A városi Helyõrségi Nyugállományúak Klubja (a másik két helyi, többségében katonákat tömörítõ szervezettel karöltve) elhatározta, hogy emléktábla felállításával tiszteleg a város korábban volt katonái, katonamúltja elõtt. Gyöngyösön a hont védõ, oltalmazó ember az évszázadok alatt tettei, szolgálati feladatai végrehajtása során mutatott helytállása, áldozatvállalása miatt forrt eggyé a várossal, ezért a lakosság mindig büszkén vállalta katonáit. Ez lehet az oka annak, hogy napjainkban sokan rossz érzéssel élik meg a katonaság, a helyõrség hiányát. A hadsereg ugyanis nemcsak katonai, hanem politikai-társadalmi, kulturális, sport és megélhetési területen is hiányt pótló tényezõ volt. A városban élõ nyugdíjaskatona-szervezetek megérezve, értve ezt a komoly problémát, lépéseket tettek azért, hogy ez a gazdag katonai múlt ne merülhessen a feledés homályába. S ha másképp nem is, legalább egy szerény jelképpel, egy emléktábla állításával hívják fel a figyelmet a dicsõ honvédelmi múltra, az itt élt katonaságra. Sokan azonosultak ezzel a törekvéssel, ezért csatlakoztak a szervezõk zászlaja alá, így jelenlétükkel, támogatásukkal adták jelét egyetértésüknek. Ennek a rokonszenvnek, érzelmi kapcsolódásnak a gyökerei a több száz éves katonatörténetben rejlenek, amit legalább a fõbb állomások, epizódok tekintetében érdemes áttekinteni.

Gyöngyös városa évszázadokon át állt a hadak útján. A katonák kezdetben a harctevékenységek, az egyes hadmozdulatok, késõbb pedig a kvártélyházak megjelenése és ennek nyomán az alakulatok megtelepedése, a helyõrségek létrejötte okán találtak helyet a városban. Már az 1334. évi kiváltságlevél lehetõvé tette a városfal, bástyák és vihelyek kialakítását, következésképpen õrség, katonaság tartását. Ez azonban a középkorban csak mint potenciális lehetõség, és nem mint gyakorlat létezett.
A hadak vonulása azonban többször megérintette Gyöngyöst, ennek következtében sok idegen katonát, sereget kényszerült a lakosság elviselni. A török idõkben szerencsés módon megmaradt a város magyar jellege, a mohamedán lakosság, illetve török katonaság huzamosabb ideig nem szállásolta be magát ide. A XVIII. század második feléig nem volt jellemzõ az állandó alakulat jelenléte errefelé. Általában egy-egy hadjárat, fegyveres összecsapás idején tanyázott csak sereg errefelé, majd a hadakozás okafogyottá válásával õket is szélnek eresztették. Gyöngyös a mai napig õrzi a Rákóczi-szabadságharc helyi relikviáit, emlékeit. Tudjuk (nyomát emléktábla is jelzi), hogy II. Rákóczi Ferenc fejedelem több alkalommal személyes jelenlétével tisztelte meg a vá- rost.1 Errefelé nagy tisztelet és megbecsülés övezi a kuruc közkatonából generálissá avanzsált (Vak) Bottyán János emlékét. Több forrás említi és emléktábla hirdeti, hogy a Ferencesek templomának kriptája õrzi a legendás katona földi maradványait.
Bottyán János 1643-ban (egyes adatok szerint 1644-ben) látta meg a napvilágot Esztergomban. A diákoskodás után, hogy megélhetését biztosítani tudja, a jezsuitáknál ajtónálló munkát végzett. A hadi szolgálatot végvári vitézként a Garam és a Vág mentén kezdte. Kitûnt vakmerõségével, kiemelkedõ bátorságával, szokásosnak még abban az idõben sem nevezhetõ virtuskodásával. Gyorsan híre kelt annak, amikor az érsekújvári várban a törökök közé beosonva kidobta a minaretbõl az éppen imádkozó dervist, majd sértetlenül távozott az erõdítménybõl. Azokban az idõkben mindennaposak voltak és a vitézi tettek egyik megmutatkozási formájának tekintették a párviadalokat, amibõl természetesen Bottyán is kivette a részét. Sok csatában, kisebb-nagyobb ütközetben vett részt, vitézsége, katonai tettei révén joggal váltott ki ellenségeiben rettegést. Gyorsan halad elõre a katonai ranglétrán. 1685-ben õ vezette sikerre a török ellen Esztergom védelmét, majd Buda visszafoglalásában jeleskedett, a harcokban mutatott vitézségéért, bátorságáért a császár ezredessé léptette elõ. Ezt követõen már a délvidéki várak védelménél találhatjuk. Híre korával együtt öregbedett, fél szemét is a törökkel folytatott hadakozásban veszítette el. Ekkor már a „Vak Bottyán” név katonáiban csodálatot, lelkesedést vált ki. Rákóczi, aki jól ismerte és kedvelte tábornokát, egy alkalommal a következõket írta róla:
„Ez az ember diákból, majd egy jezsuita rendház portásából katonai rangra emelkedett, olyan tetteket vitt végbe a török ellen, hogy a császár szolgálatában ezredes lett. Nem volt sem jó származású, sem mûvelt ember, ezért igen nyers volt, de józan, éber, szorgalmas. Szerette a népet, és az is rendkívül szerette õt, mert katonáit szigorú fegyelemben tartotta, de mindenkor igazságot szolgáltatott nekik, amikor igazuk volt.”


