Kontinensünk egyik meghatározó nemzetközi intézménye az Európai Unió a napokban ünnepelte 50. születésnapját. Az évtizedek alatt alapvető változásokon ment keresztül, és nem véletlen, hogy a nevét is többször megváltoztatta. Születése sem volt előzmények nélküli: egyik „mintája”, az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) már 1952-ben megalakult. Öt évvel később, 1957 márciusában kötötte meg hat nyugat-európai ország (Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország) a római szerződést, az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) alapító szerződését. Ugyancsak 1957-ben született meg egy harmadik nyugat-európai társulás is, a nukleáris technológiák harmonizálását célul kitűző Euratom.

Tíz év múlva módosították a római szerződést, Európai Közösségek (EK) néven összevonták a három gazdasági társulást. További huszonöt éven keresztül nem változott az EK elnevezése, rendeltetése és profilja (a tagállamok gazdasági tevékenységének összehangolása); viszont új tagokkal bővült: csatlakozott Dánia, Írország, Nagy-Britannia (1973), Görögország (1981), Portugália és Spanyolország (1986), így a hidegháború utolsó éveire tizenkettőre nőtt a taglétszám. Ebben az időszakban született meg az EK szimbóluma, a kék alapon kört alkotó 12 sárga csillag, amelyek száma a taglétszámtól függetlenül nem változik.

A következő radikális változás az EK életében 1991 decemberében következett be, amikor a holland kisvárosban, Maastricht-ban a szervezet állam- és kormányfői határozatot fogadtak el az intézmény tevékenységi körének három pillérre helyezéséről. Az első a hagyományos gazdasági együttműködést képviselte, a második a közös kül- és biztonságpolitikát, a harmadik pedig a belügyi-igazságügyi együttműködést, a jogharmonizációt.
A szerződés a második pillérről az alábbiak szerint fogalmazott: „Az unió és tagállamai közös kül- és biztonságpolitikát határoznak meg és hajtanak végre. A közös kül- és biztonságpolitikának magában kell foglalnia valamennyi, az unió biztonságát érintő kérdést, beleértve a közös védelmi politika formálását, amely idővel közös védelemhez vezethet.”

Figyelemre méltó, hogy a szerződés választ adott a „hogyan?” kérdésre is, mégpedig igen kategorikus formában. Íme: „Az unió kötelezi a Nyugat-európai Uniót (NYEU) – amely az unió fejlődésének integráns része – az unió védelmi hatású döntéseinek, akcióinak kidolgozására és végrehajtására.” Tulajdonképpen az unió feladatot szabott a NYEU-nak, egy másik független nemzetközi szervezetnek – igaz, a NYEU minden tagja egyidejűleg tagja volt az Európai Uniónak is. Mindenesetre a szerződést aláírók ezzel megelőlegezték azt a későbbi lépést, amellyel a Nyugat-európai Unió beolvadt az EU struktúrájába.

Megjegyzendő, hogy a maastrichti szerződés – hasonlóan más integrációs dokumentumokhoz – külön cikkben szabályozta a NATO-hoz fűződő kapcsolatokat: „Az unió által követett politika nem befolyásolhatja az egyes tagállamok biztonság- és védelmi politikájának sajátosságait, tiszteletben kell tartania az egyes tagállamok NATO-ban vállalt kötelezettségeit, illetve összhangban kell lennie a NATO keretében kialakított közös védelmi és biztonságpolitikával.”

A határozatot mindegyik tagállamban népszavazásnak kellett megerősítenie, ez Dániában csak a megismételt népszavazás során sikerült, a dánok az első nekifutásra elutasították a módosítást. A ratifikációs folyamat így csak 1993-ra fejeződött be, ettől az időtől lett hivatalosan a szervezet neve Európai Unió (EU – European Union).

Két évvel később, 1995-ben már az új szervezethez csatlakozott Európa három klasszikusan semleges állama, Ausztria, Finnország és Svédország. Ezzel az immár 15 tagú Európai Unió – Ausztria révén – közvetlenül határossá vált hazánkkal is.

A kelet-közép-európai országok – köztük Magyarország is – a kilencvenes évek elejétől célul tűzték ki az integrálódást a nyugat-európai és euro-atlanti intézményekbe, lényegében az EU-ba és a NATO-ba. Európai uniós törekvésük – hosszadalmas előkészítő folyamat eredményeképpen – csak 2004. május elsején vált valóra, amikor az EU egyszerre tíz új országot vett fel soraiba: Ciprust (illetve annak görög részét), Csehországot, Észtországot, Lengyelországot, Lettországot, Litvániát, Magyarországot, Máltát, Szlovákiát és Szlovéniát. 2007. január elsejétől a tagok sorába került Bulgária és Románia, a taglétszám huszonhétre változott. Elhúzódó tárgyalások folynak Törökország felvételéről, és az integráció lehetőségét kilátásba helyezték a Nyugat-Balkán országai számára is; közülük Horvátország számíthat a legkorábbi csatlakozásra.

Az Európai Unió egyik nagy vállalkozása a közös fizetőeszköz, az euró bevezetése volt 2002-ben, amelyhez annak idején csak 12 tagállam csatlakozott. Egy másik, szinte még jelentősebb vállalkozás az alkotmányos szerződés megszövegezése volt, de ez (egyelőre) csak kísérlet maradt, mert Franciaországban és Hollandiában a népszavazás elutasította az EU alkotmányát.

Az 50. évforduló alkalmából a soros elnök-állam, Németország egy rövid, lényegre törő nyilatkozat-tervezetet fogalmazott meg, amelyben helyet kaptak az unió legfontosabb elvei (mint például a termékek és a szolgáltatások, a tőke, a munkavállalók és az eszmék szabad áramlása, az államhatárok fokozatos megszűnése).

A születésnap kapcsán illik megemlíteni, hogy a mostani évtizedben az EU egyre komolyabb szerepet vállal Európa és közvetlen környezete biztonságának szavatolásából is, immár mintegy fél tucat békemisszió levezénylésével. Közülük is talán a legjelentősebb a NATO SFOR-misszió vezetésének átvétele Bosznia-Hercegovinában, ALTHEA művelet néven.

Nagy László