Tízéves a NATO és Ukrajna partnersége

2007.09.21.

Ukrajnában a napi hírek szerint szeptember 30-ára kitűzött parlamenti választásokon dől el a következő kormány összetétele, és a voksolás valószínűleg meghatározza majd a két év múlva esedékes elnökválasztás végeredményét is. Az ezen eseménnyel is összefüggő, háttér-információul szolgáló, összeállításunk Grigorij M. Perepelicia – az ukrán külügyminisztérium külpolitikai kutatóintézetének igazgatója – írása alapján készült, amely a NATO Review 2007 nyári számában jelent meg. (Képünkön: egy közös ukrán–NATO-gyakorlat.)

A NATO és Ukrajna 2007-ben ünnepli a megkülönböztetett partnerségi egyezmény (1997. júliusi, madridi) aláírásának tizedik évfordulóját. Azóta e kapcsolatok progresszíven fejlődtek, számos területen kialakult a párbeszéd és az együttműködés rendje. Ukrajna különösen fontos hozzájárulást nyújtott az euro-atlanti biztonsághoz a NATO vezette műveletek keretében. A kapcsolatok egyik fontos aspektusa a NATO és az egyes szövetséges államok által nyújtott támogatás az Ukrajnában jelenleg folyó reformhoz, főként a védelmi és a biztonsági szektorok területén, mivel e reformok alapvetők az ország demokratikus fejlődése, illetve az euro-atlanti struktúrákba történő integrációja szempontjából.

Ukrajna kapcsolata a NATO-val válaszúthoz érkezett. Az egyik út továbbvezethet a tagsághoz; egy, a Nyugat felé tekintő európai országgá válás perspektíváját kínálja Ukrajna számára, amelynek szuverenitása és biztonsága így garantálttá válna. A másik út oda vezethet, hogy Ukrajna lemond euro-atlanti integrációs törekvéseiről, ami bizonytalanabb következményekkel járhat. Az ország ígéretesen indult el a NATO-tagsághoz vezető úton a „narancsos forradalom” után, azonban a folyamat azóta lelassult az Ukrajnában kialakult bizonytalan politikai légkör miatt, melynek jelei elsőként a 2006. márciusi parlamenti választásokon, illetve az új kormány megalakulásával mutatkoztak meg.

A NATO-tagság, melyhez Ukrajnának stratégiai érdeke fűződik, egyúttal egy nagy társadalmi választás jelképe is. Biztos garanciákat nyújtana az ukrán szuverenitás, a nemzeti azonosság és a területi integritás megőrzéséhez, egyszersmind segítene konszolidálni, segítene tovább vinni Ukrajna demokratikus reformjait. Az euro-atlanti demokratikus sztenderdek felé történő további előrehaladás védené és ösztönözné a többség és a kisebbségek kulturális kibontakozását is, csakúgy, mint az ukrán polgári társadalom kialakulását.

Ukrajna érdekeltsége az euro-atlanti integrációban a szövetséggel való szorosabb együttműködéshez vezetett. Azonban Ukrajna jövőbeli csatlakozása a szövetséghez végső soron azon múlik majd, hogy képes lesz-e az ország megfelelni a tagság kritériumainak, és hogy lesz-e politikai akarat az előrelépésre.

Ukrajna először tíz évvel ezelőtt aláírt NATO–Ukrajna megkülönböztetett partnerségi egyezményben nyilvánította ki szándékát az integráció fokozására az euro-atlanti struktúrákba. E charta hozta létre a NATO–Ukrajna Bizottságot, és meghatározta a konzultáció és az együttműködés területeit. Az Ukrajna euro-atlanti integrációjának előmozdítását célzó együttműködés 2002 novemberében, a NATO–Ukrajna akcióterv elfogadásával még hangsúlyosabbá vált. Az akcióterv célja a NATO–Ukrajna viszony elmélyítése és kibővítése, valamint Ukrajna reformjainak támogatása az euro-atlanti teljes integráció érdekében. Meghatározott célokat tűz ki, amelyek politikai és gazdasági, biztonsági, védelmi, valamint katonai, információs és jogi témákat érintenek. Ez az akcióterv önmagában nem vezet közvetlenül a tagsághoz, azonban sikeres végrehajtását mintegy a NATO tagsági akciótervéhez történő csatlakozási meghívás előhírnökének tekintik; ugyanakkor hozzásegítené Ukrajnát ahhoz, hogy előrelépjen a NATO-tagság jelöltjeivel szemben támasztott követelmények elérése felé.

