Ekhós szekér kapaszkodott föl 1455. április havának utolsó vasárnapján a jégfoltos glödnitzi hágón. A kocsi utasai, szám szerint hárman, gondolataikba merülve egyszerre rázkódtak és ingatták fejüket a szekér döccenéseinek ütemére. Öltözetük kámzsás barátcsuha, lábukra fatalp van szíjazva. Mindhárom férfi külseje igénytelen, ruhájuk foltos, csuhájuk alatt, ing helyett, lószõrbõl készült ciliciumot viselnek. Koruk és arcvonásaik különböztetik meg õket. Egyikõjük hetven év körüli aggastyán. Csúcsos, tar koponyája, csapott homloka, beesett arca, élesen metszett, keskeny ajkai semmi fogékonyságot nem árulnak el az e világi hiúságokra. Fiatalabb társai nagy tisztelettel veszik körül és atyának szólítják.

Roberto páter, huszonhat év körüli sápadt fiatalember, írnokként szegõdött a szent hírben álló férfiú mellé, amikor az négy esztendeje elhagyta Itáliát, hogy az inkvizíció pallosával, még inkább ékesszólásával, Róma hitére térítse az eretnekeket. A fiatal páter az Abruzzókból, Aquila városából származott, földije volt lelki atyjának, tanítómesterének, aki a Capestrano nevû falucskában született. Az atya õt választotta írnokául, hogy tiszte szerint lejegyezze prédikációit. Társát, Pietro pátert, a rendfõnök szelíd erõszakkal rendelte Giovanni de Capestrano atya mellé, amolyan titkár-írnok félének, tekintélyes pénzösszeget bízva rá, hogy ellátásáról gondoskodjon. Roberto hamar átlátott a szitán, mert mi haszna a generális gondoskodásának, amikor mindenki tudja Capestrano barátról, hogy a prédikálás befejeztével rendtársaival együtt koldulni indul. Napjában egyszer eszik, két-három tojás vagy apró hal az eledele, húst sohasem fogyaszt, legfeljebb ha beteg. Útjuk elején Roberto csak sejtette, hogy Pietro valójában kémkedik az atyára és jelentéseket küldözget Rómába, megvádolva Capestranót a husziták mérsékelt irányzatának, a kelyheseknek tett engedékenységgel. Capestrano önként vállalt újabb küldetését Roberto hevesen ellenezte, már csak azért is, mert Pietro lelkesedett érte. Amikor április utolsó hetében Judenburgból elindultak Magyarországra, hófúvásos, metszõ hideget hoztak a stájer Alpokból a böjti szelek. Próbálta lebeszélni az atyát az útról, mondván, nincs az a kocsis, aki nekivágna a jeges hegyi útnak. Hogy nyomatékot adjon szavainak, érveit megtoldotta azzal, hogy ez idõ szerint a néptelen utakon rablók és kiéhezett farkasfalkák veszélyeztetik az utasok biztonságát. Capestrano azonban hajlíthatatlan, ugyanolyan lelkesedéssel indul Magyarországra, mint négy esztendeje a husziták ellen.
Capestrano atya még judenburgi tartózkodása alatt levelet fogalmaz az újonnan megválasztott pápának, III. Calixtusnak, akirõl reménykeltõ hírek érkeznek hozzá. Egy római rendtársa arról tudósítja, hogy elõdeinél õszintébben lelkesedik a török elleni hadjáratért, pénzzé teszi a pápai kincstár aranytárgyait, a vatikáni könyvtár féltve õrzött kódexeinek aranyvereteit, és mindent a háború elõkészületeire költ. Õszintén feltárja a levélben magyarországi küldetésének mibenlétét, és tájékoztatja Calixtust terveirõl, szándékairól. A levél elsõ fogalmazványát Roberto jegyzi le, ám lelkiismeretét és buzgalmát ez nem elégíti ki. Roberto, akinek emlékezõtehetségét már aquilai rendtársai is megcsodálták, a Capestrano által diktált leveleket, különösen pedig a Szentatyának írottakat megtanulta kívülrõl. Betûhív pontossággal vésett emlékezetébe minden szót, attól félve, hogy nem jut el a címzetthez a levél, elkallódik vagy tûz martalékává válik.
Útitársai a ponyva alatt sûrûsödõ homályban, ha látták is Roberto arcát, mozgó ajkait, gondolhatták, hogy a délutáni ájtatosságot végzi. Pedig õ a barát Szentatyához intézett szavait ismételte magában.
– ...Ébreszd fel, Szentséges Atyám, az alvókat, serkentsd és ösztökéld õket Krisztus keresztjének pásztorbotjával, újítsd fel boldog emlékezetû elõdöd rendeletét, küldj szét jó és tüzes lelkû, tiszta életû és nagy tudású trombitásokat és hírnököket... akik gyûlölik a kapzsiságot, minden tisztátalanságot és gonoszságot, akik Isten tiszteletét és dicsõségét, a lelkek üdvét kívánják és keresik. – Roberto megértette a levél finom célzásait, ráismert a „tüzes lelkû, tiszta életû és nagy tudású trombitásra” is, aki, kétség sem fér hozzá, maga Capestrano atya. Õ bír azokkal a tulajdonságokkal, amelyekkel a huszita és a bogumil eretnekségben tévelygõket meg lehet menteni az örök kárhozattól, a görög és a szerb szakadárokat vissza lehet téríteni Krisztus hitére.
– Vajha én is, gyenge és haszontalan létemre, a Krisztusért harcoló lovak patái alá fekhetném, és ott tiportathatnám magam agyon. – Amikor Roberto idáig érkezett a levél felidézésében, beleborzongott. Ez tehát az egyik indok; az olyannyira vágyott vértanúság.
A másik ok a király, a bárók és az egyháznagyok szóban többször is elhangzott, írásban megerõsített hívása. V. László 1452 végén, 1453 nyarán és 1454 októberében hívta Capestranót Magyarországra. Levelet írt neki Szécsi Dénes, az esztergomi bíboros érsek és Garai László, a nádor. Hunyadi János néhány napja üzent neki, futárt is küldött elébe. Most már eltéríthetetlen szándékától. Hisz korábban megérlelõdött elhatározásról van szó, még Nürnbergben, egy miséje közben, isteni sugallatot hallott: „Magyarországra! Magyarországra!” Ugyanez a tettekre ösztönzõ égi hang azt is tudatja vele, hogy ott leli halálát, ám nem vértanúhalált hal, hanem pusztító háború után szólítja magához az Úr.
Véget ér a nagyböjti prédikációs sorozat is, barátai nem tudják tovább tartóztatni. Pietro tekintélyes summáért felfogad egy kocsist, nagydarab rõt parasztot, akinek kapzsisága legyõzte a veszélyes úttól való félelmét. Az indulás reggelén tavaszias nap sütött. Nehezen haladtak, mert az elõzõ nap megolvadt kásás hó reggelre ismét megfagyott. Amikor egyegy kaptatóhoz értek, a vastag köpenybe burkolódzó kocsis durván utasította õket, hogy szálljanak le, és a lovakat kímélendõ, gyalog tegyék meg a veszélyes útszakaszt. Roberto önmagáért és ellenlábasáért, Pietróért nem aggódott a gyötrelmes gyaloglás miatt, de az atyát kímélni szerette volna. Hiába kérlelte a kocsist, hogy legalább õ fent maradhasson a szekéren, az a kérést gorombán elutasította. A Mura völgyében lassan közeledtek Grazhoz. A városban híre futott érkezésüknek, a fejedelmi fogadtatás még a bakon terpeszkedõ parasztot is meglágyította, de már a csorbát nem állt módjában kiköszörülni, mert Hunyadi János fedett batárt küldött a régóta várt híres prédikátor elébe.
Arendház oltalmában, ahol egy éjszakára megháltak és megpihentek, alig szabadultak az utazás okozta veszélyérzettõl, újabb félelmet keltõ híreket hallottak. Az utazóra leselkedõ veszedelem nem volt üres mendemonda az útjukba esõ vidéken, hiszen már a század harmincas éveitõl egyre gyakrabban tûntek fel rabló, fosztogató török csapatok. Egyre többször jelentek meg a „száguldók és égetõk”, csóvát vetve a házakra, felgyújtva a falvakat, elhajtva a jószágot. A török seregek elõtt cirkáló martalócok prédája lett az ország leggazdagabb déli vidéke, jelezve egyben a Magyarországra leselkedõ vészt is. II. Mohamed, az ifjú és rendkívül harcias szultán, akit a törökök „Fatih”, vagyis „Hódító” névvel tisztelnek meg, 1453- ban elfoglalta Bizáncot, s birodalma fõvárosává tette. Magát a bizánci császárok utódának tekintette, birodalmát ázsiai és európai nagyhatalommá kívánta fejleszteni. Világhódító céljait az európai hadszíntereken addig ismeretlen, hatalmas tömegeket mozgató hadsereggel akarta megvalósítani. Terveinek útjába Magyarország állt, ezért elsõként az ország kulcsának tartott Nándorfehérvár elfoglalására készült. Miközben az erdélyi és magyarországi nagyurak parasztjaikat zabolázták és egymás birtokait irigyelték el, a török felkészült az európai terjeszkedésre. A Délvidéken többször is hirdettek nemesi felkelést a török visszaszorítására, de végül minden próbálkozás kudarcba fulladt. Ahogyan egy kortárs mondta, a magyar urak „fáznak harcba menni” a török ellen. Az egymás ellen hadakozó bárók által védtelenül hagyott ország már-már az elfoglalástól rettegett, amikor Hunyadi János elsõ gyõzelmei fordulatot hoztak a török elleni harcokban.
