A nyugat-szaharai békefolyamat lassan halad előre, és az azért van, mert a folyamat ténylegesen visszájára fordult. 1981-től 1999-ig a tárgyalások a korábbi marokkói király, II. Hasszán által a függetlenségi népszavazás engedélyezésére és tiszteletben tartására irányuló jelzések jegyében zajlottak. Ugyanakkor a fegyverszünetet megerősítő ENSZ-rendezési terv feltételei értelmében, a nyugat-szaharai ENSZ-misszió hiába kísérletezett a népszavazás megtartatásával. Majd az ezzel kapcsolatos elképzelések új erőre kaptak, amikor 1997-ben az új főtitkár, Kofi Annan, James Baker korábbi amerikai külügyminisztert nevezte ki nyugat-szaharai különmegbízottjává.

Béketerv – még 2003 elején

A népszavazás és Marokkó ez irányú támogatása lényegében elhalt Hasszán király 1999-ben bekövetkezett halálával. VI. Mohammed király egyik legfontosabb első lépése Driss Basri belügyminiszter elmozdítása volt, aki hosszú időn át felügyelte a palota ellenzékének erőszakos elnyomását. Ezt a nemzetközi figyelmet is kiváltó merész lépést Marokkó sötét múltjával történő szakításként értelmezték, ám – tegyük hozzá – egyben eltávolította a nyugat-szaharai népszavazást támogató legfőbb szószólót. Husszein alatt Basri munkájának egy része, a kínzásokon és a másként gondolkodók „eltűntetésén” túl, a választások elrendezése volt. Úgy gondolták: ha meg tudta nyerni a marokkóiak 90 százalékát, hogy elfogadják az alkotmányt, biztos képes lesz rávenni 120 000 szaharait a Marokkóba történő beolvadásra. Akárhogy is, 1999 közepére világossá vált, hogy Basri taktikája – a szavazói jegyzékek feltöltése marokkóiakkal, mintha szaharaiak lennének – kudarcot vallott.

Amíg Basri bárd alá hajtotta fejét, az ENSZ Biztonsági Tanácsa kemény leckét kapott Kelet-Timorban. Amíg a MINURSO Nyugat-Szaharában összeállította választói listáját, addig a Kelet-Timorban, az önrendelkezésről tartott népszavazás vérfürdőbe torkollott. Indonézia autonómia-javaslatát visszautasítva – és feltétlenül a függetlenséghez ragaszkodva – a kelet-timoriak újból az indonéz haderő erőszakos megfélemlítésének szenvedő alanyaivá válták. A cselekvésre buzdító nemzetközi nyomás hatása alatt a Biztonsági Tanács katonai erőt vetett be Kelet-Timor megvédésére. Az ENSZ Nyugat-Szaharában a helyzet hasonló alakulásával kényszerülhetett volna szembesülni.

Nem volt meglepő, amikor a 2000. februári első jelentése Nyugat-Szaharáról számos érvet vonultatott fel az 1991-ben elfogadott rendezési tervben foglaltak folytatása ellen. Az egyik kifogás az volt, hogy a népszavazási időpont „nem tűzhető ki bizonyossággal”, mivel a feleknek még meg kell állapodniuk abban, hogy kik szavazhatnak. Mégis sokkal fontosabb volt az, hogy a főtitkár bejelentette: „feltételezve, hogy sor kerül a népszavazásra…, ha valamelyik fél nem fogadja el és nem érvényesíti annak eredményét, akkor az semmit nem ér, mert a rendezési terv semmilyen kikényszerítő mechanizmust nem vázol fel, és nem tartalmazza a katonai erő javasolt alkalmazását a kikényszerítés foganatosítására”. Más szavakkal: ugyan lehetséges, hogy Marokkó elveszíti a népszavazást, mégis elutasítja a terület átadását, és a Biztonsági Tanács nyilvánvalóan nem készült fel a beavatkozásra. Igaz, 2000 vége felé kijelentették: készek megfontolni a kormányzás korlátozott mértékű átadását a helyi vezetőknek „szaharai tartományaikban”.

2001-ben Baker, új kezdeményezését elindítva, négyévnyi jelentős autonómiát javasolt Nyugat-Szaharának, amelyet egy kétértelmű, a végleges státust rendező népszavazás követne. Marokkó állítólag örült a javaslatnak, mert abból feltűnő módon kimaradt a „függetlenség” kifejezés, és több ezer, Basri hivatali ideje alatt Nyugat-Szaharában letelepedett marokkóinak engedélyezte a népszavazáson való részvételt. Ugyanezen ok miatt a Polisario visszautasítása gyors és határozott volt. Baker diplomáciai törekvéseinek eredményessé tétele miatt a Biztonsági Tanács felvázolta feladatát. Így a 2002. júliusi 1429. számú határozatában kinyilvánították elhatározásukat „egy igazságos, tartós és kölcsönösen elfogadható megoldás iránt, amely biztosítja a nyugat-szaharai lakosok önrendelkezését”. Világosan szólva: a Biztonsági Tanács népszavazásra szólít fel, beleértve a függetlenség lehetőségét is. E felhatalmazás hatálya alatt mutatta be Baker „A Nyugat-Szaharában élők önrendelkezéséhez vezető béketervet” – 2003 elején.


