Ez év első felében tanúi lehettünk Oroszország határozott öntudatra ébredésének; a folyamatot többek között Putyin elnök számtalan kinyilatkoztatása fémjelezte. Kezdődött egy látszólag nem is jelentős biztonsági kérdéssel, a Fehéroroszország területén keresztül haladó gázvezetékek ideiglenes elzárásával (2007 legelején, állítólag a tranzitáló ország makacskodása miatt). Szerencsére a nyugat-európai országokat fenyegető energiaválság megmaradt az előjelek szintjén, de újólag rávilágított arra, hogy Moszkva adott esetben nem habozna „bevetni” az energiafegyvert.

Folytatódott az amerikai rakétapajzs egyes elemeinek csehországi, illetve lengyelországi telepítésére adott éles hangú válasszal februárban, amikor Putyin személyesen szólalt fel egy müncheni rendezvényen. Már akkor is bírálta az Egyesült Államok globális törekvéseit, a fegyverkezési hajsza ismételt felszítását, de konkrét ellenlépéseket nem helyezett kilátásba. Azóta az orosz elnök, ugyancsak személyesen, felhánytorgatta az európai hagyományos fegyverzetekről kötött 1990-es megállapodás (CFE-szerződés) egyes előírásainak elszabotálását a nyugati országok részéről, kilátásba helyezte a közepes hatótávolságú rakéták újbóli rendszeresítését (ezek felszámolásáról egy 1987-ben megkötött szerződésben állapodott meg az Egyesült Államok és a Szovjetunió), illetve hadászati rakétái egy részének európai célpontokra történő programozását.

Mindezeket a bejelentéseket baljós jelként támasztotta alá június elején egy kombinált kísérlet, amelynek során az orosz fegyveres erők kipróbáltak egy új típusú, több robbanótöltettel felszerelt hadászati rakétát (RSZ–24) és egy manőverező robotrepülőgépet. Végül mindezt betetőzte a G8 csoport júniusban, Németországban megtartott csúcsértekezlete, amelyen Putyin kilátásba helyezte a koszovói válság megoldásának, Koszovó függetlenségének blokkolását, vagyis vétójogának érvényesítését az ENSZ Biztonsági Tanácsában.

Kérdés, hogy mindezen megnyilatkozások egy feszültséggel terhes újabb időszak nyitányát, egy fegyverkezési forduló tényleges kezdetét jelentik-e, vagy „csak” azt jelzik, hogy Oroszország az eddiginél több beleszólást igényel magának az eddiginél több kérdésbe.
Annak idején, a jelcini korszakban, Moszkva makacsul ismételgette, hogy a NATO keleti irányú kibővítése Oroszország számára elfogadhatatlan. Ugyanakkor azonban Moszkva nem rendelkezett semmiféle eszközzel, hogy a kibővítést megakadályozza. A retorika elszakadt a valóságtól.

Putyin is kénytelen lenyelni egy-két békát, főleg amikor irreális célokat tűz maga és Oroszország elé. Így például tudomásul kellett vennie a narancsos forradalom győzelmét Ukrajnában, ami az általa nyíltan támogatott politikus (Viktor Janukovics) vereségét jelentette. Igaz, hogy azóta e politikus visszakapaszkodott a miniszterelnöki székbe – lehet, hogy Putyin messzire látott. Vagy tudomásul kellett vennie Grúzia Nyugatbarát politikáját, vagy akár a tulipános forradalom győzelmét Türkmenisztánban. Viszont a közelmúltban kötött legalább két évtizedre szóló szerződést a kazah és az új türkmén elnökkel a gázszállítások folytatásáról, sőt növeléséről Oroszországon keresztül. Lehet, hogy Putyin ezúttal is előre látott?

A magas energiahordozó-áraknak köszönhetően az orosz gazdaság szilárd, növekedése intenzív, az ország belpolitikai helyzete ugyancsak szilárd (miközben a demokratikus intézmények kiépítése lassúbb a kívánatosnál). Az elnök népszerűsége töretlen, kétségtelenül ismét megválasztanák, ha erre lehetőséget adna az alkotmány. Folynak is a találgatások arról, hogy hogyan akar majd visszatérni Putyin az elnöki hatalomba (mert azt kevesen kétlik, hogy vissza akar térni).
Megítélésem szerint jelenleg egy hosszú játszma vette kezdetét, amelynek sarokpontjai 2008 tavasza (az orosz elnökválasztás) és 2008 novembere (az amerikai elnökválasztás). Nem kétséges, hogy az orosz elnök van kedvezőbb helyzetben: biztos, hogy az általa kijelölt személy lesz az új elnök, akinek ráadásul szabályos kényszerpályát jelöl ki a jelenlegi politika (például azzal, hogy több évre előre meghatározza a költségvetés irányszámait). Az Egyesült Államokban szinte biztosra vehető, hogy demokrata elnök váltja a jelenlegit, akinek lehetősége lesz gyökeres változtatásokat eszközölni a Bush által elhibázott kérdésekben (például haladéktalanul megkezdheti az amerikai csapatok kivonását Irakból).

Kritikus lehet a nemzetközi helyzetre nézve a koszovói megoldás iránytévesztése. Természetesen Koszovó megérett a függetlenségre, és az Ahtisaari-terv realitásához sem fér kétség. A terv buktatója azonban, hogy csak az ENSZ Biztonsági Tanácsán keresztülverve lehet(ne) megvalósítani. Bush elnöknek a lényeget illetően igaza volt, amikor a napokban lezajlott albániai látogatásakor kijelentette: Koszovó független lesz, mert így határoztunk. Csakhogy egy politikus nem tehet büntetlenül ilyen kategorikus kijelentést (lásd Jelcin és a NATO-bővítés), mert a retorika könnyen elszakad a valóságtól. Putyin pedig éppen erre játszik: van a kezében eszköz, hogy Koszovó függetlenné válását – egyelőre legalábbis – megakadályozza. Ha másért nem, Oroszország felértékelése, megbízhatóságának, szavahihetőségének demonstrálása érdekében élni is fog ezzel az eszközzel – vétójogával – az ENSZ Biztonsági Tanácsában. Bizonyos fokig ezért akarja Putyin szűkre szabni utódja mozgásterét mind bel-, mind külpolitikailag. Erre szolgál a harcias hangvétel, az új rakéta kipróbálása és sok minden más. Nem valószínű, hogy Putyin egy valódi „kis hidegháborút” akarna utódjára hagyni, már csak azért sem, mert akkor megszaporodnának a bizonytalansági tényezők az ő visszatérése szempontjából is.

Nagy László