Capestrano ismerte a magyarországi viszonyokat. Rendjének, az obszervánsoknak ekkor már külön rendtartományuk volt, Budán, Pesten, Szegeden, Lippán, Marosvásárhelyt mûködött kolostoruk. 1453-ban a rendtartomány vikáriusa Varsányi István lett, Capestrano rajongó híve, akitõl rendszeresen kapott beszámolókat a prédikátor.
A grazi búcsúztatás méltó volt a fogadtatáshoz. Sûrû embertömeg kísérte a város határáig a négylovas kocsit. A magyar határt Lendvánál lépték át. Roberto, aki egyéb teendõi mellett Capestrano jóváhagyásával az életrajzíró szerepkörét is betöltötte, lelkesedéssel jegyzi fel a magyarokkal történõ találkozást:
„Alig lépett az országba, elé jött az egyházi ruhába öltözött papság. Szécsi Dénes, az esztergomi bíboros érsek nagy kísérettel, püspökök, apátok az egyházi prelátusok ereklyékkel. A hatalmas tömeg égõ fáklyákkal, gyertyát, lobogót, faágakat tartván, a harangok ünnepélyes zúgása közben, örömkönnyeket hullatva, szárnyaló énekszó mellett kísérte Gyõr felé. A fõemberek, az ország zászlósurai, a nemesek és a köznép egyaránt lelkesedtek érte, szeretettel vették körül. Az öszszesereglett nép nem fért el a templomok falai között, csak a szabad mezõn hallgathatták prédikációit. Igehirdetéseire a legtávolabbi vidékekrõl gyûlt össze a nép, mintha abban reménykedtek volna, hogy teljes bûnbocsánatban részesülnek. Mint a pusztító villám, úgy irtotta ki a szívekbõl a vétkes szokásokat és ültette be az erényeket.”
A mámoros ünneplés és a pompa fé nyei sem vakították el Capestranót. Amint magyar földre lépett, itteni rendtársai élõszóban is tájékoztatták az országban uralkodó állapotokról. Õ ugyan, a maga részérõl, a török elleni honvédõ háborút a világi hatalmasságok dolgának tekintette, de tisztán látta azt is, hogy a harc sikerét csak európai méretû keresztes hadjárat hozhatja meg. Küldetését is ennek a célnak a szolgálatába kívánta állítani, oly módon, hogy a török elleni háborúhoz nélkülözhetetlen egység megteremtését az eretnekek megtérítésével kívánta elérni.
Capestrano útját Gyõr felé vette, ahol az országnagyok Hunyadi vezetésével érdekszövetségük megújításán fáradoztak. A hosszú utazás alatt a batár viszonylagos kényelmében a prédikációkra történõ felkészülés órái mellett jutott ideje gyõri teendõinek latolgatására is. Várakozással tekintett a Hunyadival oly régen óhajtott találkozás elé. Személyes ismeretségük korábbra, még az 1451-es esztendõre nyúlott vissza, amikor õt magát a husziták elleni keresztes hadjárat tervei kötötték le. Kettejük kapcsolatát is õ kezdeményezte, és a pápának írt levele tanúskodik róla, hogy Hunyadiban akkori küldetése áldozatkész támogatójára talált. „Az õsz János úr, a magyarok királyságának kormányzója, felajánlotta nekem, hogy teljes hatalmával és erejével a segítségemre jön, amikor akarom. Az elõzõ napokban írtam uraságának és nyomatékosan megkértem õt, hogy katolikus morva népünket kegyeskedjék világi hatalommal megvédeni és megoltalmaznia a csehek ragadozásától.”
Capestrano megérkezvén Gyõrbe, új tapasztalatokat szerzett. Látnia kellett, hogy amíg az európai keresztény hatalmak egymás közötti torzsalkodása, Rómával gyakori szembeszegülése merõben szellemi síkon folyik, addig a magyar Délvidéken egyre erõsödõ véres összecsapások ezrek életét követelik. Mint inkvizítort, elsõsorban a hitbeli bizonytalanság nyugtalanította. Havasföldön, Moldvában, Boszniában és Szerbiában egyre nagyobb befolyást szerzett a „szakadár” görög vallás. A Balkán felõl felerõsödött a bogumil eretnekségek hatása. Észak felõl a huszitizmus terjeszkedett. Ezeket a hatásokat erõsítette fel az Oszmán Birodalom elõnyomulása, amely hitükben megcsalatott, vezetõik által magára hagyott népcsoportokat szorított a magyar határ felé.
János barát Gyõrben haladéktalanul munkához látott. Levelezése és életrajzírói feljegyzései arról tanúskodnak, hogy megérkezése elsõ napjaiban kapcsolatot teremtett az országnagyokkal. Szécsi Dénes, Garai László, Ujlaki Miklós, Vitéz János, Hédervári László, Szilágyi Erzsébet, Kórógyi János az ország sorsát érintõ kérdésekben tanácskozik vele. Személyes tekintélyét latba vetve munkálkodik a torzsalkodás és széthúzás megszüntetésén. Közte és Hunyadi között a kölcsönös tisztelet tovább mélyül, különös, de Hunyadi János minden ügyét megbeszéli vele, még titkos terveibe is beavatja.
Itt-tartózkodása alatt egyetlen nap sem múlt el, hogy ne tartott volna nyilvános prédikációt. Két-három órás beszédeket mondott, hatalmas tömeg hallgatta minden alkalommal. Latinul elmondott beszédeit rendtartása, Nicolaus páter tolmácsolta a hallgatóságnak. A tolmács lefirkantott jegyzetei segítségével csak tömör tartalmi kivonatot adott elõadásából, a hatás mégis leírhatatlan volt. Beszédeiben haragjának céltáblája továbbra is az eretnekek tévelygései, a szerbek és a görögök tévtanai. Kemény szavakkal ostorozza õket, amiért erõszakkal megkeresz telik a római katolikusokat, a lázadókat pedig bebörtönzik. A Szentírásból vett idézetekkel igyekszik ezeket a nagy bûnösöket jó útra téríteni, bûneikrõl valóságos leltárt állított össze. Úgymint: a ferencesek által megtérítetteknek nem engedik meg a római katolikus vallás gyakorlását, tiltják ünnepeiket, megsértik a templomok menedékjogát, akadályozzák a böjt megtartását, nem ismerik el a pápa tekintélyét, és még folytathatnánk. Közben befejezõdött a fõurak gyõri gyûlése, amelyen újabb szövetség jött létre Hunyadi és a magyar fõurak között, beleértve a Cillei–Ujlaki és Garai vezette ellenpártot is. Hogy az egyezséget megpecsételjék, újra felmerült Mátyás, a kisebb Hunyadi fiú és Cillei Erzsébet házasságának terve. Ezúttal konkrét lépések is történnek a házasság ügyében, Cillei Erzsébet Vajdahunyadra költözik még az esküvõ elõtt.
Az eredményes tanácskozás után Gyõrbõl a rendek Budára vonulnak. Kapisztrán János, ahogyan magyar hívei nevezik, szintén Budára indul, de elõbb eleget tesz Szécsi Dénes esztergomi meghívásának, ahol több napig prédikál. Esztergom városa, a hajdanvolt királyi székhely János barátot még megkopott pompájával is ámulatba ejtette. A város piacán, terein a kézmûvesek és iparosok sikátoraiban tapasztalt pezsgõ, eleven élet szülõhazája, Itália városaira emlékeztette a barátot. Roberto kíséretében bejárja a városfalon belüli városrész utcáit és tereit. A piactéren árusok hada kínálja áruit, posztó, fa- és cserépedények, kovácsoltvas szerszámok, bõrbõl készült lábbelik, cifra bundák, subák, szekerek, hordók, fegyverek, vértek, nyersfémek várják a vevõket, kicsit távolabb viaszt, mézet, gyertyanemût és méhsert kínálgatnak. Lacikonyhák ínycsiklandó illata száll a levegõben, többféle pecsenyét és pirosra sült libafertályt árulnak. A Duna túloldaláról, Börzsönybõl származó zamatos bor mellett húros hangszerek meg dudák hangjára regõsök, vándor énekmondók és igricek szórakoztatják a köréjük gyûlt népet.
