Január végén az Egyesült Államok diplomáciai jegyzékben arra kérte Csehország és Lengyelország kormányát, hogy fogadja be többmilliárd dolláros rakétavédelmi rendszerének elemeit. A rendszer a Washington által „lator államoknak” nevezett országok (mindenekelőtt Irán és Észak-Korea) részéről fenyegető veszély elleni védekezést szolgálná. Egy hónappal később a híradások már nemcsak a cseh állampolgárok tiltakozó tüntetéseiről számoltak be, hanem arról is, hogy Oroszország többször ellenvetését fejezte ki az amerikai terv kapcsán. A pajzs szerinte felborítja az erőegyensúlyt a térségben, és fegyverkezési versenyt indít el, ugyanakkor az oroszok célpontnak tekintik Csehországot és Lengyelországot, ha ott amerikai rakétakilövők épülnek. A cseh kormányt inkább megerősítette az amerikai rakétavédelmi rendszer telepítésével kapcsolatban Oroszország fenyegetőzése.

A cseh és a lengyel kormány február közepén jelentette be, hogy elfogadják az országuk területén felépülő amerikai rakéta védernyőt. Erre reagálva Nyikolaj Szolovcov, az orosz hadászati rakétacsapatok parancsnoka bejelentette, hogy a rakétabázisokat célpontnak tekintik. „Már megvannak a tapasztalataink az orosz fenyegetésekről. Amikor meghátráltunk, mindig ráfizettünk” – válaszolta a fenyegetésre Alexandr Vondra, a cseh kormány európaügyi minisztere. Hasonlóan vélekedett Karel Schwarzenberg külügyminiszter is. „Ha valaki fenyeget minket, akkor meg kell erősíteni álláspontunkat. Ismert dolog, hogy ha az ember egyszer meghátrál a fenyegetések előtt, hamar rájön, már nincs hová hátrálnia” – mondta. A kérdésben szokatlan az összhang a kormány és az ellenzék között. Jiri Paroubek, az ellenzéki szociáldemokraták vezetője szintén elfogadhatatlannak nevezte az orosz fenyegetést. Igaz, ő a jó viszony érdekében tárgyalásokat folytatna a kérdésről Oroszországgal.

A cseh–orosz és a lengyel–orosz „adok-kapok” egy olyan témakör újabb fejezete, amely már hosszú ideje fontos és érzékeny részét képezi a transzatlanti és az amerikai–orosz kapcsolatoknak egyaránt. Az amerikai (és ezzel párhuzamosan a szovjet) „részleges” rakétavédelmi rendszer kiépítésének gyökerei a SALT–1 megállapodásig nyúlnak vissza, amelyet 1972-ben kötött meg a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok. Az említett szerződés keretein belül megkötött ABM-szerződés közös korlátokat állított fel a szemben álló felek számára a rakétavédelmi rendszerek kiépítését illetően. Ez azt jelentette, hogy a megállapodás egy-egy védelmi rendszert engedélyezett csak. Ezt az Egyesült Államok szárazföldi telepítésű, földrészközi rakétái silóinak védelmére hozta létre, a Szovjetunió pedig Moszkvát védte az engedélyezett kereteken belül. Ez a szerződés fontos elemét képezte annak az egyensúlynak, amelyben a kölcsönös megsemmisítés lehetősége mindkét fél számára fennállt.

Az 1983 márciusában Ronald Reagan által meghirdetett SDI (Strategic Defense Initiative – hadászati védelmi kezdeményezés) központi eleme a ballisztikus rakéták elleni globális védelem volt, amely az amerikai technológiai erőfölényre helyezte a hangsúlyt. A meghirdetett program a Szovjetuniót olyan helyzetbe kényszerítette, amelynek során kénytelen volt megnövelni erőfeszítéseit az amerikai erőfölény lefaragására. A szovjet gazdaság azonban elérte teljesítőképességének határát, így az SDI részben hozzájárult a kommunista rendszer bukásához. Az SDI ugyanakkor komoly vitákat váltott ki az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei között is. Utóbbiak attól tartottak, hogy a program újabb fegyverkezési versenyhez vezet, amelynek ők fognak áldozatául esni.

A hidegháború vége után az USA tovább folytatta rakétavédelmi programját, amelyet a szakértők több időszakra osztanak. Közös, napjainkig átívelő elemként az említhető meg, hogy a program megvalósítását (a technikai problémák leküzdése mellett) az alkalmazás stratégiájának kidolgozása nehezíti, amelyhez hozzáadódnak komoly pénzügyi és politikai kérdések is.

Tény, hogy a rakétavédelem a transz- és euro-atlanti kapcsolatok egyik központi kérdéseként van jelen napjainkban. Az Egyesült Államok és Európa, valamint Oroszország álláspontja kétségkívül eltérőnek mondhatók ebben a kérdéskörben, és a véleménykülönbségeket illetően mindenképpen érdemes megvizsgálni azokat a lényeges kérdéseket, amelyeket a fent említett szereplők a rakétavédelem kapcsán megfogalmaztak. Jelentős vita folyik az Egyesült Államokon belül, ahol a rakétavédelmi rendszer ellenzői szerint a rakétavédelem hatástalan, emiatt felesleges, destabilizáló hatással bír a stratégiai egyensúlyra, hadszíntérré fogja változtatni a világűrt, annak birtoklása túl sok hatalmat adna az USA kezébe, mindez morális ok lehet az Amerika elleni preventív jellegű támadásra.

