Megható pillanatnak lehettünk szokatlan, de örömteli tanúi május 3-án Szentesen, a Damjanich laktanyában. 41 éves osztálytalálkozó diákjai gyülekeztek a bejárat előtti parkolóban. Az ország különböző tájairól érkező nyugállományú katonákat egy közös pont köti össze: 1967, Szentendre, Egyesített Tiszti Iskola, műszaki tiszti végzős fiatal tisztek.

A kapu előtti találkozás pillanatai feledhetetlenek. Volt, aki 41 éve nem találkozott a volt osztálytársaival. Most pedig újra együtt. A két fő szervező Bártfai László nyugállományú alezredes és Döme Gyula nyugállományú őrnagy nagy fába vágta a fejszéjét, mikor nekilátott a volt osztálytársak felkutatásának. Időigényes nyomozómunka után a 19 fős végzős tiszt közül sajnálatos módon négyen elhunytak már, ötnek nem sikerült elérhetőségét felleljék, de tízen örömmel vállalták a találkozón a részvételt. Az utazás fáradságát feledtette, a találkozás fényét emelte, hogy Szentesen, az MH 37. II. Rákóczi Ferenc Műszaki Zászlóaljnál, az ország egyetlen teljesen műszaki alakulatánál találkozhattak, és a kapun belépve újra érezhették a műszaki laktanya illatát.
A kapun belüli első örömteli pillanatok után, Juhász László százados, az alakulat kommunikációs tisztje tartott tájékoztatót a műszaki zászlóalj jelenlegi felépítéséről, feladatairól, technikáiról. Majd egy alakulat bemutató séta közben felidézhették emlékeiket. A tiszti avatás után, a végzős állományból hatan kerültek Szentesre, mint első helyőrségbe. Így az emlékek kézzel fogható közelségbe kerültek. Örömmel nézegették a technikai berendezéseket, hiszen ezekről a saját koruk műszaki eszközei elevenedtek meg, melyek már rég kivonásra kerültek a rendszerből. „Ezeket a tárólószíneket még mi építettük” – hallatszott. Az ilyen emlékekért már megérte Szentesre utazni.
Egy kellemes ebéd elfogyasztása után, mindenki beszámolt az eltelt éveiről, mozgalmas életútjáról. Végighallgatni is megtisztelő volt a hosszú utat megtett pályafutásokat. Szentes, Szolnok, Ercsi, Szeged, Rétság, Orosháza, Baja, Pápa és sorolhatnám, az akkor még működő műszaki alakulatok helyőrségeit, melyek közül sok már nem is létezik. A beosztások is változatosak. Ő robbantott, én utat építettem – ugratták egymást a régi barátok. Az emlékek közé egy kis keserűség is társult, mikor a volt szolgálati helyről emlékezve a mondás szerint említették, a laktanya helye már sóval van felszórva, az én irodámban most egy pékség működik.
A nyugállományba helyezés azért nem jelentette a munka befejezését. Van, aki az egyetemen tanít, mérnök lett, a paksi atomerőműben végez felelősségteljes munkát, és van aki külkereskedő lett. Az idő eltelt, de az ambíciók töretlenek. Sokáig nélkülözték a találkozást, de célként tűzték maguk elé, amíg az egészség engedi két–három évente újra megszervezik a közös találkozót.
Erőt, egyészséget, és nyugodt, békés napokat kívánunk számukra.