A halászok is elhozták portékájukat a Kis-Duna haltartó viváriumaiból. Kapisztrán János szakértõ szemmel vizsgálgatja a soha nem látott halfajtákat. Hosszan ácsorognak Robertóval a távoli tenger dunai vándora, a hat-nyolc mázsás viza, vagy ahogyan itt nevezik, víziborjú mellett. Legkelendõbb a sózott viza és a temérdek eleven hal.
Micsoda bõség! Ilyen országban bizony nem nagy sanyarúság a böjt! – mondta Kapisztrán a káplánnak, aki sûrûn bólogatva helyeselt. A mezítlábas barátot ámulatba ejtette, de el is szomorította az érseki palota pompája. A királyi vár északi oldalához érve Szécsi Dénes bíboros érsek palotájának kertjén sétáltak keresztül, melyet kertészek gondoznak. Magát a várat tizenkét vigilátor – palotaõr – vigyázza.
Apiactéren több ezer ember sereglett össze mindennap prédikációra. Beszédei tárgyukat tekintve a bûn, a büntetés, bûnbánat, halál, utolsó ítélet problémáinak fejtegetésébõl álltak. A pokolbeli gyötrelmekrõl olyan érzékletesen beszélt, hogy hallgatói képzeletben megérezték a füst, a kénkõ és az égõ hús szagát. Ez nem öncélú szenvelgés volt részérõl, hanem az a józan belátás, hogy ha gyarlóságaim miatt meg is feledkezném az örökkévaló Úr szeretetérõl, legalább a büntetéstõl való félelem tartson meg a helyes úton. Hogy milyen sikere volt szentbeszédeinek, arra abból következtethetünk, hogy az érsek kérésére Hunyadi hozzájárult esztergomi tartózkodásának meghosszabbításához. Még néhány napig itt prédikál, és július 20. körül érkezik meg Budára. Mûködését a fõurak olyan nagyra becsülték, hogy köszönetet mondanak a pápának, amiért Kapisztrán Jánost közéjük küldte, aki buzdításaival reményt önt a csüggedõkbe. Néhány napot tölt csak a fõvárosban, nem kedvére való a fõurak körüli forgolódás. Rendje Szent Ferenc óta a nép között él, s alapítása pillanatától nagy súlyt helyez a prédikálásra. Õ pedig mûvésze volt a szónoklásnak, méltó nagy elõdeihez, akikrõl a hagyomány azt tartotta, hogy még a madarakat, az erdõ vadállatait is magukkal tudták ragadni. Vidékre indul, a következõ heteket, hónapokat az ország középsõ vidékein tölti. Megfordul Egerben, Székesfehérvárott, Szegeden, itt Hunyadival szeretne találkozni, de mire megérkezik, Hunyadit sürgõs ügyei Brassóba, majd Moldovába, onnan a Havasalföldre szólítják!
Szegeden Fügedi Benedek Nagy utcai házában száll meg. A ház fekvése kitûnõ, homlokzata a Latrán térre néz, ahol az országos marhavásárokat szokták tartani. A házigazda a kapubejáró elõtt ácsoltatott emelvényt Kapisztránnak, aki innen prédikált a naponta összesereglõ sokadalomnak. Megérkezésének hírét gyorsan szétviszik a vidéken a kereskedõk és vándorárusok. Városok küldöttségei hívják magukhoz, hogy térítse meg a sok pogányt, eretneket és hitetlent, mert azok fogják megfertõzni a jámbor keresztényeket. Magánszemélyek mint csodatevõhöz fordulnak hozzá. Gyermekük, szüleik, testvéreik meggyógyítását kérik tõle. Van, aki rokona hályogos szemét, más gutaütötte anyját, torokgyíkos testvérét, nehéz terhességet viselõ asszonyát szeretné általa gyógyíttatni. Szilágyi Erzsébet is hozzá folyamodik 1455 október 2- án kelt levelében menye betegsége ügyében: „Menyünk oly súlyos betegségbe esett, hogy sem élni, sem meghalni nem képes. Azért tisztelendõ Atyaságodat buzgón és esdekelve kérjük, hogy alázatos imádságában ajánlja õt Istennek és imádkozzék érte, hogy Isten szabadítsa meg ettõl a nyavalyától, hogy tovább szolgálhasson neki.” A lányon azonban a levél nem segíthetett, mert még ez év novemberében meghalt pestisben. A halott lány Cillei Urlik lánya, Erzsébet, aki elõbb Hunyadi László, történetünk idején pedig Mátyás menyasszonya volt. Kettejük frigye lett volna a záloga annak a szövetségnek, amelyre a két leghatalmasabb párt, a Cillei és a Hunyadi párt lépett egymással a nyáron Gyõrben.
Térítõ útjának következõ állomásai Lippa és Temesvár. Több ízben prédikál Váradon is. Itt olyan hatalmas tömeg sereglik össze, hogy hallgatósága nem fér el a templomban, a szabad ég alatt kell prédikációját megtartania. A beszéd közben hirtelen vihar kerekedett, mire megkérdezte az egybegyûlteket, folytassa-e. Miután a válasz igenlõ volt, közös imába kezdtek, s a vihar elült. Másnap a székesegyházban hallgatói ismét különös jelenetnek lehettek tanúi. Prédikáció közben a vállára telepedett egy veréb, õ megpróbálta elhessegetni, de a kis jószág vissza-visszaröppent hozzá. A hallgatóság megilletõdött csendben figyelt, mígnem Kapisztrán a jelenlevõ püspök ölébe tette a kíváncsi madárkát, s az onnan hallgatta szavát.
Kapisztrán Karánsebesen tartózkodik, amikor kézhez kapja a pápa levelét. Calixtus a jövõ tavaszon indítandó keresztes hadjárat elõkészítésében rá váró feladatokról tájékoztatja. Várakozásával ellentétben szó sincs a levélben inkvizítori kinevezésérõl, ehelyett szigorú utasításokat tartalmaz a török elleni háború szervezésében végzendõ munkájáról. A pápa arra kéri, hogy mûködjön együtt Juan Carvajal bíborossal, aki Német-, Lengyel- és Magyarország területén teljhatalmú megbízottjaként szervezi a keresztes hadat. Az õ feladata, hogy a törökhöz közel esõ vidékeken szavának erejével buzdítsa az ország népét a keresztes hadjáratra.
A pápai útmutatás áthúzza számításait, minthogy éppen Erdélybe készül, ahol szándékában áll leszámolni a szakadárokkal. December havában Hunyadon van, 1456. január 6-án Hátszegen, ahonnan körlevélben szólítja fel a fõurakat, birtokosokat, hogy számolják fel a szakadárok és eretnekek fészkeit. Kéréssel fordul Hunyadi Jánoshoz, hogy tartóztassa le az erdélyi szakadárok püspökét. Hunyadi eleget tesz a kérésnek, de arról értesíti, hogy a foglyot nem tudja elküldeni hozzá, mert fáradtak a lovai. Ez a diplomáciai finomságot sem nélkülözõ kibúvó arról árulkodik, hogy a hadvezér elõbbre valónak tartja a török elleni egységet, mint a vallási érzelmek felkorbácsolását. Hunyadi lovai majd csak áprilisra fújják ki magukat, s küldi el a letartóztatott püspököt Budára. Kapisztrán felháborodása akkorra már csillapszik, és különben is meggyõzõdik arról, hogy nem a hit megátalkodott ellenségével van dolga, hanem csak egy, a tudatlanság setétjében bolyongó fráterrel. Az atya szép feladatnak tarthatta a püspök megtérítését, mert hosszan fáradozott lelke üdvösségéért, mire elérte, hogy téves tanairól és eretnekségérõl önként lemondjon.
Kapisztrán nehezen mozdul Erdélybõl, csak Juan Carvajal bíboros határozott felszólítására mond le inkvizítori tevékenységérõl és utazik Budára.