A HITHÛ KATONA

Bottyán generális nemcsak jó katona, hanem keresztény hitû ember is volt, ezért folyamatosan szoros, alázatos kapcsolatot tartott fenn egyházával. Halálakor az országban két nagy ferences rendi kolostor mûködött, az egyik Szegeden, a másik Gyöngyösön. „Assisi Szent Ferenc” követõi tevékenységüket Gyöngyös város és a környék elsõsorban szegény lakossága körében végezték. Ez az egyszerû emberek iránti alázat vívta ki a kuruc generális tiszteletét, szimpátiáját a rend iránt. Hitén túl minden bizonnyal ezzel magyarázható jó, hitbuzgó viszonya a gyöngyösi ferences barátokkal. Ez volt az oka annak is, hogy felesége, Forgách Ilona, a generális halálakor azt kérte a barátoktól, hogy férjét Gyöngyösön, a Szent Ferenc-rendiek templomának kriptájában helyezzék örök nyugalomra. A temetés 1709. szeptember 28-án rendkívüli külsõségek közepette zajlott. A ha- talmas temetési menetben vittek temetési zászlókat, különbözõ címereket és a generális kitüntetéseit. A koporsót egy díszszázad kísérte. A katonai díszszemlét és tisztelgést Gellért Imre, a Bokros-század alezredese vezette. Jelen volt a temetésen gróf Bercsényi Miklós, a fõvezér szárnysegédje, Miczky Pál. Õ hozta a fõvezér temetkezés megrendezésére vonatkozó részletes utasításait. A külsõségeket jól érzékeltetik a költségek. Az özvegy, temetkezési költségként, 1900 forintot fizetett (ez abban az idõben egy tehetõs birtok ára volt), amelybõl a barátok a sírhelyért, a miséért és egyéb költségekért 240 forintot kaptak.
Miként Bottyán János kuruc generális születésével, halálának évével, életének sok-sok momentumával kapcsolatban sok a feltételezés, úgy sírjára vonatkozóan is többféle véleménnyel találkozhatunk. A bizonytalanság forrása az, hogy felesége és tisztelõi tartottak a császár bosszújától, ezért a generális végsõ nyughelyét igyekezetek titokban tartani. Egyes vélemények szerint a temetés után, az éj leple alatt a holttestet elvitték a kápolna kriptájából, és azt Gyöngyösön, a sóház mellett akkor még létezõ sírkertben temették újra. Majd késõbb, amikor a császári retorziótól már nem kellett tartani, visszahozták azt a templom kriptájába. Egy másik feltételezés szerint felesége a generális földi maradványait valahol, egy családi sírhelyen temettette újra. Végezetül létezik egy harmadik változat is, amely szerint a temetés szervezõi úgy ítélték meg, hogy mivel akkoriban igen sokan temetkeztek a templom kriptájába, ezért ott nehéz lenne felfedezni a generális végsõ nyughelyét, ezért az osztrákok bosszújának kevés az esélye. Tény azonban az is, hogy az évek során a templom sírhelyeit kíváncsiságból, vagy éppen haszonszerzés reményében többen, többször feltörték, kirabolták. Valószínû, hogy ez alól a Bottyán-kripta sem volt kivétel.
Mindezek miatt a századforduló óta többször felvetõdött az igény a gyöngyösi ferences templom kriptájának, és ezen belül a generális sírjának feltárására. A Mûemlékek Országos Felügyelõsége 1906-ban nem tárta fel ugyan, de a rendelkezésükre álló adatok alapján tudományos elemzéssel megjelölte a sír feltételezett helyét. Ezt követõen 1907. október 13-án, az akkori országgyûlés nevében Thaly Kálmán a szentély belsõ déli részén egy vörös márványtáblát avatott fel, amit Pintér Kornél akkori házfõnök szentelt fel. A kései utódok pedig a tisztelet jeleként a templom elõtt állították fel a generális lovas szobrát. Vak Bottyán János, az egész magyar nemzet fia, tehetséges katonavezére, legendákkal övezett hõse volt, akit már életében katonái és a köznép szeretete, tisztelete, megbecsülése övezett, aki szabadságot hozott és igazságot szolgáltatott. A gyöngyösi Ferencesek temploma szentélyének belsõ, déli falán elhelyezett vörös márványtáblán ezért a következõ sorok olvashatóak:
„Bottyán János, II. Rákóczi Ferenc fejedelem … holtig fáradhatatlan serénységû tábornoka … a szegény nép hû védelmezõje … a magyar szabadság oszlopa” 2


