„Érzitek ezt? Semminek nincs ilyen szaga a világon. Egyszer vagy fél napig bombáztunk, és amikor végeztünk, elindultam. Egyetlen sárga rohadt testét sem találtuk meg. De az a szag! Ismeritek a benzinszagot? Az egész dombon csak úgy dőlt… A győzelem.” Kilgore ezredes híres monológja ez Francis Ford Coppola Apokalipszis most című filmjéből. A Robert Duvall által megformált főtiszt – miután Richard Wagner művének, a Valkűrök lovaglásának hangjaira helikoptereivel lerombol egy vietnami falut – a gyújtóbombák talán legismertebb fajtájáról beszél. Az eszköz számos típusa ismert, különféle összetétellel. A második világháború idején kifejlesztett eredetije por alakú, nem más, mint egy zselésítő anyag; igazán veszedelmes fegyverré gyúlékony folyadékkal (többnyire benzinnel) vegyítve válik. Ez a napalm, amely nevét a kezdeti változat két komponense után kapta.

A napalmbomba robbanásakor pillanatok alatt elvonja a levegő oxigéntartalmát, helyére nagy mennyiségű szén-monoxid kerül, a tökéletlen égés eredményeként. Már ez is nagy veszélyeket hordoz magában, hiszen a szagtalan gázból 0,4 százalék belégzése is halált okozhat egy órán belül. Persze a legszörnyűbb pusztítást a detonáció utáni tűztenger végzi, ami mindent felemészt maga körül.

A harcoló felek már az első világháború során is kísérleteztek gyúlékony anyagok harcászati alkalmazásával, de ezek (a lángszórókba töltve) önmagukban nem bizonyultak hatékonynak; rövid ideig égtek és lefolytak a célról, ezért sűrűsítő adalék kellett a nagyobb pusztítás eléréséhez. A második világháború elején az Amerikai Egyesült Államok hadereje latexet használt a benzin zselésítéséhez, megnövelve ezzel a lángszórók hatótávolságát, az elegy pedig jobban tapadt a célhoz, ráadásul tovább égett. A természetes gumi azonban hamarosan hiánycikké vált, ezért több kutatócsoport – kormányzati felkérésre – egy olcsóbb alternatívát kínáló helyettesítő anyag kifejlesztésébe kezdett. A Harvardon vegyészek és kémikusok egy csoportja (Louis F. Fieser vezetésével) 1942–43 fordulóján megalkotta az alumíniumnaftenáttal és alumíniumpalmáttal elkocsonyásított benzint (vagy gázolajat), a napalmot. A gyúlékony anyaghoz adagolt por alakú sűrűsítő mennyiségének függvényében változott az égés ütemét, illetve a tapadó képességet meghatározó viszkozitás a szirupos folyadék és a sűrű, gumiszerű zselé között.


Napalm a csatamezőkön

A napalm robbanáskor szétszóródott, majd rátapadt mindenre a környezetében. Rendkívül gyúlékony és hidrofób (tehát ellenáll a nedvességnek), ezáltal lángja nehezen oltható. Légibombákban alkalmazták, míg hat százalékos gázolajos keverékét, az úgynevezett híg napalmot lángszórókba töltötték. A második világháború végén jelent meg a harcmezőkön; először a Csendes-óceánon, a Mariana-szigetlánc részét képző Tinian elleni amerikai offenzíva során vetették be, 1944. július 23-án, de hamarosan sorra kerültek a japán nagyvárosok is. Tokióra két nap alatt (1945. március 9-10-én) hozzávetőleg 1550 tonna napalmbomba hullott; az erdők és a fából készült házak papírként égtek el a lángtengerben. Legvitatottabb alkalmazására 1945. február 13-14-én került sor, a katonai szempontból jelentéktelen Drezda ellen. Az európai kultúra egyik kiemelkedő városára, a német Firenzére a háború késői szakaszában hozzávetőleg 1100 szövetséges repülőgép több mint 3900 tonna gyújtóbombát szórt le; ennek nagyjából a fele napalm volt. Az áldozatok pontos száma a mai napig nem ismert, becslések szerint huszonötezer civil veszett oda, és legalább 300 ezren megsérültek.

