James L. Jones (képünkön), a US Marine Corps (az USA tengerészgyalogsága) tábornoka, a szövetséges fegyveres erők európai főparancsnokaként (Supreme Allied Commander Europe, SACEUR) 2006 decemberéig a szövetség műveleteit irányította Belgiumban, a NATO monsi főparancsnokságán (SHAPE). A rigai csúcstalálkozó előtt vele készített interjút – amely a NATO Review 2006 őszi számában jelent meg – szerkesztett változatban közöljük.

– Milyen várakozásokkal tekint a rigai csúcs elé?

– Ezt a csúcstalálkozót a szövetség történetének stratégiai pillanatában rendezik meg. A NATO továbbra is újraalkotja önmagát egy olyan folyamatban, melynek kezdetén egy potenciális ellenféllel szemben álló, óriási hidegháborús statikus erőt képviselt. A szövetség valaha egységes és statikus volt a Keletet a Nyugattól egyértelműen elválasztó vonal mentén, ma azonban olyan új katonai képességet biztosít, amely sokkal agilisabb, alkalmazhatóbb és expedícióképesebb a korábbinál. Napjainkban több mint 38 ezren vesznek részt a különféle missziókban, három földrészen. A szövetségnek továbbra is szüksége van arra, hogy újraértelmezze önmagát olyan fogalmakban, mint: „mik vagyunk?”, „mit teszünk?”, „minek az érdekében állunk ki?”, „miért kellene ezt országaink közvéleményének támogatnia az Atlanti-óceán mindkét oldalán?”, és hogy miért is fontos mindez kollektív biztonságunk szempontjából. Ha megvizsgáljuk azoknak a misszióknak a körét, melyekben a NATO jelenleg részt vesz, azt láthatjuk, hogy a szövetségen és a nyilvánosságon belül is egyre jobban tudatosul: a szövetség annak érdekében változik, hogy kollektív biztonságunk jövője szempontjából fontos dolgokat hajtson végre. A világ egyik legfontosabb intézményeként folyamatosan fejlődik és bővül. Továbbra is új tagokat vesz fel, és folytatja stratégiai távolságokban végzett műveleteit.

– Vajon Afganisztán lesz-e a csúcstalálkozó fő témája?

– Kétségtelenül Afganisztánban folyik a NATO legfontosabb művelete, azonban a szövetség ezen kívül még számos más területen hajt végre fontos műveleteket. A KFOR kritikusan fontos misszió, így Koszovóban nagyon komoly NATO-erő állomásozik a biztonság és a stabilitás fenntartása érdekében. A Földközi-tengeren saját jogán végrehajtott Active Endeavour művelet izgalmas fázisban tart, melyben a NATO együtt tevékenykedik olyan nem NATO-tag országokkal, mint Oroszország, Ukrajna és a mediterrán dialógus néhány országa – Algéria, Marokkó –, valamint együttműködik, a kollektív biztonság eléréséért első alkalommal, más észak-afrikai országokkal is. Fényes jövő áll az ilyen új kapcsolatok előtt.

– Mi a jelentősége a NATO nemzetközi biztonsági együttműködő erő (ISAF) kibővítése negyedik szakaszának?

– Ez lényegében azt jelenti, hogy 37 szuverén állam vállal kollektív felelősséget a biztonságért, a stabilitásért és az újjáépítésért Afganisztánban. Történelmi pillanat ez a szövetség számára, melyet az Amerikai Egyesült Államok hatóságainak közelmúltbeli döntése tett lehetővé, mellyel kb. 12 000 katonát adtak át a NATO-nak. Ez megújult értelmet adott elkötelezettségünknek, s így 37 szuverén ország nyilvánvalóan egységes parancsnokság alatt, egységes erőfeszítéseket tesz, egységesen összpontosít arra, hogy Afganisztán sikertörténetté váljon.

– Milyen kihívásokkal kerül szembe a NATO Afganisztánban?