A SZÁLLÁSHIÁNY MEGOLDÁSA

A török kiûzését követõen egyre nagyobb gondot okozott a városban a katonák elszállásolásának megoldatlansága. 1767- ben például egy, a településen a csapatá- val átvonuló kapitány a helyi vezetõket áristommal fenyegette meg a nem megfelelõ szállások miatt. Kvártélyház híján legtöbbször a hadvezérek, de tegyük hozzá, hogy a város vezetõi is az elszállásolást a lakosság házaiban látták megoldhatónak (a földesurak ez alól a kötelezettség alól a házaikat pénzbeli megváltással mentesíthették). Tehát a terhek javát ekkor is, mint annyiszor a történelem során, az egyszerû nép viselte. Egyre több jel mutatott arra, hogy az egyre sokasodó gondok enyhítésének csak egyetlen megoldása lehet: a katonák kvártélyházainak megépítése. Ez viszont a katonai nomádélet végéhez, az alakulatok letelepítéséhez, egybentartásához, a helyõrségek kialakulásához vezetett. Gyöngyösön az elsõ megyei ,,Qvártélyház” építése 1767- tõl 1774-ig tartott, ehhez a telket Grassalkovich Antal biztosította. Az akkor készült lovassági Qvártélyház még ma is áll, ez az ún. Vármegyeháza, a városon átfolyó „nagypatak” jobb partján. A katonai objektum elkészülte egyben új városrész kialakulásához vezetett. Annak idején a laktanya olyan nagyméretûre sikeredett, hogy szinte kongott az ürességtõl. Ez a hátrány azonban hamarosan elõnyére vált. Amikor a térségben egy huszárezred számára kerestek elhelyezési lehetõséget, a választás, éppen a kihasználatlansága miatt, a gyöngyösi kvártélyházra esett. 1800. október 26-án így került Gyöngyösre a Palatinus-Nádor huszárezred, amelyik idõvel a város házi alakulatává vált. Az elsõ parancsnok Hertelendi Gábor óbester (altábornagy) volt, akit amolyan „félistenként” tiszteltek a magyar huszárok.3
Lassan megszokottá vált, sõt a város képéhez hozzátartozónak tekintették a huszárok búzavirágkék dolmányát, mentéjét, szûk magyar nadrágját. Ruhájukat fekete-sárga zsinórokkal és fehér gombokkal díszítették, a zsinóröv pedig fekete- sárga anyagból készült, a csákót fekete posztóból varrták, a barátcsomós vitézkötés pedig a Német-római Császárságtól örökölt színekbõl állt össze. A huszárokat a napóleoni háborúk vérzivatara edzette meg. A legveszélyesebb helyeken harcoltak és az a tisztesség érte õket, hogy 1814-ben gyõztesen vonulhattak be Párizsba. A huszárok a waterlooi ütközet után tértek vissza Gyöngyösre. 1829-ben az egységet Gyöngyösrõl a csehországi Saazba vezényelték. Ezt követõen sûrûn cserélõdött a vasas lovasság a városban. Az 1830-as évek elején a Fürst Schwarzenberg 2. Uhlan Regiment (2. Schwarzenberg herceg ulánusezred), 1837-tõl pedig a „Császári Királyi Estei Fõ Herczeg Ferdinánd 3-dik Lovas Ezredéjé lett a helyõrség”.4 Az 1840-es évek végén a kvártélyházat az Uhlanen Regiment Kaiser Ferdinand 4. (Ferdinánd Császári 4.) Dzsidásezred lakta. Az alakulatok megjelenésével, gyors változásával együtt jártak a katonai célú építkezések. 1809-ben katonai kórház létesült, majd a kvártélyház mellé egy nagyméretû hadi istállót építettek.5 A helyi katonaság fontos szerepet játszott a város ún. „belbékéjének” megteremtésében és fenntartásában.6


