Pierre Lellouche francia parlamenti képviselő, egyben a NATO parlamenti közgyűlésének elnöke, a rigai csúcstalálkozó előtt írt tanulmányában elemezte a szövetség helyzetét, illetve az előtte álló kihívások természetét. Elemzése megjelent a szervezet nyilvánosságkezelő részlege által kiadott tanulmányok gyűjteményében, amely egyben felhívja a figyelmet arra is, hogy a NATO parlamenti közgyűlés delegáltjainak vagy tisztségviselőinek véleménye nem reprezentálja a NATO hivatalos politikai állásfoglalását, mivel nincs formális kapcsolat e két, egymástól teljesen elkülönülten működő szervezet között. Cikkünk az elemzés rövidített változata.

A NATO parlamenti közgyűlés (amely törvényhozó és végrehajtó testületként magától a szövetségtől független szervezet) elnökeként keményen dolgoztam a közgyűlés munkájának javítása és hatókörének bővítése érdekében azért, hogy az fokozatosan átalakuljon, és a tagállamok delegáltjainak eredetileg korlátozott szerepű konzultatív fórumából a NATO-n belüli „demokratikus kontroll” eszközévé váljon. Véleményem szerint a NATO parlamenti közgyűlésének képviselői döntő szerepet játszanak, akárcsak az Európa Tanácson vagy az EBESZ-en belül is, hiszen ők nem csupán képviselők, akik a védelmi költségvetés megszavazásáért felelősek saját nemzeti parlamentjeikben, hanem ezen felül (a washingtoni szerződéshez történő csatlakozás jegyzőkönyveinek ratifikálása révén) támogatják a szövetség bővítési folyamatát, valamint a nemzeti csapatok alkalmazását béketeremtő, illetve békeépítő műveletekben, az ENSZ vagy a NATO zászlaja alatt.

A NATO parlamenti képviselői gyakran még a NATO légkörénél is nyitottabb és szabadabb baráti és pártatlan megbeszélések során vitatják meg az aktuális kérdéseket. A közgyűlés új témákat is felvehet bizottsági találkozóink vagy plenáris gyűléseink napirendi pontjai közé, gyakran még jóval azelőtt, hogy azokat az Észak-atlanti Tanács tárgyalná.

A NATO napjainkban paradox helyzetben van. Egyrészt a szövetség túlélte azt a geopolitikai forradalmat, melyet a szovjet fenyegetés megszűnése okozott. Szövetségünk alapvető szerepet játszott a béke megszilárdításában például az európai kontinensen, ahol döntő mértékben járult hozzá a balkáni konfliktusok rendezéséhez, valamint azáltal, hogy rendkívül hatékony módon kötelezte el magát a terrorizmus elleni harc mellett, különösképpen Afganisztánban.
Ugyanakkor a szövetség új képességekkel – többek közt a NATO Reagáló Erővel – rendelkezik, és sikeresen alakított ki partnerségi viszonyt az Európai Unióval a védelmi és biztonsági dimenzióban, amint azt Bosznia-Hercegovina példája is jelzi. Egy másik szintű partnerség jellemzi Oroszországhoz, Ukrajnához és a Partnerség a Békéért program más tagországaihoz fűződő viszonyát. A szövetség továbbra is rendkívül vonzó marad sok ország számára: az 1999-es és a 2004-es csatlakozási hullámok segítettek megszüntetni a megosztottságot Európában, hiszen a NATO felvette tagjai közé a vele korábban szemben álló Varsói Szerződés volt tagországait, illetve a szovjeturalom alól felszabadult államokat.

Más tagjelölt országok világosan kinyilvánították hajlandóságukat arra, hogy csatlakozzanak az euro-atlanti közösség értékeihez, és határozottan elkezdték a szükséges reformok végrehajtását. Meg vagyok győződve arról, hogy még több segítséget, bátorítást és támogatást kell nyújtanunk ezeknek az országoknak, mivel csatlakozásuk segíteni fogja az európai kontinens stabilitásának megerősítését. […]

