Ez év februárjának végén a nyugat-szaharai hazafiak kormányzásuk harmincegyedik évfordulóját ünnepelték a Szaharai Arab Köztársaságban. A hivatalos ünnepségekre nem a Nyugat-Szahara hivatalos fővárosának nyilvánított Laayounban, hanem az algériai határ melletti kis településen, Tifaritiben került sor. Méghozzá azért, mert 1976 óta Nyugat-Szahara legnagyobb része Marokkó kormányzása és katonai megszállása alatt áll, és Marokkó magáénak követeli a területet. A Polisario Front (Frente Polisario) vezette függetlenségi mozgalom nagyrészt száműzetésben működik, és külföldön él az őslakosok közel fele is. (A 2003-ban készült felvételen előtérben a misszió katonai vezetésének néhány tagja – Száraz György vezérőrnagy, Alain Richard francia ezredes –, valamint Mohamed Lamine Bouhali, a Polisario katonai vezetője.)

Nagyjából 100 000 szaharai élt menekülttáborokban Algéria délnyugati csücskében, amikor a Polisario 1976-ban kikiáltotta a független köztársaságot. Egy nemzedék nőtt fel a táborokban kizárólag a menekültlétet ismerve, és elvágva a szülőhazájuktól. A szaharaiak másik fele (marokkói megszállás alatt élve) kisebbséggé vált saját hazájában a peremre szorítva az évtizedes „marokkanizálás” által.

Ezen realitások ellenére (vagy éppen ezek miatt) a nyugat-szaharai hazafiság erős eszmeként él tovább számos őslakosban. Szintén megkérdőjelezhetetlen maradt a Polisario vezető szerepe a mozgalomban. Számos afrikai és közel-keleti felszabadítási mozgalommal ellentétben, a Polisario soha nem bomlott frakciókra, és soha nem vett igénybe nyers erőszakot egysége fenntartása érdekében. Csak a legutóbbi években nyilvánultak meg jelei a belső megosztottságnak, leginkább az internetnek köszönhetően. A belső bírálatok ugyanakkor inkább a szervezet elitjének taktikáját és vezetési stílusát, semmint a Polisariót magát érték. A Polisario alapítóinak nagy sikere, hogy olyan politikai mozgalmat neveltek ki, amely most már önfenntartó (persze ez nem anyagi függetlenséget jelent, hiszen Algéria és nemzetközi karitatív szervezetek támogatásától függnek), és ami ennél fontosabb, önmagát motiváló. Ám ez a probléma része is egyben. Fiatalabb szaharaiakat a „Haza egésze – vagy a mártíromság!” jelszavával felnevelve, a Polisario elitje saját retorikájának túszává vált. Gyakorlati és logikai képtelenséggé vált a Polisario vezetése számára az egyezkedés az alapvető cél, a függetlenség ügyében. Ha így tennének, az azt jelentené, hogy ők többé már nem a Polisario, és ha többé már nem ők a Polisario, akkor tagjaik – a nyugat-szaharai nacionalisták – nem látnák már hasznukat.


A geopolitika hűvös logikája

Hivatalosan az ENSZ támogatja Nyugat-Szahara önrendelkezési jogát, egy olyan jogot, amelyet a nemzetközi testület először 1965-ben pártfogolt, amikor a sivatagi ország még spanyol gyarmati uralom alatt állt. 1991 óta az ENSZ missziót tart fenn Nyugat-Szaharában (a MINURSO-t, amelyben egy kisebb magyar kontingens is szolgál, míg a misszió katonai részét három éven keresztül egy magyar tábornok, Száraz György vezérőrnagy irányította), a függetlenségről döntő népszavazás névleges indítékával. Mint az ENSZ által utolsó afrikai gyarmatként elismert területet, Nyugat-Szaharát a nemzetközi jogrend alapján megilleti a függetlenséghez való jog. Marokkó azonban világossá tette, hogy a „felségjogához” fűződő követeléseit nem teszi ki az önrendelkezésről döntő végső szavazás próbájának. Marokkó csak egy korlátozott autonómiát biztosító végleges státus-megállapodás megfontolására hajlandó Nyugat-Szaharával kapcsolatban. Az önrendelkezés nincs napirenden.