A végső kompromisszum

A békefolyamat egésze során a Polisario számos taktikai engedményt tett, szem előtt tartva legfőbb stratégiai célját, az önrendelkezés által elérendő függetlensége. Rendes körülmények között a szervezet taktikai engedményeinek két célja volt, először is kínos helyzetbe hozni Marokkót, másodszor behízelegni magát a Biztonsági Tanács kegyeibe. Szokásos taktikája a különleges engedmények elutasításának hosszú időszaka után: hirtelen elfogadja az „elfogadhatatlant”, többnyire Marokkó bosszúságára és a Biztonsági Tanács örömére. Ennek legfontosabb példái: az 1974. évi spanyol népszámlálás során nyilvántartásba nem vett választók részvételét a kilátásba helyezett népszavazáson a Polisario rendületlenül elutasítja (visszavonva 1994-ben); bizonyos Nyugat-Szaharában többségben nem lévő törzsi csoportokhoz tartozó választók részvételének elutasítása (visszavonva 1997-ben, a Baker közvetítette houstoni megállapodással); valamint azon kis létszámú választói csoport tagjai választási részvételének elutasítása, akik nyilvántartásba vételét Marokkó segítette elő (visszavonva 1999-ben). Az összes esetben a szervezet teljes irányváltása meglepte a palotát, és Marokkót tüntette fel a választók azonosítási folyamatát akadályozó félként. 2000 és 2002 között a Polisario kitartott a gyalogáldozatok meghozatalával járó drámai engedmények megtétele mellett, annak érdekében, hogy újraélessze az 1991-ben született rendezési tervet. Akárhogy is, Baker nem játszotta tovább ezt a játékot.

Az új játszma, Baker 2003. évi terve, radikális elmozdulás volt attól, amit a Polisario korábban mérlegelt. A terv ugyanazt a négyéves autonómia-képletet követte, mint a 2001. évi javaslat, kivéve, hogy a végső státusnépszavazás kifejezetten tartalmazta a függetlenség lehetőségét. A népszavazási részvétel kiterjedne a marokkói telepesekre is, ami csekély létszámbeli előnyt biztosítana Marokkónak a szavazáson. Ámbár a bírálatok a tervet a Marokkónak adott nyilvánvaló juttatásként szólták le, támogatói az ENSZ-ben azzal érvelek, hogy a Polisariónak lesz négy éve az autonóm kormányzásra, ami során meggyőzhetik a marokkói telepeseket, hogy a függetlenség kérdésében velük szavazzanak. Eközben a Polisario elfogadta, Marokkó pedig elutasította a tervezetet. Noha Baker minőségi áttörést ért el, VI. Mohammed király nemigen volt abban a helyzetben, hogy elfogadjon bármilyen függetlenségi népszavazást – még a 2003. évi terv nagylelkű körülményei közepette sem. Marokkó éppen ekkor a 2003. májusi, casablancai öngyilkos bombamerénylet hatásaival küzdött. A béke szigeteként a terrorizmus tengerében saját maga kialakította arculatát egyetlen éjszaka darabokra törte. A választásokat elhalasztották, a legnagyobb iszlamista pártot tevékenységének korlátozására kényszeríttették, és a marokkói biztonsági erők jelentős támadást indítottak a muszlim aktivisták ellen, közülük néhány ezret letartóztatva. Bár Baker erős támogatást akart nyerni tervéhez a Biztonsági Tanácstól, jóval kevesebbet kapott. Számos megfigyelőnek furcsa volt, hogy a Bush-kormányzat milyen csekély mértékben támogatja Bakert Nyugat-Szaharában. A 2001. szeptember 11. utáni korszakban azonban Washington számos megfontolással él, amelyek hatálytalanítják a maradék wilsoni önrendelkezés iránti elkötelezettséget. Az USA–Marokkó kétoldalú kötelék jelentős mértékben szorosabb lett Marokkó szerepvállalása által a terrorizmus elleni globális háborúban. Ténylegesen 2004 júniusában, amikor Baker hátrahagyta a nyugat-szaharai megbízást, az USA megjutalmazta Marokkót „a kiemelt nem NATO-szövetséges státussal” és a szabadkereskedelmi egyezménnyel.