A DICSÕ 1848

1848-ban Gyöngyösön is önálló magyar haderõ alakult. Egy 1848. áprilisi törvénykezés alapján a Habsburg-birodalmi haderõ Magyarországon állomásozó alakulatai fölött nem a császár, hanem a magyar kormány hadügyminisztere kapott parancsolási jogot (ez akkor 50 000 fõs haderõt jelentett). Az elsõ gyöngyösi sorkatonaság kezdeti szereplése kissé dicstelenre sikeredett, mivel a szõlõdézsma ellen tiltakozó gyöngyöspatai és gyöngyöstarjáni kapások ellen vetették be õket. Ez a „hadmûvelet” késõbb még sokat ártott a forradalom ügyének, és a Kossuth-kultusz „gyengélkedésnek” ebben a térségben. Gyöngyös lakóinak a sorkatonaság dicstelen szereplésére némi gyógyírt a 12. (Nádor) huszárezred szolgáltatott. A jászsági, kunsági és a mátraaljai huszárlegények a császári alakulatok közül elsõként tértek haza a forradalom hívó szavára Csehországból magyar földre. Ennek a „dezertálásnak” az emlékét örökítette meg „A Kõszívû ember fiai” címû regényében Jókai Mór. A forradalom idején felállított ún. „félkatonai jellegû” szervezeteknek nagy sikerük volt a városban. „A Gyöngyösi Nemzeti Õrsereg összve írásakor” 1317 nemzetõrt számláltak meg, ami akkoriban, egy 15 ezres településen jelentõs aktivitásnak számított. A nyár folyamán a lovassági kaszárnyában 612 fõvel nemzetõr-zászlóalj alakult. A város hölgyei csapatzászlót készítettek az alegységnek. A nemzetõrök fegyverzetét a régi kovás puska, a kard, a fokos és a kiegyenesített kasza alkotta. Az új nemzeti katonai haderõn belül a 26. honvédzászlóalj „sorozott”, elsõsorban Heves vármegye területérõl. November elsején kinevezték a 26. zászlóalj tisztikarát, majd olyan döntés született, hogy az alakulatot Egerbe helyezik át. 1849. január 22-én császári csapatok vonultak át a városon. A megszálló csapatok fõparancsnoka Schulzig (Sulcze) Ferenc császári altábornagy volt. Nem fogadták ellenségesen a császári csapatokat, kosztot és kvártélyt biztosítottak számukra. 1849. január 31-én egy 8 fõbõl álló honvédjárõr felderítésre a városba érkezett (ekkor a császári derékhad már Kápolna térségében volt), elfogta és magával vitte az épp Gyöngyösön lábadozó gróf Montecuccoli ezredest és Jakab Mihályt, a város polgármesterét. A várost ezért késõbb a császáriak megsarcolták. Az elöljáróság, a „számla” kiegyenlítésére, kölcsönökkel együtt 23 650 pengõt tudott „összeguberálni”, a császári sereg parancsnoka végül ezzel is beérte és ejtette az ügyet. Február végén, a kápolnai csata idején Windischgrätz az Orczykastélyban állította fel fõhadiszállását, az ütközethez felvonuló osztrák haderõ zöme pedig a városon hömpölygött át. A csata idején elõször a kvártélyház, majd a Grassalkovich-kastély és más egyéb úri házak alakultak át kórházzá, sõt február 28-án már a ferencesek kolostorába is sebesültek kerültek (mintegy 150 fõ). A császáriak március közepén a szolnoki csata hírére visszavonultak Budára.
Március 28-án Görgey seregei bevonultak Gyöngyösre. A Klapka parancsnoksága alatt álló 26. honvédzászlóaljban sok gyöngyösi katona szolgált. Március 31-én, két hadtest (Görgey VII. és Damjanich III.) állomásozott itt, míg az I. és a II. hadtest Abasáron, Hevesugrán és Karácsondon táborozott. Április elsején az Orczy-kastélyban Görgey Artúr vezérkarának székhelyén tartották meg a tavaszi hadjárat haditanácsát. Itt véglegesítette a haditervet Aulich, Kmetty, Damjanich, Pöltenberg, Görgey, majd másnap Görgey kihirdette, hogy átveszi a sereg felett a fõvezérletet. Ezen a napon érke- zett a városba (az ún. Almásy-házba – ma Felsõvárosi Plébánia Hivatal, ún. Szentkorona-ház) Kossuth Lajos.
Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc híres személyiségei közül gyöngyösi érintettsége miatt feltétlenül említést kell tenni Török Ignác tábornokról (1795–1849), aki 1809 és 1811 között a városban diákoskodott. A bécsi katonai akadémián mérnöki szakképesítést szerzett. Szakmai felkészültségét a komáromi vár erõdítési munkálatainak irányítása, a Buda vár ostroma, illetve Szeged erõdítési munkálatai során kamatoztatta, 1848- ban Károlyvárosban õrnagyként szolgált, 1849. január 10-tõl a Komáromi vár parancsnoka, majd 1849 áprilisától a magyar várak és erõdök mûszaki vezetõje. 1849. január 28-án nevezték ki tábornokká. A világosi fegyverletétel után, 1849. október 6-án a 13 aradi tábornok egyikeként halálra ítélték és kivégezték.