A budavári Nagyboldogasszony-plébánia ebédlõjében fiatal káplánok ülik körül a nehéz, tölgyfa asztalt. Az estebéd, szombat lévén, a szokottnál is szerényebb volt. A káplánok azonban – kivételes eset – ma élénk beszélgetés mellett továbbra is együtt maradtak a boltozatos refektórium asztalánál. Bornemiszsza, az öreg plébános már kora délután eltávozott Pestre, Ötvös Erzsébet esküvõjére. Helyét az asztalfõn fiatal barát foglalja el, akit, ha latinul megszólal, tiszteletteljes figyelemmel hallgatnak a többiek. Kapisztrán János írnoka, Roberto, mert õ a vendég, nem él vissza a vendéglátók türelmével. Maga is szívesebben hallgatja a budai káplánokat, hiszen az Atya megbízta, hogy szemeljen ki megfelelõ tolmácsot a vasárnapi prédikációjára. Roberto úgy gondolta, az lesz a megfelelõ jelölt, aki olaszul és latinul is tud, így hát több ízben olaszra fordította a szót, hogy kellõképpen tájékozódhasson. A Nagyboldogasszony-templom káplánjai egész nap a várost járták, megfordultak lakodalomban, keresztelõn, temetésen, a kalmárok boltjaiban és iskolákban – volt mit elbeszélni. Mindenfelõl a török veszedelemrõl, Hunyadi kétségbeejtõ helyzetérõl folyt a szó. Az országgyûlés csak augusztus 1-jére rendelte a hadsereget az országhatárra, hogy a külföldi segélyhadakkal egyesülve megindíthassák a háborút. A kémjelentésekbõl és a raguzaiak egyre-másra küldözgetett tudósításaiból már áprilisban kiderült, hogy a szultán hatalmas sereggel Nándorfehérvár ostromára készül. A veszedelem hírére Cillei Ulrik Bécsbe menekült az ifjú királlyal. A fõurak, V. László példáját követve, bezárkóztak váraikban. A rendek a márciusi országgyûlésen még heteken át meddõ vitákat folytattak az ország védelmérõl, most II. Mohamed közeledésének hírére százszámra szavazták meg a bandériumokat, s ezerszámra az aranyakat, de az ígéretek csak papíron maradtak. Hunyadi jobbára saját erejére támaszkodhatott, ezenkívül egyetlen re ménysége Kapisztrán János maradt, aki február 15-e óta, amióta Carvajal bíboros azon az emlékezetes nagymisén mellére tûzte a pápa által megszentelt keresztet, hadjáratot hirdet a törökök ellen. És mivel a gyõri országgyûlésen a rendek elõtt elmondott beszédének nem lett kézzelfogható eredménye, most faluról falura, városról városra járva buzdítja a népet a kereszt felvételére, a szent háborúra. Ez idõ szerint nyomában a hozzá csatlakozó keresztesekkel a Buda környéki falvakat járta. A fellelkesített tömeg ellátása és mozgatása okozott bonyodalmakat bõven.
Élelmezésük nehezen ment, mert a három esztendeje tartó aszály miatt rossz volt a tavalyi termés. A Gellért-hegy lábánál kilátszott a Duna vizébõl az ínségszikla, ami az 1456-os esztendõre sem sok jót ígért. A környékbeli gazdák egyre-másra protestáltak, mert a vonuló keresztesek letaposták a frissen metszett és kitakart szõlõt, megdézsmálták a pincékben a bort. Ezek után érthetõ, hogy Buda város tanácsa a napról napra sokasodó sereget nem fogadta be a felsõváros falai közé, hanem arra kérte Kapisztránt, Buda polgárainak tartaná meg beszédjét a város falain kívül, a Szent Gellért-hegy oldalában. A barát másnap délutánra tûzte ki a prédikáció idejét, s a Nagyboldogasszony-templom káplánjai között, Roberto részvételével, arról folyt a szó, ki legyen a szent hírû prédikátor tolmácsa, aki latinról magyarra fordítaná a beszéd szövegét.
Roberto nem sokat kertelt, kimondta a gondolatát.
– Az lehet közületek az Atya tolmácsa, aki olaszul is tud, mert õ latinul beszél, de olaszul gondolkodik.
A Nagyboldogasszony-templom káplánjai közül többen voltak olyanok, akik az olasz beszédet is értették. A velencei és veronai kalmároknak és pénzváltóknak Budán külön utcájuk és templomuk van, melyben a Nagyboldogasszony- és a Szent Magdolna-plébánia papjai felváltva miséznek. Kapisztrán barátot jó elõre megelõzte prédikátori, hittudósi, inkvizítori mûködésének híre, és a káplánok tisztában voltak azzal, hogy milyen nagy tisztesség éri azt, akit tolmácsnak kiszemelnek.
– Bornemissza õ fõtisztelendõsége lesz a tolmács, hisz õ a rangidõs – vélekedett az asztal végén egy fiatal pap. – Közülünk mindenki tudja, mennyire szeret beszélni. Még betegen sem mulasztja el soha, hogy a vasárnapi öregmisén ne maga prédikáljon.
– Kapisztrán barát fiatal, erõteljes hangú és kifogástalan latinságú tolmácsra gondol – mondta Roberto, és szemével Logodi Pál felé intett.
Logodi, egy Mindszent utcai csizmadia fia, némi elégtételt érzett eddigi mellõzöttsége miatt, mivel társainál eszesebbnek és többre hivatottnak érezte magát. Memóriája olyan fényes volt, hogy szóról szóra vissza tudta adni plébánosuk prédikációit, mégpedig mosolyt fakasztó utánozó tehetséggel. Hangja betöltötte volna a Nagyboldogasszony-templom boltíves fõhajóját, ha Bornemissza plébánostól szóhoz tudott volna jutni. Ha csak a memóriáján és a hangján múlik, a Szent-Magdolna-templom hívei már rég megválasztották volna papjuknak. Ám hiába a mégoly sok jeles tulajdonság, hiába a választékos beszéd, ha az elhangzó textus pusztába kiáltott szó maradt, amikor a plébániához tartozó kisebb templomokban maga szerezte prédikációval állt a hívek elé.
– Nem tud áhítatot kelteni. Nem tud a hívek lelkéhez közel férkõzni. Nincs szíve! – ezt tartották róla társai; hallgatói pedig rendszerint elszundikáltak, miközben beszélt.
Logodi vajmi keveset tudott minderrõl. Akárhányszor prédikált, valósággal megittasodott zengõ hangjától, mindig meg volt elégedve magával.
Bornemissza plébános hosszan állt az ajtóban, hallgatva káplánjait, amint egymás szavába vágva, vitatkoznak a Kapisztrán barátot kísérõ csodákról. Kétségbevonhatatlan tény, hogy környezetében, fõként prédikációin kezdettõl fogva történtek csodák. A jelenlévõktõl távol áll a kétely, de a magyarázat keresése foglalkoztatja mindnyájukat.
– A lélekben felajzott emberek viselkedése kiszámíthatatlan. Az atya puszta jelenléte képes emberek cselekedeteit befolyásolni – mondja egy idõsebb káplán, aki nevezetes természetes eszérõl. – Más a helyzet a madarakra tett hatással. Csak arra tudok gondolni, hogy amint az ember gyönyörködik az énekesmadarak hangjában, ugyanúgy azokat is fogva tarthatja egy különlegesen csengõ emberi hang, s az Atyáé talán éppen ilyen.
– Én több csodát feljegyeztem, és részt vettem kivizsgálásukban is, hitelességükhöz nem fér kétség – mondta Roberto.
– Amióta a hír szárnyra kapta a nevét, megjelenése, látása, hangja, még ha a távolban állók nem is értik, mit mond, kellõ hatást ér el. Egyetértesz velem, testvérem? – fordult az iménti idõsebb káplán Robertóhoz.
– Részben. Jelen voltam, amikor Aquilában százezer ember elõtt kiûzte az ördögöt az ördöngösökbõl. Prédikáció közben hirtelen rájuk kiáltott: „Mondjátok utánam, ti ördöngösök, Jézus nevében háromszor fennhangon; Ó, legerényesebb szó, ó, legfélelmetesebb szó, ó Isten adta szó!” És nemcsak az ott levõk kiáltották utána Isten nevét, hanem ugyanezen pillanatban ugyanígy ismételték szavait a megszállottak Tagliacozzóban, Celanóban és Aquila húsz mérföldes körzetében mindenütt.
– Ha jól értem szavaid, páter, Kapisztrán barát a mi segítségünk nélkül is megérteti magát hívõvel és hitetlennel – jegyezte meg sértõdötten Logodi Pál.
– Ezt nem állítottam, testvérem.
– Dicsértessék a Jézus Krisztus, gyermekeim. Hallottam az utolsó szavaitokat. Lépj közelebb, Pál fiam! – hangzott fel Bornemissza plébános szívjóságot sugárzó szava, s miközben a fiatal káplán odament hozzá, biztosra vette, hogy tiszteletlensége miatt dorgálásban részesül.
– Az ötvös céh atyamestere leányának lakodalmán hosszan töprengtem, ki lehetne közülünk Kapisztrán János tolmácsa. Neked, fiam, fürge agyad van, kitûnõ emlékezõtehetséged, hanggal is gyõzöd, ha Roberto páter is egyetért, téged ajánllak! Vállalod?
– Boldogan, atyám! – szólt Logodi Pál önérzettel és meglepetéssel hangjában, miközben társai közül ki-ki vérmérséklete szerint meghatottan vagy irigykedve nézte õt, mint ereszkedik féltérdre és csókolja meg hálásan az öreg plébános kezét.
Bornemissza észre sem vette a fiatal papok érzelmeinek hullámzását, õ egyedül csak Kapisztrán barát prédikációjának sikerére gondolt.