A Polisario számára a Baker-terv elfogadása volt az utolsó kompromisszum a függetlenséget az önrendelkezés útján elérni kívánó átfogó stratégia keretében. Az engedmények ténylegesen jelentősek voltak. Marokkóiak uralhatták volna a végső státusszavazást, és a szervezetnek lehet, hogy Marokkó zászlaja alatt kellett volna visszatérnie Laayoune-ba. A Polisario szemszögéből nehéz elképzelni további olyan taktikai engedményt, ami Marokkónak is „elfogadható” és „önrendelkezést is biztosítana” – a Biztonsági Tanács tekervényes megfogalmazása szerint. Amennyiben Marokkó „eleve” ellenzi az önrendelkezést, úgy a Polisarióban nincs értelme azt színlelni, hogy a tárgyalások eredményesek lehetnek. A taktikai engedmények évei után a nyugat-szaharai hazafiság ismét keserű leckét kapott az aszimmetrikus hatalmi politikából. Nem számít, hogy a gyengébb fél mennyi kompromisszumot tesz, ha az erősebb fél mindig többet akar.


Hova vezethet a felkelés?

A laayoune-i kisebb tüntetés marokkói gyakorlat szerinti elfojtása volt az a szikra, amely lángra lobbantotta 2005 májusában a szaharaiak intifádáját. Az erőszakmentes függetlenségi mozgalom alapvető okai a harmincéves megosztott nemzeti létből, az erőszakos elnyomás elszenvedéséből és a nemzetközi közvélemény általi figyelembe nem vételből, mindezek felett a társadalmi-gazdasági peremre szorításból, Nyugat-Szahara „marokkósításából” erednek. A 2005. májusi tüntetések nem csak a válság legtöbb megfigyelőjét, hanem számos szaharai hazafit is sokkszerűen érték. (Marokkó szigorúan ellenőrzi a „szaharai tartományaiból” érkező híreket 2006 októbere óta, két skandináv újságírót, akik megkíséreltek tudósítani, a tüntetésekről kiutasítottak, egy harmadikat pedig „engedély nélküli munkavégzés” miatt letartóztattak. A látens energia elszabadulva terjedt szét a szaharai lakosság körében, radikalizálva az új nemzedéket. A marokkói ellenőrzés alatt álló Nyugat-Szaharában a Polisario korábban csak ritkán látott színei – a vörös, a zöld, a fehér és a fekete – a szaharaiak ellenállásának jelképévé váltak, akár festékszóróval az iskolák falaira fújva (a szervezet zászlaja formájában), akár szalagként a fiatal lányok hajában. Mivel erőszakosságnak sem volt híján, az intifáda nem vált a politika újragondolását a marokkói palotában vagy a Biztonsági Tanácsban ösztönző momentummá. Természetesen a kényszerintézkedések jelentős szerepet játszanak. Számos meghatározó szaharai aktivista senyved – fiatalok és idősek – marokkói börtönökben, alkalmanként a halál mezsgyéjén egyensúlyozva az elhúzódó éhségsztrájkok után. A marokkói biztonságiak távol tartják a nyugat-szaharai történetet a globális médiától, tartózkodva az erő masszív megjelenítésétől, magukat inkább a kívülről nem látható és célzottabb erőszakos cselekményekre korlátozva. Ezek a törvényen kívüli rendőri intézkedések nyíltan az ismert aktivisták, barátaik és családjaik ellen irányulnak. A Marokkói Állam Által Elkövetett Súlyos Emberjogsértések Áldozatai Szaharai Szövetségének (Sahrawi Association of Victims of Grave Violations of Human Rights Committed by the Moroccan State) honlapja tele van a rendőri brutalitás, valamint a durva erőszakkal kikényszeríttet „beismerések” dokumentált eseteivel. Egy újabb szikra lángba boríthatja a nyugat-szaharai városokat.

A Biztonsági Tanács és az ENSZ titkársága megindokolta a MINURSO-misszió további fenntartását Nyugat-Szaharában azzal, „hogy a misszió léte elengedhetetlenül szükséges maradt a fegyverszünet fenntartásához”, mindamellett, hogy Marokkó elutasítja a misszió valódi rendeltetését. A probléma ezzel a megközelítéssel (békefenntartás, béketeremtés nélkül) az, hogy segíti a politikai háborúra alapozott status quo fenntartását. Ha a status quo felpuhulása lehetségessé válik, akkor az ENSZ egy újabb afrikai fegyveres konfliktussal szembesülhet, amit senki nem akar kezelni. Azt azonban látni kell, hogy egy esetleges felkelés eleve kudarcra van ítélve – részben a marokkóiak jelentős túlereje, részben a Polisario elégtelen (politikai, anyagi és katonai) támogatása miatt.

Besenyő János – Tunyogi Dóra
Fotó: a szerzők archívumából