2006. október 31-én a Biztonsági Tanács elfogadta az 1720. számú határozatot: „megerősítve elkötelezettségét a felek általi igazságos, hosszú távú és kölcsönösen elfogadható megoldás elérésének segítése mellett, amely rendelkezik Nyugat-Szahara lakosainak önrendelkezéséről.” Más szavakkal, az „önrendelkezés” jóváhagyása mellett semmire sem kényszerítik Marokkót. A Biztonsági Tanács – ez esetben Marokkó legfőbb szövetségesei, Franciaország és az USA által irányítva – a Polisario és Marokkó közötti „kölcsönösen elfogadható”, önkéntes alapon tárgyalt és megvalósított megállapodást vár el. Egyrészt a Biztonsági Tanács a szavazásra hív fel, másrészt a Polisarióval közli, hogy nem fog kikényszeríteni szavazást. Világos következtetésképpen, a BT nyugat-szaharai békefeltételei az önrendelkezés feláldozását követelik meg.

Az ebbe a logikába vetett hit – és a Washingtonból és Párizsból érkező biztatás – Marokkót arra bírta, hogy pártolja az autonómiát „szaharai tartományai” számára, mint a népszavazás alternatíváját. 2005 és 2006 között Marokkó királya, VI. Mohammed belső párbeszédet hozott létre az autonómiával kapcsolatban. A korábban megszüntetett, a szaharai ügyekkel kapcsolatos királyi tanácsadó testületet ismét életre keltették, így a palota a szaharaiakkal folytatott tanácskozások látszatát kelthette. Februárban Marokkó szóban tájékoztatta Franciaország, az USA, Spanyolország és Nagy-Britannia hivatalos képviselőit autonómiatervéről. A már két éve készülő írásos javaslatot áprilisban terjesztették a Biztonsági Tanács elé. Ha sietség fedezhető fel Marokkó lépéseiben, ez nem csak Nyugat-Szahara politikai jövője eldöntetlenségének tulajdonítható, hanem annak is, hogy VI. Mohammed remélte (reméli), a Biztonsági Tanácsban a legnagyobb befolyással rendelkező szövetségesei, George W. Bush és Jacques Chirac még leköszönésük előtt szentesítik az autonómiát. Chirac legutóbb a marokkói tervet „konstruktívnak”, míg a külügyminiszter-helyettes, Nicholas Burns „ígéretesnek” minősítette. Amíg a Polisario az engedmények irányába ható nemzetközi nyomást érzi, egyidejűleg érzi a szó szerint vett visszaütésre irányuló növekvő belső nyomást is. Ugyanaz a hűvös logika, ami Marokkónak megnyugvást biztosít, a nyugat-szaharai nacionalisták között frusztrációt kelt. Főleg a menekültek hajlamosak úgy érezni, hogy ügyüket sarokba szorították.

A feszültség elterjedt a marokkói megszállás alatt álló Nyugat-Szaharában, ahol 2005-ben soha nem látott tüntetések kezdődtek. Ezeken a szaharaiak – elégedetlenségük kifejezésének korábbi formáitól eltérően – nyíltan a függetlenséget követelték. A gyűlések azóta napi kisebb összecsapásokká alakultak a szaharai fiatalok és a marokkói biztonsági erők között. A szaharaiak körében májusi intifádaként ismert békétlenség részleteiben nem vált ismertté, nemzetközi nyomon követésüket Marokkó igyekezett akadályozni. Egy időre a fiatalok követték az idősebb aktivisták erőszakmentességre vonatkozó felhívását. Amennyiben a marokkói megtorlások súlyosbodnak, a Polisario nem lesz képes (vagy nem is akarja) visszatartani az 1991-ben létrejött tűzszüneti vonal menti katonai erőit a marokkói hadsereggel vívandó tűzharctól. A szervezet az autonómia és az intifada két ellentétes szorításának a foglya. Nyugat-Szahara jövőjét az határozza meg, hogy a mozgalom hogyan lesz képes kezelni ezt a két szorító körülményt az elkövetkezendő hónapokban.