A „narancsos forradalom” – Viktor Juscsenkó elnökkel együtt – egy új ukrán politikai vezetést segített kormányra, akik számára a NATO-csatlakozás a legfontosabb prioritás a külpolitikában. Ez a szövetségeseket arra késztette, hogy Litvániában, a NATO–Ukrajna Tanács külügyminisztereinek 2005 áprilisában tartott vilniusi találkozóján, meghívják Ukrajnát a tagsági tervekről (és az azokhoz kapcsolódó reformokról) szóló intenzív párbeszédre. A párbeszéd célja: lehetőséget adni az ukrán illetékeseknek arra, hogy részletes ismereteket szerezzenek arról, mik az elvárások Ukrajnával, mint a szövetség potenciális tagjával szemben, s egyúttal az is, hogy a NATO megvizsgálhassa az ukrán reformokat és képességeket.

Az intenzív párbeszéd elindításával párhuzamosan, az ukrán külügyminiszter, illetve a szövetséges külügyminiszterek megállapodtak egy rövid távú akciócsomagban, amelyek célja Ukrajna segítése a reformfolyamat erősítésében. E csomag számos területet fedett le; többek közt a demokratikus intézmények erősítését, a politikai párbeszéd intenzívebbé tételét, a védelmi és biztonsági szektor reformjának intenzívebb folytatását, a reform társadalmi és gazdasági következményeinek kezelését, valamint a nyilvánosság tájékoztatásának fejlesztését.

Annak érdekében, hogy javítsák a NATO–Ukrajna együttműködés keretében elfogadott, Ukrajna számára előírt tevékenységek végrehajtásának belső koordinációját, 2005. december 27-én Viktor Juscsenkó elnök aláírt egy rendeletet, amely speciális felelősségi köröket jelöl ki a központi végrehajtó hatóságok helyettes vezetői számára. Az elnök megbízta a miniszteri kabinetet azzal, hogy erősítsék az együttműködést a végrehajtó szervek és a parlament között, kapjanak elsőbbséget a NATO-hoz fűződő kapcsolatok, s ismertessék meg a nyilvánossággal, milyen előnyökkel jár Ukrajna számára ez az együttműködés.

2006 januárjában a Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország és Szlovákia védelmi miniszterei budapesti találkozójukon bejelentették, hogy országaik készek támogatni Ukrajnát a NATO-csatlakozás felé vezető úton. [...] A négy ország azt is bejelentette, hogy speciális bizottságot szerveznek az ukrán haderőreform támogatására.

Egy hónappal később, 2006 februárjában, Viktor Juscsenkó elnök Brüsszelben megismételte, hogy Ukrajna készen áll csatlakozni a tagsági akciótervhez. Márciusban az elnök rendeletet adott ki egy szervezeteket koordináló bizottság felállításáról, melynek célja Ukrajna felkészítése a NATO-csatlakozásra. E testület, melynek elnökei a nemzeti koordinátorok, kötelékerőket hozhat létre az Ukrajna és a NATO közti együttműködés egyes célkitűzéseinek kezelésére.

A nemzeti biztonsági és védelmi tanács felelős az Ukrajna–NATO együttműködés stratégiai céljainak és programkoncepcióinak kidolgozásáért, valamint javaslatokat tesz az elnöknek. A miniszterek kabinetje pedig az Ukrajna–NATO együttműködés nemzeti vonatkozásainak végrehajtásáért felel, különös tekintettel a tagsági kritériumok teljesítésére.