Másnap verõfényes tavaszi idõben kezdett gyülekezni a tömeg a Gellérthegynek a Sas-hegy felõli oldalán. Fegyveresekbõl álló élõ kordon vigyázott egy keskeny utat a völgybõl a hegytetõig, a morajló tömeget visszatartva, hogy a barát kíséretével eljuthasson a beszéd színhelyére. Mégis, amikor lenn a völgyben a kispesti Szent Gellért-templom tornyában megszólaltak a harangok, jelezve, hogy Kapisztrán elindult, megbomlott a rend, az elõrenyomakodó tömeg elsodorta a fegyvereseket, az emberek egymás hátán keresztül gázolva akartak közelébe jutni, ruháját megérinteni, amelynek csodatevõ erõt tulajdonítottak. A királyi várból érkezõ fõurak, Buda fõbírája, a város tanácsának tagjai és esküdt polgárai, akik a barát nyomába szegõdtek, hogy beszédét meghallgassák, csak kardlapozással tudtak maguknak utat törni. Magát Kapisztránt és Buda hozzácsatlakozó papjait, tolmácsa, a leleményes Logodi, egy rejtett ösvényen vezette fel a hegytetõre.
A vézna kis öregember megjelenésére kettévált a háborgó tömeg, s amikor a hegyoldalban egy kiálló fehér sziklára lépett és kezét mellén összekulcsolva arcát az ég felé fordította, a roppant erõvel magasba csapó üdvözlés moraja pillanatok alatt elült, egyszeriben hangtalan csend támadt.
AKapisztrán mögött álló Logodi Pál lélegzete elakadt, feje megszédült az irdatlan sokaság láttán. Magyar pap még nem beszélt ekkora tömeghez, még ha tolmácsként is. A szent hírû barát szavaiban felhangzó isteni kinyilatkoztatást õ fogja közvetíteni – ez nem kis dicsõség. Szomjazott a sikerre, azok a ragyogó tervek, amelyeket reggel óta szereplésével kapcsolatban szövögetett, most még színesebben bontakoztak ki lelki szemei elõtt. Izgatottsága tetõfokára hágott, amikor végre a királyi udvarból érkezõ fõurak is Kapisztrán közelébe férkõzhettek. Tudomására jut a királynak is, milyen híven és átéléssel tolmácsolta a prédikáció szövegét. Mire V. László Budára visszatér, bizonyos, hogy õt fogja a királyi vár Szent- Márton-templomának plébánosi székébe emelni. Az udvari plébánosokból pedig elõbb-utóbb fõpap lesz. Szécsi Dénes, az utolsó elõtti a sorban, esztergomi érsek és bíboros lett. Könnyen lehet, hogy neki, Logodi Pálnak is karnyújtásnyira van a püspöki süveg... Ebben a pillanatban megszólal Kapisztrán János. Szava, mint a nyári zivatar a nyugvó víztükröt, felkorbácsolja az emberek lelkét.
– Ma harmadik esztendeje, hogy Bizánc elesett, és az isteni bölcsesség templomának kupolájáról leverte a keresztet Mohamed szultán, a bûnök posványába süllyedt félhitûek ostora!
Ezekkel a szavakkal kezdte beszédét Kapisztrán, és Logodi káplán értetlen arccal meredt rá.
– Hát az expozíció hol maradt? – mormogta magában. Mert õ már régen a nagy római szónokok nyomdokain járt, amint az mostanában nálunk is divatozott.
– Még textust sem választott beszédéhez, mint azt az öregebb hitszónokok szokták! – méltatlankodott a fiatal káplán tovább, de azért éberen figyelt a barátra, nehogy egyetlen szavát is elmulassza.
Kapisztrán János pedig merész fordulattal Bizáncról Budára terelte a figyelmet. Budáról beszélt, hogy hasonló sors vár rá, ha polgárai és az egész ország népe nem száll magába és nem tart penitenciát, és nem tûzi fel vállára a szent keresztet, s nem száll táborba a török ellen.
Amikor a barát a Budára leselkedõ veszélyrõl beszélt, felemelt jobbjával a vár felé mutatott, arca elsápadt, vonásain rémület tükrözõdött. A szavait lélegzetvisszafojtva hallgató tömeg most megértette, hogy pusztulásról szól a prófécia. Az emberek látni vélték, mint omlanak le Buda falai, dõlnek össze pompás palotái. Az eddig némán hallgató sokaság szinte egy emberként fájdalmas jajongásba tör ki. Logodi Pál csodálkozva néz le a völgyben hullámzó tömegre:
– Mit jajveszékelnek, hiszen a szavát sem értik? – méltatlankodik magában, és egyre kényelmetlenebb szorongás vesz rajta erõt, mert sebtében magyarra átfordítva a barát szavait, semmiféle magasztosan emelkedett beszédet nem tud kikerekíteni belõle.
A káplán szeme elõtt újabb átváltozás következik be. A különben szelíd és jóságos arc vad haragot fejez ki. Kapisztrán vézna alakja a kék ég háttere elõtt felmagoslik, szája átkokat szór, s bár senkit sem említ név szerint, mintha mindenki tudná, kiknek a fejére hullanak a bibliai átkok. Hallani vélik, mint korholja az erélytelen és könnyelmû királyt, a szószegõ Cilleit, haszonlesõ tanácsosait. A nagy Babilont, a paráznáknak és a föld utálatosságainak anyját emlegetve behúzzák nyakukat válluk közé Pest és Buda polgárai is, a város, amely elmerült a földi örömök tengerében, Istenrõl, hazájáról megfeledkezett, magára hagyja a kereszténység hõsét, Hunyadi Jánost.
– A királyt, a báni tisztséget viselõ Cilleit és az ország fõembereit ért vádoló szavakat nem fordítom le – villan Logodi agyába a gondolat. – Hálásak lesznek mindnyájan józanságomért. – A következõ pillanatban azonban kõvé dermed. Kapisztrán János megfordul, két kezét kitárva, a pokol gyötrelmeit idézi fel azok fejére, akik hamis úton járnak, megátalkodottak bûneikben, közömbösek a szenvedõk iránt. Most még egyszer Hunyadi János példáját ajánlja mindazoknak, akik hitükért és hazájukért készek áldozatot hozni. Miután Kapisztrán a szavait az udvari emberek csoportja felé intézte és Buda szenátorainak, kényelmetlen feszengés támadt soraikban. Az elõkelõk csoportjából ekkor kilépett Buda fõbírája, és kihasználva a szónok által tartott hatásszünetet, fennszóval kiáltotta:
– Éljen Hunyadi János! – példáját követve zúgja a hegyoldal és a völgy Hunyadi nevét, a fõurak csoportjából, akik nem éreznek szemernyi harci kedvet, s inkább ellenségei Hunyadinak, mint hívei, feltûnést kerülve egyenként eloldalognak.
Abarát arcvonásai megenyhülnek, Isten áldását kéri mindazokra, akik feltûzik a szent keresztet, s a Mindenható segítségében bizakodva táborba szállnak a török ellen.
A fellelkesült budaiak egyre többen tûzik fel a keresztet, amelyet soraik között Veronai Gábor, Aquinói Albert, Konrád és Onofrio testvér meg Kapisztrán többi Ferenc-rendi társa osztogat.
A beszédnek vége. Kapisztrán János leszáll a szikláról, s miközben Logodi Pál büszkeségtõl sugárzó arccal a helyére lép, megmozdul a tömeg, és mint felzúdult méhraj a gyalogszerrel lefelé tartó barát nyomába ered.
A fiatal káplán nem sokat törõdik a körülötte zajló eseményekkel. Arcát kezeibe rejtve várja, hogy elcsendesedjen a sokadalom, miközben teljes odaadással a Kapisztrán beszédje elé általa szerkesztett expozíción gondolkozik. Amikor már minden elcsendesedik körülötte, ég felé tartja karját, de a hang a torkára forr. Teremtett lélek nincs a hegyoldalban. Alant a völgyben Kis-Pest felé ekkor fordultak be a prédikátor nyomába eredt tömeg utolsó sorai.
Logodi Pál megszégyenülve ugrik le a szikláról, és lélekszakadva rohan a vár felé. Csak az esti félhomályban a várfokon állva és onnan lepillantva a Dunára értette meg, mi is történt valójában. Kapisztrán János, nyomában a felfegyverzett tömeggel, még aznap este imbolygó fáklyafénynél, gályákon és gyalog elindult a szorongatott helyzetben levõ Nándorfehérvár felé.
Már éjfélre járt, amikor elindult a kis flotta. A keresztesekkel együtt virrasztó budai polgárok a parton éljenezték a hadra kelteket. Elsõként Kapisztrán gályáját oldozták el a hajósok a parti cölöpöktõl, melyet Szécsi Dénes bíboros bocsátott az atya rendelkezésére. Egymás után távolodott el a parttól a többi hajó is, és sorakozott fel a folyó közepén Kapisztrán gályája mögött. Az emberekkel sûrûn megrakott dereglyék egészen a hajótest pereméig vízbe merültek. Talán ötszázan férhettek el a hét széles, lapos fenekû hajón, a többiek a parton indultak el úti céljuk, Nándorfehérvár felé. Útjuk állomásain az atya folytatta toborzó prédikációit, lelkesítõ szavával egyre több embert sikerült magával ragadni a harcmezõre. Bár õ továbbra is az a „tüzes lelkû, tiszta életû...
hírnök”, aki volt, de most már nem az eretnekek megtérítésén fáradozik, hanem a kereszt felvételére buzdítja hallgatóságát.
