A nemzetközi sajtóban egy ideje ismét nagyobb figyelmet szentelnek a szudáni belpolitikai eseményeknek, azon belül is a darfuri helyzetnek. Miért érdekelheti ez a magyar embereket, vagy éppen a magyar katonákat? Kevesen tudják, hogy a Magyar Honvédség két tisztje teljesített szolgálatot 2004–2005-ben Darfurban, ahol mint az EU által delegált tanácsadók segítették az Afrikai Unió (AU) munkáját. Kollégám, mint katonai megfigyelő (MILOB), míg jómagam a tábori ellátó részleg parancsnokhelyetteseként. Írásomban a konfliktus néhány részletét vázolom fel.

Szudán az afrikai kontinens legnagyobb országa, 2 505 813 négyzetkilométernyi területet foglal el Északkelet-Afrikából és Közép-Afrikából. Neve az arab „bílad asz-Szudán” (feketék földje) kifejezésből származik. Az országot kilenc afrikai állam határolja; Egyiptom (1273 km), Eritrea (605 km), Etiópia (1606 km), Kenya (232 km), Uganda (435 km), Kongó (Zaire – 626 km), a Közép-afrikai Köztársaság (1165 km), Csád (1360 km) és Líbia (383 km).
Az országban – a függetlenné válás, azaz 1956. január elseje óta – szinte folyamatosan harcok dúlnak az arabok által irányított északi területek és a délen élő keresztény és animista lakosság között.

A harcok okaként az északi muzulmán kormányok által erőltetett arabizálási törekvéseket, az afrikai eredetű keresztény és animista törzsek szisztematikus elnyomását és az alkotmány által szavatolt jogaik teljes semmibevételét jelölhetjük meg. Az évtizedeken keresztül tartó belharcoknak 2005 elején vetett véget az Omar El-Bashir elnök és a déli szabadságharcosokat vezető John Mebior Garang által megkötött békeszerződés. Bár az ország alelnökének megválasztott Garang tisztázatlan körülmények között életét veszítette (2005. augusztus 9.), a békeszerződést (az USA és a világ közvéleményének nyomására) egyik fél sem mondta fel, így jelenleg viszonylagos béke van Dél-Szudánban. A déli területeken nemrégiben az ENSZ által vezetett békefenntartó misszió, az UN Mission in Sudan (UNMIS) kezdte meg a működését, amely remélhetőleg képes lesz a terület teljes pacifikálására és a különböző fegyveres milíciák lefegyverzésére.

Egészen más a helyzet Darfurban (Szudán nyugati része), ahol a lakosság szinte teljes egészében muzulmán, itt nem vallási, hanem etnikai okok miatt robbantottak ki felkelést a Sudan Liberation Army (SLA), a National Movement for Reform and Development (NMRD) és a Justice and Equial Movement (JEM) elnevezésű mozgalmak. Ugyanis a jelenlegi kormány, hatalomra jutása óta (1989), azon dolgozik, hogy nagyobb teret biztosítson az arab származású lakosságnak az afrikai származásúakkal szemben. Eleinte igyekeztek fenntartani a törvényesség látszatát, később azonban átnevelő táborokat hoztak létre, ahol (úgymond) jó muzulmánná kívánták átnevelni a helyi feketéket. A helyiek bár formailag muzulmánok, sok hagyományt megőriztek azokból az időkből, amikor az iszlám még nem volt egyeduralkodó a térségben (ugyanis az „csak” a XVI. században vált szinte egyedüli vallássá Darfurban).
A kormányzat az itt élő letelepedett, földművelést folytató törzsek (Fur, Zaghawa, Massalait stb.) hagyományait, kultúráját szisztematikusan igyekezett megsemmisíteni, amikor pedig „békés” eszközeivel nem érte el a kívánt célt, felfegyverezte hagyományos ellenfeleiket, a nomád életmódot folytató arab törzseket. Korábban a két, különböző életmódot folytató csoport között voltak ugyan összeütközések, csatározások, azonban azokat az „élni és élni hagyni” elv alapján oldották meg. Abban az időszakban elhajtották ugyan egymás állatait, kirabolták egymást, halálos áldozatok is voltak, de nem törekedtek egymás kiirtására. A szudáni kormány azonban kihasználta a köztük fennálló ellentéteket, és az araboknak megígérte, amennyiben elüldözik az afrikai törzseket, megkaphatják a földjeiket. Erre az arab nomádok elkezdték zaklatni az őslakosokat, ami persze még inkább felszította a két csoport közötti feszültséget. A kormány által létrehozott milíciák tagjait a helyiek csak Dzsan-dzsavid (szellemlovasok) néven nevezik, a magyar közvélemény pedig a hírekből szerezhetett információt működésükről. A helyiek eleinte megpróbálták törvényesen elrendezni a dolgokat, de amikor látták, hogy az állami hivatalok, a rendőrség és a katonaság is hol burkoltan, hol nyíltan a martalócokat támogatja, elkezdték megszervezni falvaik védelmét (2002–2003).