A 2006 márciusában tartott demokratikus választások megrendezésével Ukrajna tehát sikeresen túljutott egy fontos vizsgán a NATO-tagság eléréséhez vezető úton. Janukovics miniszterelnök szeptemberi látogatása alkalmával a NATO-főparancsnokságon biztosította a szövetségeseket arról, hogy Ukrajna elkötelezte magát a szorosabb kapcsolat kialakítása mellett a NATO-val, ám megjegyezte, hogy az ukrán nép még nincs felkészülve arra, hogy csatlakozzon a tagsági akciótervhez, és hozzátette, hogy a tagság kérdéséről végső soron népszavazásnak kell majd döntenie. Ugyanakkor ígéretet tett arra: az ukrán kormány nagy tájékoztató kampányba kezd azért, hogy a közvéleményt megismertesse a NATO-val, illetve az Ukrajnával folyó együttműködéssel.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Oroszország figyelmeztette Ukrajnát, milyen árat kell fizetnie esetleges a NATO-csatlakozásáért. 2006. decemberi, kijevi látogatása alkalmával Szergej Ivanov orosz védelmi miniszter elismerte ugyan „Ukrajna szuverén jogát arra, hogy megválassza biztonságpolitikájának fő irányvonalát”, azonban egyúttal figyelmeztetett arra is, milyen „negatív következményei” lehetnek Ukrajna NATO-csatlakozásának az Oroszországhoz fűződő kapcsolatokat illetően.

Az elmúlt évben az Ukrajnát jellemző bizonytalan politikai helyzet, valamint az elnök és a külügyminiszter (és táboraik) között elmélyülő ellentét nyilvánvalóan hatással volt a NATO-val folytatott együttműködés szintjére is. Ukrajna így válaszúthoz érkezett NATO-kapcsolatait illetően. A döntő kérdés az, hogy mennyire közelíti meg az ország a tényleges NATO-tagságot. Ez nagymértékben attól függ majd, hogy az illetékes hatóságok – és a társadalom egésze – képesek lesznek-e a „narancsos forradalom” eredményeinek megőrzésére, valamint a demokratikus struktúrák és gyakorlat továbbfejlesztésére Ukrajnában.

Védelmi miniszterként Anatolij Gricsenkó, egy 2006 októberében adott interjújában kijelentette: „Ukrajna még nem vesztette el az esélyt arra, hogy előrelépjen és csatlakozzon a szövetséghez… Az, hogy ez mennyi időt vesz igénybe, mindenekelőtt attól függ, hogy illetékes szerveink milyen mértékben képesek együttműködni egymással. Másodsorban attól, hogy akarunk-e a NATO sztenderdjeinek megfelelő országot építeni. Harmadsorban pedig attól, hogy meglesz-e az akarat és az elszántság országunk legfontosabb politikai szereplőiben a NATO-csatlakozás támogatására.”

Ahhoz, hogy mindez megtörténjen, a civil társadalomnak nyilvánvalóan szorosan együtt kell dolgoznia a kormánnyal, a parlamenttel és más fontos politikai szereplőkkel. Lényeges az is, hogy elinduljon egy átfogó kampány a nyilvánosság tájékoztatására, amelynek célja a NATO–Ukrajna együttműködés és a potenciális tagság előnyeinek tudatosítása.

Számos példát lehetne említeni a NATO-val folytatott együttműködés gyakorlati hasznáról. Az elmúlt években a NATO és az egyes szövetségesek professzionális katonai kiképzésben részesítettek mintegy 8500 ukrán tisztet. Ezenkívül 2001 és 2006 között a NATO támogatta több mint 3000 nyugállományú ukrán katona átképzését a polgári életbe történő visszailleszkedés érdekében. Ugyancsak jó példa erre az a támogatás, amelyet az egyes szövetségesek a békepartnerségi (PfP) vagyonkezelői alap keretében nyújtanak Ukrajna demilitarizálási projektjeihez. E projektek segítik Ukrajnát ahhoz, hogy megszabaduljon az évek során felhalmozódott rengeteg felesleges és elavult lőszertől, melyek komoly biztonsági kockázatot jelentenek a helyi lakosságra.

A cikk szerzője mindenesetre reményét fejezte ki a tekintetben, hogy valóra válhat Jaap de Hoop Scheffer NATO-főtitkár egyik megjegyzése, melyet a 2007 februárjában, Münchenben rendezett biztonsági konferencián tett, ahol hangot adott ama óhajának, hogy Szerbia, Grúzia és Ukrajna kerüljön minél közelebb a szövetséghez a 2009-ben esedékes NATO-csúcstalálkozó idejére.

Összeállította: Eszes Boldizsár