Másrészt azonban a szövetség jövője több szempontból is homályosnak tűnik. Tizenöt évvel a hidegháború befejeződése után a szervezet létezésének célja nyitott kérdés. Vajon, ahogy azt Angela Merkel kancellár 2006 februárjában megfogalmazta, a NATO még mindig a szövetséges biztonsági kérdések megbeszélésének „elsődleges terepe”? Vajon egy „globális partnerekkel együttműködő” NATO-vá kellene válnia, mint azt Jaap de Hoop Scheffer NATO-főtitkár mondta a legutóbbi müncheni biztonságpolitikai konferencián? Vajon annyiban kellene-e „globálissá válnia”, hogy teljes jogú tagként fogadja be az olyan országokat, mint Japán, Ausztrália vagy Izrael, mint azt nemrég a korábbi spanyol elnök, José Maria Aznar javasolta? Vagy másodlagossá kellene válnia a szövetségnek az ad hoc „hajlandók koalíciójá”-hoz képest, amelyre Donald Rumsfeld, amerikai védelmi miniszter hivatkozott híres mondatában: „a misszió határozza meg a koalíciót”? Közvetlenül szeptember 11-e után a szövetséget nem alkalmazták sem Afganisztánban, sem Irakban. Néhány kommentátornak kétségei vannak a szövetség szilárdságát, valamint azt illetően, hogy képes-e egy új, nagyméretű, egységes nemzetközi fellépésre, például az Iránban létrejövő válság esetében.

Vannak persze gyenge pontok és függőben lévő kérdések az európai oldalon is, s ezeket tovább fokozza a 2005-ben, Franciaországban és Hollandiában rendezett alkotmányos népszavazás negatív eredménye, melyek hirtelen lelassították a politikai integráció folyamatát az Európai Unióba. Napjainkban aligha lehet látni bármiféle európai katonai erő létrejöttét, mivel a 25 (ma már 27, azóta felvették Bulgáriát és Romániát – a szerk.) EU-tagország együttesen 40 százalékát költi védelemre annak, amit az Egyesült Államok költ erre a célra, és az amerikai erők 10 százalékának megfelelő tervezési képességet tudnak felmutatni. Európát még soha nem osztotta meg ennél mélyebben három országcsoport: a semlegesek, akik semleges státusukhoz még a hidegháború vége után is ragaszkodnak, az „euro-atlantisták”, akik a NATO-n belül az úgynevezett pillér-megközelítés hívei, és az „euro-gaullisták”, akik szerint az USA erejét és globális dominanciáját Európának kellene ellensúlyoznia.

Mostanára az is nyilvánvalóvá vált, hogy az Európai Unió (például Törökország és Ukrajna ügyében), valamint a NATO is bizonyos mértékig „kimerült a bővítésben”, amit jelez például néhány európai kormány hűvös állásfoglalása Grúzia jelöltségével kapcsolatban. A NATO-nak még soha nem volt ekkora szüksége arra, hogy alapvetően újraértékelje létezése megalapozottságát, hosszú távú célkitűzéseit, valamint az amerikai és az európai pólus közti egyensúlyt. [...]

Napjainkban a NATO több kihívással néz szembe. Az első kihívás világos és egyszerű: azért, hogy értékeink elfogadottá váljanak, a demokráciáknak továbbra is össze kell fogniuk a mai veszélyes világban. A Bosznia-Hercegovinában, Afganisztánban és különösen Irakban szerzett aggasztó tapasztalok rengeteg tanulságot nyújtottak, melyeken az Atlanti-óceán mindkét partján elgondolkodhatunk. Amerika nem képes mindent egyedül végrehajtani, mint ahogy az európai szövetségesek sem képesek erre egyedül. Mélyen meg vagyok győződve arról, hogy egy erős transzatlanti kapcsolathoz mind Európának, mind Amerikának továbbra is elemi érdeke fűződik. Azonban egy értelmes és erős szövetség fenntartásához két feltételnek kell teljesülnie: a konzultációkon túl, amerikai részről világos elkötelezettségre van szükség (a közös döntéshozatal mellett is) a központi stratégiai kérdéseket illetően, ami azt jelenti, hogy az európai védelmi integrációt nem ellenezniük, hanem sokkal inkább támogatniuk kell. A második feltétel, hogy az európai védelmi integrációt nem az Egyesült Államok ellenében történő folyamatként, hanem az euro-atlanti biztonsághoz történő hozzájárulásként kell felfognunk. Ez egy valóban törekvő partnerséget tesz szükségessé, és az európai államoktól kitartó védelmi erőfeszítéseket igényel, amelyeknek jelenleg a védelmi kiadások terén messze az élen járó Egyesült Királyság vagy Franciaország ilyen jellegű tevékenységéhez kell hasonlítaniuk.

