Erőlködve kaptat felfelé a katonai terepjáró teherautó a koszovói-montenegrói határhoz vezető szerpentinen. Mintegy kétezer méteres szintkülönbséget kell leküzdenie az összkerék-meghajtású járgánynak, hogy elérjük a még mindig havas hegycsúcs közelében található, jelentéktelennek tűnő, ugyanakkor hatalmas nemzetközi forgalmat lebonyolító átkelőt. A kék színű, „Border Police” (határrendőrség) feliratos egyenruhába öltözött, borostás férfi unottan int: „Menjetek!” Mindennapos látvány errefelé egy-egy magyar „felségjelű” autó. A két ország között öt kilométer széles a senki földje, ez a KFOR felelősségi körzetének határa. A zóna széle az egyik állandó figyelőpont, ide minden nap legalább egyszer feljön a magyar járőr.

Kiszállok a kocsiból, fázósan húzom össze magamon a kabátot, metszően hideg szél fúj. A srácok mesélik: pár héttel ezelőtt lenn a városban már tavaszi meleg volt, idefenn pedig szakadt a hó…

Lassan telik az előírt fél óra – amit a figyelőponton való tartózkodásra szabtak meg az elöljárók. Végre Szabó Mihály főtörzsőrmester, a Pec-ben települő MH KFOR-század egyik járőrparancsnoka, az órájára nézve kiadja az utasítást: „Gépjárműre!”

A lövészraj-erejű járőr folytatja útját. Előttünk egy koszovói rendszámú kamion ereszkedik le araszolva a hegyről, az utat néhol több száz méteres szakadék szegélyezi. Szalagkorlát természetesen sehol, csak aknamező, melyeket figyelmeztető, piros színű, „Mine–Mina” feliratos táblák jeleznek. Aki itt lecsúszik, nincs esélye túlélni…

Az egyik forgalmas kereszteződésben ellenőrző-áteresztő pontot telepít a raj. Ez is kötelező feladat minden egyes járőrnek. Körözött személyeket, fegyvereket, kábítószert keresnek, persze ritkán találnak. Többnyire dokumentum nélküli autósok futnak bele az EÁP-ba. Ebben az esetben a magyar járőrnek a helyi rendőrséget, a Kosovo Polis-t kell a helyszínre hívnia, ők hivatottak intézkedni a szabálytalankodó ellen. Egyébként sokan már jól ismerik a magyar katonákat. „Szevasz!” – köszönnek és mosolyognak, mikor megállítják őket.

– Figyelted – kérdi Szabó főtörzs, miközben már egy kicsike falu, Jelika Jablanica felé tartunk –, mennyire márkahűek az itteniek? Szinte valamennyi autó Mercedes, Audi, BMW vagy VW Golf. Azt már én teszem hozzá gondolatban: és mennyire tisztaságmániásak, hiszen naponta legalább egyszer lemosatják verdáikat a számtalan autómosó valamelyikében. Persze az „autóbiznisz” nemcsak Pec-re és környékére, hanem egész Koszovóra jellemző. Szinte minden második házban található egy autómosó vagy gumiszerviz, esetleg egy benzinkút vagy autóbontó.

Aztán az albánok lakta kis település határában rádöbbenek: a világnak ezen a táján csak az autók tiszták. Tizenöt év körüli lány integet felénk, kezében vesszőből fonott kosár, benne még gőzölgő marhatrágya. Amint elhaladunk mellette, újra nekilát a munkának. Belemarkol a ganéjba, majd kezével morzsolva szórja szét azt a földön. Testvérei kapával kezükben követik a nyomát. A távoli fa alatt a családfő üldögél, pipával a szájában, fején a jellegzetes fehér sapkával, a plis-sel. Felügyeli a munkát.

Az első gyerek akkor tűnik fel, amikor a magyar terepjáró megáll a faluközpontban. Másodperceken belül mint megvadult méhkas zsongnak körül minket a kölykök.

– Aprajafalva – jegyzi meg mosolyogva az egyik szakaszvezető – A legidősebb sincsen több hatévesnél.

– Van coki? – kérdi felismerhető magyarsággal egy háromévesforma, szutykos kissrác. Jól tudják, hogy a magyarok rendszerint hoznak nekik valamit, ha betérnek a faluba. Méz, dzsem, csokoládé, keksz, cukorka, ásványvíz mindig található a málhazsákban. A kicsik kinyújtott kezekkel, szinte egymást taposva koldulnak, a hangzavar már-már elviselhetetlen.

– Adni juró! – fordul felém egyikük koszos tenyerét kinyújtva, miután néhány fényképet készítek róluk.

Pedig Jelika Jablanica még a jobban élő albán falvak közé tartozik, akárcsak a szomszédos, Mala Jablanica nevű település. A koszovói-montenegrói határhegy lábánál fekvő falvakban ugyanis virágzik a csempészet. Az sem véletlen, hogy szinte minden háznál van egy-két szamár, öszvér. Melyekről ugye köztudott: akkor is hazatalálnak, ha nincs mellettük a gazda…

Miközben elkísérem a katonákat a gyalogos járőrbe (minden falut gyalog is körbe kell járniuk, hogy megjelenésükkel demonstrálják a KFOR jelenlétét), azon gondolkodom, milyenek lehetnek a rosszabbul élő falvak? Amikor még itt is szennyvízpatakok futnak a földutca közepén, a házak falából pedig vastag PVC-csövek állnak ki, alattuk, a fal tövében magasan áll a megszáradt emberi ürülék. A bűz elviselhetetlen, fojtogatja az embert.

– Járőrszolgálatban szinte repül az idő – mondja Szabó főtörzs, miközben már visszafelé tartunk a magyar kontingensnek is helyet adó Villagio Italia-ba. Az olaszok vezette pec-i KFOR-táborban már véget ért a hivatalos munkaidő, amikor megérkeztünk. A fiúk vacsorázni hívnak – az együtt töltött nap méltó befejezéseként –, közben figyelem őket. Mindegyikük tálcáján néhány apróság: méz, dzsem, mogyorókrém, keksz. Ami az étkezés végén zsebekbe, majd este a málhazsákba kerül. Most már tudom, hogy a raj holnap is megy járőrözni. Ezért mielőtt kisétálunk, egy csomag nápolyit én is zsebre teszek.

Szűcs László
A szerző felvételei