A KAUKÁZUS TÉRSÉGÉNEK AKTUÁLIS KÉRDÉSEIRŐL

2005.06.23.

A Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja szakértők bevonásával megvizsgálta a Kaukázus biztonságpolitikai jelenét és jövőjét és az alábbi megállapításokat tette.

GYORSELEMZÉS

2005. 06. 14.

GRÚZIA

A Kaukázus és a területén található államok, népek történelmét, geostartégiai szerepét máig feszült viszony jellemzi. Az elmúlt, több mint egy évtized nagy részében, Csecsenföldön háború dúlt. Az 1996-ban zárult húsz hónapig tartó háború, amely végül orosz kivonulással végződött, de az ezt követő évek alatt sem sikerült a súlyos konfliktusokkal teli térség helyzetét stabilizálni, majd 1999-ben ismét orosz erők vonultak a kaukázusi területre. Az orosz védelmi minisztérium adatai alapján, jelenleg közel harmincezer katona állomásozik a térségben.

A térségbeli orosz jelenlét kiterjed Grúziára is, és a feszült viszony rendezését nem segíti elő, hogy Oroszország döntéshozói növekvő bizalmatlansággal figyelik az Abházia és Dél-Oszétia politikai relációt csakúgy, mint a Grúziában erősödő amerikai befolyást. Oroszország, Abháziában és Dél-Oszétiában is békefenntartó erőket állomásoztat, amely egységek térségbeli szerepe mellett, Moszkva orosz állampolgárságot is garantálni kíván az ott élőknek.

Mindezekkel egyidőben, a „Nyugat-barát” grúz vezetés szorgalmazza, hogy Oroszország két éven belül vonja ki csapatait a térségből, valamint szüntesse meg két megmaradt grúziai támaszpontját is. A grúz fél követelése és Moszkva álláspontja egyelőre nem látszik közeledni egymáshoz, főként, hogy az orosz védelmi miniszter a közelmúltban úgy fogalmazott, hogy a bázisok megszüntetése közel 300 millió dollár költséggel járna, amely megtérítése kártérítés címén Tbiliszi-t terhelné.

A térségben kialakult feszültségeket jól jellemzi, hogy a grúz külügyminiszter márciusi brüsszeli látogatásakor kérte az Európai Unió-t, hogy vizsgálja meg annak lehetőségét, érkezhetnek-e a közeljövőben újabb megfigyelők a térségbe, az előzőleg (1999) ott állomásoztatott, majd a közelmúltban kivont EBESZ megfigyelők helyett. A korábban EBESZ részről ott állomásoztatott 100 fegyvertelen megfigyelő mandátumának további meghosszabbításához, ugyanis Moszkva azért nem járult hozzá, mert álláspontja alapján nem kellő hatékonysággal látták el feladatukat, így az orosz fél állítása szerint, számos esetben átszivárgó csecsen fegyveresek jelenléte volt érzékelhető a térségben.

Mindazok mellett, hogy az új grúz vezetés igyekszik „Nyugat-barát” politikát folytatni, – amelyet az EU döntéshozói minden bizonnyal értékelnek – még nem rendelkezik olyan mértékű befolyással a térségben, hogy Brüsszel számára vállalható legyen egy esetleges orosz rosszallás. Moszkva pozíciói az utóbbi időkben ugyan érezhetően gyengültek, de továbbra is rendkívüli figyelemmel kíséri egykori tagköztársaságai sorsát, ezért valószínűnek tűnhet egy olyan „középutas” megoldás, amely szerint az EU elsősorban diplomáciai súlyával, pontosabban kaukázusi különmegbízottja pozícióinak erősítésével kívánja támogatni a grúz kezdeményezést.

AZERBAJDZSÁN

A Kaszpi-tenger nyugati részén található Azerbajdzsán része a magát függetlennek tartó vitatott tartomány Hegyi-Karabah és a Nahicseván Autonóm Köztársaság, amely az azerbajdzsáni területtől különállva, örmény területegység mögött helyezkedik el. Öt állam és a Kaszpi-tenger határolja: Grúzia, Oroszország – Dagesztán Autonóm Köztársaság, Irán, Örményország, Törökország, Kaszpi-tenger.

