Ahogyan a vezérkari főnök is megjegyezte a közelmúltban egy konferencián, generációváltás zajlik a Magyar Honvédségnél. Most a katona-egészségügy, de mondhatnánk az egész magyar hadsereg elmúlt évtizedeinek egyik emblématikus személyisége fejezi be aktív katonai pályafutását. Svéd László orvos vezérőrnagy, az MH Egészségügyi Parancsnokság parancsnoka, harmincnyolc szolgálatban eltöltött esztendő után kezdi meg megérdemelt pihenését. Noha a tábornoknak (akit egyfajta értékmérőként valójában mindenki csak „Svédlaci”-ként említ a hadseregben) beszélgetésünkkor már két hete sem volt hátra hivatalos búcsúztatásáig, találkozónk időpontjaként a reggel hét órát jelölte meg – munkatempója tehát mit sem változott. Megérkezésemkor az asztalán felhalmozott iratkötegeket lapozgatta: „búcsúzóul” még neki kell elkezdenie a katona-egészségügy aktuális átalakításának munkálatait.

– Tervek, tárgyalások, egyeztetések, aztán késő este, éjjel újra tervezés, ismét egyeztetés; tudod, az évtizedek során kicsit bele is fáradtam – mondja, miközben „megadja magát” a kora reggeli kérdezőnek. Hogy kizökkenjen egy pillanatra taposómalomból, a családról kérdezem. Mint szavaiból kiderül, igazi katonacsalád, sőt katona- és orvos-család az övé. Felesége, Gizella az Országos Kardiológiai Intézet részlegvezető főorvosa, ultrahang-diagnoszta. Amelita lánya a központi honvédkórház kontrolling osztályának orvos főhadnagya, s aneszteziológia, intenzív terápia szakvizsgára készül. Az egyetlen nem egészségügyi vénával megáldott családtag Csaba fia, aki a katonai felderítő hivatal hadnagya. Amikor rákérdezek, hogy Csaba miért is nem lett orvos, már bele is cseppenünk a munka sűrűjébe. Mint szinte minden katonacsaládban, náluk is a gyerekek érezték meg a legjobban a szülők állandó elfoglaltságát, távollétét. Fia akkor volt tízéves, amikor 1991 januárjától júniusig ő az Öböl-háborúban, a szaúd-arábiai Dhahran légibázisán a magyar orvos-csoport parancsnoka volt. A gyerek éjjel-nappal a televízió előtt ült, aggódott érte, s minden inkább foglalkoztatta, mint az iskola, meg aztán amúgy sem nagyon érdekelte az orvoslás. Viszont katona lett ő is.

Csakúgy, mint Svéd László, aki nem csak orvos, hanem ízig-vérig katonai is, talán ő az egyedüli a hadseregben, aki a katona-egészségügyben tizenhét esztendőt töltött el csapattagozatnál. Hét év harckocsiezred, majd hadosztály egészségügyi szolgálatfőnöki múlt után kerek tíz éven keresztül volt az 5. hadsereg egészségügyi főnöke.

– Ezen esztendők során tanultam a legtöbbet a szakmából, sok sikerélményben és sajnos sok tragédiában is részem volt ez idő alatt – emlékszik vissza székesfehérvári évekre. Példaként megemlíti a hajmáskéri vasútállomáson elszabadult három személyszállító vagon esetét, melynek során öt katona meghalt, s közel negyvenen súlyosan megsérültek, s említ még néhány tragikus balesettel végződő gyakorlatot. Valószínű, hogy ezek az esetek is nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy figyelmét egyre inkább a sürgősségi orvoslás felé fordította. No meg fiatalkori tatai évei, amikor (a kevés fizetést kiegészítendő) hétvégeken mentőügyeletet vállalt.

– Sok bányabaleset volt a térségben, akkor épült az autópálya is, és bányászváros lévén, Tatabányán a hétvégi estéken-éjszakákon zajlottak kocsmai csaták is – emlékszik vissza. Az igazi sürgősségi szakmai tudás nagy részét ezért a mentőszolgálatnál szerezte. Svéd tábornok abban is egyedülálló a hadseregben, hogy kerek tizenöt esztendeje áll a katona-egészségügy élén.