– Mindig szem előtt kell tartani a tényt, hogy a NATO azért van Afganisztánban, hogy biztonságot és stabilitást nyújtson, amíg tart az újjáépítés. A NATO-erők éppen ezt teszik Afganisztán legnagyobb részén. Jelenleg némileg különböző taktikai kihívással nézünk szembe a déli régióban, de bízom abban, hogy sikeresen leküzdjük majd az ellenállást, és folytathatjuk az újjáépítést a térségben. Fontos megjegyezni: Dél-Afganisztán olyan régió, ahol még soha nem állomásoztak tartósan csapatok. Ez a tálibok központja és szellemi otthona, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Ez a máktermelés központja is. Mielőtt a NATO júliusban kiterjesztette műveletét a térségre, az tele volt bűnözőkkel, korrupt hivatalnokokkal, és gyakorlatilag semmilyen számottevő újjáépítés nem folyt ott. Bár Afganisztán távol eső részéről van szó, de emiatt nem tekintjük megoldhatatlan feladatnak ezt a missziót. Úgy gondolom, be fogjuk látni, hogy az eddigieknél is jobban kell koncentrálnunk a nemzetközi közösség által végzett újjáépítés kulcsfontosságú aspektusaira. Szükség van a rendőrség reformjára (beleértve a megfelelő fizetést), és az igazságszolgáltatás rendszerének teljes átalakítására, azért, hogy az ügyészek valóban bírósági szakaszba terelhessék az ügyeket. A bíróságoknak meg kell szabadulniuk a korrupt tisztviselőktől, hogy elkezdhessék börtönbe zárni azokat, akik arra rászolgáltak. Úgy gondolom, az eddiginél nagyobb médianyilvánosságot és figyelmet igényel a fejlesztéssel kapcsolatos ügyek sikere vagy sikertelensége. Véleményem szerint döntő, hogy sikeresebbek legyünk kábítószer-ellenes kampányunk során. A droghelyzet Afganisztánban az élet minden aspektusát érinti, beleértve az ország biztonságát is. Meggyőződésem, hogy jelenleg a tálibok és más bűnöző elemek energiaforrását részben a kábítószerekből származó bevétel alkotja, melyekkel jelenlegi műveleteiket finanszírozzák. Két-három évvel ezelőtt még nem ez volt a helyzet, így nem okozott számunkra ekkora problémát. A termés nem volt akkora, mint most, és az erőszakos elemek közti kapcsolatok nem voltak ennyire határozottak. Mára ez megváltozott, és ha nem foglalkozunk vele, akkor mindez Afganisztánnak – a jövőben elérni kívánt eredményeket tekintve – hosszú távú problémát fog okozni.

– Optimista ön Afganisztán jövőjével kapcsolatban?

– Igen. Az afgán emberek készen állnak a demokrácia ígéreteire. Bizonyították bátorságukat a parlamenti és az elnöki választások során. Úgy gondolom, a drogkereskedelmet ellenőrzés alá kell vonni, és a Karzai-kormánynak az akcióban vezető szerepet kell kapnia. Ez azt jelenti, hogy le kell tartóztatni, börtönbe kell zárni azokat az embereket, akik erre rászolgáltak, egy nyílt társadalmat kell létrehozni, amely bizonyítja az igazságszolgáltatási rendszer működőképességét. Úgy vélem, ezeket a dolgokat az afgán kormányra lehet és kell is bízni, míg az érintett többi 37 ország minden tőlük telhetőt megtéve azon fáradozik, hogy jelezzék az afgán népnek, jobb napok várnak rájuk. […]

– Milyen a viszonya a szövetséges transzformációs parancsnoksággal?