A kaukázusi konfliktusok hátterében szinte minden területegység szempontjából, így Azerbajdzsánéból is meghatározó, hogy korábban évtizedekig a volt Szovjetunió külön tagköztársasága volt, napjainkban pedig az azeri területen található Hegyi-Karabah Köztársasággal fennálló konfliktus következtében, az örmény határterületek környékét és az ország északnyugati részét fegyveres felkelők tartják ellenőrzésük alatt. A több tűzszüneti megállapodás ellenére azonban, nem ritkák a határ közeli fegyveres villongások, amelyek mellett a biztonság szempontjából továbbra is destabilizáló hatású, hogy Örményország irányába haladva is érezhető a feszültség.

A vitatott határvidékeken található feszültséggócok, valamint Azerbajdzsán és Örményország közötti feszültségek alapja, többek között az a Hegyi-Karabah hovatartozásáról régóta rendezésre váró kérdés, amely következtében még 1988-ban több erőszakos cselekmény is történt a térségben. Akkor, a konfliktusok miatt örmények ezreinek kellett távoznia az országból, és a vitában nem hozott megoldást az sem, hogy 1991-ben a Szovjetunió felbomlásával, Azerbajdzsán és Örményország politikai szempontból függetlenné válhatott. 1990-1994-ig tartott az a Hegyi-Karabah-vita miatt kirobbant háború, amely során az örmények, mélyen behatolva Azerbajdzsán területére, Hegyi-Karabahhal együtt az azeri terület egyharmadát megszállás alatt tartották és végül Hegyi-Karabah tartomány elszakadását Azerbajdzsán katonai erővel tudta megakadályozni. Azerbajdzsán a továbbiakban sem ismeri el Hegyi-Karabah Köztársaságot, amelynek egyik példája, hogy megtagadja, és az azeri szabályok megsértéseként minősíti a karabahi vízummal érkezők Azerbajdzsánba történő beléptetését, illetve annak megkísérlését.

Azerbajdzsán a térség folyamatosan felértékelődő kulcsállamaként tekinthető, amelyben meghatározó szerepet játszanak, a területen található energiaforrások. Az azeri gazdaság alapja, a nagy mennyiségű kőolaj- és földgáz vagyon, amely kitermelése a Kaszpi-tengeren, az Apseron-félszigeten és Kura torkolatvidékén történik. Az energiahordozó nyersanyagok kitermelése ugyan az elmúlt években némileg csökkent, de bőségét jelzi, hogy egyes adatok alapján, 2000-ben 14,1 millió tonna kőolajat termeltek ki, amelyet az évtized végére, 60 millió tonna éves termelésre kívánnak bővíteni. A kitermelt olaj szállítása azonban gondot okozhat, mert léteznek ugyan korábban kiépített vezetékhálózatok, de míg az azeri szállítások Oroszországon keresztül történnek, addig, a meghatározó olajvállalatok nem kívánnak Oroszországon és Iránon át vezetéket kiépíteni.

A problémára megoldást jelenthet, a közelmúltban az azerbajdzsáni, a grúz, a török és a kazah elnök jelenlétében Baku mellett ünnepélyesen felavatott 1700 kilométer hosszú Baku-Tbiliszi-Ceyhan (BTC) kőolajvezeték, amely a Kaszpi-tenger olaját szállítja majd a Földközi-tengeri török kikötőbe. Az övezetben található országok számára ez azt jelentheti, hogy – Oroszország megkerülésével – összeköti őket a világpiaccal és a számukra meghatározóan piacképes Nyugattal. A gazdasági hatásmechanizmuson túl, kiemelkedő politikai jelentőséggel is bír ez az esemény abból a szempontból, hogy a továbbiakban a Nyugat számára létfontosságú lesz az érintett országok biztonságának segítése, az éves szinten akár 85 millió tonna olaj továbbítására alkalmas vezeték feletti ellenőrzést gyakorló országok politikai viszonyainak demokratizálása. A kőolajvezeték létrejöttében egyébként jelentős az Egyesült Államok szerepe. Egyes vélekedések alapján, a világ egyik legjelentősebb energiafogyasztójának így egyszerre sikerült elérnie az orosz érdek háttérbe szorítása mellett azt is, hogy az iráni térség megkerülésével együtt csökkenjen olajfüggősége a Perzsa-öböltől. A vezeték kiépítésének finanszírozási háttere is legalább ennyi érdekességgel szolgál. A mintegy 2,4 milliárd dolláros beruházás finanszírozásban jelentős szerepet vállalt a brit gyökerű BP óriáscég, de a konzorciumban feladatokat vállaltak, az azeri Socar olajtársaság mellett, az olasz ENI, a japán Itochu, a török TPAO, a francia Total, a norvég Statoil, és az amerikai Unocal társaságok is.

