Nagy József nyugállományú alezredes, a Marcali Nyugállományúak Klubjának elnöke köszönti a megjelenteket a helyőrségi Mikulás ünnepségen, majd a legfontosabbakat, a gyerekeket kéri fel egy közös dalolásra. Hull a pelyhes fehér hó ... – énekelik a lurkók, az ajtó pedig megnyikordul, és belép a piros ruhás, szakállas öreg.

Van, aki meglepődik, a kisebbek közül egy leányzó el is pityeredik. A Mikulás szaloncukrot, almát, narancsot oszt, majd teli puttonyát egy szék mellé helyezi. Segítője kezdi sorolni a neveket, a gyerekek pedig átveszik a „klubtélapó” ajándékát. Közben versek, dalok hangzanak el. a déd- és nagyszülők, anyukák és apukák pedig csattogtatják fényképezőiket.

A huszonnégy katonagyerek közül a legkisebb, csak pár hónapos Bauer Ákos bátran kinyújtja kezét, a szemlélődő pedig már azt hiszi, hogy megnézi, valódi-e a Mikulás szakálla. A puttony pedig kiürül, az Öreg búcsút int egy évre a helyőrségi klubnak. A gyerekek énekelnek, persze újból hull a fehér hó, de a felnőttek nem bánják. Majd megköszönik a házigazdának az évtizedek óta hagyományosan megtartott ünnepséget. Mielőtt kilépnénk, összefutunk Kondákor Ferenc nyugállományú bajtársunkkal, kezet fogunk, de figyelmeztetem, hogy vattadarab van az állán. Ági lányom megkérdezi, hogy merre van a Mikulás, Feri pedig miközben a fehér kis szöszmöszt eltávolítja arcáról, hamiskásan elmosolyodik és elmondja, hogy a Télapó már távol jár, hiszen sok kisgyerek várja még szerte a világon…