OSZTRÁK URALOM

A szabadságharc frontvonalainak nyugatra haladtával a fõvezérek, a raktárak és legvégül a kórházak is eltávoztak Gyöngyösrõl. Július 9-én Parád felõl megérkeztek a településre Rüdiger tábornok orosz hadtestének elõõrsei, 12-én pedig már a városban volt az orosz fõerõ. Az Orczy-kastély Paskievics herceg, tábornagy szállásául szolgált. A roppant létszámú orosz katonaságból minden lakóházba jutott „kvártélyos”. A gyöngyösiek ezt az idõszakot egyszerûen csak „sáskajárásnak” nevezték. Június 12-én megérkezett a városba Konstantin nagyherceg és a parancsnoksága alatt álló III. orosz hadsereg csapatai és vezérkara.
Az abszolutizmus korában a város osztrák felügyelet alatt állt. Ekkor minden elképzelhetõ helyen laktanya mûködött (megyei kvártélyház, laktanya lett az ún. kórházkaszárnya, lefoglalták a városi kórházat is). A korabeli városi és püspökségi raktárak (pl. sóház), magtárak helyén szintén laktanyát építettek, ez lett az ún. Nagy-kaszárnya (ma Káder-kaszárnyaként ismert). A kiegyezést követõen, 1868. december 5-én az országgyûlés törvényt fogadott el a Magyar Királyi Honvédség felállításáról. Ekkor egy zászlóaljtörzs, valamint négy lovasszázad felállítását tervezték Gyöngyösön. Ebbõl azonban nem sok minden lett, viszont a városban ott maradtak az ún. Örökös Tartományokban toborzott lovasalakulatok. Így 1868-tól a 14. herceg Windischgrätz dragonyos ezred, majd õket a 12. herceg Schwarzenberg ulánusezrede váltotta fel, amely 1876-ig tartózkodott a városban. 1876-tól a régi „házi ezred”, a Nádor-huszárok állomásoztak a településen. 1896-tól õket a 4. majd a 6. Württenberg-huszárezredek (ez utóbbi keretalakulat volt) követték. 1901-tõl, a Württenberg-alakulat mellé a 12. Salvator-huszárezred került. Gyöngyösön altiszt- és tisztképzõ intézmények is mûködtek (1891-ben például 48 huszártisztet képeztek ki).
Az elsõ világháború idején a 6. Württenberg- huszárezredet Borsod, Nógrád, Gömör és Heves megyébõl töltötték fel hadi létszámra. Az ezred 1914-ben Turyuka, Wladimir-Wolinskij, Betz, Narol, Jarosalau, Nisko, Javorznik, Jendziejov; 1915-ben Nida, Zetiohów, Jata, Rudnik, Kotki, Lubin és környéke; 1916-ban Bussacz, Barizka, Komazówka, Niznión, Trosciansc, Maksa, Rosulna; 1917-ben Kosina-Jeznpol, Bludniki, Dobontz, Rarance, Dolzok; 1918-ban Alt-Zuczka–Mahala csataterein harcolt, illetve részt vett Ukrajna megszállásában és az ottani rendfenntartásban is. 1932 nyarán leplezték le Gyöngyösön a har- cokban elesett 6-os Württenberg-huszárok hõsi emlékmûvét, azaz Kisfaludy Stróbl Zsigmond „Kardját nézõ huszár” címû alkotását.


A TÛZ PUSZTÍTÁSA

Az akkori bevonultatási rendszer érdekessége, hogy a sorköteles gyöngyösi lakosok többségét nem ide, a huszárokhoz, hanem az egri 10., illetve a 60. honvéd gyalogezredhez vonultatták be. Ezért ez az emlékmû csak áttételesen szólt a helyi áldozatokról. Egyébként mindkét egri ezred híres volt az orosz és az olasz hadszíntereken véghezvitt legendás hõstetteirõl. 1915-ben nagy traumát okozott a városban, amikor miniszteri rendelettel elõírták a harangok hadi célra történõ felhasználását. A lakosság könnyezõ sorfalától övezve szállították el a katonák a harangokat a begyûjtõhelyekre.
Az elsõ világháború Gyöngyöstõl 494 hõsi halottat követelt, és 447-en tértek haza rokkantan a harcterekrõl. Háborús érdemeiért 26 gyöngyösit avattak vitézzé. A háborús veszteségen túl, 1917. május 21-én tûzvész pusztított a városban, ami gyakorlatilag megsemmisítette a belvárost, a város lakóit pedig hajléktalanná tette. A tûz oltásából a katonaság is kivette a részét. A polgármester kérésére megszüntették a 141 orosz hadifogoly õrzését, akik közül többen szintén részt vettek az oltási munkálatokban. Scholtz Kálmán õrnagy és 88 huszárja a legveszélyesebb tûzfészkek felszámolásában jeleskedett. Pátzay György balladai hangvételû versében a következõket írta a tüzet oltó katonákról:

„Amerre a lángok száguldva haladtak, Katonaság védte az utcasorokat: Környezõ házakat végig átkutatták. Így ment be egy hadnagy egyik égõ házba, De tüzes gerenda esett a hátára. Kioltá életét s teste szénné égett, Kardja, sarkantyúi maradtak csak épek. Arról ismerték fel másnap a katonák, Amint a romokat mellette széthányták.”

A tûzvész 22 halottat és 29 nyomorékot követelt, az elmeháborodottak számát pedig 60 fõre becsülték. Leégett 580 lakóház és 1400 melléképület. A kárt a statisztikai bizottság 30 millió koronára értékelte.
A Tanácsköztársaság idõszakában, ellenforradalmi tevékenységéért a direktórium 6 embert ítélt halálra, ebbõl 4 huszártiszt volt (Csipkay Albert, Kenyeres János, Issekutz Lajos századosok és Thuránszky László fõhadnagy), a hat elítéltbõl négynek sikerült elmenekülnie, így Gyöngyös fõterén, a „civil” Welt Ignácon és Csipkay huszárszázadoson hajtották végre az ítéletet. A direktórium bukását követõen a román katonaság, majd a Horthy-féle Nemzeti Hadsereg idõzött a városban. 1918 végén Kassáról Gyöngyösre vonult be és egy ideig itt szolgált katonaként az akkor épp átalakulófélben lévõ vadászzászlóalj állományában Szálasi Ferenc, a magyar történelem késõbb ismertté vált figurája.