– A stratégiai parancsnokságok közti viszony kiváló. Együttesen támogatunk olyan elképzeléseket, mint az Intelligence Fusion Center (hírszerzési központ), a NATO Reagáló Erő (NRF), a NATO különleges műveleti erői és a többnemzeti logisztika. Ezek mindegyike jelenleg is élénken foglalkoztatja a szövetséges műveleti és transzformációs parancsnokságot. […]

– Vajon a Koszovó státusáról szóló tárgyalások befejeződése után továbbra is kap szerepet a NATO a Balkánon, vagy teljesen az EU veszi át a feladatokat?

– Ez kimondottan politikai kérdés. A válasz valószínűleg „igen”, de várnunk kell, míg kiderül, milyen a politikai akarat: mit akar tenni az EU, és mit akar tenni a NATO. Hagynunk kell, hogy a szituáció kibontakozzon, el kell végeznünk missziónkat, aztán visszatérhetünk a megbeszélésekhez egy kicsivel későbbi fázisban.

– Az európai szövetséges erők parancsnokaként mit tart a legnagyobb eredményének?

– Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy visszatérhettem Európába, miután itt éltem fiatalemberként. A NATO-val tizenévesként találkoztam, és mindig támogattam azt, amit akkoriban a szabad világ számára képviselt. Az eddigi transzformációk eredményeként a NATO most képes ugyanezt tenni sok más ország jövője érdekében, ami nagyon izgalmas. Számomra ez csodálatos kaland és nagy megtiszteltetés. Reményekkel telve távozom, és legjobb kívánságaimat küldöm e fontos szervezetnek. Nem tudok egyetlen dolgot kiválasztani, amely kiemelkedne a többi közül, szerintem mindegyik fontos volt. Valószínűleg számomra a legbiztatóbb a szövetség „kulturális” transzformációja. Úgy vélem, ennek lényegét eddig még alig érintettük, és hiszek abban: van még mozgásterünk az intellektuális lehetőségek megvalósítására a tekintetben, hogy merre tartson a jövőben a NATO. Eddig is nagyon érdekes volt megfigyelni a vitákat, melyek aszerint alakultak, hogy melyik oldal érvei váltak erősebbé. Reaktívvá akarjuk-e tenni a NATO-t, vagy a szövetség nagyobb mértékű hozzájárulásokat nyújthat nagyobb stratégiai távolságokban? Hiszem, hogy a NATO jelentősen képes hozzájárulni tagjai kollektív biztonságához és ahhoz, hogy megakadályozza a jövőbeli konfliktusokat azáltal, hogy segíti a demokráciáért küzdő országok demokratikussá válását a világ egyes fejletlen részein. A proaktív missziók mindig olcsóbbak, mint a reaktívak. Ahhoz, hogy belássuk mennyire helyes ez az állítás, mindössze annyit kell tennünk, hogy a Balkánra tekintünk, és valószínűleg Afganisztán jövőjére is. A NATO-nak olyan szövetséggé kellene válnia, amely a jelenleginél agilisabb és szorosan együttműködik a nem partner országokkal is. Nagyon, nagyon büszke vagyok a mediterrán párbeszédre, és arra a sok barátságra, melyet Észak-Afrikában kötöttünk. E kapcsolatok nem vezetnek szükségképpen a NATO-tagsághoz, azonban lehetőséget adnak a közös biztonsági kihívásokról folytatott párbeszédre. A világ más részein a partnerségek olyan országokkal, mint Ausztrália, Dél-Korea, Japán és mások, izgalmas távlatokat nyújtanak, melyeket a jövőben meg lehet valósítani a gyakorlatban. Nagyon várom, hogy láthassam, a NATO folytatja tevékenységét teljes potenciáljának eléréséért a 21. században is, és szeretném segíteni a szövetséget abban, hogy a jelenlegi irányban tovább haladhasson, bár néhány belső transzformációra szüksége lesz, hogy teljesen ki tudja aknázni a benne rejlő hihetetlen képességeket. […]

Eszes Boldizsár – Vastagh László
Fotó: Galovtsik Gábor, Szűcs László