Amikor arról kérdezem, hogy melyek voltak ezeknek az éveknek a legnagyobb sikerei, illetve miket élt meg kudarcként, nem kellett sokat gondolkodnia. Az egyik legnagyobb sikernek azt tekinti, hogy meg tudta őrizni, sőt jelentősen felfejleszteni tudta az egészségügyi szolgálatot. Szavaiból kiderül, hogy egyáltalán nem volt könnyű az 1991-es, ötfős (a hadtápszolgálat alá tagozódott) egészségügyi szolgálatból eljutni a mai, hatvanfős egészségügyi parancsnokságig. Főként úgy, hogy közben szinte folyamatosan a puszta létükért kellett harcolni. Az évek alatt átvilágítások sorát, át- és leszervezési javaslatok tömkelegét kellett „kivédeniük”. Sajnos voltak „véráldozatok” is ez idő alatt, mert míg a megfelelő önállósággal és jogkörrel bíró irányító szervezet létrejöttét kiharcolták, a kiváló pécsi és győri kórházat elvesztették. Az elmúlt tizenöt év másik nagy sikerének a békemissziós, illetve a NATO-ban kifejtett orvosi tevékenységet tekinti. Mint mondja, még a honvédségnél is sokan azt hiszik, az orvos-csoportok „csak” a kontingensek részei, holott számtalan helyen és alkalommal teljesen önálló tevékenységet folytatnak, a legnagyobb nemzetközi elismerés közepette. A telepíthető molekuláris biológiai laboratóriumot – méltán – csaknem mindenki ismeri, de arról már kevesebben tudnak, hogy például az AFOR-misszióban a magyar katonaorvosok egy négyszázezer fős menekülttábor közegészségügyi ellátásáért feleltek, s ottlétük során egyetlen járvány sem ütötte fel a fejét a táborban. Sőt, ezzel egy időben ők vizsgálták be Albánia teljes vízhálózatát. De ott vannak Afganisztánban, az iraki kiképzőknél, az ENSZ missziós tervező osztályán, Cipruson vezető nemzet vagyunk, s a nemzetközi katonai törzs főszemlélője is magyar orvos ezredes. (Csak név nélkül utal rá, hogy egy esztendeig a NATO Katonai Egészségügyi Tanácsának is magyar tábornok volt az elnöke. Mint tudjuk, dr. Svéd Lászlónak hívták.) Megemlít azonban még egy érdekes dolgot, amibe szintén kevesen gondolnak bele. Okucanitól napjainkig több ezer katona volt hadműveleti területen, s közülük senki sem vesztette életét az orvosi szolgálat mulasztása miatt, s nem történt öngyilkosság vagy öngyilkossági kísérlet sem. „Talán” a kontingensenkénti 30-70 óra pszichikai felkészítés, és a kinti figyelem is hozzájárult ehhez.

Harmadik nagy sikerének a „művet”, jövő márciusban átadandó új honvédkórházat tartja. Tízesztendős álma, küszködésének eredménye látszik valóra válni. Mint mondja, Európa legmodernebb egészségügyi objektuma születetik meg, de az idáig vezető út roppant rögös, lobbizásokkal, parlamenti bizottsági meghallgatásokkal, támadásokkal és ellentámadásokkal nehezített volt. S ha a felállítandó honvéd egészségügyi központ is úgy fog működni, ahogy eltervezték, akkor az a NATO-ban is egyedülálló lesz, mert egy intézmény foglalja majd magában a katona-egészségügy minden feladatát: a gyógyítást, a preventív medicínát, a kiürítéssel kapcsolatos feladatokat, a kutatás-fejlesztést, a kiképzést, a felkészítést, és a telepíthető képességeket. Éppen ezért – összegzi pályafutását – úgy érzi, hogy időben, a csúcson hagyja abba.

– Nagyon sok szépet kaptam a hadseregtől, a szakmától, de úgy érzem, magam is letettem valamit az asztalra – mondja, majd hozzáteszi: azt hiszem, kvittek vagyunk.
Miután nehéz elképzelni, hogy egy ilyen aktív pályafutás után január elsejétől „egyszerű” nyugdíjas-életet fog élni, rá is kérdezek terveire.

– Először is két-három hónap pihenést tervezek, mert az utóbbi évek nagyon túlfeszítettek voltak, regenerálom magam – vázolja a közeljövőt. Valószínűleg ekkor már több ideje jut majd hobbijaira is, mint eddig. Kedvenc elfoglaltságai közé tartozik a kertészkedés – Akarattyán van telke –, a tenisz, a síelés és a természetjárás. Szabadidejében szívesen hallgat zenét és a sport a mindene (persze a foci mindenek felett). Az aktív kikapcsolódás után viszont az írásé lesz a főszerep. Rengeteg olyan tapasztalata halmozódott fel az évek során, melyek publikálására nem jutott ideje a napi teendők mellett. Ha jól belegondol az ember, ez az elfoglaltság valóban ki fog tartani egy jó ideig, hiszen a sürgősségi és katasztrófaorvoslásban, a csapat-orvosi múltban megszerzett tapasztalatai mellett számtalan nemzetközi katonaorvosi szervezetnek is a tagja, s az ezekben szerzett ismereteket is szeretné megosztani kollégáival, a szakmával. Végül – teszi hozzá –, ha a kollégák a jövőben úgy gondolják, hogy szükség lenne a tanácsomra, közreműködésemre egy-egy dologban, természetesen szívesen segítek.

Szabó Béla
Fotó: Tóth László