Érdekes évfordulót tartanak számon a haditechnikai fejlesztésekkel foglalkozó kimutatások: ez év augusztusában lesz ötven éve, hogy a Szovjetunió sikeres rakétakísérletet hajtott végre (képünkön) egy addig soha nem látott eszközzel, a földrészközi vagy ismertebb nevén interkontinentális ballisztikus rakétával (angol megnevezése és rövidítése: Inter-continental Ballistic Missile – ICBM).

Az atombomba feltalálása óta (1945) problémát jelentett a rendkívüli pusztítóerővel rendelkező eszköz célba juttatása, különösen egy hatékony, jól kiépített légvédelemmel rendelkező ellenség esetében, például szovjet–amerikai viszonylatban. A probléma megoldására kiváló ötletnek bizonyult a rakéták alkalmazása hordozóeszközként, mivel a rakéták elfogására, semlegesítésére a hagyományos légvédelem képtelennek bizonyult.

Az ötvenes évek elejétől rendszeresítettek is mind az amerikai, mind a szovjet fegyveres erőknél nukleáris töltet hordozására alkalmas, különféle hatótávolságú rakétákat, amelyek azonban nem voltak képesek áthidalni a két ország legérzékenyebb, hadászati fontosságú központi területeit elválasztó hatalmas távolságot. Egészen 1957-ig.
Ciolkovszkij útmutatásai nyomán, a Német Birodalomtól a második világháborúban zsákmányolt anyagok felhasználásával, a szovjet rakétakutatók kivételes sikereket értek el, amikor megalkották az első interkontinentális rakétát, amelynek hatótávolsága jóval meghaladta a kritikus 5500 kilométert. Az új eszköz egyúttal egy új kategóriát is jelentett, amelyet nem sokkal később hadászati fegyverrendszernek neveztek el. A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok viszonylatában tehát megszületett az egymás hadászati fontosságú objektumait hazai területről pusztítani képes, elsősorban nukleáris töltettel felszerelt hordozóeszköz, az interkontinentális ballisztikus rakéta.

Megjegyzendő, hogy az 1957 augusztusában végrehajtott kísérlettel a Szovjetunió megelőzte az Egyesült Államokat; a rakétatechnika azon kevés területek egyike, ahol a szovjetek (bár ideiglenesen) előnyre tettek szert a kibontakozott fegyverkezési versenyben. Hasonló sikerágazatnak bizonyult az űrkutatás, amely egyébként ugyanazt a rakétatechnikát alkalmazta, mint a hadászati hordozók: háromlépcsős rakétát, amilyennel ugyanazon év októberében Föld körüli pályára állították az első mesterséges holdat, a Szputnyik–1-et. Érdekes módon az amerikai társadalom csak erre az utóbbi tényre reagált őszinte megdöbbenéssel (el is nevezték a jelenséget szputnyik-sokknak), hiszen a szinte korlátlan hatótávolságú interkontinentális ballisztikus rakéták szétfoszlatták az amerikai kontinens sebezhetetlenségébe vetett hitet. Addig megbízhatóan védte az Egyesült Államokat az „óceánpajzsnak” nevezett hatalmas távolság és a hadiflotta, ám egyszerre ugyanolyan sebezhetőnek bizonyult, mint bármelyik riválisa vagy ellenfele.

Megjegyzendő továbbá, hogy az Egyesült Államok egy éven belül ledolgozta hátrányát, és maga is tesztelt ICBM-et. Behozta hátrányát az űrkutatás terén is, mind a mesterséges holdak, mind az ember irányította űrhajók tekintetében, habár az első űrhajóst még a szovjeteknek sikerült „prezentálniuk” Gagarin személyében, 1961 áprilisában.

1957-től tehát új forduló kezdődött a két szuperhatalom fegyverkezési versenyében, az új forduló lényegét pedig a hadászati fegyverrendszerek intenzív mennyiségi felhalmozása jelentette. Tizenkét év leforgása alatt mindkét fél ezernél több interkontinentális ballisztikus rakétát állított rendszerbe. Ráadásul mindkét hatalom „felfedezte” a tengeralattjáróról indítható ballisztikus rakéták előnyeit, a jó rejtőzést, a célobjektumok viszonylagos megközelíthetőségét, a tengeralattjáró észlelésének és leküzdésének (rombolásának, megsemmisítésének) nehézségeit. Ily módon tehát nemcsak a szárazföldi telepítésű, hanem a tengeralattjárókon telepített rakéták is szaporodásnak indultak, számuk 1969-re mindkét fél birtokában több százra növekedett (lásd a táblázatot!).

Az emberi találékonyság azonban határtalan, főleg ha fegyverekről van szó. A hatvanas évek végére megjelentek az olyan rakéták, amelyek több nukleáris töltettel voltak felszerelve, eleinte egymáshoz közeli visszatérő pályákkal, később már módosítható pályaelemekkel, külön-külön célra irányíthatóan. Közben pedig a szárazföldi rakétákat már nemcsak silókban helyezték el, hanem a túlélőképesség biztosítása érdekében mozgó indítóállványokon, (vasúti platformokon vagy nehéz, soktengelyes országúti járműveken).

Az eredményt nem nehéz kitalálni, a két szuperhatalom között néhány év alatt – de 1969-re egészen biztosan – kialakult egyrészt a hozzávetőleges hadászati egyensúly (paritás), másrészt a kölcsönös garantált megsemmisítés képessége. „Működni” kezdett az elrettentés egyensúlya, amely megakadályozta, hogy bármelyik fél ténylegesen működésbe hozza a maga pusztító arzenálját. Léteztek ugyan különböző forgatókönyvek az első csapás vagy a válaszcsapás kiváltására, a korlátozott vagy korlátlan atomháborúra, az eszkaláció válfajaira, de szerencsére ezeket sohasem próbálták ki.

Ezzel szemben viszont a nukleáris tölteteket és hordozóeszközeiket illetően megszületett egy sor korlátozó, illetve csökkentő megállapodás a Szovjetunió (Oroszország) és az Amerikai Egyesült Államok között. 1969-től beindult a SALT-folyamat, amely 1972-ben és 1979-ben két megállapodást eredményezett, majd a START-folyamat, eddig három megállapodással (1991, 1993, 2002).

És mindez egy „egyszerű” rakétakísérlettel kezdődött, ötven évvel ezelőtt.

Nagy László