– Akik minket a török ellen segíteni akarnak, azok a barátaink. Szívesen fogadjuk a szerbeket, a szakadárokat, havasalföldieket, a zsidókat, az eretnekeket vagy a pogányokat, ha e nehéz idõkben velünk együtt akarnak harcolni – jelenti ki. S e szavak többé már nem az inkvizítor szavai.
Elindulás elõtt capestranói rokonaihoz és barátaihoz írt levele arról tanúskodik, hogy nemcsak a hozzá tódulókat tüzeli harcra, hanem maga is készen áll a végsõ összecsapásra, a vértanúhalálra.
„Legkedvesebb rokonaim, szíves jótevõim, üdvöt, egészséget és békességet kívánok nektek az Úrban mindörökké.
Bár azon hosszú idõ óta, hogy a keresztény vallás hirdetése és védelmezése érdekében fáradozva Itáliából eljöttem, nem írtam nektek, holott azt ti bizonyára várva vártátok, ne gondoljátok, hogy nem õriztem meg jó emlékezeteteket.
Valahányszor szerzetes testvéreimnek írtam, mindig meghagytam nekik, hogy nevemben titeket is üdvözöljenek és vigasztaljanak meg. Most írok nektek.
Nem tudom, nem lesz-e elsõ levelem egyben az utolsó is. Valószínû ugyanis, hogy a keresztény sereggel nemsokára a hitetlenek ellen indulok, és nagyon vágyódom a vértanúságra, hogy meghaljak azért, aki énértem vérét ontotta. De félek, hogy nem leszek méltó e nagy kegyelemre. A pápai követ kezébõl már felvettem a keresztet, és most hirdetem a keresztes háborút. Remélem, nagy sikere lesz. Titeket pedig intelek, hogy úgy éljetek, mint jó és hívõ keresztényekhez illik. Masciát arra kérem, hogy betegségében és vénségében legyen türelmes. János feleségét, az egész rokonságot és hozzátartozóimat arra buzdítom, hogy éljenek erényesen. Én, ahhoz képest, amilyen öreg vagyok, Istennek hála egész jól érzem magam, amit – ha a jó Istennek is így tetszik – nektek is kívánok. Figyelmetekbe ajánlom capestranói zárdámat és szerzetes testvéreimet. Nektek Isten bõven adott földi javakat, kérlek benneteket, hogy tegyetek jót ezzel a hellyel, mert ennél nincs számomra kedvesebb. Hiszem, hogy kedvemért teljesítitek kérésemet. Legyetek biztosak abban, hogy ha annak a helynek és a benne lakozó szerzetes testvéreknek adtok valami segítséget és alamizsnát, azt úgy veszem, mintha nekem adtátok volna. És hálás leszek nektek nemcsak ebben az életben, hanem a jövõben is. Még csak arra kérlek benneteket, igyekezzetek jól élni, hogy jól halhassatok meg. Mert amint vet valaki ebben az életben, úgy fog aratni a jövõben. Írtam Magyarországon, Buda városában, 1456. március 20-án. Krisztusnak alázatos szolgája, a ti öreg, szegény testvéretek, Kapisztrán János.”
Április havában egyre gyakrabban szállongott híre a szultán készülõdésének. A török portyázók már a Duna menti tájakat nyugtalanítják. Kapisztrán minden erejével gyûjti a kereszteseket. Tolna, Baranya, Bács, Csanád megye prédikációinak színhelye.
Sok helyen megfordul, de nem jut el mindenhová. Szétküldi társait is személyes megbízottjaiként. Közvetlen környezetébõl Veronai Gábor, Giovanni da Tagliacozzo, Konrád és Onofrio testvér járja az országot hadba hívó üzenetével. A hajóút állomásain, Földváron, Kalocsán, Erdõdön, Valkón és Újlakon valósággal tódul hozzá a nép.
Hunyadi János is készül az összecsapásra. Minden idejét a déli végeken tölti. Irányítja az erõdítési munkálatokat, megerõsíti a védõvonalat, felemeli a várak helyõrségének létszámát. A közvetlenül fenyegetett Nándorfehérvár védelmére ötezer fõnyi zsoldossereget küld, s a vár kapitányává sógorát, Szilágyi Mihályt nevezi ki. Az elõkészületek befejeztével semminek sincs híjával a vár, bõségesen meg van rakva fegyverekkel és hadianyaggal. Hunyadi, kémei jelentése alapján, húsvét elõttre várta a török támadást, és a hírt gyorsfutárokkal szétküldte mindazoknak, akiktõl segítséget várt. A király elrendeli az általános nemesi felkelést, segélykérõ leveleit elküldi Európa fejedelmeinek és koronás fõinek. Carvajal bíboros, pápai követ kéri a Szentatyát, hogy sürgõsen indítsa útnak a török ellen a pápai flottát. A külsõ segítség azonban ólomlábakon járt, a magyar fõurak pedig késlekedtek a bandériumok kiállításával. A bárók, fõpapok és nemesek kevés hajlandóságot árultak el a török elleni hadakozásra.
A Kapisztrán barát hívó szavára összegyûlt keresztes had már vonulása közben is sok gondot okozott. Útjukban feléltek mindent, s bár eleinte egyenesen a déli határokra irányították õket, az ellenség még nem mutatkozott sehol. A tömeg élelmezése és elszállásolása, fõként a javaikat féltõ fõurak húzódozása miatt, reménytelennek látszott. Ezt látva Kapisztrán János a kereszttel megjelölt embereket hazabocsátotta, de csak miután feleskette õket, hogy az ellenség közeledésének hírére hozzásietnek. A barát Újlakon tartózkodik, amikor június közepén Hunyadi gyülekezésre szólító parancsát megkapja. Ekkor küldte szét üzenetét az indulás jelére várakozó kereszteseknek, Szalánkemént nevezve meg táborhelyül. A Dunán lefelé hajózva Pétervárad felé közeledik, mikor az éjszakai égbolton feltûnik a Halley-üstökös, nagy riadalmat keltve a nép között. Napokon át izgatottan tárgyalták a szokatlan égi tüneményt, amíg a találgatásokból megformálódik a bénító rémhír:
– Amíg csóvája el nem enyészik, veszedelmet, öldöklõ háborút hoz ránk – mondták a hajósok, a csillagok járásának tudói. – Pusztulás, döghalál és éhínség jár a nyomában, bajt és káoszt jelent.
A tudományosok, bûbájolók és varázslók hasonló rémségekkel riogatták a hiszékeny embereket, de a török veszedelem árnyékában nem is tehettek egyebet, ha azt akarták, hogy szavuknak hitele legyen.
Kapisztrán barát a gálya oldalfalának dõlve szemlélte a félelemtõl riadt embereket. A hajóorra kötözött fáklya fénye még az egészséges fiatalok arcát is viaszsárgára festette. Eltökélte, hogy Isten, a vállalkozását kudarccal fenyegetõ helyzetben, minden bizonnyal segítségére siet. Nem kellett csalódnia. Péterváradon mise közben látomás jelent meg elõtte. Midõn összetett kezekkel és behunyt szemmel állt az ol- tár elõtt, az égbõl egy nyilat látott alásuhanni, amely elõtte állt meg az oltáron, és rá aranybetûkkel e szavak voltak írva: „Ne félj, János, légy nyugodt, hajózzál tovább, ahogy elkezdted, siess, mert az én nevemmel és a szent kereszt erejével gyõzelmet fogsz aratni a törökök felett.” Prédikációjában azt is kijelentette, hogy magától Krisztustól értesült látomás útján arról, hogy mi célból küldte az üstököst, mint égi jelet.
Íme a magyarázat:
– Ne félj, ijedõs nyáj! Isten megadja nekünk az óhajtott gyõzelmet ellenségeink fölött, ezt jövendölik bizonysággal a feltûnt csillagok.
János atya július elsõ napjaiban érkezik Nándorfehérvár alá. A kis flottát több ezer keresztes kíséri a parton. Mielõtt megérkeznek, hatalmas vihar kerekedik, az ég elsötétül, a kitörõ vihar elsüllyedéssel fenyegeti a túlterhelt dereglyéket. A lezúduló záporban egymást alig látják, de üggyel-bajjal sikerül partra szállniuk. Csak amikor alábbhagy a vihar, és kitisztul az ég, döbbennek rá, milyen veszélytõl menekültek meg: közvetlen közelükben megpillantják a török flottát, amely teljes szélességében elzárja a Dunát.