Európa az USA rakétavédelmi programját nem nézi jó szemmel, hiszen véleménye szerint az a stratégiai egyensúlyt veszélyezteti; új fegyverkezési versenyt indíthat el; az amerikaiak fegyveres megoldást keresnek a politikai helyett; a rakétavédelem technológiája kiforratlan; negatív hatással van a meglévő fegyverzetkorlátozási megállapodásokra; erősíti Amerika unilaterizmusát (egyoldalúságát); továbbá eltérő biztonsági övezeteket hoz létre.

Oroszország bizalmatlanul tekint az Egyesült Államok rakétavédelmi terveire, lépéseire, hiszen úgy érzi, hogy stratégailag veszélyeztetheti; ugyanakkor elismeri a potenciális veszélyforrások meglétét, és a hatékony fellépés szükségességét ellenük. A rakétavédelem kérdéskörében fontos partnerként tekint Kínára, amely nagyságrendileg is jelentős nyomást gyakorolhat az USA terveire.

Az előzőek alapján egyértelmű, hogy az Amerikai Egyesült Államok jelentős erőfeszítéseket tesz a ballisztikus rakéták elleni hatékony védelmi rendszer kialakítása érdekében. A fejlesztések eredményeként létrehozott, napjaink csúcstechnológiáját is felvonultató nemzeti és hadszíntéri rakétavédelmi rendszerük jelenleg egyedülálló a világon, jóllehet egyelőre viszonylag korlátozott képességekkel rendelkeznek. Európa egyes országai már tettek lépéseket ezen a területen, azonban az anyagi források hiánya, és a csekélyebb fenyegetettség-érzés miatt elmaradtak a nagyobb fejlesztések, illetve beruházások. A rakétavédelemnek a transzatlanti vitához kötődő elemeit illetően, a leglényegesebb argumentum napjainkban az, hogy a kiépítendő rendszer mennyire lesz hatékony, különösen annak tükrében, hogy az ún „kalandor” államok (az amerikaiak gyanúja szerint) atomfegyverek ki- és továbbfejlesztésén fáradoznak.

Tény azonban, hogy az elmúlt 23 év alatt több mint százmilliárd dollárt felemésztő rendszer 2006 szeptemberében működőképesnek bizonyult, ugyanis az USA sikeres elfogó-kísérletet hajtott végre a Csendes-óceán felett. A transzatlanti kapcsolatokat megterhelő rakétavédelmi elképzelések számos olyan elméleti és gyakorlati kérdést hordoznak magukban, amelyek megválaszolása még sok időbe telik.


A kelet-európai rendszer

Tíz elfogórakétát telepít a Pentagon Lengyelországba 2011–2012-ig, még mielőtt Irán nagy hatótávolságú rakétatechnológia birtokába jut – idézte Henry Obering altábornagyot, az amerikai Rakétavédelmi Ügynökség vezetőjét a The Washington Times január 19-i száma. A washingtoni védelmi minisztérium gyorsan fog cselekedni annak érdekében, hogy időben kiépüljön az amerikai rakétavédelmi pajzs kelet-európai állomása, amelynek a lengyelországi kilövőállások mellett része a csehországi radarállomás – közölte a tábornok. „A rendszernek 2011–2012-re a helyén kell állnia, mert az irániak nem sokkal később már nagy hatótávolságú technológiával fognak rendelkezni” – mondta, hozzátéve, hogy a kelet-európai védelem telepítése mintegy 3,5 milliárd dollárba kerül. Obering kijelentette: Teherán nyilvánvalóan sok energiát fordít a nagy hatótávolságú rakéták fejlesztésére, és ez szinte azonnali fenyegetést jelent, amire most kell válaszolni. Szavai szerint Iránban „agresszív ütemű tesztprogramot folytatnak”. A kelet-európai rendszer az átfogó amerikai rakétavédelmi pajzs harmadik pontja: az alaszkai Fort Greeley támaszpontján eddig 14 elfogórakétát, a kaliforniai Vandenberg légibázison pedig 2 rakétaelhárító rakétát állítottak hadrendbe. A tervek szerint az év végére már mindkét helyen 24-25 rakéta áll majd készenlétben. Obering az orosz aggodalmakat eloszlatva közölte: a szóban forgó amerikai rakéták nem képesek elfogni az orosz interkontinentális ballisztikus rakétákat, a lengyel támaszpontról felbocsátva üldözőbe sem tudnák venni azokat. Moszkva meg nem határozott ellenintézkedést helyezett kilátásba az amerikai elfogórakéták telepítése esetére.


Bírálatok

Szokatlan élességgel bírálta az amerikai kormány európai rakétatelepítési terveit a német külügyminiszter. Frank-Walter Steinmeier a Handelsblatt című tekintélyes üzleti, politikai napilap február 19-i számában megjelent interjúban leszögezte, a német kormány helyteleníti az Egyesült Államok magatartását a rakétaelhárító rendszerek tervezett kelet-európai telepítésével kapcsolatban. „Mivel a rakétatelepítésre a tervek szerint Oroszország közelében kerülne sor, Washingtonnak előzetesen mindenképp konzultálnia kellett volna Moszkvával” – mondta a miniszter. Az amerikai terveket a közelmúltban hidegháborús keménységgel bírálta Vlagyimir Putyin orosz elnök, azzal vádolva az Egyesült Államokat, hogy újabb fegyverkezési versenyt szít. Közvetlenül a beszéd után a német vezetők annak tartalmával kapcsolatban nem foglaltak állást, így Steinmeier nyilatkozata az első hivatalos reagálásnak minősíthető.

Vastagh László