Dan Daly, New York város nyugalmazott tűzoltóparancsnoka, vetítéssel egybekötött előadást tartott a közelmúltban „Szeptember 11-e hatása életünkre” címmel, a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen, közösen Dustin Tullerrel, az amerikai hadsereg veterán törzsőrmesterével. Az alábbiakban a parancsnok gondolatait idézzük fel.

2001. szeptember 11-én otthon, a televízióból értesültem a hazámat ért terrortámadásról. Tűzoltóként tudtam, hogy emberek ezrei fognak meghalni azon a napon. Hevesen vert a szívem, beugrottam az autómba, és azonnal a tűzoltóállomásra indultam. Az út ideje alatt, az autóban hallgatott beszélgetésre mindig emlékezni fogok. Épp egy tudósító beszélt, aki akkor a Ground Zero-nál (a két toronyépület helyén) tartózkodott. Azt mondta: „Az épületek tetejét füst veszi körül”, azután elhallgatott, majd így folytatta: „látom, hogy a füst lassan kezd szétoszlani”. Egy újabb szünet után hirtelen megint megszólalt: „Istenem, az épület eltűnt!”.

E szavak hallatán arra gondoltam, hogy az épületekben akár több tízezren is lehetnek. A tűzoltóállomásra érkezve gyorsan összeállítottam egy csapatot. Nem állt rendelkezésünkre tűzoltóautó, mert a sajátunkat a számunkra kijelölt körzet védelmére ott kellett hagynunk. Biztos voltam benne, hogy az egész nemzet vészhelyzetben van, ezért megállítottam egy postai teherautót – ez az Egyesült Államokban, normális esetben szövetségi bűncselekménynek számítana, ebben a rendkívüli helyzetben azonban megengedhetőnek tartottam –, így embereimmel és felszerelésemmel együtt hamar eljutottam a katasztrófa helyszínére: a World Trade Centerhez. Amikor kiszálltam a járműből úgy éreztem, mintha egy másik bolygóra léptem volna: a környékre nem lehetett ráismerni, mert az összeomlott tornyok környezetében mindent vastag, szürke por borított.

Az első pillanatokban igazából nem tudtam, mihez kezdjek, mert tűzoltóként ahhoz voltam szokva, hogy bemenjek az égő épületbe, kimenekítsem az embereket, és minél gyorsabban magam is kijöjjek onnan. Itt azonban egy körülbelül hatvannégyezer négyzetméter kiterjedésű, csaknem 50 méter magas romhalmaz fogadott minket, amelyen az acélelemek miatt lehetetlen volt áthatolni.

A Ground Zero-nál végzett munkálatok során hónapokon keresztül, napi 12 órás váltásban dolgozva gyűjtöttük össze vödrökbe az áldozatok maradványait, hogy a családtagok végső búcsút vehessenek elhunyt hozzátartozóiktól. Munkám közben gyakran elgondolkoztam azon, miért tesznek emberi lények egymással ilyen szörnyűséget.

A Világkereskedelmi Központ két tornyában a terrortámadás következtében 343 tűzoltó vesztette életét. Bár kezdetben azt mondták nekik, nem kell tartaniuk az ikertornyok összeomlásától, a helyszínen összegyűlt tűzoltóparancsnokok közül többen már a repülőgépek becsapódása után nem sokkal azt gondolták, hogy ez hamarosan be fog következni. A mintegy 40 000 liter mennyiségű égő üzemanyagtól ugyanis bármilyen épület összeomolhat. A 2800 áldozatból csak mintegy 1500-at tudtak azonosítani – több mint ezer ember eltűnt, és egyetlen irodai bútort vagy számítógépet sem találtak. A rendkívül magas hőmérséklet következtében elolvadtak az épület tartóelemei, az egyes emeletek szintjei egymásra zuhantak, és az egész északi torony tizenegy másodperc alatt összeomlott, az emberek és a tárgyak pedig szétporladtak.

Úgy gondolom, az építészeknek, mérnököknek fokozottabban figyelembe kell venniük a tűzoltók tanácsait, többek közt azért, mert az újabb, rácsos acélszerkezetű épületek kevésbé képesek ellenállni a tűznek, mint a hagyományos tervezésűek.

Meghatott honfitársaim áldozatkészsége, segítő szándéka, melyet a katasztrófa utáni hetekben tapasztaltam. Szeptember 11-e, és az azt követő időszak nemcsak a tragédiáról, hanem a csapatmunkáról, az emberi együttérzésről és a szeretetről is szólt. Egy bátor fiatal tűzoltó például velem együtt, tizenegy napon át egyfolytában dolgozott, hogy megkeresse eltűnt testvérének holttestét, amit végül meg is talált.

Mialatt az óriási mennyiségű törmeléket átvizsgálva az áldozatok után kutattunk, a közelben egy átjáró túloldalán önkéntesek segítették a munkánkat. Étellel, kávéval, masszázzsal segítettek minket, sőt még arra is volt lehetőségünk, hogy a közelben felállított asztalnál papokkal együtt imádkozzunk. Mindeközben hatalmas kontrasztot érzékeltem az önkéntesek területe – ahogy elneveztem, „az angyalok városa” – és az átjáró másik oldalán izzó pokol között.

Egyszer munka után, fáradtan és rosszkedvűen úgy döntöttem, nem megyek haza, így a tűzoltóállomás felé vettem az irányt. Az épülethez közeledve valamiféle ragyogást láttam, ezért először arra gondoltam, hogy talán maga az állomás gyulladt ki. Azonban amikor közelebb értem, láttam, hogy a New York-i közösség tagjai gyújtottak gyertyákat, majd a tűzoltókkal közösen, egymás kezét fogva elénekelték az „Isten áldja Amerikát”. Ekkor tapasztaltam meg az összefogás erejét, s felismerte, hogy a közösség mindenben támogat minket.”

A tűzoltóparancsnok a továbbiakban bemutatta Dustin Tullert, az amerikai hadsereg veterán törzsőrmesterét, akit igazi hősnek nevezett. Tullert 2003. december 23-án, Irakban, egy ház ellen indított támadás során több találat érte, miközben a földön kúszva magára vonta az ellenséges tüzet, hogy bajtársait megóvja. Túlélte sérüléseit, de mindkét lábát amputálni kellett. Azóta életét egy tolószékhez kötve éli – így teljesített már maratoni távot is. Hallgatóságának elmondta: az utóbbi évek során részt vett a New York-i, a Los Angelesi maratonon, a tengerészgyalogság maratonján és több más versenyen is. A tűzoltóparancsnok szavaira utalva, igazi hősként.

Eszes Boldizsár
Fotó: Galovtsik Gábor