Az atya fogadtatása pompájában felülmúlja a gyõri, de még az esztergomi bevonulást is. A város utcáin lobogók erdeje, a kapukon, a házak ablakain virágfüzérek. A körmenetben a tömeg zeneszó kíséretében énekelve követi a barátot. Elõbb az alsóvárost járják be, majd felvonulnak a felsõvárba, ahol Kapisztrán János misét mond, azután prédikációval lelkesíti helytállásra a védõket:
– Ne féljetek, bátran álljatok ellen minden támadásnak, mert ha Isten is akarja, rövidesen annyi keresztest hozok magammal, hogy bámulja majd mind a török, mind a magyar.
Ez volt a maroknyi védõsereg minden reménye, mert másnap a török haderõ megjelent a vár alatt, és elözönlötte a Duna és a Száva közötti síkságot, a szárazföld felõl hatalmas hurokba fogva a várat.
II. Mohamed hetvenezer fõs seregét megpihenni sem hagyta, július 4-én, megérkezése másnapján, lövetni kezdte a várat. Huszonhét hatalmas ostromágyú, hét nagy mozsár, több mint száz kisebb ágyú és sok hadigép ontotta éjjel-nappal a tüzet a várra. A szultán parancsára, admirálisa, Baltoglu a török hajóhaddal már korábban lezárta a vízi utat és a Duna bal partját. A kétszáz egységbõl álló szultáni flotta lehorgonyozva a Száva torkolatával szemben fekvõ szigetek mellett, és az erõs hadigályákat egymáshoz láncolva teljes szélességben elzárta a Dunát.
A keresztesek derékhada ekkor még meg sem érkezett a csatahelyre. Kapisztrán négy társával, György és Ferenc magyar szerzetesekkel, meg a raguzai Sándor és az aquilai Ambrus társaságában elindul vissza Péterváradra, hogy a hazaküldött kereszteseket összegyûjtse. Fûti a remény, hogy végre találkozhat Hunyadival, aki maga is sereget gyûjt. A két férfi, a hetvenéves aggastyán és az ereje teljében lévõ híres vitéz a bencés kolostor falai között találkozik. Az atyát lenyûgözi a Hunyadiból áradó keménység a harc és a háború dolgaiban, a „kedvesség és a lélek könnyedsége, a méltányosság és a meghitt bizalmasság” az emberi dolgokban
– Megbízom atyaságodat azzal, hogy szedjen össze a környéken minél több hajót és embereivel vigye azokat Szalánkeménre. Mohamed ágyúi törik Fehérvár falait, sietnünk kell. – A mondottakhoz a középtermetû, széles vállú, piros arcú férfi komoly tekintetébõl nyugalom su gárzik a barátra. – Néhány régi, csatákban edzõdött vitézem atyaságod mellé rendelem, hogy gyakoroltassák a sereget.
– János úr vegye tekintetbe, hogy papjaimnak megtiltottam, hogy embert öljenek.
Az õ dolguk legyen a gyóntatás, a gyógyítás, a temetés és a prédikálás. A laikus testvéreknek nem adok parancsot, sem utasítást, tegyenek úgy, ahogy Isten sugalmazza nekik.
– Tisztelendõ atyám, érkezése elõtt jelentkezett nálam egy pálos zárdafõnök zárdájának hét szerzetesével, akik a vértanúság iránti buzgalmukban csuhájuk alatt felpáncélozva karddal, fejükön sisakkal siettek Krisztusért harcolni, s álltak a zászlóm alá. Bízzuk rájuk, hogyan akarnak Krisztus katonái lenni.
A barát olyan halkan válaszolt, hogy csak a szorosan mellette álló tolmács hallotta, aki nélkülözhetetlen volt, mert Hunyadi sem latinul, sem olaszul nem beszélt.
Õ mondotta tovább fennhangon Kapisztrán szavait:
– Cselekedjen mind Isten nevében, saját lelki üdvösségéért.
Volt pillanat, amikor nem értett mindenben egyet a két ember, aminek az lehetett az oka, hogy az egyik vértanúságra vágyott, a másik pedig gyõzelemre.
Hunyadi tudta, hogy minden fegyverforgató kézre szükség van, hiszen Mohamed irdatlan haderejével szemben vezénylete alatt maroknyi sereg állt. A Szalánkeménnél gyülekezõ keresztesek, ekkorra számuk húszezer körül volt, komoly katonai erõt aligha jelenthettek. Nemhogy begyakorolt katonák nem voltak, de legtöbbjük fegyverrel sem rendelkezett. Hunyadi János válogatott tizenkétezer katonája ugyan nehéz csatákban edzõdött, felszerelésük jó volt, de a szultán hatszoros túlereje nyomasztóan hatott. Hiába is keresnénk a seregben a királyi csapatokat, a fõurak bandériumait, vagy akár a külföldi segédcsapatokat. Nándorfehérvárnál csak egyetlen fõúr, Kórógyi János macsói bán, Hunyadi régi fegyvertársa jelent meg a csatatéren.
Kapisztrán és Hunyadi kétszáz áruszállító dereglyét alakított át hadihajókká, megrakva mindenféle harci eszközzel. Közben titokban értesítették a várban Szilágyi Mihályt, hogy Sarlós Boldogasszony havának 14-ik napján az általa kiállított negyven dereglyével támadja hátba a törököt. Szalánkemén felõl a keresztesekkel megrakott dereglyék ráúsztak a török gályaerõdre. A jobb parton Kapisztrán biztosította gyalogosaival a támadókat, a bal parton pedig Hunyadi nehézlovasságával. Az atya a partról harsányan kiáltozta Jézus nevét és biztatta embereit. A folyó sodrása által is segített magyar hajók megbontották az egymáshoz láncolt török gályák vonalát, szétszórták a hajókat. Ekkor úszott ki a várból Szilágyi hajóraja, és mindenfelõl körülfogták a törököket. Kezdetét vette a kézitusa, amely öt óra hosszat tartott. A szultán szárazföldi hadereje messze a vár mögött tartózkodott, nem is láthatták, mi történik a vízen. A hegyfok pedig, amelyen a vár állt, három oldalról meredeken szakadt le a folyó felé, s így a törökök nem küldhettek segítséget hajóiknak.
A hajócsatáról részletesen beszámol Giovanni da Tagliacozzi, aki Kapisztrán zászlaja alatt harcolt.
„A harc végén három nagy gálya emberestül elsüllyedt, négy minden díszével és felszerelésével foglyul esett. A többi gálya pedig sietve elmenekült, csaknem egész legénységük halálra volt sebezve. Több mint ötszáz török vízbe fúlt. A megmaradt gályák úgy megrongálódtak, hogy soha többé a keresztények ártalmára, a törökök hasznára nem lehettek.”
A dunai csatában esett át a tûzkeresztségen a keresztes had viszonylag jól felfegyverzett seregrésze. A gyõzelem legfõbb eredménye Hunyadi számára az volt, hogy a hajóblokád megszûnésével bejuthatott a várba, ahol a védelem erõsítésén kívül a csüggedést eloszlató és lelkesítõ jelenlétére is igen nagy szükség volt.
Mohamed éjjel-nappal szünet nélkül ostromolta a várat, a falakon egyre nagyobb rések keletkeztek, a külsõ õrtornyok egymás után omoltak össze.
„Igen nagy volt a félelem és rettegés mindenkinél.” Maga Hunyadi, amikor a várba érkezett, s átvette a védelem irányítását, „megvigasztalta a lelkükben zavarodott és halálukon kívül egyebet nem rémélõ kapitányokat”. Tudatában volt annak is, hogy a lelki vigasz a vár megtartásához édeskevés. Hozzálátott a külsõ várfalak megerõsítéséhez, feltöltötte élelemmel, munícióval a raktárakat, begyakorolt katonákból és a keresztesek színe-javából új õrséget szervezett. Tizenkétezer jól felszerelt embert hagyott a várban, míg a falakon kívül maradottakat – ezek többnyire keresztesek voltak – Kapisztrán vezetésével a Száva bal partján, Zimony alatt táboroztatta le. Ennek a lépésnek a hadászati jelentõségén túl az is oka lehetett, hogy a várban kitört a pestis, és Hunyadi így remélte tartalékai harci erejét megõrizni, meghagyva neki, hogy szükség esetén sajkákkal hozzon erõsítést a vár alá.
Kapisztrán barát keresztesei a köznépbõl verbuválódtak, parasztok, papok, szerzetesek, deákok, remeték és koldusok voltak, késekkel, karókkal, parittyákkal felfegyverkezve. Puska, pisztoly, íj és nyíl csak elvétve akadt náluk. A vezér fegyvere egy durván faragott bot volt, ezzel járta a tábort, mindenhol felbukkant, ahol tanító, magyarázó vagy dorgáló szavára szükség volt. Mindennap misézett és prédikált. Maga állított õrszemeket, felügyelt rájuk, õ küldött ki kémeket. Ha leroskadt a fáradságtól, a puszta földre szórt szalmán pihent keveset. Ételt úgyszólván nem vett magához, szomjúságát vízzel hígított, napon felmelegített borral oltotta.
Hunyadi nagyra becsülte a tisztelendõ atya közremûködését.