CSENDES ÉVEK

A trianoni békeszerzõdést követõen (1920. június 4-e után), a város laktanyáit a tûzvész áldozatain kívül mások alig lakták. A huszárlaktanyát Gyöngyösi Magyar Királyi Állami Ménteleppé alakították át (1938-ban már 5 országba exportáltak innen lovakat), az ún. Káderlaktanyát a kincstár a városnak ajánlotta föl, aminek elfogadására „Puky Árpád polgármester hajlandóságot mutatott”.
Tartósan honvédségi tulajdonban csupán az új (a vasúti sínek mellett lévõ) laktanya maradt. Itt a miskolci 7. Honvéd Vegyesdandár alárendeltségében lévõ Magyar k. 14. Honvéd Gyalogezred egy, majd két zászlóalja és a 7. tüzérosztály egy ütege tartózkodott. Ezt a laktanyát 1928-tól jelentõsen modernizálták, átépítették, 1932-re már 523 fõ legénységi állomány, 213 ló befogadására és ellátására tették alkalmassá. Elkészült a lõszerraktár, gyakorlótér, gyengélkedõ, és a sportpálya is, a Pipis-hegyen pedig lõteret hoztak létre. A harmincas években gyöngyösi szakemberek közremûködésével épült fel a Mátraházai Magyar Királyi Honvédtiszti Üdülõ.
A városban lévõ katonai alakulatokat, így a 14. honvéd gyalogezredet 1938-ban, a Felvidék visszacsatolásakor mozgósították elõször. A 2. magyar hadsereg VII. miskolci hadtestének alárendeltségében lévõ 14. gyalogezred gyöngyösi katonái 1939-ben részt vettek a felvidéki, majd 1940-ben az észak-erdélyi bevonulásban. 1942-ben a 2. magyar hadsereggel a keleti (orosz) frontra masíroztak. A szovjet elleni harcok idején a laktanyában a parancsnoki épület falára erõsített márványtáblákra írták föl a frontról érkezett hírek alapján az alakulat katonái közül meghaltak neveit. Sajnos ezek a táblák késõbb megsemmisültek. Jelenleg 28 gyöngyösi, 19 nem idevalósi, de itt anyakönyvezett, 54 a helyi kórházban sebesülésébe belehalt és további 5, a mátraházai szanatórium szükségtemetõjében nyugvó katonaszemély nevét sikerült azonosítani. Ezt a veszteséglistát növeli 146 gyöngyösi polgári és 1800 elhurcolt helyi zsidó áldozat.
Az 1947. február 10-én a gyõztesek által diktált és Párizsban aláírt békeszerzõdés hazánk határait az 1938-as állapotoknak megfelelõen rögzítette, haderejének létszámát 70 000 fõben határozta meg, és 300 millió dollár jóvátétel megfizetésére kötelezett bennünket. A haderõstop azonban csak néhány évig tartott, az ötvenes évek közepére katonaságunk létszáma már elérte a 200 ezret. 1949/50-ben Gyöngyösön, a vezérkar közvetlen alárendeltségébe tartozó 84. rohamtüzér (Pf 9818), az 54. aknavetõs (Pf 9527) és a 44. tüzérosztály (Pf 9391) települt. Az elõbbieken kívül mûködött még a városban hadkiegészítõ-parancsnokság és Lazarett (katonai kórház) az ún. Rusz-házban.