A gazdasági megfontolásokon túlmutat, hogy az új vezeték egyben érzékelteti a térségben kialakuló új típusú politikai relációkat is. Jelzés értékű, hogy a kőolajvezeték Azerbajdzsánból nem a Moszkvához közelebb álló Örményország irányába, hanem – ugyan kerülővel – de a közelmúlt eseményei miatt feszült kapcsolatokkal bíró Grúzián halad át. Végül a vezetéken szállított kőolaj, amelyen az előzetes tervek szerint évente akár 20-30 millió tonna nyersolajat is továbbíthatnak Nyugat-Európába, Kínába, vagy a Mediterrán-térségbe, Törökország Földközi-tengeri Cheyan kikötőjén keresztül juthat el. Az előbbi szempontok mellett az is egyértelmű jelzésnek tűnik, hogy a vezeték 2005 májusában történő átadásán, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Grúzia és Törökország államelnökei mellett, az avatáson ott volt az USA energiaügyi minisztere, Samuel Bodman is, amely rámutat arra, hogy az Egyesült Államok a térségben Grúziát és Törökországot is fontos partnerként kezeli.

Azerbajdzsán tagja a GUUAM nevű szervezetnek, amelyet Grúzia, Ukrajna, Üzbegisztán, Azerbajdzsán és Moldávia alkot. A szervezet egyik legfontosabb közös célja, hogy képes legyen kialakítani egy, a Független Államok Közösségén belüli Oroszországgal szembeni alternatív csoportosulást. Ez a törekvés áttételesen lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy hadtesteket tartson fent Grúziában, Üzbegisztánban és Azerbajdzsánban.

Az azerbajdzsáni társadalmi-politikai struktúra stabilitásában, elsősorban gazdasági érdekek mentén több hatalom is érdekelt.

A "dinasztikus" jellegű hatalomgyakorlás intézménye mellett, számos olyan akut probléma merül fel az országban, amelyek kezelése a jelentős befolyással bíró nagyhatalmakat, térségbeli politikájuk kialakításában együttműködésre kényszeríti. Azerbajdzsán 1993-tól hivatalban levő köztársasági elnöke – Heydar Aliyev – 2003-ban hunyt el, az azeri hatalomgyakorlásban fia, Ilham Aliyev követte az államfői poszton. Jóllehet, történnek lépések, főként az Egyesült Államok részéről, a demokratizálódási folyamat elősegítésére, egyelőre úgy látszik, hogy sem az USA, sem pedig Oroszország stratégiai érdeke nem diktálja a jelenlegi államfő megbuktatását. Az előbbieket alátámasztani látszik, hogy ugyan az Európa Tanács 2005 márciusában felszólította Azerbajdzsánt a börtöneiben fogva tartott, – egyes becslések alapján – mintegy hétszáz politikai fogoly szabadon engedésére, a sajtószabadság biztosítására, érezhető változások az ügyben ez idáig nem történtek. Ugyanakkor a térségben történő politikai változásokat az azeri fél bizalmatlanul kezeli, mert fennáll a lehetősége annak, hogy a Grúziából esetlegesen kivonásra kerülő orosz egységeket átcsoportosítni kívánják Örményországhoz, amely a térségben Baku szomszédja és egyik legfőbb riválisa. A bizalmatlanság egyik oka, hogy az azeri fél az örmény támogatásnak tudja be, hogy korábban Hegyi-Karabah – amelynek lakossága többségében örmény népcsoporthoz tartozó és azeri területhez tartozott – közel négyéves háborúskodás után 1994-ben a vitatott területen örmény fennhatóságot hozhatott létre. Mindazok mellett, hogy az orosz vezetők nagyon fontosnak tartják Jereván szövetségesi viszonyának fenntartását a kaukázusi térségben, egyes vélemények szerint, Oroszország nem lesz képes fenntartani örményországi támaszpontját, amennyiben feladni kényszerül két grúziai bázisát. Annyi mindenesetre a kétkedők véleményét erősítheti, hogy bár Jereván Oroszország egyik legszorosabb szövetségese, Oroszországnak nincs közös határa Örményországgal.

