Negyven esztendeje a magyar hadsereg a Varsói Szerződés tagjaként bevonult Csehszlovákiába. Akkori szóhasználat szerint a szocialista országok baráti segítséget nyújtottak az ellenforradalmi veszély leküzdéséhez, Csehszlovákia lakossága azonban az akciót anyanyelvtől függetlenül a „prágai tavasz” társadalmi és gazdasági reformok eltiprásnak tartotta, a segítségnyújtókban pedig megszállókat látott. Az okkupáció legfőbb magyar résztvevője a zalaegerszegi 8. gépkocsizó-lövész hadosztály volt. A katonai akció akkori résztvevői ma már deres halántékkal emlékeznek a negyven évvel ezelőtti eseményekre.

Fehér János a marcali műszaki zászlóalj katonájaként szintén részvett a csehszlovákiai akcióban. Sokáig nem beszélt erről, hallgatott, sőt mint később kiderült szlovákiai barátai előtt le is tagadta. Úgy gondolta, hogy most jött el az ideje annak, hogy elszámoljon erről magának, korosztályának, volt barátainak, s papírra vetette emlékeit, belső dilemmáit. Erről és későbbi terveiről beszélgettem vele marcali házának teraszán. Az idő kellemes, a lugas alatt pedig szinte kényeztető. János a kezében örömmel lapozgatja, az éppen hogy nyomdából kikerült írást, ami az „Állj, vagy megyünk!” címet viseli.

Hogy kerültél egyáltalán, mint katona Csehszlovákiába?- kérdezem tőle bevezetésképpen.

A marcali műszaki alakulatnál szolgáltam hivatásos katonaként. A zászlóalj 1968-ban a zalaegerszegi hadosztály alárendeltjeként tevékenykedett. Július vége felé jártunk, nyaralni készültem családommal. Feleségem második gyermekünkkel volt várandós. Ők előreutaztak feleségem szüleihez, én pedig vissza a Helyőrségbe. Július 26-án váratlanul fokozott harckészültséget, majd mozgósítást is elrendeltek. A nyaralásnak búcsút inthettem, július 27-én az alakulat pedig már el is foglalta megindulási körletét. Folytak a politikai felkészítések, főként a csehszlovák ellenforradalmi veszélyről szóló agitációk. Mindenki kivárt, augusztus 19-én pedig egyértelművé vált, hogy nem haza megyünk. Augusztus 20-án, az állami ünnepen kaptuk a parancsot: indulás Csehszlovákia.

Nem volt tehát teljesen váratlan akció, mégis hogyan élték meg a magyar katonák a bevonulást?

Katonaként teljesítettük a parancsot. 1966-ban már jártam a VLTAVA hadgyakorlat keretében Csehszlovákiában, és mivel észak-magyarországról származom, az alakulat egyedüli tagjaként beszéltem szlovákul is. A bevonulás különösebb gond nélkül zajlott le. Megélni azonban szörnyű volt, ahogy a főként magyarok lakta vidékeken átvonulva „sajátjaink” szidtak minket, ökölrázás közepette vonultunk kijelölt körletünk felé. Óriási szerencse, hogy lövések nem dördültek, fegyveres összetűzések nem történtek, mivel a csehszlovák fegyveres erők főnöke megtiltotta az ellenállást.

Hol tevékenykedtek a marcali katonák Csehszlovákiában?

Első körletünk Aranyosmarót (Zlaté Moravce), a szlovák többségű bányaváros volt, ahol a településhez közeli erdőben vertünk tábort. Megszervezésre került a tábor biztosítása, őrzése, valamint járőrözéseket hajtottunk végre a városban és környékén. A településsel való kapcsolat nagyon hűvösnek volt mondható. Bár összetűzések nem voltak, de a passzív ellenállás formáival folyamatosan szembesülnünk kellett. Ha a városba ért a járőr, megszólaltak a szirénák, az utcákról pedig eltűntek az emberek. Örültem, hogy áttelepültünk másik körletbe, Szeredre (Sered). Itt a város szélén, egy csehszlovák műszaki ezred szomszédságában alakítottuk ki táborunkat. Bár a helyzet továbbra is feszült volt, a település vezetői a bizalmatlanság ellenére a napi problémák megoldásában partnerek voltak.

