nem a NATO-országok körébe tartozó egyes nemzeti kontingensek váltásai rendszerint felkészületlenül érkeztek a mûveleti területre, ahol a törzs volt kénytelen magára vállalni még a nemzeti kompetenciába tartozó kezdeti felkészítés gondját-baját is, miközben alapvetõ funkciója a mûveleti területen folyó misszió irányítása volt. A felkészületlenség végsõ okaként nem egyszerûen a rendelkezésre álló információk hiányát, sokkal inkább a túlzott önérzetben megnyilvánuló közös felkészülési alapok szükségességének elvetését jelölhetjük meg, amely részben talán érthetõ is, de a rivalizálás miatti többletterhelés a törzs hatékonyságának csökkenését eredményezte, s nem tett jót a „ludas” nemzeti kontingensek váltásainak sem.


Összegezve megállapíthatjuk: elengedhetetlen, hogy a béketámogató miszszióban a katonák követendõ magatartásformái teljes összhangban legyenek a béketámogatás konkrét céljaival, de mindenekelõtt magával a konfliktuscsökkentési szándékkal. E kívánatos magatartásformák egyaránt lehetnek együttmûködõk, de szükség esetén akár kényszerítõ jellegûek is, annak megfelelõen, ahogyan azt a mindenkori kialakult helyzet megköveteli. Az e rövid dolgozatban a teljesség igénye nélkül kifejtett magatartási elvek, normák és formák alapos ismerete és megfelelõ alkalmazása nélkülözhetetlen a korszerû béketámogató mûveletekben, amelyeket elmélyült tanulással, gyakorlással, szituációs szerepjátszásokkal jártasságokká és készségekké kell fejleszteni, hogy mire arra kerül a sor, a siker reményével alkalmazhassuk azokat. A jogos önvédelem elve és a katonai erõszak szükségszerû alkalmazása ugyanakkor nem feledtetheti el velünk azt sem, hogy a béketámogató katonát fegyvere szakszerû használatára, továbbá az önvédelem és a túlélés fogásaira is felkészítsük, hiszen ha nem is annyira, mint a háború, de azért a béketámogatás is kockázatos, „veszélyes üzem”.
Nemzeti és nemzetközi intézmények, gyakorlott szakemberek foglalkoznak e tudás átadásával, hogy szervezett keretek között, szisztematikusan segítsék elõ azoknak a katonáknak és civileknek a felkészítését, akik a béketámogató miszsziók potenciális résztvevõi lesznek. Ugyanakkor úgy véljük, hogy a téma kutatása még nincs abban a stádiumban, amelyet az megérdemelne.
A béketámogatás gyakorlata lassan ötvenéves múltra és tapasztalatra tekinthet vissza. Bebizonyosodott, hogy a társadalmi munkamegosztásban betöltött szerepüknél, képességeiknél, szervezettségüknél, fizikai állóképességüknél fogva, fejlett feladat-végrehajtási képességüket is figyelembe véve, leginkább a katonák és rendõrök alkalmasak ennek a nagy kitartást igénylõ, erõt próbáló feladatnak a szakszerû ellátására. Tevékenységüket olyan szakemberek támogatják, akik a helyi konkrét viszonyok között jelentõs mértékben elõsegíthetik a békemisszió sikerét. Ilyenek az orvosok, pszichológusok, tolmácsok, gazdasági, pénzügyi, ad- minisztrációs, építési, kommunikációs és mûszaki szakemberek, jogászok, kultúrmunkások és más speciális szakmák képviselõi. Ma már tehát nem érvényes Hammarskjöld néhai ENSZ-fõtitkár mondása, amely szerint a békefenntartás nem katonáknak való munka, de csak katonák tudják ellátni. A válságkezelésben, ezen belül a béketámogatásban, mint a konfliktuskezelés napjaink egyik leghatékonyabb mechanizmusában való aktív részvétel, nagyon is illik a modern katonának, és ha erre szakszerûen felkészül, akkor abban mindenkor képes eredményesen helytállni.

MOLNÁR ISTVÁN

Matus János: A biztonság, a gazdaság és a kölcsönös függõség problémái a nemzetközi kapcsolatok elméletének különbözõ irányzataiban. MTA Doktori Értekezés. Bp., 2003. 137–141. o.

Lásd: Szabó Sándor: A békefenntartás és a NATO-béketámogató mûveletek kialakulása, fejlõdése. ZMNE egyetemi tansegédlet. Bp, 1999. 9. o.

Béketámogató mûveletek kézikönyv. AJP–3.4.1. A Magyar Honvédség Összhaderõnemi Hadmûveleti Központ kiadványa. H.n, 2003. Nyt.sz: 6/465. 68. o.

Matus János: Uo. 144–145. o.

Atkinson, R.L.–Atkinson, R.C.–Smith, E.E.–Bem, D.J.– Hoeksema, S.N.: Pszichológia. Második, javított kiadás. Osiris Kiadó. Bp., 1999. 601. o.

Lásd: Béketámogató mûveletek kézikönyv. AJP–3.4.1. A Magyar Honvédség Összhaderõnemi Hadmûveleti Központ kiadványa. H.n, 2003. Nyt.sz: 6/465. 89–107. o.

Matus János: Uo. 138. o.

Béketámogató mûveletek kézikönyv. AJP–3.4.1. A Magyar Honvédség Összhaderõnemi Hadmûveleti Központ kiadványa. H.n, 2003. Nyt.sz: 6/465. 90. o.

Nem háborús mûveletek. ZMNE egyetemi jegyzet. Bp., 2002. 42. o.



TOVÁBBI FELHASZNÁLT IRODALOM

Hewstone-Stroebe-Codol-Stephenson: Szociálpszichológia európai szemszögbõl. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft. Bp. 2003.

Pratkanis, Aronson: A rábeszélõgép (élni és visszaélni a meggyõzés mindennapos mesterségével). AB OVO. Bp. 1992.