A háborútól a „békéig”

A Polisario (a „Frente Popular para la Liberación de Saguia el-Hamra y Río de Oro”) 1973-ban született, amikor a szaharaiak egy alkalmilag összeverődött csoportja megrohamozott egy kis gyarmati erődöt az akkori Spanyol-Szaharában. A szervezet egy korábbi nyugat-szaharai függetlenségi mozgalomból, a Harakat Tahrir-ból nőtt ki, amelyet 1960-as évek második felében alapítottak, és amit Spanyolország 1970-ben felszámolt. A Harakat Tahrir-nak hihetetlen nagy előnye származott a rövidéletű az 1957–1958 közötti marokkói– algériai–mauritániai felkelés tapasztalataiból. (A felkelést Franciaország és Spanyolország közösen vert le.) A felkelésre mindössze 23 évvel az után került sor, hogy a spanyolok új gyarmatukat pacifikáltnak nyilvánították. Gyarmatuk alapítása idején (1884 és 1934 között) a hódítók csak szórványos ellenállással szembesültek az őslakosok részéről.

A Spanyolország elleni harc során (1973–1975) a Polisario legnagyobb győzelme a lakosság támogatásának megnyerése volt. Az 1975-ben a helyszínre látogató ENSZ-misszió jelentése szerint egyetlen egy mozgalom (beleértve a Spanyolország és Marokkó által támogatottakat is) sem volt annyira népszerű, mint a Polisario.

A nyugat-szaharai függetlenségi mozgalom újabb jelentős lökést kapott, amikor 1976. október 16-án a Hágai Nemzetközi Bíróság elutasította a Spanyol-Szahara iránti marokkói és mauritániai követeléseket. Hága népszavazást kért az önrendelkezésről. Az önrendelkezési döntés mind ez idáig nem valósult meg, de 1976. február 27-én a távoli Bir Lahlou-ban a szervezet, mint az őslakosok egyedüli képviselője, bejelentette köztárságuk megszületését. Ezzel egy időben a spanyol gyarmati tisztviselők a közepén jártak annak a munkának, amelynek célja volt a terület feletti ellenőrzés átadása Marokkónak és Mauritániának, az 1975. november 14-én létrejött titkos megállapodás szerint (madridi szerződés). Az 1975. évi marokkói–mauritániai invázió számos szaharait kényszerített arra, hogy elmeneküljenek a területről; végül Algériában kötöttek ki, ahol a mai napig is élnek. Míg Mauritánia egy vesztes háború után végül lemondott követeléseiről (algériai szerződés), Marokkó és a Polisario 15 évig harcolt egymással. Az algériai és líbiai könnyűfegyverzettel ellátott lázadók elleni háború kikezdte Marokkó nyugati ellátású, szaúdi finanszírozású hadseregét. Az 1980-as évek közepén kialakult patthelyzet után a háború 1991-ben ért véget, az ENSZ áltál közvetített tűzszünettel. Marokkó beleegyezett a fegyvernyugvásba, hiszen bízott abban, hogy Franciaország és az USA törődni fog Marokkó érdekeivel a Biztonsági Tanácsban. A Polisario alávetette magát a főtitkár békefelhívásának, hiszen ígéretet kaptak a régóta húzódó függetlenségi népszavazás kiírására.

Besenyő János
Fotó: a szerző archívumából
(Folytatjuk)