ÚJRA KATONAVÁROS

1953-tól a 0059/1953. számú parancs alapján megkezdõdött a Magyar Néphadsereg fokozatos leépítése, ennek hatására 1954-re már csak 150 ezer fõs hadserege volt az országnak. 1954/55-ben a 18. páncéloshadosztály parancsoksága, a „Táncsics” laktanyában 4. gépkocsizóhadosztály parancsnoksággá alakult át (Pf 1394). Ekkor elkerült a városból a 23. híradó-, és a 12. felderítõ-zászlóalj, viszont átmenetileg ide helyezték és 1955 végéig itt tartózkodott a 108. javítózászlóalj (Pf 2907). A gyöngyösi nagy laktanya befogadóképessége 700 fõ volt.
Az 1956. október 23-i forradalmi események, a városban lévõ katonai alakulatokat kaotikus állapotban találták. A 4. gépkocsizó-hadosztálynak ekkor már csak a törzse (mintegy 20–30 fõ, fegyver nélkül) volt a laktanyában, a „leadott” alakulatainak adminisztrációs feladataival foglalatoskodott. Viszont ekkor érkezett meg a 83. felderítõ-zászlóalj 10 darab harckocsival, 17 golyószóróval, 219 géppisztollyal, 20 pisztollyal és mintegy 100 fõs személyi állománnyal. Bérces Emil alezredes, hadosztályparancsnok az 56-os helyi forradalmi események hatására Abasárról két harckocsi-zászlóaljat vezé- nyelt Gyöngyösre õrzés-védelmi feladatok végrehajtására, egyben megerõsítette a pipis-hegyi lõszerraktár õrségét és intézkedett a város vezetõitõl érkezett karhatalmi jellegû feladatok megoldására is. Bérces alezredest, valamint Csányi és Rácz századosokat beválasztották a város munkástanácsába. Október 28-án egy 50 fõs fegyveres csoport támadást indított a pipishegyi lõszerraktár ellen. A fegyveres konfliktusnak a harckocsik megjelenése vetett véget. Miként az ország többi laktanyájában, így itt is, október 29-én forradalmi katonatanács alakult (Gyöngyösi Helyõrség Forradalmi Katona Tanácsa megnevezéssel). Ez nem jelentette az egyszemélyi parancsnoki rendszer hatályon kívül helyezését, nem korlátozta a parancsnokok jogait. Október 30-án a városi munkástanács határozatot hozott a nemzetõrség felállítására. Parancsnoka Bodó Attila lett, a vezetõségbe a katonák közül bevonták Rácz László, Takács Ottó hadnagyokat, a katonák közül többségben tartalékos tisztek vettek részt a szervezet munkájában (a 83. felderítõ-zászlóaljtól húszan léptek be).
November 1-jén szovjet csapatok vonultak át a városon. November 4-én a szovjetek Gyöngyöst is megszállták, a laktanyaõrséget leváltották, de a katonaságot nem fegyverezték le. A magyar parancsnokkal történt megbeszélést követõen, november 5-én a szovjetek elhagyták a gyöngyösi laktanyát.
1957-tõl az ország vezetõi jelentõs figyelmet szenteltek és anyagi forrásokat szántak a gyöngyösi katonaság fejlesztésére. Megerõsítették a 4. gépkocsizó-lövészhadosztály (Pf 1394) helyzetét. A parancsnokság és törzse mellett a Táncsics- laktanyában települt a 20. híradózászlóalj (Pf 6079), a 24. felderítõ-zászlóalj (Pf 6324) és a 305. tüzérjavító mûhely (Pf 6476). A Káder-kaszárnya egy része továbbra is honvédségi raktár maradt. A városban mûködött a hadkiegészítõ parancsnokság, a Központi Gõzmosoda, a Helyõrségi Kommendáns Hivatal és a Helyõrségi Tiszti Klub. 1956 szeptemberétõl felszámolták a Lazarettet (a 40 ágyas katonai kórházat) a Rusz-házban, ami lehetõvé tette a város számára a II. Kórház megnyitását. 1958-ban zászlóaljjá szervezték a 24-es felderítõszázadot (Pf 6324) és Gyöngyösre települt a 4. tüzér törzsüteg (Pf 2154), a 63. gépkocsiszállító- zászlóalj (Pf 4556), a 85. páncélos- és gépjármûjavító mûhely (Pf 6878), valamint a 4. hadosztály raktárak szervezete (Pf 1394/b). Az ún Börzsöny-hadrend keretében (1969/73) a 24. felderítõzászlóaljat elvezényelték a városból, míg a 77. vegyvédelmi századot, az 51 egészségügyi zászlóaljat, a 305. fegyverzetjavító mûhelyt és a 91. tábori sütödét a Táncsics Mihály-laktanyában helyezték el. Mondhatni, hogy 1973/74 volt a gyöngyösi katonaság fénykora, ekkor megközelítõleg 15 500 katonát, egy komplett lövészhadosztályt irányítottak a városból. A hadosztály alárendeltségébe tartozott három gépesített lövészezred (Gyöngyös, Eger, Szabadszállás), továbbá a verpeléti 35. harckocsiezred, a jászberényi 50. tüzérezred és a 92. rakétatüzér- osztály, a karcagi 6. légvédelmi tüzérezred és a 12. páncéltörõ osztály, a szolnoki 16. mûszaki utászzászlóalj, a verpeléti 4. rádiótechnikai század és a Hatvanban, majd késõbb Egerben állomásozó 24. felderítõ-zászlóalj.