Állandó kapcsolatot tartott fenn vele, ha erõsítésre volt szükség, hírnök útján üzent az atyának. Kapisztrán pedig összegyûjtötte az embereket, és a Dunán keresztül, a vár hátsó kapuján vitte be a várba õket. Ez napjában többször is megismétlõdött. Július 20-án déltájban a török tüzérség ágyúi hirtelen elhallgattak, nyomasztó csend telepedett a tájra. Napnyugtakor a szultán parancsára a török tábor megindult a vár felé. Az öldöklés hajnalig tartott. A védõk három rohamot vertek vissza. A romhalmazzá változott várost és várfalat, az elõtte húzódó széles kettõs árkokat török hullák sokasága és elszórt fegyverek borították. Nagy veszteséget szenvedtek a támadók, a török gyalogság szinte teljesen elvérzett. A védõk közül is sokan elestek. Hõsiességével és önfeláldozásával közülük is kiemelkedett Dugovics Titusz, aki élete árán akadályozta meg, hogy a várfokra a török zászlót kitûzzék. Hunyadi megtiltotta a várbelieknek a török gyalogság maradékának üldözését, mert a szultán lovassága még érintetlen volt. Amit azonban az emberi józanság határoz, azt a kirobbanó indulat gyakran áthúzza. Most is így történt. Másnap a török sereg felsorakozott a vár alatt, és egész nap némán várakozott. A keresztesek az elõzõ nap sikerein felbuzdulva kezdtek kihúzódni a várból. Öt íjász egy kis dombról nyilazni kezdte az ázsiai törökök táborát, a várból keresztesek siettek segítségükre. A Duna és a Száva közötti nagy földnyelven megmozdult a keresztesek tábora is. Õk az elõzõ napon nem harcoltak, és égtek a vágytól, hogy ütközetbe bocsátkozhassanak. Hunyadi tiltása ellenére az egész sereg „különféle zeneeszközök hangja mellett, Jézus szent nevének hangos kiáltozása közepette elindult”, Kapisztrán János, „a keresztesek kapitánya” tolmácsai segítségével adta tudtára a seregnek:
– Itt van az a nap, amelyet vártunk, keljünk át! Én, Krisztus szolgája, Capestranói János mondom néktek, nem kell tekintetbe venni az emberi parancsolatot, ha ott van fölötte az isteni.
Délután négy óra volt. Kapisztrán elõtt pár lépéssel egy Péter nevû nemes vitte zászlóját, az atya botjára támaszkodva, lassú lépésben követte. Egyenesen a török ágyúk állásai felé tartottak. Vagy kétháromezer keresztes ment utánuk, többnyire háborúban tapasztalatlan, fegyvertelen, sarutlan koldus nép, köztük sok szerzetes és pap. Amint Szilágyi Mihály kapitány a várfalról megpillantotta a menet élén födetlen fõvel lépkedõ, a virrasztástól kimerült Kapisztránt, nyomában a több ezer fõre szaporodó tömeggel, rémülten kiáltozni kezdett:
– Ne menjetek, atyám, ne menjetek, mindnyájan odavesztek!
Kapisztrán nem hallgatott a várkapitányra, tovább buzdította a köré gyülekezõ sokaságot, azokat is, akik mind nagyobb tömegben a csónakokból özönlöttek ki.
– Itt a gyõzelem régen várt napja, menjünk rájuk! Itt a kedvezõ pillanat, itt a szabadulás napja. Rohanjátok meg a kereszt ellenségeit!
– Ne menjetek, ne menjetek, álljatok meg! Íme a törökök, mint a dühös oroszlánok készülnek arra, hogy minket elnyeljenek. Mindnyájunkat megölnek, és iszonyú vereség lesz a vége! – kérlelte Jánost egy mellette lépdelõ ferences szerzetes.
Aki fél, fusson, aki fél, meneküljön! Negyven évig szomjúhoztam erre az alkalomra, ezt vártam, ezt kerestem! – rivallt rá Kapisztrán. S a sereg vele kiáltotta, egy emberként, Jézus nevét.
Elõször a törökök ázsiai táborából indult ellenük egy nagyobb csapat, de a keresztesek rohama elsöpörte õket. Hamarosan sikerült elfoglalniuk az ázsiaiak táborát. Ezt már a szultán sem nézhette ölbe tett kézzel. Ruméliai lovassága élén megindult a gyõztesek ellen, fedezetlenül hagyva féltve õrzött ágyúit.
Hunyadi megragadta a kínálkozó lehetõséget, kitört a várból, és nehézlovasságával lendületes rohammal elfoglalta a török ágyúállásokat. Ebben a pillanatban a szultán is belátta, hogy végzetes hibát követett el, minden erejével vissza akarta szerezni „tûzokádó sárkányait”. Hunyadi lovassága azonban úgy meglepte a török tüzérséget, hogy annyi idejük sem maradt, hogy használhatatlanná tegyék ágyúikat. A szultánra és lovasságára saját ágyúikból zúdítottak tüzet. A csata ezzel a keresztesek javára fordult. A váltakozó szerencsével folyó csatározásnak és öldöklésnek csak az éj beállta vetett véget.
Tagliacozzo, aki mindvégig Kapisztrán János közelében tartózkodott, így számol be a történtekrõl:
– Midõn a rengeteg sokaság villámgyors lovakon nyargalva, a paták iszonytató dübörgése közepette felemelt, majd hónalj alá szorított és döfésre szegzett lándzsákkal a keresztényekre ront és üvöltözve támad, tisztelendõ kapitány Jézus nevét kiáltja, és ezt mindenünnen visszhangozzák. És ekkor – ó, csodálatra méltó Isten! – lovaikról lehullanak, né melyek a paták alá kerülnek, mások tehetetlenül kiejtik kezükbõl a lándzsát, ismét mások lecsüngõ fejjel lógnak lovaik oldalán, és már félholtak, sokan úgy elgyöngültek és annyira kifogynak az erõbõl, hogy ha ülnek is a lovon, azt nem tudják irányítani, vagy ha a földön fekszenek, nem képesek onnan felkelni. És nem hihetetlen dolog ez, mert hitelt érdemlõ jelentés szól arról, hogy Isten szolgájának arcáról fénylõ sugarak lövelltek, mint villámok, amelyek a törököket lesújtották, és utána borzasztó sötétség állt be. Ez annyira megrémítette õket, hogy megálltak egy helyben. Nem voltak képesek ezen a nagy síkságon a tisztelendõ atyához és a keresztényekhez közelíteni, mintha csak sáncok és torlaszok lettek volna a keresztények és a törökök között. Így teljesedett be a zsoltár szava: Ezren hullanak el oldalad mellõl stb. és íme, egy másik bámulatra méltó csoda, amelyet a törökök vallomásából tudtunk meg. Midõn a keresztények Jézus nevét kiáltották, nemcsak a legnagyobb félelem és rettegés szállta meg a törököket, hanem ez a legszentebb név, mint égbõl lövellt nyílzápor, meg is sebezte és meg is ölte õket. De még csodálatosabbnak tûnt fel nekik az, hogy folyó ólom hullott le rájuk, és õk élettelenül estek össze anélkül, hogy hadiszerszám érintette volna õket.
Ezt látta a keresztesek oldaláról az eseményeket átélõ szerzetes, és a vele szemben száguldó, de saját ágyúiból hátába tüzet kapó török lovas.
A szultán a háromnapos harcban legbátrabb katonáit vesztette el. A janicsárság felmorzsolódott, a szpáhik, miután önfeláldozással megmentették a vert sereg maradványait, nem tudták soraikat rendezni, a „tûzokádó sárkányok”, az ágyúk és ostromgépek odavesztek. Megfutamodott a török sereg, menekült a szultán is, akit egy „ördögi ábrázatú rút hitetlen” meg is sebesített. II. Mohamed, aki „fennhéjázó elmével, gõgös szemmel maga akart uralkodni az egész földkerekségen, s Isten ítélete szerint, paraszti kéz verte le, mely pedig járatosabb a kapa, mint a fegyver forgatásában: s ki sok kürt, harci dob hangja mellett nagy vigassággal jött, búsan, éj csendjében rútul futamodott meg”.
Másnap pirkadatkor a magyarok hiába keresték a törököket, a szétvert had már messze járt a csatatértõl. Csak a hátrahagyott holttestek és eldobált fegyverek tanúskodtak róla, hogy itt kevéssel azelõtt félelmetes hadsereg idõzött és öldöklõ csata folyt. Július 23-án még jókor hajnalban Hunyadi és Kapisztrán megszemlélte a csatateret. Az atya eltemettette a keresztény halottakat, szám szerint 3043-at.
A barna kámzsás barát, Kapisztrán János kikiáltókat küldött szét a Száva-parti táborba, akik hírül adták, hogy a gyõzelem tiszteletére Te Deumot tart!
Téged, Isten, dicsérünk... – szálltak az ég felé a himnusz szavai a sokaság ajkáról.

ESZES MÁTÉ