Milyen volt a napi tábori élet számotokra?

Az első napok lázas tevékenységét követően a katonák „unalmát” el kellett űzni. Versenyek szervezésére került sor, dekorációkkal dobtuk fel az egyhangúságot, Többek között a helyzet fintoraként, kavicsokból kirakva éltettük a csehszlovák-magyar barátságot. Különleges perceket okozott a szeptember 29-i fegyveres erők napján tartott ünnepség, amin a szovjet katonák mellett csehszlovák vendégek is részt vettek, akik feltűnően kerülték egymás társaságát. Javított a hangulaton, hogy szeptember elejétől a parancsnoki állomány egy része már haza is mehetett, amelyet később a családos sorkatonák is igénybe vehettek.

Hogyan élték meg a távollétet az itthon maradottak?

Talán nekik volt a legnehezebb. Az első időkben rövid és semmitmondó levelezőlapok, helyőrségi tájékoztatókból tájékozódhattak a családtagok. De beköszöntött az ősz, iskolakezdés, szüret, betakarítások, tüzelőbeszerzés. Ez mind az itthoniak nyakába szakadt. Mi is nagyon vágyódtunk már haza.

Mikor került erre sor?

Október 21-én következett el ennek az ideje. A vasúti szállítás két napig tartott, majd begördültünk Balatonszentgyörgyre. A páncéltörő osztályt bevárva, rövid borotválkozást követően vonultunk be Marcaliba. Az ünnepélyes fogadtatás megkoronázását jelentette, hogy a beszédek elhangzását követően a hozzátartozók is lehetőséget kaptak a köszöntésünkre. Majd következtek a laktanyai mindennapok, szabadságok letöltése.

Miért vártál negyven évet az emlékeid közzétételével?

Úgy gondolom, hogy most már itt az ideje, hogy szabadon visszaemlékezzenek az események akkori résztvevői. Azonban vannak akik nem szeretnék a régi sebeket feltépni, nekik is igazat kell adnom. Nekem személyes barátommal szakadt meg a kapcsolatom a katonai akció miatt. Augustin Lezanskyval a VLTAVA hadgyakorlat során ismerkedtem meg, ez a kapcsolat családi barátsággá fejlődött, kölcsönösen látogatva egymást. 1969-ben az okkupáció kapcsán feltette nekem a kérdést- „ugye te nem voltál köztük”. Én gondolkodás nélkül letagadtam, de a kapcsolatunk lazulása elkezdődött. A látogatások ritkultak, üdvözlőlapok következtek, majd azok is elmaradtak. Ezen írásommal egyúttal Barátomat és családját is meg kívánom követni!

Mik a jövőbeni terveid?

Két év múlva ünnepli a marcali Bajtársi Egyesület fennállásának húszéves évfordulóját. Ezt mindenképpen szeretném írásba foglalni, majd 2014-ben a Bajtársi Dalárda lesz tíz éves, talán érdemes emléket állítani ennek az összetartó, lelkes, műkedvelő körnek.

Őszinte csodálattal hallgatom Fehér János terveit, közben megízlelem a gazda aranyló szőlőszemeit, Ő azonban már a még meg nem valósult vágyairól beszél, majd figyelmembe ajánlja Deák Ferenc 1861-ben kelt gondolatát, amit írása mottójának is választott: „Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse visszahozhatják.”
Ezen gondolatok jegyében ajánlom figyelmükbe Fehér János visszaemlékezéseit az 1968-as csehszlovákiai eseményekre, mely a Marcali Bajtársi Egyesület gondozásában, Marcali Város Önkormányzata, a Bajtársainkért Közhasznú Alapítvány és a Honvédszakszervezet támogatásával jelenhetett meg.