ÖRMÉNYORSZÁG

Az Örmény Köztársaság földrajzi elhelyezkedése szempontjából, Irán és Törökország határán, Grúziától délre, Azerbajdzsántól nyugatra helyezkedik el, tengeri kijárattal nem rendelkezik. A kaukázusi térségben jelentős szerepet tölt be, főként történelmi múltja és határvidékei vonatkozásában. A közelmúlt történelmi visszatekintésében számos olyan eseményt láthatunk, amelyek a mai napig jelentősen befolyásolják szomszédságpolitikáját, illetve annak, az egész kaukázusi térségre gyakorolt hatását.
• 1988-ban erőszakos cselekmények történtek Hegyi-Karabah Örményországhoz csatlakozása miatt.
• 1989-ben elhatározzák az „Egyesült Örmény Köztársaság” megalapítását, amelyet a szovjet legfelsőbb tanács alkotmányellenesnek minősít és elutasít.
• 1991-ben Azerbajdzsán katonai erővel akadályozza meg Hegyi-Karabah elszakadását.
• 1991 szeptemberében az ország függetlenné válik.
• 1993 áprilisában Törökország embargót vezet be Örményországgal szemben.
• 1994-ben Oroszország arra törekszik, hogy Örményország és Azerbajdzsán között egyezmény jöjjön létre.
Az örmény-azeri, viszony helyzetét jól jellemzi, hogy Örményország igényt tartana az Azerbajdzsán területén lévő, többségében örmények lakta Hegyi-Karabah tartományra, valamint az, hogy emiatt az örmény-azeri határ tulajdonképpen zárva van, nem funkcionál, rendszeres katonai ellenőrzés alatt van, ahol nem ritkán fegyveres összecsapásokra is sor kerül. Az Örményország és Azerbajdzsán között Hegyi-Karabah helyzetéről folyó konfliktus egyik alapja volt korábban (1988-ban), hogy ez volt az utolsó örmény hercegség, amely autonómiával rendelkezett. Az örmények számára jelentős érdekek fűződnek ahhoz, hogy ez a terület Azerbajdzsánban autonómiát kapjon, mivel többségében örmények lakják. Az örmény-azeri konfliktusos határvita azonban nem egyedülálló jelenség a térségben, mert hasonló jellegű az Örményország és Grúzia közötti határvita, amely Grúzia délnyugati részét érinti, amelynek egyik alapja, hogy ott, megközelítőleg 3,4 millió örmény él az államon kívül.

A térséget érintő hosszútávú gazdasági érdekek tervezése mentén is törésvonalak tapasztalhatók. Ennek egyik legjobb példája, hogy Örményország folyamatosan közeledni látszik ahhoz az Euroázsiai Gazdasági Szövetség-hez amely Oroszország, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgízia és Tádzsikisztán együttműködését van hivatva elmélyíteni.

Az örmény-török kapcsolatokat is feszültség jellemzi, amelynek gyökerei a történelmi múltba nyúlnak. Jelzés értékű azonban, hogy Ankara a közelmúltban javaslatot tett (jóllehet az EU felől történő nyomásgyakorlás miatt) hogy közös bizottság létrehozása történjen meg, és a török parlament kezdjen vitát azokról az 1915 és 1917 közötti eseményekről, amelyeknek következtében egyes örmény adatok szerint, mintegy 1,2 millió örmény népcsoporthoz tartozó esett áldozatul, vagy lett elszenvedője az erőszakos kitelepítéseknek. Mindazok mellett, hogy Törökország 1991-ben Örményország függetlenné válásakor elismerte ugyan a kaukázusi államot, a török és örmény határ 1993 óta zárva van.