Széleskörűen elterjedté a koreai háborúban (1950–53) vált, melynek során a szárazföldi erők parancsnokai hamar felismerték az eszközben rejlő lehetőségeket. Nagyon hatékonynak bizonyult az ellenséges élőerő és különösen a páncélosok ellen. Egy harckocsitól 15 méter távolságra ledobott napalmbomba már kellőképpen nagy pusztítást végzett. Sikeresen alkalmazták a föld alatti odúkban, illetve a lövészárkokban rejtőző ellenséggel szemben. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság által 2000-ben kiadott jelentés szerint a harcok három éve alatt az USA repülőgépei 600 ezer tonna napalmot és más gyújtóbombát dobtak az országra. Ez közel négyszerese annak a 161 ezer tonnának, melyet Japán ellen vetettek be az amerikaiak a második világháború csendes-óceániai harcai során.

A koreai háború után kifejlesztették a napalm modernebb változatát. A napalm–B (más néven szupernapalm), lényegesen biztonságosabb a hagyományos típusnál, hiszen nem könnyű meggyújtani, így jelentősen csökkent a dohányzó katonák által előidézett balesetek száma. A gyufa lángja, sőt egy kézigránát okozta detonáció sem elég a belobbantásához; ehhez általában termitet (vasoxidpor és alumíniumpor vagy -granulátum keverékét) használnak. Ez az anyag éles fénnyel, igen magas hőmérsékleten ég, de nehezen gyullad.

A szupernapalm hatásfoka számottevően jobb a korai variánsnál; vízzel elolthatatlan, 800–900 (más források szerint 1200) Celsius-fokon ég, 15–30 másodperc helyett akár 10 percen keresztül. Folyékony anyag, amely 46 százalék, a gyúlékonyságot meghatározó polisztirolsűrítőből (minél magasabb arányban szerepel ez az összetevő, annál nehezebben lobban be az elegy), 33 százalék benzinből és 21 százalék benzolból áll. Utóbbi normál összetevője a benzinnek, hozzávetőleg két százalékban. A napalmbombáknál alkalmazott benzin egyébként megegyezik a gépjárművekbe tankolt üzemanyaggal.

A napalm–B igazán hírhedté Vietnamban vált; az általa okozott borzalmakat szemlélteti Nick Ut 1972 júniusában készült fotója is. A felvétel vietnami gyermeket ábrázol, akik egy úton szaladnak, egyikük meztelenül, a bőrét égető napalm okozta fájdalomtól sírva, üvöltve. A Pulitzer-díjas mű a háború során a civil lakosság terhére elkövetett atrocitások jelképévé vált. Az Egyesült Államok egyébként közel 400 ezer tonna napalmot használt fel a délkelet-ázsiai országban; élőerő ellen, valamint csapatszállító helikopterek landolási területének megtisztítására egyaránt bevetették.

Az amerikai hadsereg napalmkészleteit 1973-tól a kaliforniai Fallbrockban raktározták, ám a szakszerűtlen tárolás miatt az anyag egy része a talajba, illetve a levegőbe jutott. A készletek felszámolását 1998 nyarán kezdték, az utolsó tartályt 2001 márciusában semmisítették meg. Tévedés azonban azt hinni, hogy ezzel leáldozott a napalm (és a gyújtóbombák) kora. Az Egyesült Államok napjainkban is hadrendben tart egy (a napalmhoz kísértetiesen hasonló) eszközt, melyet a tengerészgyalogság egyik ezredesének közlése szerint 2003-ban, a Bagdad felé vonuló katonák többször bevetettek az iraki hadsereg ellen. Az Mk–77 Mod. 5 típusú gyújtóbomba vegyi összetétele – a Pentagon állítása szerint – ugyanakkor teljesen más, mint a napalmé, valójában a különbség mindössze annyi, hogy ennél a variánsnál kerozinnal váltották ki az egyik összetevőt, a benzint. Az Mk–77 tartálya 75 gallon (340,725 liter) űrtartalmú, rendkívül könnyű alumíniumból készült. Stabilizáló szárnyak hiányában a bomba – a kioldás után – a levegőben forogni kezd, ami elősegíti azt, hogy becsapódáskor a hordó tartalma hatalmas területen szóródjon szét.

Feith László