MINÕSÉGI ÁTALAKULÁS, MAJD A CSEND

A minõségi fejlõdést, változást jelzi, hogy 1977-ben az alakulatot „gépkocsizóból” gépesített hadosztállyá minõsí tették át, eközben szervezete egy harckocsizászlóaljjal bõvült. A lakatanya ekkor 2500 fõ befogadására volt alkalmas. A városban hosszabb idõt töltöttek a hadosztályparancsnoki poszton Iványi János és Kerékgyártó Béla tábornokok. A katonai feladatokon túl az itt települõ alakulatok jelentõs munkalehetõséget, felvevõpiacot jelentettek a város és környéke lakosai számára. A katonák a helyi társadalmi- politikai-kulturális élet meghatározó tényezõivé váltak. A sportversenyeken izgalmas programokat biztosítottak a gyöngyösieknek, hogy csak két sportágat, az ökölvívást és a kézilabdát említsük.
A nyolcvanas évek második felétõl azonban baljós árnyak kezdtek gyülekezni a Mátra lábánál is. Az ún. „Rubin-feladat” keretében 1987. április 15-én megalakították Mádi János alezredes parancsnoksága alatt a 80. Gépesített Lövészdandárt, Gyöngyös és Abasár helyõrségekben. Ezzel párhuzamosan, 1987. május elsejével felszámolt a 4. Gépesített Lövészhadosztály közvetlen egységei és parancsnoksága. A dandár kezdetben 3 lövész- és 2 harckocsi-zászlóaljból állt, ezt 1990-ben 4 lövész- és 1 harckocsizászlóaljra változtatták. Az elõbbieken kívül még más harcoló és biztosító alegységek is beépültek a szervezetbe. Egy tarackos tüzérosztály, egy vegyes páncéltörõ-, és egy légvédelemi rakétaüteg, valamint egy-egy mûszaki, vegyvédelmi és híradó-, felderítõ-, ellátó- és vegyes javítószázad, továbbá egy egészségügyi dandár segélyhely. A megalakuláskor az egység 1870 fõs sorállományból és több mint 225 fõs tisztikarból állt. A laktanya Táncsics Mihály helyett az aradi vértanú Török Ignác tábornok nevét vette fel. A leépítések következtében folyamatosan csökkent a dandár létszáma, 1991. október 10-én pedig eljött a szomorú vég, amikor végleg befejezõdött a katonaélet Gyöngyösön. 1992-ben a létszám már csak 129 fõ volt. A végpont 1996. április elseje, ekkor került végérvényesen lakat a laktanya kapujára, lehullott az utolsó centi is a gyöngyösi katonatörténet mérõszalagjáról. A Török Ignác 80. Gépesített Lövész Dandár megszûnésével több mint kétszáz éves történet végére került pont. Hertelendi Gábor tábornok a katonaság megtelepítésével, míg Mádi János alezredes, dandárparancsnok minden bizonnyal majd azzal válik ismertté, hogy nemcsak egy végérvényesen „zárolt” laktanya kapujára, hanem egy történelmi korszak végére is neki kellett lakatot tenni.
A gyöngyösi Helyõrségi Nyugállományúak Klubjának, a városban élõ nyugdíjas katonáknak és szimpatizánsaiknak és nem utolsósorban a város vezetõinek még a 24. órában, versenyt futva a gyorsan rohanó idõvel és az egyre halványuló emlékezettel, sikerült méltó emléket állítani a hajdan itt élt, szolgált huszároknak, lövészeknek, harckocsizóknak, tüzéreknek, híradóknak, ellátóknak, egészségügyieknek. A település katona- és civil társadalma büszke lehet arra, hogy az elmúlt több mint 200 évben nemre, felekezetre, fajra, nemzetiségre való tekintet nélkül olyan elõdöket tudhat magáénak, akik példaadóan éltek, és ha kellett, életüket, vérüket adták a hazáért, szeretett városukért, Gyöngyösért.

GY. FEKETE ISTVÁN

Jegyzetek:

1 Rákóczi Ferenc családi tradíciói miatt is (édesanyja Zrínyi Ilona, legfõbb lelki támasza és a gyermekfejedelem nevelõje Bárkányi János gyöngyösi ferences atya volt) nagyra értékelte az itteni atyák szorgoskodását. Rákóczi elsõ alkalommal 1700-ban járt a városban, majd 1703. augusztus 20-án ismét felkereste Gyöngyöst, ahol I. Lipót képviselõivel két alkalommal is tárgyalt. 1704-ben itt fogadta gróf Szécsényi Pál érseket, a bécsi udvar képviselõjét (aki egyébként a város szülötte volt) és ugyancsak ebben az évben itt összegezte 25 pontban a nemzet kívánságait.
2 A Bottyán-anyag: Gy. Fekete I.: Közkatonából genáris c. írása alapján összeállítva.
3 Hertelendi Gábor 1742. szeptember 7-én született a Vas megyei Gosztonyban. Katonai pályafutását a gróf Kálnoky-féle huszárezredben kezdte, nyolc év, három hónapon át, közlegényként szolgált. Tündökletes karrierjét Napóleonnak „köszönheti”. A háborúzás 25 éve bõséges lehetõséget teremtett számára a dicsõség szerzésére, közlegénybõl tábornokságig küzdötte fel magát. 1799-i casanói csatában megkapta az akkor legmagasabb kitüntetést, a Mária Terézia-rendet. Élete végéig Gyöngyösön lakott. 1820. július 16-án 78 éves korában itt érte a halál. A felsõvárosi temetõben helyezték örök nyugalomra, sírja ma is ott található.
4 Eredeti helyesírással.
5 A tervet Markmüller József Heves vármegye rendszeres mérnöke készítette, kivitelezõje pedig egy Fischer nevû gyöngyösi kõmûves volt.
6 A Csiba- és a Borhy-párt politikai viharaiban felizzott tömeget több alakalommal a Ferdinánd-huszárezred katonái „csillapították le”.

FORRÁSMUNKÁK
Horváth László: A gyöngyösi katonai helyõrség 200 éve. (Mátra Honvéd Kaszinó Kulturális Egyesület kiadványa. 1999)
Tamás József: Emléktáblaavató-beszéd