Az Európai Unió, a csatlakozásra váró Törökország felé érezhetően azzal az elvárással fordul, hogy rendezze megnyugtatóan a török-örményt viszonyt, és ez nem pusztán gazdaságdiplomáciai, hanem geopolitikai érdeket is tükröz. A leendő rendezett viszonyok Örményország Irán, Irak és Szíria közelségével több, mint indokoltnak mondhatóak, ráadásul jelenleg úgy tűnik érdekeinek megfelelően, ebben aktív partnerként kapcsolódik be az Egyesült Államok is. A térségbeli orosz érdekeltségeket, mindinkább a múltban gyökerező orosz befolyást, a terrorellenes együttműködés színterén is szorgalmazza mind az amerikai, mind az orosz fél. 2001 szeptembere után, terrorellenes megelőzés címén növekedett az amerikai jelenlét a térségben, amely olyan helyzetet teremtett, hogy mára már Kirgizisztán és Üzbegisztán területén is megtalálhatók mindkét nagyhatalom bázisai.

Az USA, Oroszország és az Európai Unió pozícióiról

Mindazok mellett, hogy pillanatnyilag úgy tűnik, az orosz befolyás a térségben csökken, ennek ellenére mindkét fél érdeke úgy diktálja, hogy közös erővel igyekezzenek stabilizálni a térséget, ezen túlmenően természetesen, mindkét nagyhatalom gazdasági pozícióit is igyekszik fejleszteni a területen. A közelmúlt grúziai és a térség más országait is érintő belpolitikai eseményekre nyilvánvalóan meghatározó volt az amerikai jelenlét, azonban az USA Oroszország felé több esetben is kifejezésre juttatta, hogy a „demokrácia-export” nem jelenthet konfliktusforrást a nagyhatalmi viszonyban, mert nem az orosz érdekkör gyengítését célozza. Egyes vélemények rámutatnak arra, hogy az amerikai katonai jelenlét legalább annyira a globalizálódó érdekviszonyok következménye, mint a több helyen telepített kis katonai támaszpontokon keresztüli nagyhatalmi jelenlét, esetlegesen jelzés értékű nyomásgyakorlás eszköze.

A grúziai események kapcsán, mindenképpen felmerül a kérdés, betöltheti-e Grúzia a kaukázusi térség vezető szerepét? A kérdésre adott eddigi értékelések alapján, a grúziai hatalomváltás eseményei meghatározók, de főként jelzés értékűek voltak, mert a grúz gazdaság teljesítő képessége jelenleg viszonylag alacsony, amely mellett, érezhetően markáns az Oroszország felé történő ráutaltság, amely egyebek mellett közvetlenül is jelentkezik abban, hogy a grúz áramellátás Oroszországtól függ.

A térség stabilizálásában az európai jelenlét is segíthetne akkor, ha sikerülne stratégiai szempontrendszerű konfliktusmegelőző stratégiát kialakítani az Európai Unió döntéshozóinak, különösen, hogy az esetleges török csatlakozást követően ezek az államok olyan szomszédos államokká válnak, ahol napjainkban is komoly problémákat okoznak a vallási-etnikai konfliktusok, a szervezett bűnözés és a szakadár területeken megjelenő és átszivárgó terrorcsoportok. Megállapítható, hogy a térség a konfliktusok tengelyeként értékelhető, ahol változtatni, csak az infrastruktúra fejlesztésével, a humán- és gazdasági lehetőségek hosszú távú megszilárdításával, és a közös érdekszövetségek elmélyítésével lehet, ugyanakkor megoldásra vár számos olyan kihívás is, mint az etnikumok demográfiai növekedése, illetve az ehhez kapcsolódó lehetséges migráció kérdése.

Szerkesztette:

Vass András

Biztonságpolitikai és Honvédelmi Kutatások Központja

Fiatal Biztonságpolitikusok Klubja