– Tedd a hátad mögé! Inkább a hátizsákodba! Egyáltalán miért is vetted elő? Vidd haza! A „jó tanácsok” az ugrásvezetőnek szóltak, aki „könnyelműen” bátorkodott szélerősséget mérni arra rendszeresített kézi készülékével, lévén, hogy alig húsz perc volt hátra a helikopterek megérkezéséig. Az ugrásra várók hitetlenkedve szemlélték a helyzetet: július tizenhatodika a beharangozott „sosem látott” kánikula első napja volt, mindenki tudta a tévéből, hogy napokig egy magas nyomású anticiklon fogja meghatározni a Kárpát-medence időjárását, napról napra egyre forróbb levegő érkezik Afrika felől, s a magas nyomásban a szél sem rezdül majd.

Általában. Mert az újdörögdi bázistól nem messze kijelölt ugróterületen az ugrásvezető már reggel kilenckor 4-7 méter per szekundum sebességű szelet mért, tizenegyes, tizenkettes befúvásokkal. Ez rossz ómen az ejtőernyősöknek, mivel a körkupolás ejtőernyőkkel „hétméteres” szélig lehet biztonságosan földet érni – bár már ebben is benne van a nagy „perecelések” lehetősége. Nem csoda tehát, hogy „jobbnál jobb” ötletekkel akarták lebeszélni az ugrásvezetőt a szél méréséről. Mert az ejtőernyős már csak ilyen. Az ugrásvezető pedig (hivatalból) olyan, tehát meghozta a döntését: ha megérkeztek a gépek, célszalagokat dobunk, a helikopteren lévő két legtapasztaltabb ugró „célugrik”, aztán majd meglátjuk.

Meg is látta mindenki. A célszalagok jó hatszáz méterre landoltak a célkereszttől, a körkupolás ernyős célugrók már jóval közelebb, viszont emberesen értek földet, tehát az ugrás a földön várakozóknak lefújva. A Szolnokról érkezett helikopterekből még kiugorhattak a légcellás-ernyősök, (ők nagyobb szélben is ugorhatnak), aztán csomagolás; naplementekor esetleg meg lehet próbálni újra.

– Nem igazán jó kezdés – mondogatták az ejtőernyőket visszapakoló katonák –, mivel az MH 34. Bercsényi László Különleges Műveleti Zászlóalj ejtőernyős kirakással kívánta megkezdeni háromhetes túlélési kiképzését. A csoportok szolnoki felszállással ugrottak volna Újdörögdön, az előzőleg kitelepült törzs- és más beosztásúak pedig elmaradt ugrásaikat pótolták volna – ha az időjárás is tudomásul vette volna, hogy magas nyomású anticiklonban nincs szél.

A szép (ejtőernyős) kezdet ugyan elmaradt, ez viszont abszolút nem befolyásolta azt a tényt, hogy a zászlóalj (műveleti készenlétének eléréséhez) az egyik fizikailag és mentálisan is legmegterhelőbb kiképzését kezdte meg – tudtuk meg az alakulat parancsnokhelyettesétől.

A túlélési kiképzésekről ma már a honvédség majd minden lövész és felderítő katonájának van tapasztalata. Meg kell tanulni minden időjárási körülmények között menedéket építeni, tudni kell, hogy mit fogyaszthatunk el mindabból, amit ilyenkor a természet kínál, tudni kell, hogyan csiholhatunk tüzet, s „fakaszthatunk vizet”, milyen a jó csapda, a jó menedék – és így tovább. A Bercsényi-zászlóaljnál azonban (alaprendeltetéséből adódóan) ennél sokkal többet kell megtanulniuk a katonáknak. A három hét alatt az amerikai MTT (Mobil Training Team – mobil kiképzőcsoport) segítségével mindent ismeretet el fognak sajátítani a túlélésről, az általános ismeretektől a harctéri tapasztalatok alapján várható és váratlan helyzetekig. A kiképzés utolsó hetében pedig egy hatnapos non-stop feladat során, s az általános túlélési procedúra gyakorlásán túl, ízelítőt kapnak – a Magyar Honvédség történetében először – a fogságba esés, a fogolytábor túlélése, a szökés, valamint a kimenekítés praktikáiból is.

Szabó Béla
Fotó: Rácz Tünde