A második kihívás a terrorizmus és a proliferáció kérdéseivel kapcsolatos. New Yorktól Washingtonig, Madridtól Londonig és Ammantól Sharm el Sheik-ig a terrorizmus nem csökkent az utóbbi években, és az al-Kaida vezetőinek közelmúltbeli nyilatkozatai azt bizonyítják, hogy az emberi életet megvetőktől semmit sem szabad remélnünk, és semmiről sem szabad tárgyalnunk velük. [...]

A NATO tagállamainak jelentősen növelniük kell reagáló képességeiket a polgári védelmi tervezés és koordináció terén. Ugyanakkor a tagállamoknak a nemzetközi együttműködést is fel kell gyorsítaniuk, a hasadóanyagokkal való kereskedelem megakadályozása, valamint a terroristahálózatok szétzúzása érdekében. Elő kell állniuk a proliferáció megakadályozására vonatkozó új kezdeményezésekkel, olyanokkal, mint amilyet 2006. szeptember 19-én Bécsben, Sam Nunn amerikai szenátor vázolt fel, amelynek értelmében nemzetközi energiaforrás-bank alakulna a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (IAEA) égisze alatt, mely megfosztaná a proliferációban potenciálisan érdekelt államokat az urándúsítási tevékenység igazolására alkalmas ürügyektől. Csak akkor leszünk képesek jelentősen csökkenteni a potenciálisan halálos fenyegetéseket, melyeket a nyugati civilizációra, sőt saját létezésünkre jelentenek, ha komolyan vesszük ezeket a kihívásokat.

A harmadik kihívás a moszlim világhoz, az atlanti szövetség közvetlen szomszédjához fűződő kapcsolataink rendezése. A NATO egyik legrégebbi szövetséges tagországában, Törökországban a népesség nagyobb része moszlim, és aligha lehetne túlértékelni Törökországnak azt a szerepét, amelyet a szövetség déli szárnyának megerősítésében játszott. A szövetség jelen van az olyan műveleti területeken, mint Bosznia, Koszovó és Afganisztán, ahol a lakosságot részben vagy többségében moszlimok alkotják. Úgy gondolom, jelenleg nem a Kelet és a Nyugat küzdelmének, hanem inkább magán a moszlim világon belüli harcnak vagyunk tanúi, amely azok között a radikálisok között folyik, akik saját politikai céljaik érdekében megpróbálják kiforgatni az iszlám vallást egy nyugatellenes értelmezéssel, illetve a mérsékelt vagy világias moszlimok között, akik megpróbálják az iszlám világot összebékíteni a modern kor igényeivel. A NATO tagállamai nem maradhatnak közömbösek e küzdelem kimenetelét illetően.

Afganisztán napjainkban olyan próbát jelent a szövetség számára, amely különböző mértékben ugyan, de mindhárom fent említett kihívást megtestesíti. A NATO afganisztáni kudarca nem csupán a demokrácia és a szekularizáció drámai visszaesésével járna a moszlim világban, hanem világszerte bátorítaná a fanatikusokat és a dzsihád mozgalmát. Ezért minden erőfeszítésünket latba kell vetnünk, hogy legyőzzük a tálibokat és stabilizáljuk az országot. Fogalmazzunk világosan: a siker garantálásához sokkal többet kell tennünk az erők generálása (force generation) és az alkalmazott katonák létszámának (boots on the ground) vonatkozásában.

Egy másik kihívást jelent az Abházia, Dél-Oszétia, Hegyi-Karabah vagy a Moldáv Köztársaság „befagyott” konfliktusainak megoldása. [...] A NATO-tagság egyértelmű kilátásba helyezése megoldhatná ezeket a konfliktusokat a demokrácia, a gazdasági növekedés és a jogrend megerősítése révén. Kormányainknak készen kell állniuk arra, hogy hozzájáruljanak a lehetséges békefenntartó műveletekhez, szoros együttműködésben olyan szervezetekkel, mint az EU, az ENSZ, illetve az EBESZ.

A szövetségnek a demokrácia megszilárdításáért is tennie kell. [...] Közös stratégiát kell kidolgoznunk arra, hogyan tudjuk a leghatékonyabban támogatni és megszilárdítani a demokráciát Oroszországban és környezetében, e feszültségek csökkentése érdekében. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a NATO-t 1949-ben demokratikus értékekre alapozták, és erkölcsi kötelességünk támogatni ezeket az értékeket, különösen az olyan államokban, amelyek a demokratikus fejlődés útjára léptek. Ahogy a múltban, úgy a jövőben is új kihívásokkal kell szembenéznünk, új csatákat kell megvívnunk és megnyernünk.

Eszes Boldizsár – Vastagh László