Aki biztonságpolitikai szempontból át akarja tekinteni a mögöttünk hagyott 2006. évet, bizony a bőség zavarával küzd. Próbáljuk meg mégis sorra venni a legfontosabb történéseket. Néhány válság szinte változatlanul fennmaradt, folytatódott. Irakban az Amerikai Egyesült Államok vezette koalíciós erők továbbra sem találják a megoldás kulcsát. Az ország közvetlenül a polgárháború küszöbére sodródott, a többségi síiták, a kisebbségi szunniták és az autonómiára vágyó kurdok kitartóan gyilkolják egymást. Mindennaposak a robbantásos – többnyire öngyilkos merénylők által végrehajtott – merényletek. Az amerikaiak halottakban mért vesztesége megközelíti a 3000 főt. Az iraki (demokratikusnak nevezett) hadsereg kiépítése, kiképzése (a nemzetközi erőfeszítések ellenére) csigalassúsággal halad.

Nem sokkal jobb a helyzet Afganisztánban sem. 2006-ban a NATO átvette a veszélyesebb keleti és a déli körzetekben folyó műveletek irányítását is, ahol korábban a szövetségtől függetlenül az amerikai speciális erők folytatták kilátástalannak tűnő harcukat az újra és újra erőre kapó tálibokkal és az al-Kaida maradványaival. Létfontosságú lenne a lakosság támogatásának elnyerése, amire elvileg nagyon alkalmasak a területi újjáépítési csoportok (PRT), gyakorlatilag azonban a helyi társadalom kevéssé fogékony a nyugati demokrácia vívmányai iránt, viszont annál inkább figyelnek a szélsőséges vallási vezetőkre. Ráadásul sok ember megélhetését a máktermelés és ennek révén a kábítószer-előállítás biztosítja.

Szudán és Csád határvidékén továbbra is mintegy kétmillió ember él menekülttáborokban, kitéve a fegyveres csoportok garázdálkodásának és a nincstelenség megpróbáltatásainak. Arabok és négerek, mozlim, katolikus és törzsi vallást követő etnikai közösségek között kibékíthetetlen ellentétek halmozódtak fel, amelyeket tovább súlyosbít az élelmiszer, a víz, a tüzelő, a legegyszerűbb eszközök és ruházati cikkek krónikus hiánya. A nemzetközi szervezetek – beleértve az Afrikai Uniót is – szinte tehetetlenek.

A Balkánon 2006 lényegében nem hozta közelebb a megoldást. Mindenekelőtt Koszovót kell megemlítenünk, amelynek többségi lakossága csak a függetlenséget tartja elfogadhatónak, Szerbia pedig csak a függetlenséget nem hajlandó megadni déli tartományának. Nem csoda, ha a nemzetközi közösség felügyelete alatt tartott tárgyalások semmiféle eredményre nem vezettek, és az ENSZ nem szánta rá magát radikális lépésre. Maradt a békétlen egymás mellett élés.

Néhány válságkörzetben szunnyadnak az indulatok – Csecsenföldön, Hegyi Karabahban –, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a válságok megoldódtak. Akadt olyan válság is, amely hosszú idő óta foglalkoztatta a nemzetközi közvéleményt, és éppen 2006-ban vált kritikussá a helyzet. Észak-Korea például októberben nukleáris szerkezetet robbantott. Hasonló a helyzet Iránnal is, amely makacsul folytatja a huzakodást a Nemzetközi Atomenergia Ügynökséggel, és közben él (esetleg visszaél) azzal a jogával, amelynek alapján békés célú urándúsítást folytat. A baj csak az, hogy a békés és nem békés célú urándúsítást csak egy hajszál választja el egymástól, és Irán esetében ez a hajszál bármikor elszakadhat.

Az Amerikai Egyesült Államokban alapvető jelentőségű változást hoztak a novemberi időközi választások: a törvényhozás mindkét házában a demokraták kerültek többségbe, alaposan megnehezítve ezzel a republikánus elnök helyzetét. A változást valószínűleg a neokonzervatívnak nevezett irányvonal balsikerei – mindenekelőtt az iraki beavatkozás negatív következményei – idézték elő, amelyek elszigetelték az Egyesült Államokat még saját szövetségeseitől is. A fordulatnak máris vannak jelei a nemzetközi politikában, Washington a jövőben késznek mutatkozik kevésbé arrogáns, inkább kompromisszum-kereső politikát folytatni.

A 2006-os év úgy kezdődött Oroszországban, hogy bajok voltak a gázszállításokkal, amelyektől Európa szinte minden országának energiaellátása függ. Moszkva kíméletlenül megemelte a gáz árát például Ukrajna vagy Grúzia esetében, nyilvánvalóan büntetve ezen országokat a NATO-hoz való közeledésük miatt. Büntette bizonyos értelemben a lengyeleket is, amikor az országot elkerülő, tenger alatti vezeték építéséről kötött megállapodást Németországgal. Mindez arra utal, hogy Oroszország nem habozik élni a politikai érdekérvényesítés gazdasági eszközeivel, a „földgázfegyverrel”. Egyébként is megerősödtek pozíciói a világpolitika színpadán, nem kis mértékben Putyin elnök pragmatikus politikájának köszönhetően.

Az elmúlt évben tovább folytatódott a NATO átalakulása regionális védelmi szervezetből globális biztonsági intézménnyé. Az év több újdonságot is hozott. A NATO átvette a műveletek irányítását egész Afganisztánban, ahol 2003-tól kezdődően csak az északi körzetekben vállalt feladatokat. Bevont az együttműködő partnerek körébe olyan távoli országokat, mint Ausztrália és Új-Zéland, Japán és India. Novemberben pedig, a rigai csúcstalálkozón bejelentették a NATO reagáló erő (NRF) műveleti készenlétét, egyben a speciális műveleti erők (SOF) létrehozásának és megerősítésének szükségességét. Végül ugyanitt határozatot hoztak a békepartnerségi státusz biztosításáról Bosznia-Hercegovina, Montenegró és – némi meglepetésre – Szerbia számára.

Nem lenne teljes az áttekintés a nemzetközi terrorizmus nélkül, hiszen kudarcot vallott a folyékony robbanószer feljuttatása és egyidejű alkalmazása tucatnyi Londonból a tengerentúlra induló járaton. Részben a brit rendőrség és az elhárítás munkáját dicséri a terv meghiúsítása, részben pedig a titkosszolgálatok erősödő nemzetközi együttműködését.

Nagy László