Az ekkor létrehozott politikai szervezetek (SLA, JEM) kapcsolatot kerestek a déli felkelőkkel (SPLA/M – Garang) és az északi, muzul-mán ellenzéki szervezetekkel (NDA – National Democratic Alliance) egyaránt. Mivel a kormánycsapatok jelentős részét a déli tartományokban és a Juba hegységben zajló harcok kötötték le, nem tudták elfojtani a darfuri mozgalmakat. Az SLA és a JEM szövetséget kötött, és 2003 februárjában elfoglalták Golo városát, majd Milit és El-Fasher városokat. A kormány elegendő fegyveres erő hiányában csak korlátozott akciókra volt képes, így alakult ki a jelenlegi helyzet, hogy a lakosság nagy részének támogatását bíró felkelők uralják a vidéki körzeteket, a kormánycsapatok pedig a fontosabb városokat. A vidéki területeket csak az arab milíciák fegyvereseinek hathatós közreműködésével (falvak felégetése, állatok elrablása, az ellenállók meggyilkolása) tudja a kormányzat valamennyire az ellenőrzése alatt tartani. Az egyre véresebbé váló összecsapások következtében meghalt 180 000 ember, 1,6 millióan elmenekültek falvaikból, s ők menekülttáborokban nyomorognak Csádban, illetve Szudán területén.

Az USA sürgetésére (amelynek kormánya a svéd kormánnyal együtt népirtásnak minősítette a Darfurban folyó eseményeket) az ENSZ határozatban kérte fel az Afrikai Uniót egy békefenntartó misszió megszervezésére. A misszió létrehozásába, a nemzetközi közösség fokozódó nyomására, a szudáni kormány és az ellenzéki szervezetek is beleegyeztek. A misszió megalakulásakor (AMIS-I.) 138 katonai megfigyelő (MILOB) és egy 195 fős biztosító egység (Force Protection Unit) kezdte meg Darfurban a szolgálatát.

A misszió létszámát még az év októberében bővítették (AMIS-II), így az év végére 686 katonai megfigyelő, 815 rendőr (CIVPOL) és 1700 fegyveres katona szolgált Szudánban. Az afrikai politikusok azonban hamar felismerték, hogy még ezzel az erővel is képtelenek ellenőrizni a területet. Részben ezért, részben pedig azért, hogy az Afrikai Unió első önálló békefenntartó missziója nehogy csődöt mondjon, a kontingens létszámának mielőbbi növelését határozták el (2005. március 19. – addisz-abebai értekezlet). A döntésnek megfelelően 2005 szeptemberére a misszió létszáma elérte a 7731 főt (6171 katona és 1560 rendőr). Azonban az egész műveletet veszélyeztette az alulszervezettség, az állandó pénztelenség, vagy éppen a segélyként kapott összegek elherdálása, az eszközök helytelen felhasználása. Ezért a missziót finanszírozó szervezetek támogatták az Afrikai Unió által kért logisztikai tanácsadó testület létrehozását. Erre a lépésre azért volt szükség, mert az akkor már közel egy éve fennálló misszióban nem létezett működő logisztikai rendszer, a szervezet nem rendelkezett megbízható információkkal a misszió valós igényeiről és a működéséhez szükséges forrásokról. Mivel a misszió teljes működését az USA, a NATO, az EU és az ENSZ fizeti (vagy pedig technikai eszközöket, szolgáltatásokat biztosítanak), ezért ezek a szervezetek érdekeltek voltak a fennálló káosz megszüntetésében.

Az újonnan létrehozott testület egy működőképes logisztikai rendszer létrehozását kapta feladatául, de emellett a tagjai részt vettek a NATO és az USA által szervezett, az afrikai csapatok Darfurba való eljutását elősegítő, légi híd működtetésében is. Az egyeztetéseknek megfelelően a Magyar Köztársaság, amely eddig egy fegyvertelen katonai megfigyelővel (Kajári Ferenc őrnagy) vállalt részt a misszióban, egy logisztikai tanácsadó kiküldésére kapott felkérést. Ezt a logisztikai beosztást tölthettem be hat hónapon keresztül. Azt a feladatot, amelyre kiküldtek csak részben sikerült befejezni, mivel a biztonsági helyzet nagymértékű romlása miatt a vezetés úgy döntött, hogy visszavonja a magyar részről tett felajánlást a darfuri konfliktus rendezésébe. Ezzel egy időben más európai országok is átalakították, vagy csökkentették a részvételüket, érdekeiknek megfelelően. Összességében elmondható, hogy az EU-tanácsadók tevékenysége (lásd felvételünkön: egy tanácsadó csoport, tagjaként a szerző) sokrétűen segítette a missziót (a támogatások, a segélyek ésszerű felhasználása, képzésekben való részvétel, együttműködés más nemzetközi szervezetek munkatársaival stb.). Az Afrikai Unió pénzügyi alulfinanszírozottsága és egyes hiányzó képességei miatt azonban a misszió szinte működésképtelenné vált, lényegében csődközelbe került. Mivel az AU már belebukott egy békefenntartó misszióba (Burundi), amit az ENSZ vett át végül, itt is felmerült, hogy az AMIS-missziót össze kell vonni a dél-szudáni ENSZ-misszióval (természetesen megtartva az afrikai egységeket), azonban az AU és Szudán ellenállásán ez mindmáig meghiúsult.

Mostanra azonban az AU vezetőinek az egyetlen lehetősége, a misszió mielőbbi átadása az ENSZ-nek. Ezután, ahogyan Burundiban is történt, az ENSZ minden bizonnyal képes lesz a szituáció konszolidálására és elkezdődhet egy szélesebb együttműködésen alapuló, nagyobb volumenű békefolyamat.

Besenyő János őrnagy